A szótolvaj, (versek), Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2003.

”Mûanyag vagyok, gyertya ég a szívemen.”
Ezt a négy és fél éves Bárkay Gergely mondta.
Neki és Borinak ajánlom a könyvet. Unokáim
ők, de nálam fontosabbak.

VENDÉGDAL
*
a hátán kurta deszka-szárnyak
kezében könnyû pálca
jön a favágók angyala
hogy ígéretét beváltsa
meleg lesz a téli hajnal
hûvös lesz a nyári árnyék
csak vágják ki a lombos ágat
tüzeljék fel a teljes erdőt

*
úgy lenne szép ha el sem lenne mondható
egészen kitöltené a szót a való
és örökegy lenne benne egymaga
holnap a tegnap és az a ma
*
beérik bennem minden
egy hét se kell
és méne tekel ufárszi
ufarel
nem tudom mit jelent
utolsónak ez a szó
ez a vetés lehet
a valódi való
honnan merült fel
ismeretlenül?
egy asszír él bennem
talán legbelül
*
sokan nézik siratják arcukat tükörben
én nem én már ismerem
csak nem tudom számonkérni
apámon istenen
*
időnk magunkra sincs már
nem szólok csak ha szóltál
nem szólsz mert nincs idő elég
belül folyik el az is mint a vér
*
életbevágó levelet
írtam hat napon át
a hetediken elfeledtem
címzettje nevét
megpihentem
*
vér íze a számban
táncosnő pörög
a nyelvemen
*
nem viselt testén mást
egyetlen sebet
nem ismerte a szíve helyét sem
és tévedett
egy vetéstől ilyen gyönyörû
tudatlanul
él de bánja de élvezi de nem
újat tanul
ugyanattól a revolvertől
szabadon vetkezik készül
rám se várva
gyönyörre nekem másnak másra
mint halálra
és csak meztelen és csak áll ott
csupa asszony
nem hisz de remél engem is
szívszakasztón
*
úgy kívántam ránézni se mertem
belevesztem volna és üvöltök
a széket a folyosót a lámpát
éppúgy kívánta már a szemem
ez a kék nemiszerv
egy székkel fogok szeretkezni végül
a padlószőnyeg vonz a kosz
a levegő teste
és magamat ölelem
lehet hogy odakint
az égből fullikulin cseperészik
és az a négy felhő az ő talpnyoma
a lányiskola fölött
ott jár és változik
fejjel lefelé
tótágast a mindenségben
arcomnál az arca
lépésenként kitárja ölét
közönyös istenének
*
(Sebő-dallamra)
amikor még emberül
kívánkoztam egyedül
kínálkoztam feledül
mint ki éppen menekül
mint ki éppen nincstelen
túl van magán istenen
végen innen idegen —
gyertya ég a szívemen
tégy velem szíved szerint
csak tégy magamé megint
amikor még emberül
kívánkoztam egyedül
*
eltûntek egy kicsit
egy kis kicsit
mert kicsit éltek
csipp-csirip
egyik a sírig
másik a tengerig
de sokáig nincsenek
ég veled
milyen lehet
a nem-lehet?
csipp-csirip
*
nem fagytam meg ezen az ünnepen
ettem is ittam is éltem is
szerettem valaki félig-enyémet
ismeretlent talán a jobbik felemet
ő nem tudta még
társaimat sem a fagy vitte el
csak nem volt kit szeretniük
kire melegüket árasztaniuk
kicsi kis takaréktûzhelyek!
ők a magányban teljesek
nem tudják
hogy jobbik felem velem didereg
*
ha éhes vagyok kinő a fogam
ha csend van kiabálok
a parkban épp csecsemő fogan
leomlik a várfok
üveglapot cipelek át a városon
van a bányán egy ablak
van egy rézszobor a várfokon
itt hagyták magnak
éhes vagyok kinő a fogam
van a bányán egy ablak
a parkban épp csecsemő fogan
itt hagyták magnak
*
ez a fohász volt az ezredik
füst száll a fémkohóból
a vaskenyeret megszegik
sárban elfolyik az óbor
festett lángok a falakon
a kemencében gleccserek
az udvar sívó balaton
az égen ragyogó egyszeregy
a földön ősz ember hever
melós vagy talán kapitány
egy szíve volt odavan
lüktet a helyén két hiány
*
magyarítják a magyart
szerbítik a szerbet
oroszul az orosz
a svéd kisvédül
munkásabb a munkás
a paraszt munkásabb
a szerető szeret
a gyilkos végzi dolgát
holnap elmegyek
svédnek szeretőnek
holnap gyilkolhatok
ma még magyar vagyok
ma még magyar vagyok
holnap gyilkolhatok
svédnek szeretőnek
holnap elmegyek
a gyilkos végzi dolgát
a szerető szeret
a paraszt munkásabb
munkásabb a munkás
a svéd kisvédül
oroszul az orosz
szerbítik a szerbet
magyarítják a magyart
*
”Ünnepen fennen lengetjük a zászlót,
hétköznap egymást verjük agyon
[ a nyelével.”
Al New
megvan már
foghatod
ország vagy forró krumpli ez
felednéd
felvinnéd
tudva hogy újra hullni kezd
végenincs
szélein
ritkul törik szakad leég
magasba
szorítja
az összes álom veszteség
a kis hit
a kis mód
nem csalódik a kis remény
csírázik
a lakó
megtartja magát szûk helyén
megmarad
muszájból
ha nincs helyébe másik
már leég
az elég
alig párzik egy hazányit
magával
beéri itt
a tudatlansága erő
erény ma
a bánat
a szenvedés felemelő
sokra megy
egyszer egy
ki-ki magának konokul
a többi
a maradék
boldogtalanul boldogul
élethez
új ugart
tarol a boldog feledés
megvan még
fogod már
és túl súlyos a felerész
*
(egy szolgálatos
nagy gáspár félszázadából)
karddal vágott írónáddal
puszta szóval
tükörbe vérrel
írták volt a verset
s becsülettel
törött az írónád a kard
fogyatkozott a szó
olcsó lett a vér
írják a verset
becsülettel
becsülettel
írják a verset
tükörbe vérrel
puszta szóval
nádszál egyedül
*
Megint nem tudtuk elmondani.
Egy Kosztolányival sem.
Hol az a sok mai, hajdani
tündéri pancser?

ALBÉRLET

A kölyök

Elment a kutya.
Mari is elmegy.
Annyi, de annyi
hely lett.
Az utcáról reggel
bejöhet egy gyermek.
A kutya barátja,
vagy Mari kisfia.
Mit kellene nekem
elmondania?
A kilincsre mutat:
ki a’, ki a’, ki a’?
Örvendj, kölyök,
hogy nincs semmid itt,
ártatlan vagy tehát,
hidd, ne hidd —
öcsédet sem itt
nemzik vagy verik.
Emléked sincsen,
és kérlek, ne legyen,
szagodat se hagyd
idegen helyeken.
Csak amíg elalszom,
addig légy velem.

Levél

Üzent Mari,
hogy szép ott az ég,
de ott sincsen
belőle elég,
adjam ki,
küldjem mindenét.
Üzent Mari,
de nem írt feladót —
lehet a földön
egy postafiók,
odapetéz a hősszerelmes és a pók,
oda üríti uszadékát
a tenger dagálykor,
fényét a csillag,
s oda a beton-gátról
húgyát, aki
kiállni bátor.
Üzent Mari:
jobb ott a parlag,
és őt hagyják,
akármit akarhat,
de akkor meg, kérdi,
mi a szarnak?

A szomszédasszony

A gyermek (itt Pistának hívják,
de lehet Benő, Oszkár, Zoltán)
záróráig gubbasztott a postán,
mint egy menekült kurd vagy tirpák
Hétkor már falta a párizsit
Anikónál, és a falon át
hallottam, hogy egy langyos kólát
szörcsögve, böfögve beiszik.
Hegelt olvastam konyhaszéken,
sok volt nekem, untam egy kicsit,
de azért nem mertem oly nagyon.
Te nyeld csak, öcsi, a párizsit,
küldd át Anikót szomjan, étlen,
s az egész Hegelt rád hagyom.

A szárító

Ott lógott a kötélen apa
nagy gatyája
öcsém vásott zoknija
és anyu
Letéptem a kötélről
apa gatyáját
öcsém zokniját összehajtogattam
de nem bántottam anyát
Itt ülök most az asztal alatt
fölöttem vacsorálnak nagyszüleim
a nevem Mária
a nevem Annabel.
Üvegvatta
Nagy lyuk volt a Napban
és abban egy másik lyuk
több üres sötétség
egymásba tolva
kívül fényesen ragyog
akár a régi rézgukker
mindkét végén az óceán
Ómama naponta
ezeket a kerek lyukakat
igyekezett betömni
és mindig a legkisebbel kezdte
gyömködte belé a szakadt
ingeket zoknikat
párnacihákat vasutas-sapkákat
de soha nem volt elég eldobnivalónk
sem üvegvattánk
A legnagyobb lyukat
kellett volna eltömnie egyszer
s az összes többi megszûnik vele
akkor ómama ma is fényesíthetné
a gukker két végén a lencsét
vagy az óceánt.

Télelő

Hull, hull valami odafentről,
Isten vagy Mari rázza a rongyot.
Hó ez mégis, mert az udvaron
söpör, köhög a gondnok.
Nekem kiált vagy a Fennvalónak:
két sörödbe kerül ez, Uram —
és látnom kell, mert itt vagyok,
hogy párjával, a seprûvel elzuhan.
Látod, kiáltom, az urad visszaszólt,
megértett végre, megkaptad, mi jár.
Nyugodj békén, juszt hót részegen,
holnaptól Isten csak nekem kiabál.

Tavasz

Megy-e Mari Mariborba,
tudj’a frász —
elmegy Mari ide-oda,
ha nem vigyáz.
Kinek kölke ez a kölök?
nekem rí.
Mondja Mari, hogy jobb mégis
Conackry.
Ki az apád, öcsi-pöcsi,
ír kalóz?
Német vasas, olasz puskás,
tudj’ a frász.
Megy-e Mari Mariborba,
jön-e nyár?
Kitaláltak egy új helyet:
Zanzibár.
Mondják, hogy csak felejtették,
megvan rég,
oda gyûlnek, akik nálunk
feketék.
Ott lesz Mari, ne félj, öcsi,
feladom.
Tisztára lesz írva Mari
egy lapon.

Nyár

Izélgetnek itt, izélgetnek, de azért jó a béke,
éjszaka rám hûl a város verítéke.
Karomat nézem: mintha Ázsia volna,
lábam ezer sziget, Óceánia-forma.
Ujjam ha mozdul, szökőár támad,
és jaj a büszke, királyi Angliának.
Ellegyintek egy legyet a Kína-kezemmel,
és hatvanhat dzsunkát nyel el a tenger.
Jön csak egy hûvösebb, mélyebb hangulat,
és ledönti az összes fúrótornyokat.
Jó itt heverni, a csend a hatalmam.
Semmi a semmi — de szóljatok, ha baj van.

Õsz

Õsz lesz megint, és ehhez szép szavak illenek.
Tudom mára, hogy jó vagyok.
Látom a tüdőm is, barlangjaiban
egy kivert angyal andalog.
A levelek persze hullnak szokás szerint,
a gyomrom csurig, akár a boltok,
felfröccsen a sár az olcsó cipőkre —
mitől lehetnék egyszerre boldogi’
Kérdezgetem magam — olyan évszak ez.
Ki szüretel, ki kabátot guberál.
Tegnap még én magam voltam,
de kérdik egyre, jó vagy, jó, ugyebár, ugyebár?
A szívem érzem ettől, mint egy költeményben,
fenn az égen, csak százhúszat dobog.
Hova siet, ha tudnám, Mari,
ott lennénk együtt boldogok.

Tél

Hazahozott a hó, Mari, nem bánom,
mondok is mindjárt valamit —
na, de mit lehet itt mondani, ha
eljutottam a hatig és vakig.
Csináltam hatra-vakra, lett egy gyermekem,
szeretnem kell, ha már az enyém —
csomagolását élvezte csak, mégis
hat maláj nőtt fel az ő anyja tején.
Azt mondják, itt csend van, csak sár pedig,
Ausztráliában biztosan szép a tél,
olyan lehet ott az ég, hogy csak leszól
az Isten: Mari, enyém vagy, és jó legyél.
Jó vagy, Mari, most, itt Budapesten?
Enyém vagy, Mari, mennyei malaszttal?
Mit mondjak az Úrnak? Mi marasztal,
az ágy vagy az asztal?

Vendégdal I.

Bejött egy hülye pók, vegyek
autógumit —
közben az egész lakás
ezzel van dugig.
Gumin ülünk, gumin eszünk,
gumi az ágyunk,
a gyerek gumit gurigáit,
de aztán ráunt.
Gumiban áll az aloépálma,
gumin a tévé —
loptunk mi is eleget,
de nem eléggé.
Oltárt kéne rakni gumiból,
csak próbaképpen,
s imádkozni szintúgy előtte
szomjan, étlen.

Vendégdal II.

Voltam én egykor fényes társaságban,
ingyér’ volt a koktél és a bor,
fogdostuk egymást kéztől, válltól,
mert egy volt Isten s az akol.
Mondták egyre, hogy pompás volt,
de egyik se olvasta versemet,
csuda rímmel szidhattam őket,
kitûntettek, s aztán ”ég veled”.
Mondtam nekik, hogy úgy tudom,
Petőfi máig Erdélyben bujdokol.
Majd megnézik, válaszolták, ott lesz,
mert egy az Isten s az akol.
Volt akkor még fekete ruhám is,
és tellett volna egy újabb rendre —
mondtam, hogy míg Tiszát szidta,
jól megélt azért Ady Endre.
Utánanéznek, mondták, így van-e,
de annak nem, hogy van-e lakásom.
Akartam, de nem bírtam mondani,
hogy várlak nálam, kérlek aláson.
De azért vártam, hogy eljön az egyik,
lesz nála virág és egy kupa bor —
ülünk majd a csupasz szobában,
hisz’ egy az Isten s az akol.

Galambok, gólyák, egerek
1.
Írj nekem egy mesét, holnap
négy verssel fizetek érte,
mássalhangzók lesznek benne csak,
te sem tudod elolvasni,
de én, de én tudom, mit beszélek,
én értem magamat —
ez neked nem elég?
2.
Józsi bával akarsz te esztétizálni, galambom?
Õ csak kőmûves, kályharakó, borbély, ács,
önkéntes tûzoltó, kaszanyûvő nyulász,
vérhólyagos ujjaival lapozni se tudna,
három unokája meg félanalfabéta, vagy tanár.
Fogalmazd meg a segélykérvényüket, galambom,
és elhiszik, hogy író vagy aznap.
3.
Nem tudta a költő a helyesírást,
csupa kisbetûvel, írásjelek nélkül írt tehát,
és olyan modernnek látszott ettől 1968-ban,
ő maga is alig hitte el, de beleszédült,
majd utolérte a kora.
Csakhogy Goya nevét úgy ejti azóta is,
akár a költözőmadárét.
És nem volt jelen sem a festő,
sem a gólya, hogy helyesbítene.

Idézetek

Oly nagyon intellektuálisak vagyunk,
másokkal rágatnánk le körmünket izgalmunkban,
ha erről beszélünk. Mert azért van bennünk szemérem.
Egymást akasztjuk képként nappalink falára,
és bármily okosak legyünk, magunk se tudjuk,
a festőt vagy mûvét, modelljét csodáljuk, kacagjuk-e?
Az én kamrámban is három költő dekkol átlag,
és egy politológus. Megisszák boromat, üvegből,
és jól érzik magukat ott, hozzászoktak a szûk térhez,
beálmodnak a spájzba egy óceánt,
mesélik egymásnak az országot, a nyombélfekélyüket.
Há’ ne ott szarjatok be, mondom nekik estefelé,
amint intellektuális munkámat befejeztem.
Egy sor, másfél terped a papíron.
De ki nem engedem őket, mert visszakézből
hozzáírnának valamit, amilyenek,
és én egy napig csak az idézőjeleket raknám ki
[ szavaikra,
ami kubikos-munka volna. Csakhogy én adok
[ magamra. Teszek is.
Odabent ők még most is forradalmakat találnak ki,
amíg én dolgozom. Néha dörömbölnek tehát.
Olyankor adj nekik enni, Mari.
Te rám gondolj csupán, mert ha nem végünk, avagy
[ befejeztük.

Jó nap

Süt a nap. Jól van. Ennyi a mai hír.
Bérházak közé mer besütni —
jaj, jaj, Guadalquivir!
Függőleges tó az ablak odaát,
pálmává nőnek árnyékukkal
a kis begóniák.
Csóré, párás lányok ringnak ágyukon,
akár lükögő gőzhajóban,
zúg-búg a Yukon.
Pilinkél nesztelen ránk a füstkorom,
állva álljuk ma a jó napot,
mint déli atollon.
Kijön a fényre a vak is, a méla,
önmagát látja, élvezi csak —
ó, ó, Riviéra.
Zeng valami itt, mert zengenie kell,
padláshomály, pincemély —
Seychelle, Seychelle, Seychelle.
Csillog a cserép és, csitt !, csöpög a csap,
felénekelnek az udvarról ingyen
a rozsdálló vasak.

Korlátot, lakatot arany por lep meg,
a boszorkány rázza a paplant,
jön a mentő korvett.
Tündököl a tûzfal és a vén fara,
játszik velünk, forgat a hullám,
Bahama, Bahama.

Azt hisszük, hogy máris barna a bőrünk,
elkövettük együtt s egyedül
a legkedvesebb főbûnt.
Kamaszul a kamasz, lányul a leány,
kukát húz az asszony s visszanéz,
beteljesült hiány.
Jól van. Süt a nap, és éppen vasárnap!
Boldog napja lesz ez, ha hagyjuk,
életnek, halálnak.

ATOLL

Hol a haza?

A válasz ösztönös. Mint falról a labda.
Árnyékom a falon.
A hazám bennem.
Határtalan.
Csillagközi,
tehát magyar.
Ezt mondogatom, amikor átmegyek a Dunán.
Az igazságban viszont nincs annyi szép közhely,
mint csillag. Ekkor, a híd másik végén azt
mondom, magamnak:
Kofferban hoztam,
vihetem.
Benne minden holmim
idegen.
Hol vagyok én? Megvagyok?
Miféle vámon?
Bőröndömben Balassi
és három várrom.
Némi vér, némi mag,
némi forradalmak,
kis dölyf nagy bánat —
a kofferen egy ablak.
Folytathatnám. De jó magyar módra, nem
teszem. Megint csak rólam szólna. Lehet, hogy
rólunk szól a hazánk?
”Haza csak ott van, hol jog is van....”
”Haza a magasban...”
”E nyelvben élek, ez a hazám...”

Hazám csupa másoktól vett idézet. Köztük egy
az enyém.
”Hazám lelkiállapot.”
Mi mást mondhatnék, mikor hazámmal tele a
szájam?
A hazám bennem,
idegenben.

A reményhez
(Csokonai)
Ami itt földiekkel játszik,
az földi tünemény,
hívogat a tükör túlfelén,
az égen gügye rém.
”Sima szájjal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?”
Erről a vak virányról egyszer
csak odább költözünk,
túlkoros fiainkra hagyjuk
az összes földi bûnt.
”A zengő liget kietlen,
A nap éjre dûlt.”
Nélkülünk, hûlt helyünkön
a fû még mézesebb,
csibészelik rajta majd
a tiszta vérebet.
”Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!”

Allegro barbaro

Ez a sok fáradt ember: a nemzetem.
Együtt éldelünk egy menhelyen.
Többsége muszájból, én önkéntesen.
Mondhatsz jobbat, majd elviselem.
Úgy beleszoktam pedig már a bajba,
mint aki maga is akarja,
érzem erjedt melegét, s hajna-hajna,
jó velük a büdösben alva.
A jó hír, a jó mód mintha sértene,
akár a bartóki zene.
Nem értem, de attól elvagyok vele —
és öröm-e, hogy megértem-e?

Emlékvers
(Lásd: Vörösmarty!)
Mihály úr, már nem zeng a bérc,
ködös csönd nyomja a síkot,
széthullt a kényszerû egész,
mállik részenként a birtok.
Mihály úr, szorít a haza,
nem tere, a lelke csonka,
csökött az álma, vigasza,
hite szakadva, lerontva.
Mihály úr, magyarul a szót
amíg kimondják, megszegik,
de bőg a banda s balgamód
a joggal lázadó szelíd.
Mihály úr, az emlékezet
nem megőriz, de meggyötör,
a felejtés itt véresebb,
mint a lenyúzott régi bőr.
Mihály úr, a bánat éltet,
nem a remény: a csend s harag,
fonákján ver a szívünk érted,
s te szólsz megint, ha az kihagy.
Ezeréves , avítt szavakkal
Ránk szakad újabb ezer év, de egy munkás évvel
később, mint nevét nevem mellé joggal írhatom —
adassák azért a hírhozó betûnek, számnak,
azonképpen íróiknak a kellő irgalom.
Az ábécét, időszámítást talán túl korán
találtuk fel, elvástuk már, nem alkalmas holnap,
hazugságot is hordoztak az ártatlan jelek —
de másként íródik egyszer történelem, kórlap,
kartoték, sírkő, színjáték, a holdjáró neve,
másként felejti sorsát, ki emlékezni képes —
elölről tanulja mégis mind az egyszeregyet,
és úgy nyúl, ahogyan én most a szerelmeséhez.
Lehet, hogy lesz, de másként csûri a szót a zsarnok,
megigazul és másként lázad majd a szeretet,
lyukas puskacsövön furulyáznak a fiaink,
lelkük üdvéért nem feszítenek meg egy gyermeket.
Megváltójukat fénytörő üvegre vetítik,
formálják kényre-kedvre békén s talán szabadon —
adassák azért akkor az új, okos hívőknek,
akár emlékezetünknek az illő irgalom.

Tanító gyermekek
Unokám óvodájának ajánlom

Mintha más világból jönnének át hozzánk,
hódítók, tanítók, hírnökök,
egy másik élet ígéretét hoznák,
mely tiszta, igaz és talán örök,
mintha mindenre lenne más szavuk,
tudnák egy másik rend szabályát,
tudnák, honnan és merre tart az út,
és a végét kezdetében látnák:
övék minden emlék az őssejtig vissza,
háborúnk, szerelmünk ott a génjeikben,
s a legmélyebb sötétben ott a tiszta,
a csírányi, hatalmas, a bennvaló Isten.
De esendők köztünk ők, a gyermekek,
elbotolnak a földön járva kint,
éjjel a szívük rémülten remeg,
sebet ejtenek rajtuk tárgyaink,
más nyelvet kell tanulniuk itt,
a mi ételünket, levegőnket szokják,
alig találnak el bár az anyjukig,
belátatlan számukra az ország:
mint tükörben, a sok-sok idegen
egyforma mind és furán fintorog,
nem szívből kacag, hanem csak szívesen,
és uralja ezt a teljes birtokot.
Szoktasd hát a csinált új világba
a mindentudó jövevényeket,
tanítsd: az életnek életük az ára,
teljességgel övék csakis így lehet,
s bár a mindenség maga mindenik,
itt részeként leli meg helyét,
a többiekkel együtt sorsa kitelik,
és önmagának senki nem elég —
tanítsd, hogy játszva értsen magyarul,
az emberi szót értse mindenek felett,
boldog lesz, aki örömet tanul,
tanítsd meg, hogy mi a szeretet.

A szenteste napja

Ó, most lehet,
ó, most szabad,
ezen a véletlen napon
elengedheted,
elsírhatod magad,
kimondhatod az ósdi szót is: ó!
Azt mondod erre: jaj!
Utána buksz, kihullsz szinte a szájadon,
a család néma, és néz nagyon,
s te szégyelled, hogy segít a szánalom.
Ilyenkor minden előre látható,
szép a kép, de nem talál rá a szó.
Azt képzeled, és látod is, sötét
csarnokban üres asztalon
vagy bénult esztergapadon
régi gyertya apró lángjaként
pislákol a szeretet.
Kitaláltad. Kinyitottad a szádat,
esti ûr támadt,
megtörténhet bármi ott veled.
Ha belépni mersz, már hinni merheted,
eltalálsz odáig, a kis fényig ma még,
a fehér testû, meztelen, szelíd gyújtogatót,
az osonó szentet megkeresheted,
grabancát elkapod, kivallatod.
Lenni kell valami ilyennek,
nem gyúl fel magától semmi se,
valakinek kell hogy legyen gyufája,
ereje, szándéka, mersze, ellensége, célja, mindene,
valaki mintha az alkalomra várna,
valaki van, de rejtezik,
valaki mintha félne itt
istennek lenni is minálunk.
Tapogatsz, kaszálsz, hadonászol,
szónoki, ijedt a gesztusod,
és a gyertya feldől, zsírjában fellobog,
s mikor majd az egész épület
lángra kap és omolva leég,
saját fényében megmutatja,
gyár vagy otthon volt-e még elébb.
Mintha égő szemedet néznéd a tûzben,
ma a valót, az egészet nézed,
és annál is inkább hûlt helyét, a képet.

Romantik

Jobbik kedvem végre visszatér,
tőlem délre telelt a facér,
csőrében most talált olajág,
jelenti, ünnepli önmagát.
Én vártam rá odvas fészkeként,
kotoltattam hûlt helyén a fényt,
rongált a tél fagya és hava,
s vártam, mint egy második haza.
De jó lesz ezentúl vele itt,
melegítem és ő melegít,
él, mint ki hét életre készül —
csak ne jött volna párja nélkül.

Tegnap

Azt álmodom néha, hogy tudok énekelni.
Énekelek egyet, és aztán lelőnek. Jólesik.
Tegnap mást, másikat álmodtam.
Azt álmodtam, hogy vagyok. Teljesen én voltam.
Ereztem már ennél nagyobb örömet.
Azt mondtam magamnak: jó vagy.
Hazudtam álmomban, vigasztalásul.
Nem is volt több gondolatom.

Nyárutó

Hamvába hull a szilva hamva.
Júlia csak nézi, sose bánja.
Ugyanazt látom. Lehet, Júlia most a nevem.
László a nevem, Erzsébet, Kinga, Tamás,
Gergely és Borbála és a többi szépeké.
Hívhattok bárhogy, egyik név sem ér. Nem felelek.
Magamban szólongatlak itt, hangtalan.
Messzire mentem, és nincs útlevelem.
Ti hol éltek, hol vagytok, hova lesztek, kedves feleim?
A hangotok hallom csupán, orromban az illatotok,
de már nem érinthetlek meg benneteket.

Idegen bolygó

A való világnak hálása voltam,
hogy látni engedte magát valóban,
nem mórikált, nem kínált, és már nem üzen,
és teljes és egész nélkülem.
Mentem volna addig penge fényen,
ameddig tart világnyi reményem —
egy másik bolygó vagy bolygó lélek:
távolba tûnve, tûnődve visszanézek,
s a fák, a gépek, a harcok, városok,
az összes vágy, mit ezekre ráfogok,
ragyognak, borulnak, élednek, omolnak —
romra rakott tető a holnap.
Állandó csupán a változás meg én,
bennünk a közös, kényszerû remény.
Úgy indulunk külön útjainkra
mindig, mint az órainga.
A való világnak hálása vagyok,
látni tanított, vonzott, taszított
és fénybe vonta bár a fél felem —
összetart, mi bennünk idegen.

Sebzett vizek

Ne nézd meg a tengert,
ha a kopogó szárazon születtél,
mert a tenger mindig kísérteni fog.
A géphez nyúlnál a zúgó gyárcsarnokban,
és egyszerre csak súlyos, sós vizet érezne a kezed,
tudva tudván, nem csak emlékezőn.
Verekednek a városi utcán,
és te a távoli hullámokat látod magad előtt,
nem segíthetsz rajtuk, a magára hagyott tengeren.
Felriadsz álmodból, és fuldokolsz.
Szobád fala eltûnik egy éjjel,
csillagok kelnek a mennyezet helyén,
lebegsz a sûrû semmiben,
rettegsz minden gyönyörûségtől.
Ne nézd meg a tengert,
mert ízekre szedi, szétoldja a tested,
eltûnsz nyomtalan, boldogan,
megtudod: a boldogság önfeladás,
és a cápák könyörtelenségét is szeretni fogod.
Csillós medúzává változnál inkább,
semhogy megcsókold reggel a kedvesedet,
lennél te rája, de moszat akár,
csak ne kéne ágytól asztalig menned,
ne kéne átlépned a küszöböt.
Ne nézd meg a tengert.
A víz és a part tétova határán,
a tökéletes bizonytalanságban,
a bizonytalanság tökélyében
éreznéd jól magad azután,
éreznéd magadat egyáltalán,
és testtelen képzelegnél,
te leszel a képzelet maga:
Nap süt az éjszakában,
Nap süt a víz alól, megérintheted.
Ne nézd meg a tengert,
nézd a köldököd inkább,
gondolj a világmindenségre végre,
a végtelenre akár, bátran,
mint ki látni, hinni mer.
Ne gondolj az elsüllyedt hajókra,
ne gondolj a mélyben kifakadt olajvezetékre,
a szennyezett, kizsigerelt határvizekre:
éppen olyanok, mint te vagy gondolatban,
tapinthatók, nézhetők védtelenül,
a látásnak kiszolgáltatottan.
Dolgok azok, eleven dolgok,
más élőket éltetve, pusztítva egyre magukban,
és éppúgy elfelejtenek mindent,
csak hogy eggyé váljanak saját emlékükkel,
éppoly tévetegek, veszélyesek, sebezhetők,
akár te a zajló utca közepén,
és talán még csak nem is örökkévalók,
ha képüket birtokba veheti,
magával viheti az aszályba bárki,
és elveszítheti otthon, akár lakása kulcsát,
vagy nő a gyermekét.

Atoll

Jancsi és Juliska a szép kezdetektől
együtt nődögélt egy véletlen szigeten
(világra jön velünk és világlik egy kör,
megvagyunk magunknak bőven idebenn,
és odakint szintúgy a többi idegen),
s gyerekül megvoltak egymásnak ők ketten,
eléltek volna a kölcsönös hitelen,
dúskáltak egymásban, földi- s égiekben.
Egy zongora alatt volt az a délsziget,
hullámzott körülötte a hímzett vászon,
csûr sarkában volt, ahol pókháló libeg,
kert zugán vagy porban derengő padláson,
szérûn — mindegy, hiszen mindenképpen más hon,
boldogító hely az, noha tán kietlen,
szájból szájba lehelt levegője mákony —
dúskáltak egymásban, földi- s égiekben.
Képzeltek ők bárhol s bárhová szirteket,
tengert és a magány mámorát, magukat,
pálmát, mely helyettük és nékik integet,
a vihar reggel szelíd kutyaként ugat,
véd, jelez, életről ad hírt a falunak,
el-elvillan az álmodott kőligetben,
csaholva veri fel otthon a főutat —
dúskáltak egymásban, földi- s égiekben.

Ám egy délután az óvó zongoráról
fellibbent-lobbant a rózsamintás kelme,
elszakadta csûrben a pókháló-fátyol,
foszlott a padlásfény jaj-de-lenge selyme,
öreg szülék törtek be a régi helyre,
hol ők élték egymást, a múló szerelemben
testvérre vagy igaz idegenre lelve,
dúskáltak egymásban, földi- s égiekben.

Herceg!
A tanulság máig csodával hiteget:
hogy ki-ki saját szerelmén okulhat,
hogy az új szülék sem találnak fel újat,
együtt bírnak mind egyetlen szigetet.

Áprilisom

”Tegnap temettük szegény Kosztolányit.”
J. A.
Ez a tavaszi nap most úgy tündököl,
akár egy fényes páncélos ököl,
szépen és veszedelmesen —
ijedten, boldogan nézem a kezem.
Mitől fröccsent szét a dombokon
annyi virág, és korhad az ócska lom?
Mitől sikolt fel a rigó reggel, mitől
borzong meg egy kislányon a bőr?
Ahogy kiürül belőlem minden méreg,
és minden sejtem újra újraéled,
úgy sújt a tavasz, és közben tündököl —
szorul a szívem, az idegen ököl.
A fák persze zöldek, az ég kitárul,
asszonyi öl vagy verskönyv, ráadásul.
De az a vértes lovag a felhők felett
szép villámával egyre fenyeget.

Három királyok

Akiket elveszítettem, vagy ők veszítettek el
más körbe átszólítottan, időutazók! —
visszaláttok-e még, meglátszom-e én
a betlehemi csillag világánál ma,
itthagyott felekirályságaitok őrzőjeként? —
és találtatok-e ott egy újszülöttet?
Küldjétek el nekem őt, két királyok, te gyerek s te
vén,
nehezen tartom már a helyetek, odavénülök én is
a másik körbe, melynek gyerekül honosa voltam.
Átadnám néki jussomat, két félvilágotok,
szegődnék társatokul, ülnénk békén mi hárman
trágyameleg istálló küszöbén, az üres jászol előtt,
egyetlen anya vigaszaként.

Vázlatrajz

PLUGOR SÁNDORRÓL

Az a vonal! A megremegő kéz
biztos vonása! Szürkülettől szürkületig,
napkeltétől szentülésig.
Ki hogy él, úgy rajzol, követi vonalát,
de hirtelen más dolga akadva, egy kis elmúlás,
egyszer mégis elejti, odahagyja egy pillanatra,
hogy felvehesse majd a félve vágyott,
a legfehérebb semmiben.
No, persze, a lapszél, a méret,
a perem, mely országhatárként
a képet lezárja — — — — — — — — Ez.
És már csak a koszos munkaasztalt
szántja a toll, vagy mi másnak hívják
a halált és a mennyeket felétek?
Mit szólna most Szisz,
a képeden mord alak,
a sajgó mókaberci,
hogy egyből utolérted?
Õ tudja a hely nevét?
Kacagtok-e ott rajtunk?
Ne féljetek. Átjutottatok,
nekünk még maradt félnivalónk.

Mit tesznek nélküled
az éhes lovak, most már
örökre néma a nyihogásuk,
mint a rajzokon?
Ne hidd! Az éhség kitart,
az éhség maga az élet.
És az öreg szülék?
Visszasatíroztad őket
a fekete hegyoldalba, te bányász,
és mintha most helyetted,
mintha most nélküled
vetülnének ki a papír egére.
Holtak gyászolják így gyermekük
És a nők, a parázna csodák?
Megereszkedtek vonalaik azóta,
összébb vonták tárt ölüket,
levágták gyászolva a hajuk,
párnába tömték, azon alusznak
saját magányos illatukban,
kiszárad nedvük a vásznon?
Átszállt egy madár most
a város fölött, néztem,
hogyan húzza meg szép ívét
a dögletes levegőben,
nyomtalanul,
és tudtam, erre jártál.

A hely

(1988. március 28-án temették Kolozsváron
Vásárhelyi Géza költőt. Negyvenkilenc évet élt.)
Te, aki kiválni akartál minden áron,
behátráltál végül hát a sorba? —
csakhogy mutasd: gyilkos a tartalom,
mindegy s mindhiába könnyed a forma? —
álom s való közt, jaj, szabad az út,
átszakad, mint szénfal életből halálba mély és meddő és csak gondolatnyi
a szemét alatt a barátok ásta tárna?
Az ismerős sötétben látó szemmel,
faltól falig botoltál elégszer —
s melyik jobb, ha egyként elveszejt:
vont a remény, vagy ûzött a kényszer? —
vagy a mellednek nyomott kést
kellett magadba tövig benyomnod? —
hogy végsőn végre kiáltson a száj,
legalább holtában ragyogjon a homlok?
Lehet viselni harsány hatalom
s néma sokaság nyomását egy sziven,
mások bûnét magadon megtorolni,
és felmutatni egy másik semmiben?

A lassú pusztulás, a módszeres,
a rendszeres, a törvényes, való:
csak lassú, módszeres, rendszeres,
törvényes pusztulással lesz kimondható?
Hogy hangzik ez a halál magyarul?
Ezt neked kellett volna még,
ismerőjeként, doktor, elmondanod —
és most másokra hagytad hûlt helyét.

Az esti gyors

Veri a holdvilág a vonat ablakát.
(Gellért Sándor)
Veri a holdvilág a vonat ablakát,
hegye se, völgye se ennek az országnak,
ráragad az éjszaka, a fonák plakát,
szakadásaiban átdereng az átlag.
A térded nézném, de a hazámat nézem,
védtelen vagyok veled is, kedvesemmel,
sötétbe oldódott folt a kinti képen,
természeti alakzat, vagy véletlen ember.
Fogódzkodnék én húsodba, holdvilágba,
örvendenék végre, és el is mondanám,
mint ki a végét tudva is kivárja,
verejtékcsöppként remeg egy nő homlokán,
a sínek mellett fûszál tövéig görög le,
harmat árnyéka az elzúgó mozdonyon —
s én veled ülök, és mintha csak örökre,
alva is élek itt benn, tehát dolgozom.
Kitaláltam már az éjbe három gyárat,
udvarukra árvácskát, pihenőpadot,
gürcölhessen tovább boldogan az átlag,
s dühöngjön, ha úgy érzi, attól sorsa jobb.

Nincs annyi munkagép, amennyit képzelek,
ember se értőbb, mint az ismerősek,
kigondoltam viszont az összes részletet,
kínjától elmém s hazám is merő seb.
Odakint egy álom kemény tömbjeivel
nyomja a tarlót, hat ablaka világos.
Harmatozzunk éjjel! — de reggel enni kell,
utazzunk vissza a valódi világhoz.

Évzáró

Az év ért csak véget, víg barátom,
nem az egyetlen élet —
mi 1998-ra szabtuk szét
a világmindenséget.
Fogd, tanítunk, vidd amit kaphatsz,
szabadon megragadhatsz —
ötven évet nyerhetsz el most tőlünk,
szép kétkezi mamlasz.
Együtt öregszünk mi a Megváltóval,
már rábíztuk magunkat,
történtetünk hosszú, ámde véges,
viseld el, noha untat.
Fiatal vagy egy percre, nem számolsz,
boldog, hisz’ nem számítasz —
bûntudatunk legszerelmesebb, nemző
nedvünkként mégis átitat.
Bûnöd hozzá egy se, víg barátom,
ha nem, hogy létezel —
Ne félj, elhullt 1998 részlet,
de lesz még kétezer.

Hajóút

Okosabb rég a testem nálam,
mohóbb tehát, többekre vágyik,
estében is megaláz-előz,
előttem jut el a halálig.
Élvezi útját a szép mocsárban,
hasonló testeknek verődik,
alkonyoktól boldog-bánatos,
ismert mérgektől merő víg.
Úszunk csak a legnagyobb hajóban,
és neki bújnak meg a nők,
hárman hálunk, de könnyeit
én hallom meg legelőbb.
Szaladtunk együtt jó mezőn is,
én kapkodtam a levegőt,
nagy hegyet nézett erdőn túlra,
és én értem fel rá itt előbb.
Szüzekként kergettek meg régebb,
én tudtam itt, hogy ő kibírja —
és megérkezett ifjan, holtan,
különben semmi-semmi híja.
Búcsúztató papja volnék,
gyászoló, álnok rokonsága?
a túlélő, a legemberibb sejtem
hátrahagyott, hitehagyott mása?
Az is két más világba szállt át,
rejtőzve száz idegen alakban —
jobb nálam, tehát nem enyém,
már hat, talán hatszázhatvan.
Osztódtam és megmaradtam,
magam hittem vagy csak Istent?
Tegnap becsöngetett egy angyal,
nem szólt, bár felismert.
Te voltál az? Kajlán lógott
egy toll a hideg szárnyadon.
Láttam, hogy enyém vagy, szentem,
akár a legszebb fájdalom.
Elek én, vagy más vagyok csak,
számos leszek végül, ugyanegy?
Ki vagy? Belőlem az az őssejt
sokszorosan is egyre megy...

A szabadító csend*

(AZ ÖREG PETÕFI, VALAHOL)
Megjött este a szabadító-levelem,
készülhetek a végső indulásra.
Vállamon számlálom könnyeim:
kiürül testem szép lakása.
Mehetnék innen — de hol a hon,
mely elengedett, hagyott
feláldozni az életemet érte?
Idegenben, itthon önmagam vagyok.
Sirathatom a lehulló szirmot,
ahogyan vágytam, szabadon —
az összes virágot, örömet úgyis
megtartja földi méhében a hon.
Oda hull vissza minden, amiről
nem szólhattam, és éppen őmiatta —
Emlékszik-e bár álmában Kossuth
a pilvaxi álmodó fiakra?
Fellelném-e ifú alakom,
beférnék-e ebbe a hős ruhába?
Hadd sunyjon levetett testemben,
aki Héjasfalvánál megtalálta.

Kicsi volt hazám, de mint az érem
a nap felé magasra tartva,
homálylott, fénylett a fényen,
és fogyatkozásig eltakarta.
Kicsi volt hazám, de elég volt,
tudtam mégis, hogy vannak tengerek,
nagyító-lencséjük alatt sötéten
a mélység másoknak talán feldereng.
Nem oda jut, ahová vágyik az ember,
jut valamire mégis: legalább magányra.
Egyedül legyél és védtelen:
lehetsz a teljesség paránya.
Kinek semmije nincs, tudom már,
arra a világ tisztán rárakódik,
fûszálra dér, férfira asszony —
az igazat mondd, ne csak a valódit.
Hûl már a tea, készül a leltár,
kint hóra füll az égi kék —
A kezem nézem, a ház falát,
és határtalan a semmiség.
Az időm itt végtelen, de véget ér velem,
akár a szívszakasztó örök részletek —
tudom már, Istenem, mit jelent
kétszeresen az ”ég veled”.
Velem az ég, és beérem vele,
rezzenéseit rendre számolom,
szemcsénként dobol rajtam
a könny, a korom, a korom.
Hittem, itt, magamra végre,
a mindenséget mondhatom —
ki se érti, csak én magam,
magam vagyok én a hon.
Vágom a fát hûvös halomba,
a semmi ágán ül szivem,
én vagyok itt, és senki másom,
nevem sem kérdi senki sem.
Most kócsag száll a ház felett,
idegen madár a varjas tájon —
honi hírnök, lassú szárnyán
anyámtól hozza egy halálom.
De míg leszáll és fent köröz,
az utolsó végtelen pillanatban:
já vengri, já poet vagyok,
és megvan a világ megíratlan.
* A szövegben szövegidegen verssorok olvashatók.

HINTA,
AVAGY
A SEPSISZENTGYÖRGY—MÁRKHÁZA EXPRESSZ
Mozi

Gyönge az emlékezetem.
Képzeletem tölt ki minden ûrt.
Nem tudom a múltam, de láthatom,
talán jövőmbe kerül át,
sötétben vetített képsorként a fejek felett.
Annyi a dolgom saját éltemben,
mint egy mozigépnek.
Éppen olyan bonyolult és otromba vagyok.
Elég könnyen elromlok.
Olyankor a legjobb. Tudom, hogy megvagyok.
Alkatrészenként érzem magam.
Nem a cserélhető filmtekercs vagyok.
Nem is a képem messze valahol.
Létem és romlásom: a jelen idő.

Az emlékezés

Innen én, üres szobámból egy másik
üres szobára látok a városon át, anyámra.
Fal mellett fekszik, szőrmatracon,
akár egy sebzett menekült
nyolcvan golyóval a szíve helyén, és mosolyog.
Arca egy kislányé, sima és ijedt,
betölti az ûrt, és mégis üres.
”Harapj a kezedbe, az lesz a jó falat”,
suttogja Ottó bácsi az ajtó mögül,
és csendet int vastag, lekváros tenyerével,
”sztálinvajtól” maszatosan, boldogan.
A többiek néptanítók, kántorok, birgeli-csizmás
[ vadászok.
Kacag a színházi szabó idegen emlékeivel.
Sebpólyának való tüll-függönyön süt át a délutáni nap,
az talán valódi, csak messze van.
A szövőgyári kantin szakácsa operett-dalokat bocsát ki
tésztás fejéből, főtt tyúkot vág ketté,
boncol és mû-meggylikőrt töltöget kis poharakba,
[ mécsesekbe.
A ”békepap” két puha tenyerét maga elé tartja,
mintha mozdonyt akarna megállítani,
mutatja, mi a szent borzadály. Ave Maria. Illetve Irén.
Õ az anyám, csak későn tudom meg a nevét.
Bejelenti magát a mosókonyhába egy hasas, ősz asszony is
azzal, hogy rokonunk, és elnézést kér, amiért elfelejtett,
de holnaptól majd hoz vaddisznópecsenyét a párt-
[ konyháról,
ezután ne együnk hétfőn-kedden mákos mácsikot.
Történik valami, egy ünnep talán.
Üres a szoba, mint a kiivott pohár.
Apró, púpos-púderos ember, egy leváltott magyar,
falusi jegyző ballag át az alján,
vígan kacsint az esküvői képre fent a peremen,
hurkot vet nyakába a fény, kirántja közülünk,
a baráti társaságból, egyetlen szál haja lebeg alá csupán,
azon hadifogságban rávésett öt Biblia-oldal.
Sanyi ellenben vadonatúj, nem ismer háborút, sem
[ Istent,
vélt jussáért jött a puszta szobába, viszi is, amit talál
[ s amit nem,
de otthagyja emlékbe egy ezüst fogát:
akár a puskagolyó. A Csárdáskirálynő zenéje szól
[ eközben,
és nem tudom, hol az apám éppen, mekkora hős.
Megengedhetem magamnak már az emlékezést
egy szobában, akkora, olyan üres a múltam,
mûvelhetek benne bármit bárkivel,
megtanultam megbocsátani magamnak.
De másnak senkinek. Gazember vagyok tehát, vagy
[ csak felnőtt.
Én magányos anyámat látom, ő engem a kusza
[ városon át.
Van, aki egyikünkről sem képzeleg.
Õ vitte el pedig egyetlen lábasunkat.
Az apám volt az, vagy valaki más.

A park

A régi barompiac helyén, a parkban volt az országzászló,
[ gránit
bástyáit ötvenegyben lebontották, obeliszket raktak
[ belőlük,
és vörös csillagot a tetejébe. Három
kézigránátot találtak az alapozásban Bolond Feri szerint.
Attól kezdve én nem játszhattam veled,
Bolond Feri sem aludhatott a langy talapzaton.
De azért szép volt az az égíró ceruzavég.
Gondoltam éjszakánként, egy ágyban nagymamával,
hogy nagyapa, a kis Tatus mûhelyében körhintát
[ barkácsolok
és rászerelem az emlékmûre, de ahhoz kellett volna egy
[ toronydaru.
Naponta nézhettem volna úgy a barátaimat,
amint láthatatlan székeken, magzat-tartásban
keringenek a közvécé és a törvényszék felett.
Varjú ült ott a toronyóra mánusán.
Azt láttam, valóságosan. Szinte a szemembe szúrt.
Bolond Feri a cukrászda lépcsőin térdelt azon a napon,
imádkozott egy pisztácia-fagylalt színû szentkép előtt,
éreztem a közszemlére kitett szívû Jézus édes vére ízét és
[ a port.
Akkor, egy ünnep délutánján a magasból
végleg lehullt a legjobb barátom. Nem te voltál.
Kiesett a körhintámból, és az forgott, csak forgott tovább.

Az udvar

Nagyapám elment deszkát árulni.
Asztalos volt, amíg élt. Stílszerû.
De be kellett volna állnia a bútorgyárba,
és inkább megüttette magát a széllel.
Sértetten feküdt az udvari almafa alatt a koporsóban:
ilyen betyárbútor barmolását méltatlannak tartotta
[ a tisztes iparhoz.
Nagymama sötéten, felháborodottan állt a ravatalnál:
nem kapott friss tejfölt, kolbászt a piacon a torhoz,
és dühében már-már elsírta magát.
Mi meg éhomra a könnyeinket nyeltük egész nap.

A színpad

Hû, de ifjú voltam megint a régi színpadon, szóval a számban,
lent a tanárrá serdült diáktársaim ültek, homályosan.
Azt kellett volna mondanom nekik, egyezség szerint,
hogy a nép, hogy a haza, hogy benne mi, a dagadó maradék.
De én csak egy szőke hajszálat néztem a deszkán,
húsz éve hullt le, egy színésznő púderos vállát megsimítva.
Egy könnycsepp is ott hevert azóta, laposra taposva.
A masztix förgeteges illata pedig kiszállt a könyvlapok közül,
és álbajszához ragadt egy színész, mint az igazi Kossuth Lajos.

A hadtápnál

A hadtápnál, hol az újonc költők
témákat faszolnak,
a raktár sarkában, meszes zsávoly között
kupacban hevert, akár az üres egyenruha —
feje akár egy nyomtatók,
feje akár a kukoricagránát.
Csakhogy szeme volt.
Szeme volt és öt kis lyuk a horpaszán,
szíjat fûzhetett volna belé az akkurátus furvézer,
és akkor katonabakancsnak hat a kutyánk.
Valóban csíkok lógtak ki belőle —
vér, csupa vér, nyögte a joghallgató mögöttem —,
húzhatja maga után a betonon szalagcicomáit
a díszszemlén szegény Berci,
aki elkísért otthonról az első őrszemig.

A villamos
(BUKAREST)
Viorica, Nelu, Relu, Petrica és Jean Marais,
négy cimbora és egy hajadon
beköltözött a tavaszi hajnalon
egy sárga villamoskocsiba,
ízibe, Toshiba.
Számos nagyanyjuk fényképe lógott az ablakon,
mint színes paraván,
a vezetőfülke volt a budijuk,
azon egy kicsi lyuk,
s haladt a karaván
dallal az ajakán.
Hol a parlamentnél, hol a Titanban
laktak ők ekképpen
letétben
naponta jónéhányszor,
mint pár transzhumáló transzhumán pásztor,
és szépen énekelték ezt estig,
amíg elérték a ghencea-i restit,
és megtapsolták őket az utasok,
köztük két akadémikus,
egy oltyán, egy kémikus.
Ott volt a ruha-shop.
Fel-felszállt hozzájuk a rendőr Ionica,
ízibe, Toshiba,s a szatócsok olyika.
Mikor pedig Viorica megszülte
a kis Relut és Jean Marais-t,
vagy a kis Petricát és Nelut,
vagy Ionica két jobbfelét,
hogy abban nincs hiba:
kicsi lett a kicsi lyuk,
és nagyobb lakást kértek
ízibe, Toshiba,
mert szûk a bértelén bérlet.
És semmi gond,
bár sok a baj,
kiutalt tüstént a hivatal
egy tehervagont —
láss csodát!
Bukarest, Craiova, Magyarcsanád
között lakik azóta a nagy család.

Csodavárók

A megváltók a vonatot lekésték,
a célállomáson karénekesek nyelik a nyelvüket,
elzsibbad a kisleányok és a dajnák lába,
lekonyulnak a virágok, csokorba kötve a kések.
Hazamennének a biztos haluskához,
de mindenki messze, a strekken túl lakik,
fal mellé guggolva inkább itt eszi meg a kiflit, a rózsát,
mintsem tucatszorra visszajöjjön holnap.
A megváltó a vidéki indóházban
más várakozókat szórakoztat takarékos, apró csodákkal.
Sikere nincs. Megtanulták már egymástól a mutatvá-
[ nyokat a nézők,
elszalasztották ők is a csatlakozást,
jövetelükkor nekik sem volt sikerük a többiek előtt.
Õdöngenek unatkozva vagy türelmetlenül a
pénztárablakoknál,
szónoklatokat gyakorolnak magukban, igéket,
magyarázatokat a késésre, a csodára, és egyre keserûbbek.
Valójában újabb s jobb megváltóra várnak, vagy egy
[ nőre csak,
aki indulásukig idejüket elverni segít.
Az egy másik vasúti csomópont csarnokában alszik
a padon, egyéb megváltókkal,
zsúfolt határállomásokon topog néhány magafajta,
odább, a régi földeken, fedél alatt a továbbiak,
a fel- és lemenők, ódivatú lebernyegekben.
Úgy nézem itt a várótermi népet,
kissé szeppenten és féltékenyen,
mint ki a bölcsek kövét és romlandó szereket
hord a poggyászában, akárcsak ők,
de a többieket meg nem kínálja, fel nem vidítja,
mert hite szerint egy másik ország másik városában
másoknak van szüksége mindezekre.

Harmat

A belvárosból kivesztek a legyek.
Az autóbuszok sem bírják már sokáig.
Érzed-e az égett gumi szagát,
az üveg szagát érzed-e?
Hajnalban jöttem vissza a csalán közül,
egy közvécé előcsarnokában találkoztam
a bal latorral és egy harmatcseppet
tettem kitárt tenyerébe.
Itt nincsen harmat és legyek sincsenek,
és én úgy szerettem akkor a várost,
kinyitottam volna az összes vízcsapot,
mossa, mossa, mossa át.
Az üveg szagát érzed-e?

Határ

Nyílt mezőben az a vonal, az a hosszú heg
[ a homlokon —
attól kezdve vagyok magammal csupán csak
[ távoli rokon,
de visszajárok ahhoz a kései kamaszhoz ott,
ki menlevelet nem kért és végképp nem kapott,
a megszokott bajt viszont bírja boldogan,
dolgozik, vodkázik, két gyereke fogan.
Nem hazudik, csak tûr, nem válaszol, csak kérdez,
nem sokat tud, de hiszi, az egy életre elég lesz,
nem valcol, helyt ül, nem ismer más vidéket,
nem csábítja át hozzám semmilyen ígéret,
nem vigyáz magára, nem is fél, de hallgat,
úgy tudja, megmarad mindig fiatalnak.
Vénülök magamnak én itt, homálylón látom,
kacagva üzen át másom tizenhét éven, határon,
és agyonlőni nincs erőm, fegyverem.
Jól állna pedig neki, hogy poros köveken
a piros vére hősen, ismerősen elcsorog,
és ölben viszik haza bátor asszonyok.
Nem békülök veled, mert emlékszem rád, kölök,
helyettem játszod, hogy az ifjúság holtában örök,
nélkülem vagy, s én nélküled, egyedül élek,
szövetségben sem sikerült a kölcsönös merénylet.
Ne szólj, mert felkacagnék, de mégse hallgass,
maradj magadnak, maradj forradalmas.

A konok céda,
AVAGY
A ZUGLÓI BALLADA

A kétarcú Ilka utca sarkán,
már kint a Thökölynél
rám szólt egy nő: te drága!
”Új vagyok én itt s halvány,
de, szépem, mégse kímélj,
tudom, mindennek van ára,
kitanított a Balkán,
elmennék én is annyiér’
bő bálba, szûk szobára”,
’84-ben mondtam ezt én, a jövevény,
egy ismeretlen válság kellő közepén.
De mozdított sorsomon a jó Úr,
bár nem fennebb, csak tovább,
ingyen bújtam a ”Lizsét”,
ott ugyanaz a nő fordult,
s rá lenge lengyel, cseh szlovák,
a víg vendég végvidék,
és pár rendőr is orvul,
mint akinek jár a sáp,
parancsra tudja, mi a szép.
’87 volt talán, én pedig már honos —
mi másnak jó, nekem félig se rossz.

Közel laktunk a Hősök teréhez,
papucsban járhattunk tüntetésre,
közben megstíroltuk azt a nőt,
megittunk néhány ”Ezeréves
Magyarország emléke”
nagyfröccsöt még előbb —
szomjas volt mindenki, nem éhes:
a szabadságra — feltéve, remélve,
a bilincsvasra találunk vevőt.
’90-ben a gyerek azzal ment haza:
kussoljunk, neki van mégis igaza.
Pár évemet most lecsalnám —
de a hazugság mit ér,
bár abból éltünk s nem hiába? —
utánunk bezárul és csalfán
puszta lesz a hősi tér,
mikéntha visszavárna —
s az Ilka utca sarkán,
már kint a Thökölynél
rám szól egy nő: te drága!

A hídon, ’84-ben

Megálltam minden reggel a hídon.
Mocskosan, meghatóan zajlott alattam a Duna.
Arra folyt, amerről érkeztem, de nem az én földemre,
és hontalanul, honfosztottan álltam a hazámban,
akármelyik hajnali hídon, egyedül.
Ahonnan ő jött, ott még sose jártam,
ismertem mégis hordalékát, felszíni uszadékát,
az ihlető dinnyehéjat, azon egy költő fogának nyomát,
elsüllyedt hajók reményként felbukó roncsait.
Reggelente annyi volt belőle az enyém,
amennyit egyszerre láttam, akár a mindenségből,
az a kurta szakasz, az az Országházzal, a Várral
s az emlékeikkel díszített természet,
vagy annak káprázata csupán, Isten lemetszett gyûrûs ujja.
Nekem talán mégis az örök folyam volt abban az időben,
és naponta elveszített tulajdonom ugyanakkor,
kicsiny kis Európámból amennyi a szemembe fért.
És valahányszor lehunytam a szemem
a portól, a hamutól, a fáradtságtól, az emlékezéstől,
hatalmasabb semmibe tûnt a világ és vele én, mint
[ a létezhető.
Néztem mégis az egyetlen Dunát szakadatlan.
Többen sírtak előttem a partján, mint a Babilonnál,
és többen döngölték táncban a porondját,
mint ahány őst magamnak elképzelhetek.
Azt hittem vagy csak gondoltam ott,
annyi vagyok, amennyit a Dunából látni tudhatok:
hatalmas vagyok és talán szennyes is,
helyhez nem köthető, elfolyik az életem.
Elég leszek-e én itt magyarnak, magamnak,
vagy föntebbről és alább sodor az áradat,
a székelyektől, sváboktól örökölt természetem,
nem csak a vérem, mintha a Duna volna?
Fösvényen számoltam: boldogabban fullnék-e ide,
mint más vizekbe, ha a királyok útjába esek,
iszapos kincsek, kőszén, rozsdás vasak közé?
Mit találhatok a mélyben? Mi van a vizek,
a dolgok alján, és több-e az,
mint amit magamba szállva kikotorhatok,
rábízok aztán a piszkos árra, papírhajókon?
Jut elég időm ehhez, vagy elúszik az is a hullámokon? —
s utánam másik, újabb bámuló érkezik a hegyekből,
hogy az is tovatûnjön, és még arcom mását
sem láthatja a vízi tükörben, vigaszul
a vidám képek között, mik úgy foszlanak el,
akár a jajkiáltások, az ünnepi hurrák,
a ”magyar, oláh, szláv bánat”, a szerelmes szavak
és maguk a szerelmesek a szélben.
Ilyen távoli gondolatok kísértettek reggelente a hídon,
mielőtt a napi robot helyére mentem,
hogy megkeressem a kenyeremet,
és talán egy apró csónak árát azon felül.
Megettem mára a kenyerem javát,
és nincsen egy sajkám, pedig abban egyedül magamat,
romló testem erejét érezném igazán evezéskor,
a szentelt vizet verve két falapáttal, fohászkodva közben:
fogható tárgyakat adj, Istenem, ne képzeteket! —
és vígan köpködhetnék a Dunába.

A hídon, 01-ben

Letöltöttem internetről a Dunát: meglehetős.
Tegnap egy ukrán hajóssal söröztem a partján,
szerinte olyan, mint a Volga. Egy angolnak Temze lehet,
a Kalahári sivatagban meg nincsen.
Az Amazonason evezőkvékerrel még nem beszéltem.
De elveszik ezek tőlem szavanként a folyómat?
Igaz, én is a Rio Grande del Norte mentén
képzeltem el az életemet, csak mert szép a neve.
Az életemnek és a folyónak is gyönyörû neve volt,
amikor még neveket adtam magamnak.
Én voltam egyszer a Dél Keresztje.
Északi folyót jelent az a messzi tündérkedés, semmi többet —
tudom, mert megtanultam azóta Keleten,
hogy mindennek más a neve, csak a káprázatoknak
[ ugyanaz.
Engem is másként hívtak egy ideig, Dél-keletnek talán.
De voltam hegy, város, patak, és voltam ártatlan is,
közben meg ijedt pali a kihallgatásokon.
Ha Dunának szólítanak akkor, visszaütök.
És mégis, mi lett velem a vallatók nélkül, a kétes
[ nyugalomban,
ha már a Rio Grande is víz csak, sőt határfolyó nekem,
akár az Ipoly, vagy az örvényes szóban forgó Duna?
Olyan szemû emberek isznak belőle, mint az unokáim,
ám azoknak nincs szükségük ruhára, és ha felöltöznek,
csakis fehér zsávoly öltönybe, lakkcipőbe,
tele arannyal a fegyveres kezük, a büszke nyakuk,
a nők pedig meztelenül, ékszer nélkül az igaziak ott is.
Én is csórén engedem ki lemenőimet a folyópartra,
és ők ugyanúgy izzadnak, már-már szófogadóan,
mint az egyetlen földgömb másik felének bennszülöttei.

De olyankor, ha megnyalom kezüket, és érzem verejtékük
[ ízét,
sókként, szavanként, az összes igékkel együtt,
nem a földre, csak rájuk gondolok, és a vizekre.
Gondolataim ijesztgetnek azzal, hogy talán jóslatok.
Ittunk erre egyet az ukránnal vagy az angollal, már nem
[ is tudom.
Nekik is voltak madárlátta gyerekeik.
A Volga jobb, mert selymesebb, mondta egyikük.
A Temzén viszont királyi flotta jár, mondta a másik.
Harmadiknak pedig csak én voltam jelen.
Nem mentem ezekkel a hajósokkal semmire, sehová,
ők pedig itt kedélyesen iszogattak velem,
mintha nagyobb világot jártak volna be, mint a létező.
Ezt a várost azért ma még úgy hívják, Budapest.
Ezt a személynevet adtam meg nekik, ha mégis levelet
[ akarnak írni.
Vagy: euroweb. hu. csiki. Semmi több.

A szótolvaj

Loptam én ezt a szót is, a legelsőt — hogy ”loptam” —
anyámtól, ő más nyelvből fordította, és soha nem értette
[ igazán,
a másodikat — hogy ”én” — a szótárból, a szavak
beszakadt fedelû mauzóleumából — kimentettem kimondva —,
és akár bice-bóca bölcs tanítványa, ki tanult hite szerint
haldokló mesterének ajkára hajol, remélve,
hogy utolsó leheletével együtt a tudást,
a lelket ragadja el tőle a búcsúcsókban,
megvolt már első mondatom: ”Loptam én ezt a szót is...”
Úgy lesek barátra, ellenőrre, úgy futok tőlük,
mint kenyértolvaj, úgy rejtezem, és persze mosolygok tele
[ szájjal.
Tündöklő szitkokat és magán-Bibliákat
szereztem így kék körmû téglarakóktól,
itkányos főkönyvelőktől, kimarjult földmûvelőktől,
de még informatikusoktól, régholt fejedelmektől,
a torkomban matató sebésztől is, bárkitől,
ha szóba ereszkedett velem vagy átkozott.
Hallgattam vagy történeteket meséltem szaporán egyikről
[ a másiknak,
és loptam, raboltam, sikkasztottam közben,
nem feleltem sértésre, hízelkedésre, unszolásra, parancsra sem,
álltam katafalknál, akár takaréktûzhelynél,
konyhaasztalnál, mint ravatalnál, és trancsíroztam,
kevertem,
sunytam némán, boldogan, ha megkaptam a szót,
és apjukként unhattak a beszélők, a nők, főként a nők,
némaságomat testesülten látva s hangomat tovaszálltan,
tehát újra ”loptam én”,
és önzőn nyomban feledtem arcával együtt azt,
aki mondta, csakhogy enyém lehessen, csak enyém a szó,
mintha nem használta volna reggelig, halálig senki más,
az sem, akiből kibukott öntudatlanul, aki fájdalmában,
ijedtében, kéjében ugyanazt a hangsort kiáltotta el,
aki halk csettintéssel a kései ebéd után új szót talált fel,
aki idézett — a facérak, a bölcselők, a családapák,
a pompásak és nevetségesek, és köztük én, a vékony szólopó,
a szándékosan felejtő, a rajtuk élősködő, gyarapodó,
aki egyetlen szót nem bírt kitalálni,
de kettőt összeereszteni már tud.
Összeereszteni, mint katonaláda két oldalát az asztalos.
Az első kettő: ”Loptam én...”

AHOGY A DOLGOK
TÖRTÉNNI KEZDENEK
2003. FEBRUÁR 19-RE VIRRADÓRA
A szív

Az egészséges közöny. A természetes. Hogy még csak ne is
[ érezd.
Az öregujjadat, a nemzetedet sem. Az életmentő.
Ne verje fel a vérnyomást idegen vélemény, bárha igaz.
Mûködjenek szerveid öntudatlan, amilyenek.
Megszoktuk ezen a vidéken, hogy csak akkor fogjuk fel: élünk,
ha zaklat saját életünk és egy más tekintet.
Ittasan beszélünk. Szeretjük a borkorcsolyát, a disznópörcöt,
a lázat, a hevületet, mint egyetlen tulajdonunkat.
Most az elvonás görcsös tünetei jönnek.
Nem bírunk, mert nem akarunk csihadni,
félünk, hogy a nyugalom halál, noha boldog lehetne, mint
[ maga a vágy.
Nem tudjuk, hol az, mert hiszen mindig testközel, odaát,
[ idebenn.
Gőggel félve viseljük, keressük, eleve elrendelt forradalmakban,
tüchtig berendezett lágerekben,
kihívjuk, tudva, hogy vesztes csatába kezdünk,
és élvezzük a vereség mámoros előérzetét, az olcsó drogot,
nekimegyünk a szögesdrót-kerítésnek, a folyónak.
Ki pedig pusztulásáért szenvedve nem küzd: nekünk idegen.
Mikéntha nem látná önnön értelmét, a végét,
kihûlt a hagyománya, lávakövön lépdel.
Nekünk van vérontó késünk az agyagos gumicsizma-szárban,
ő értetlenül figyeli a mozdulatot.
Neki kockás flanell-inge van, mi értetlenül figyeljük,
hogy nem szívünk felé mozdul,
a kibontott disznó fényen hûlő zsigereire mered.

Mindig a szívünk, az ökölnyi nyers hús, a vulkán tetején,
vagy a családi ház udvarán! Ahogyan mondjuk.
Ahogy kezünkben visszük, mutogatjuk, át a városon.
Azt mondom ma éjjel, egyedül: ne figyelj rá.
Mondom, hagyd a szíved odahullni. Békés éjszaka van.
Nem kirabolni akarnak azok a csúnya, késes fiatalok a kocsma
[ előtt.
Légy közönyös. Maradj magadnak.
Ne legyél senki azért, csak bátor, csak másmagad.
Ne védekezz, hanem érts. Mások dolga a többi.
Lehet, hogy fiaid azok.

A vágy

Tavasz lesz, mert egy öreg ember énekelt. Nem én voltam az.
Éjszaka volt, egyetlen csillag látszott és sok fényes felirat.
Előttem ment a fagyos járdán, szállt belőle a hang, a pára.
Egy öreg ember volt csak, józanul, vászoncipősen a hóban,
aki megelégelte a telet, a sötétséget, és azzal áltatta magát
[ énekeltében,
hogy megéri a reggelt, a jégzajlást, a szabad halászatot
[ a folyón.
Ilyen emberhez szólni sem lehet.
A név

Mióta nálunk nincsen munkás,
munkásosztály meg még annyira se,
mióta tagadva felejtjük a szót is,
a ”fizikai dolgozók ” a járóbeteg osztály fehér
nyilvántartójába járnak megérdeklődni,
kicsodák is ők, és tüdőgyulladásuk van-e.
Kihordják azt lábon. Közben
nagy vasakat raknak fel nagy teherkocsikra.
A gyárudvaron akkor éppen sárgul a fû.
Ennyi az egész.

A rög
Tetszetős izéket, igéket mondtak tegnap nekem
[ a nagyteremben.
Elhittem szinte. De aztán a fényes parkettán,
lábamnál megpillantottam egy kis rögöt.
Enyém vagy, mondtam neki, mert minden az enyém..
Felvettem és megettem.
Ha föld, ha kutyaszar: hidd el,
mondtam magamnak, de ne szólj,
hogy olyan az íze, mint neked.

A hely

Kimentem tegnap célba lőni.
Nagyon hosszú volt előttem a mező,
nagyon sárga volt rajta a gyep.
Morzsalékos barna göröngyök voltak közte,
kétfelén téglafalak.
Istenre gondoltam egy pillanatig.
Tudjátok, ő a tízes kör. Az a fekete pont,
ami köré hullámgyûrûket szoktunk rajzolni
De aztán a földbe lőttem, a fûbe,
és azt eltaláltam.
Lehet, hogy ott rejtezett.

A bolt

Csemegekereskedés. Elemcsere. Cseremele. Hat
[ raklap.
A testes nő néz, a bor pimpósodik,
álmodja egyik a másikát,
egyikük sem tudja, hogy mi végre,
hogy létezhetne máshol, más palackban, hogyan,
csak elvannak maguknak.
A bornak vörös eres tülökorra lehetne,
a nőnek bukéja. Mindkettőt üvegen át nézem.
Vigyázz, mondom magamnak a világos kirakat
[ előtt,
ha most bemész ebbe a zöld bádog-szobába,
száz narancs és mázsa krumpli közé, az ő helyükre:
feleségül veszed valamelyiket,
aztán bámulva bánhatod, amíg még tart az életed.
Szalámi. Esetleg pityóka.

A lányok

Tündéreim, örömös reggelek jönnek,
egyetlen vágyat nem hagytok magatok után,
csírátlanítva süt fel majd a nap,
csak éppen hihetetlenül, nélkületek.
Aztán pedig dolgozni kell, vagyis felejteni.
Mintha nem láttam, nem mûveltem volna
testtájaitokat, a vér bokrait fakasztva égig.
Ezeket a teljes Itáliákat mintha
nem jártam volna he minden ízükben,
hanem csak sivár járókelő lennék, kutyasétáltató,
és hagynám, süssön telibe a hajnali fény.
Ti pedig alusztok, egymást ölelitek legalább
a nyirkos, meleg dunna alatt,
ti kedves dögök, velem teljesek.

A had

Emberöltő. Húsz év, egy óra.
Kitör a gőg, a háború. Elérkezik a perc.
Feltarajlik a frusztráció, odamos,
arra az idegen vidékre, kék hegyek közé,
ott basszuk majd a családanyákat
a gyújtóbombák fényénél, ahonnan
[ elmenekültünk.
Hátunkra omlik a nádfal, a vályog,
a karonülő leányka meg visít.
Egyebek is történnek talán.
Megtörténhetünk mi magunk,
elmondhatatlanul.
Azt üzenem hát már virradóra,
vond ki hadadat, faszodat arról a tájról,
hagyd szabadon lüktetni a bíbor pinát,
éppen rád vágyakozva, kisfiam.

Az év

Csitulj el végre, most, hirtelen,
nem élhetsz ilyen túlérzékenyen,
ezt mondta féltő igazgatóm.
Mi vagy te, fotópapír az előhívóban
vörös fénynél, amikor felgyújtják a fehéret,
vagy rád nyitják az ajtót?
Lehetnél? Lenni akarnál? Bírnád?
Nahát! Nyílik az ajtó.
Kimentem akkor, húsz évvel ezelőtt
a napsütésbe, az üvegpalota elé,
és olyan fekete lettem egyszeriben,
mint voltam éjszaka, egy nappal előbb
a házastársi ágyban, fal felől.
Feketének éreztem magam. De talán réginek.
Nem éreztem semmi egyebet. Helye se volt.
Fekete voltam. Azt hittem, ez jó vagy
[ másvalami.
Ezek meg csak néztek és járkáltak
óriási retikülökkel.
Mintha emberek lettek volna.

A bátorság

Nézzed! Ne hagyd! A tieid.
Azért lövöm le az őzsutát, mert ha így
meg nem állítom, soha nem látom igazán,
mondta egyszer a vadász.

És ez a süldő cigány kurva,
amikor franciázásra hív be a kapualjba,
és úgy bújik hozzád közben, akár az unokád,
amikor odahajtja setét fejét a kabátodra,
nyála rácsorog, odafagy ingyen, ez nem a tied?
Csak nem mersz elmenni vele, sem látni
[ igazán.

A hézag

Tegnap ateista próbáltam lenni.
Ma istenhívő akarok lenni.
Nincs különbség, csak egy éjszaka,
csak egy véres Jézus. Csak én.
Csak én magam. Magamban.
Másutt hol lehetne?

A prológ

A séta véget ért, hasznát más nem látja,
egy disznóm sincs, hát egynek sincs pajtája,
de virrad, süt a nap, noha azt se látom,
kacagok magamon, mint kényszerû páron,
fejem majd’ leesik, akkorát bólintok:
éltesse el máig Isten Balassi Bálintot.

Ébredés

Most azt a szemernyi fényt köszöntöm,
mi a függöny résen át szemembe szúr,
hagyom, hogy fájjon boldogan.
Kezemet nézem, mint ki rátalált, felismeri,
használni fogja, szerszámaként,
botot, női mellet markol meg vele.
Hallom a mozdulatot, hallom, hogy élek,
szemem szolgája, ínyemé,
és amint az első szót kimondom,
felejtem múltam általa.

Ó

(Á LA MOZART)
Voltam én már máig annyiféle,
jogom van végre más reményre,
fordultam árnyékra, fényre,
mint a mohó tûz bibéje,
árnyam néztem, hogy elér-e,
s ki vagyok? Netán megérte?
Öröm-e vagy bú a béke,
érte vagyok — és mi végre?
Jaj, miért, és jaj, miért ne?
Magam ellen, magam perében
tanúként már annyit beszéltem,
nem lesz ezután semmiképpen
védelmemre annyi érdem,
hogy gyanú árnyéka ne érjen.
Sugalltam feketén fehéren,
ne féltsetek, de hagyjatok félnem,
nem gátol vád, sem szemérem,
nagyobb leszek a porban térden
Rovom ezeketa rövid sorokat,
mindenik géppuska-sorozat,
végüknél végem, annyit érek.
Legyél tőlük nálam boldogabb,
kacagd a búmat szabadon s a véget,
tudod te, mit ér egy gondolat,
kinek kezén, lelkén az ítélet.
Maradj magadnak, kérlek,
mint őszi, hosszú hangulat.
Voltam én már máig annyiféle
magam ellen, magam perében,
jogom van végre más reményre,
hogy gyanú árnyéka ne érjen,
kacagd a búmat szabadon s a véget,
legyél tőlük nálam boldogabb,
sugalltam feketén fehéren,
tudod te, mit ér egy gondolat,
kinek kezén, lelkén az ítélet,
nagyobb leszek a porban térden.

Mert milyen költő
vagyok én?

Nem leszek jobb költő attól, hogy kurátor leszek vagy kurafi,
hogy elnökségi tag leszek, hogy akadémikus leszek, hogy
leszek...
Átnéztem tegnap a ruhatáramat. Nincs divatos fekete ingem.
Nincs közérdekû mondanivalóm. Én mindig fontos ügyről
beszélek: magamról.
Olcsó ingben járok, kitaposott cipőben, a többiekkel együtt, egy
helyen szidom a szidnivalókat, nem bánom a bánnivalókat, és
otthon, egyedül elsiratom a
véleményemet.

Attól meg végképp nem leszek jobb költő, ha beszélek róla.
Legfeljebb, ha nem írok verseket. Úgy lehetek még ígéret, és
lesz, aki bánja, lesz, aki szid, lesz, aki gyászol. Átéreznék
viszont valamit a tompaságon. Az jó lesz nekik és közérdekû.
Csók.