A tavalyi hó alatt

Erdély a magyarság egységének más kézen tartott záloga – mondogatom; s most magyarázom is.

Ha létezik eszme, amiben e kusza nemzet tagjai egyetértenek: ez a föld az. Ezért is a magyarságtudat egyik állandója a sok kétséges között. Baj volna azonban, ha ez a bizonyosság is legenda volna csak. Hiszen tudásunk és érzelmeink igencsak változatosak, változók az örökegy Erdély dolgában is, és gyakran zavarosak. Nem az erdélyi más népek kuszálják össze, hanem legalább annyira azok és önmagunk nem-ismerése. A nemzettudat zavarainak tünete jele is tehát Erdély. Már csak azért is, mert vele a magyarság nem csak önmaga egy részét, hanem a biztonságérzetét, sérthetetlenségének tudatát veszítette el, és ez újabb zavarok forrása lett, az emlékezetkieséstől a szándékos felejtésen át a bódító imádatig. Erdély a tudat és a vágyakozás világába került. Mesévé változott.

Erdély eszerint egy ősmítosz tárgyiasult formája, amelynek legenda-mivolta gyakran előbbrevaló a tárgyszerűségénél. Keserves dolog, hogy ez a legenda politikai kérdés is ugyanakkor.

Mindennek belátása késztetett arra, hogy néhány régebbi vélekedésemet is bevegyem ebbe az alkalmi gyűjteménybe. A „politikai helyzet” ugyanis a határ mindkét oldalán változott azóta, és bizonyára a továbbiakban is alakul, a lényeg azonban megmaradt. A lényeg pedig a magyarság viszonya Erdélyhez, és még csak nem is annak forgandó állapota. Viszonya ugyanakkor a saját kebelében létező mássághoz, és önmaga mások hatalmában lévő részeihez.

Ezért is, hogy nem tudósításokat, hanem vélekedéseket, vallomásokat közlök róla. Jogom van hozzá: a szülőföldem ez; és ifjúságommal együtt hagytam magam mögött. Így is maradt meg bennem, tanult gesztusaimban, szavaimban. Én személyesen is átéltem elveszítését, számomra is már félig emlék, félig álom. Mindezek valósága ugyanakkor. Így is lehet érteni azt, hogy más kézen tartott zálog. A múlt és a jövő tartományába tartozik, kétségesnek egyedül a jelenét vélem: benne magamat. És éppen erről beszélek.

Elkeserít, néha haragra gerjeszt, hogy Erdély szépsége: a mítosza elfödi a valóságát, a benne élő más népeket is. Ilyen indulat diktálta az itt olvasható írásokat. Nem elnézést kérek érte, és a megértést sem a magam számára.

Idézetek

Felelnem kellett egy csoportosan, nyilvánosság előtt feltett kérdésre. Mi a magyar? „Mit ér az ember, ha magyar?”

Válságos (vagy csak átmeneti) korszakokban, úgy látszik, a kérdés újra és újra elhangzik. Kapaszkodni kéne a feleletbe. Meghatározni önmagunkat, és azzal együtt helyünket a világban. Hiszen még földrajzi helyünk is kétségessé vált néha, és furcsa indulatokat vált ki manapság is néhol.

Nem tudom, ilyen módon feltették-e valaha is a kérdést más nemzetek? Azzal vigasztalom magam, hogy némelyek el sem jutottak a megfogalmazásáig, nem tudják vállalni még a vele járó önkínzó fájdalmakat. Hiszen sajgató kérdés ez, már maga az is, hogy felmerül. Most ünnepi alkalomból hangzott el – de hát nekünk ünnepeink is gyakran tétovák.

Más nemzetek túl vannak rajta talán – ha egyáltalán felmerült kérdésként, hogy kik ők. Ki az angol? Micsoda? Félő, hogy ilyen kérdést csak a magunkfajták tesznek fel nekik, s nem ők maguknak. Ők, köszönik, megvannak. Ad abszurdum: csupán egy színes bőrű brit alattvalót tarthat időszakos izgalomban, hogy vajon ő angol-e?

Mi tehát a két fázis között vagyunk a kérdésünkkel. Talán emiatt a köztes állapot miatt nem tudunk válaszolni rá. Szép idézeteket, magyarságunk megőrzéséről szóló vallomásokat, vagy éppenséggel újabb kérdéseket adunk válaszul. Valójában „megtartjuk”, és nem meghatározzuk magunkat. Mintha védekeznénk folyvást.

Az idézetek pedig mind-mind régiektől valók. Élő ember szavait nem vette szájára senki ezen az ünnepen sem. Jelent ez valamit, többet annál is, hogy a gyors változások közepette nem bírtuk megfogalmazni még a válaszunkat. Határokon túl, kisebbségben élő magyarok pontosabban fogalmaznak: ők valami ellenében, naponta érzik, tudják, hogy mit jelent és mivel jár magyarnak lenni. Ők nem csak beleszülettek egy nemzetbe, hanem tudatosan választották is, sok más lehetőség közül, identitásuk ellenében ható erők szorításában. Határon belül eszerint csakis önmagunk ellenében felelhetnénk a magunknak feltett kérdésre. Sokan megteszik. Lesz a válaszból aztán gőgös odamondás, kisebbrendűségi szepegés, esetleg zsidózás és egyéb. Messze vezetne ez a logika. Szerencse talán, hogy nem formális és főként nem egyéni logika szerint vetődik fel a kérdés, minthogy a történelem sem ilyen utakon jár. A válasz azonban kinek-kinek személyes ügye. Személyes, de nem magánügye.

A költő által feltett kérdés lényege is ez, innen a tragikuma. Hiszen félig benne a válasz: az „ember”. A „magyar” mintha ennek korlátja volna. Lemondás az emberi teljességről – mintha. Az egyéni lét kolonca ez, a kérdés sugallata szerint. Megtoldhatnánk azzal: megtartó nehezék ez. Bánatot és biztonságot egyaránt nyújt a közösségbe tartozás.

Csak hát, többnyire elmélet ez így. A valóságnak nevezett hétköznapi létben nem így merül fel – mint mennyei tudatalattiból – a kérdés. Az éhes gyomrok világszerte egyformán korognak, nemzetre, vallásra tekintet nélkül. Az életet nemző ölelkezés boldog jajgatása is egyetlen nyelven hangzik a földkerekségen.

Hát akkor?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nemzet önvédelmi célzattal összeállt emberek történelmi vállalkozása. Nomád ősiségű népeknél ez nem is alaptalan meghatározás. A testvérnélküliség is erre indít. Kissé sivár azonban. Benne van mégis a magyarság önkéntes és tudatos vállalása. A kisebbségi sorban élők a példa rá. Mindkét jelző fontos, életbevágó. Az önkéntes választhatóság és a tudatos választás.

A kutya kutyának születik, nem lehet belőle más. Emberből lehet: nemzetet is válthat. A nyelvvel együtt. Hiszen – módosítsunk egy újabb idézetet – nem az cserél lelket, aki hazát cserél, hanem aki nyelvet. Szerte a világban, az államhatárokon kívül élnek más hazában vagy hazátlanul – magyar emberek. De csakis önkéntesen és tudatosan azok, amik. Nyelvükben, és mindazzal, amit a nyelv hordoz. Mert egyetlen más nyelven nem ejtenek olyan á hangot, amilyen Vörösmarty Mihály nevében szerepel...

Nem véletlen, hogy kisebbségi sorban élő magyarok iskoláért és a nyelvhasználat jogáért küzdenek. Még csak nem is a nemzeti szimbólumokért, minthogy azok jórészt az államiság jelképei is egyben. Többnyire nosztalgikusak számukra, nem annyira tényszerűek. Meg hát változók is...

Efféléket kellett volna végiggondolni a körkérdésre adott válaszokkal. A kérdezettek többnyire XIX. századi idézeteket mondtak, vagy azok szellemében szóltak. Minthogy maga a kérdés is idézet.

Van dolgunk tehát elég. Egyelőre talán annyi, hogy a magunk kérdését megfogalmazzuk. Biztosan benne rejlik majd a válasz is. A kérdést fellökő indulatot vagy a tűnődő megfontolást ugyanaz az erő szüli, amely a válaszokat. Éppen csak alkalom, alkalomnál több: állapot kell hozzá. Azon kell dolgoznunk, hogy olyan állapotot teremtsünk magunknak és magunkban, amelyben az új kérdés megfoganhat.

Beszélgetés közben én erre gondoltam, ez volt az ünnepi alkalom tanulsága számomra. Beszéljünk, kérdezzük egymást tovább.

Túszok a repülőgépben,

avagy

„a dolgok természete”

Amikor, áttelepülésem után, 1984 tavaszán hirtelen-váratlan az MSZMP egyik, azóta veszendőbe ment ideológusa elé kerültem egy szál pulóverben, bátortalan, bár ideges kérdésemre, hogy a magyar vezetés miért nem tesz valamit a romániai magyarságért, melynek egyik legsúlyosabb, már-már létét feladásra késztető árvaság-élménye, hogy magára hagyták, azt a választ kaptam: folyamatosan dolgoznak érdekében, ám ez „a dolgok természetéből adódóan” nem hozható nyilvánosságra. – Akkor hát ellenőrizni sem lehet, hogy tesznek-e valamit – vetettem közbe, megfeledkezve arról, hogy „a dolgok természetébe” a diplomácián kívül egyfajta szövetségi rendszer és ideológia is beletartozik. – A kisebbségi sorban hagyott magyarok számára az volna a fontos, hogy szóljanak értük, akár helyettük is. A szó is erőt adhat, hogyha hallatszik. Ilyen lélekerősítő dolgokban még hazudni is lehet, bár nem muszáj. Az igazság is megteszi.

Ekkor hangzott el, kissé unottan a fényes irodában: – Bármit teszünk értük, rajtuk torolják meg, csak nekik lesz rosszabb... – Lehet ennél rosszabb már? – kérdeztem még 1984-ben, egy pillanat alatt elveszítve az ide vonó reményt.

Ismertem persze a tételt, Balogh Edgár a maga népies-képies stílusában úgy fogalmazta meg: „Ne lőjetek a repülőre, túszok vannak benne”. Terjesztették ezt aztán a romániai magyarság egyéb jelesei is, különféle vendégházakban.

A képi beszéd szép, erdélyies, főleg tetszetős, és főként pontatlan. Szó sem volt holmi lövöldözésről, még a diplomáciai terepasztalokon sem. A „túszok” kifejezés pediglen, ugyancsak valószerűtlenül azt sugallta: majd kiváltják őket, valamilyen áron. Bármi áron – vélték a hinni botor bátrak. Miközben, „a dolgok természetéből adódóan”, ilyen értelmű – legalább titkos! – tárgyalások sem folytak a terroristákkal, nem is készült senki hasonlóra.

A magasröptű tétellel azt sikerült elérni csupán, hogy megnyugtatták a honi hatalom lelkiismeretét, ha netán felébredt volna; igazolták negyvenesztendős semmittevését, -mondását. A kisebbség helyzete pedig „a dolgok természetéből adódóan” tovább romlott. Nemzetközi fórumokra – ha már az anyaországi nyilvánosság elé nem vihette – a tetszetős elméletek képviselői által sem juthatott. Azok megtartották Románia belügyének, mintegy maguknak a sérelmi listát.

Gyér ismereteink szerint a román vezetés „joggal” tartotta-tartja belügyének a nemzetiséggel való bánásmódot máig is, és nem csak elvei okán: a magyar vezetők bízták oda, ha igaz, még 1957ben, amikor egy bukaresti találkozón kijelentették vagy bevallották: nem avatkoznak a kisebbség ügyébe. Magyarán: cserbenhagyták az akkor még két és félmillió magyart.

Lehetséges, hogy a szocializmus egyedül és nemzetiségeket is üdvözítő hitével tették ezt (bár ’56 után saját bőrükön tapasztalhatták igazi természetét), akkor is: ez nem mentség, csupán magyarázkodás. Főként a korán beérett „eredmények” ismeretében, amikor odaát már nem csak a lenini nemzetiségi elveket, hanem az államközi egyezményeket is megszegték...

Ama beszélgetésben az döbbentett meg leginkább, hogy az illető régi vezető-ember mennyire tájékozott minderről. Jobban tudta, mint én, hol lakik a magyarok Istene, és hány iskolát zártak be a háta mögött. Addig, sok más kisebbségi magyarhoz hasonlóan, a tájékozatlansággal mentegettem magam előtt a közönyt, passzivitást. Ilyen-olyan kényszerű szövetséggel is, „a dolgok természetével”. De azóta boldogan szegényebb vagyok egy illúzióval, és haragosabb valamivel. Azóta a pártközpont egyik középszintű illetékese is kártékonynak minősítette – viszonylag nagy nyilvánosság előtt – a „csak nekik rosszabb, ha mi teszünk értük” tételét. Két évvel ezelőtt mondotta ezt, és akkor sem vigasztalt meg vele. Visszamenőleg nem létezik jóvátétel, a posztumusz rehabilitáció rosszabb az in contumatiam hozott halálos ítéletnél. Utóbbit még élvezheti az élő, élhet vele, ha úgy fordul a sors. A hajdani bűnök bevallása legfennebb a bevallón könnyít, de nincs hatása a holt áldozatra.

Vélhetőleg a realitás, a végszükségben idemenekülők s az általuk hozott hírek, okozott gondok szorították erre a fel- és beismerésre a középszintű illetékest, nem holmi „államrezon”, vagy elvi hithűség. Merthogy minap a szocializmus válságával együtt derült ki a nemzetiségi kérdés megoldatlansága is – minthogy „benne volt”, része és részben okaként. (Csoóri Sándor, a Durai-könyvhöz írott előszavában ezt fájdalmasan és ezzel provokálóan végig is gondolta volt – akkor ki is kapott érte.) A monolitikus szocializmus etnikailag is érvényesíti jellegét, a hatalmával együtt: egyneműsít, azaz homogenizál. Előbb a „nagy célokhoz” képest másodlagosnak nyilvánítja többek mellett a nemzetiségi-nemzeti kérdést, majd mint ilyent „megszünteti” – szövetséges szomszédai áldása rajta. A román vezetés egyenesen dicsekszik ezzel az eredményével. Megoldottnak tekinti a dolgot. Régi tárgyalások alapján belügyének is. Ha nem is jog szerint, de formailag igaza lehet...

A túszokat pedig már a repülőben kivégzi a parancsnok maga, akit alkura sem lehet bírni. Nem az ő élete múlik rajta – bár hajlamosak vagyunk elhinni magunknak a másik, ugyancsak kisebbségi fogantatású tételt, hogy a nemzetiség ama országnak nem csak túsza, hanem létének biztosítéka, záloga is egyben. A maga ejtette tússzal, saját gépén kénye-kedve szerint bánik a pilóta, idelent annak még kiáltása sem hallatszik – mondhattam volna még a főilletékesnek, de akkor nem jutott eszembe egyszerre minden. Neki sem.

Így telt-múlt csendesen az idő, 1988 nyaráig, amikor százezer ember követelte kiáltva a Hősök terén: a magyar vezetés vigye nemzetközi fórumok elé határain kívül szorult részei ügyét. Sokan lelkesedtek, a túszokkal teli repülőt ujjukkal fenyegetve, ami – albán módszer szerint – a kis országok légvédelme. A magyar szóvivő két napon belül elutasította a népvágynak még a lehetőségét is, közölve válaszul, hogy ez mindössze két ország dolga. Mint holmi fennakadás a cserekereskedelemben.

Most szinte mellékes, hogy a véletlen tömeg (szokása szerint) ismét bölcsebb volt nála és mögöttes hivatalánál. Az ilyen bölcsesség úgyis nehezen érvényesül, mert csupán „képviselői által”, hivatalokon keresztül éppenséggel. Annyi kiderült legalább: a magyar hatalom már nem egy másik ország belügyének, hanem „két állam viszonyában felmerült vitás kérdésnek” tekinti a dolgot. Ne adj Isten, hogy nemzeti kérdésnek tekintette volna, mint egy szuverén európai állam!

Van rá másfél századnyi példánk, hogy a romániai magyarság eddig két ország között legfennebb alku tárgya és viszály oka volt. Valahogy úgy, hogy a román „fél” mindig pontosan tudta, mit akar, a magyar meg folyamatosan „visszakért” vagy visszatért. Tisztázni soha nem sikerült – minthogy nem is kabátlopásos ügy ez –, a vallomásokat pedig hol túllihegtük, hol el sem mondtuk.

Példa tehát akad tömegével, éppen a „koncepció” hiányzik. A nemlétező elképzelés is szemünk láttára változik – íme –, ahelyett hogy kézenfekvő következményként kialakult volna, ha már előfeltételként meg nem fogalmazódott.

Belügy volna mindez, s az is mindaddig, amíg a koncepcióváltások, –keresések időközeiben és zavaraiban el nem hull jó néhány magyar, aki persze status quo szerint úgysem a miénk. Kit a kiábrándultság, a reménytelenség lök át más nemzetbe vagy más határon túlra, kit a védtelenség és árvaság hidege hajt más nép meleg kebelére. Két állam kölcsönös ügye, vagy egyik-másik belügye volna ez? Az emberek sorsa.

A román diktatúra, az össznépi és az azzal együtt megtetézett nemzetiségi elnyomás mára már az egész világot érintő, úgymond „destabilizáló tényező”. Hát, ha kettőn múlik csak, a magyar állam is felelős, egyik félként, a világra leselkedő veszedelemért – kellett volna mondanom. – Éppen azáltal, hogy pusztán két ország vitás kérdésének tekinti azt, ami bel- és külpolitikán innen és túl Európa biztonságát fenyegeti, s nem hajlandó olyannak vallanivállalni, amilyen s ami.

Ez a „köztes” álláspont ingatag tehát, hiszen az egyik már mássá, a másikává változott; és további mutációk is várhatók, „a dolgok természetéből adódóan”.

Magyarország a világhoz akar felzárkózni – halljuk mindegyre. Úgy látszik, a magyarság ügyét mégsem véli világkérdésnek, mint a szoftverekét vagy az eladósodást. Létével szemben más a mérce, mint a jólétével talán?

Ilyesmit kellett volna kérdeznem, még 1984-ben, ama ideológustól. Hogy bajainkból sem tanulunk már? Más kárán sem, mi okosok ?

A kérdések messzebbre vezetnek, mint ameddig illusztris fogadóm hatalma ért és tartott. Azóta a „túszügy” metaforaként is elveszítette értelmét a változó politika valamely kanyarában. Egyvalamire mégis figyelmeztet: a koncepciót helyettesítő – sosem pótló – tételek és előítéletek baljós természetére.

A soros tétel ma (még mindig, még ha változóban is), hogy ne teregessük világ elé a közös szennyest. Én pedig álmomban számolok. A túsz-tétel szűk négy év alatt tűnt semmibe (és sodort oda többeket). Az új, tétova elképzelés színeváltozása mibe kerül, mennyibe, és hányan vesztenek rajta? – kérdezném a főilletékest. Aki már maga sem tudja, hol van.

1988

Keserves fesztivál

az erdélyi menekültek javára (1988. június 10–11.)

Borúsabb, fájóbb alkalomra aligha rendeztek fesztivált, koncertet, kiállítást, mint manapság Magyarország-szerte, az erdélyi menekültek segélyezésére. Lélekemelő lehet ez az összefogás – és megalázó a tehetetlenség érzése, hogy ennyit tehetünk csupán, a terrorral szemben pusztán a szó a fegyverünk; nyelvet, lelket, embert ölő diktatúrát, falvak eltörlésére készülő buldózereket szép szóval akarunk megállítani, vagy aggodalmaskodó jegyzékekkel. De hát, tegye dolgát ki-ki ereje, hatalma, lelke szerint.

Azt hiszem, többet ér minden pénznél, ami begyűlhet, hogy legalább alkalmanként beszélhetünk, s talán szót is érthetünk arról, „mit ér az ember, ha magyar?” Szomorú, hogy ezzel is vártunk, amíg tragikussá válik ama alkalom, s azt is mások teremtik meg nekünk: tudtunkkal és ellenünkre. Megsanyargatottak, földönfutók, megcsalatottak és kétségbeesettek tömegének kellett az országba bezúdulnia ahhoz, hogy szó essen végre mindarról, amit régóta tudtunk – vagy tudnunk kellett volna – róluk és mimagunkról.

Könnyen felejti nemzetét, aki nem szenved érte naponta. Vannak olyan gyulladásos vidékei a világnak, ahol pillanatonként juttatják eszébe, verik fejébe, kicsoda ő valójában. Minden veszteség, kudarc és fájdalom felidézi. Bárcsak egyszer már az öröm juttatná sokak eszébe, hogy ők magyarok. Azt kérdezi már-már magától az ember: lehet-e bírni sokáig, élethossziglan az ilyen intenzitású tudatot, szenvedélyt? Lehet-e magyarnak maradni örökös sebben és tűzben? Lehet-e élni folyamatosan ellenkezve, védekezve, állandó készenlétben, sohase felszabadultan? Nem fárad-e ki a remény maga is?

Összmagyar tanulságot sejtet és sugall a kisebbségi magyarok sorsa szomszédainkban. Másfajta, hatalmi vagy erkölcsi kényszer alatt, másféle kisebbségi és vereségtudattal hazán belül és kívül rombolódhat lélek, ember, szellem.

Csak hát, kár volt annyi embert feláldozni ilyen, forradalmakat szító, kézenfekvő tanulságért; és még el is hallgatni ezt az áldozatot, s mögöttes okait, indítékait. Az egymást váltó s tagadó országnagyok jó ideig mintha éppen egymástól vették volna át ezt a hallgatást, miközben elődeikkel egyebekben nem vállaltak közösséget. Éppen csak betartották az általuk aláírt szerződéseket. És két emberöltő óta tudjuk, ha nem is tanultunk belőle, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma”.

Most, hogy rés támadt a némaság falán, sokan kérdezik: miképpen jutottunk idáig? Hát tényleg ekkora a baj? És miért? Valóban életveszélybe került a magyarság egy része? – és hitetlenkednek a tragédia hallatán. Azt sem hinnék – hihetnék –, hogy ma délben hat méter szintemelkedéssel tetőz Pest-Budánál a nemzetközi folyam, ez a Duna. Az effajta veszélyt előre szokták jelezni az arra hivatottak, hogy fel lehessen készülni rá, gátat emelni és menteni a menthetőt.

És most egyszerre mégis itt az áradat?! Nemcsak a menekültek, hanem a gondok, rémségek és zavarok özöne.

Ezernyi előjele volt pedig, és tudói is voltak ezeknek a jeleknek. A beszélőket elhallgattatták vagy túlkiabálták a hivatásos elhallgatók, akik talán náluk is jobban ismerték a készülő csapást, a számadataival együtt. Csakhogy, megszólalva, önmagukról is vallaniuk kellett volna.

A háború alatt egy kormányzat, egy kényszerű, rossz szövetség miatt egy egész hadsereget hagyott sorsára a Don-kanyarnál. Másfél évtizeddel később, a legsúlyosabb békeidőben, egy kommunista vezetés „baráti látogatáson” biztosította a vele szövetséges szomszéd államot, hogy nem avatkozik a nemzetiségekkel – vagyis a magyarság egy részével – szembeni politikájába. Magyarán: magára hagyta, kiszolgáltatta véreit. Ennek pedig a nemzetközi joggyakorlatban mára már pontos megnevezése van; főbenjáró bűnnek számít. Békében is.

A kiszolgáltatottakkal, idegen sorsra hagyottakkal aztán törvényszerűen és szinte törvényesen – a maga belső rendje, célja szerint –, mindenképpen büntetlenül tehetett bármit a saját szuverenitását és függetlenségét komolyan vevő állam vezetése; azoknak többé nem volt kihez sérelmeikkel segítségért fordulniuk. Mi több, a romániai magyarság örökölt vezetői közül sokan úgy vélték, hogy a kisebbség valóban „túsz” a többség kezében, rajta torolnak meg minden közbenjárást, felszólamlást, sőt a puszta segítő szándékot is, ha az a hivatalos magyar állam részéről történik. Ezzel aztán mintegy utólag igazolták a magyarországi vezetés közönyét, megnyugtatták önmaga tisztogatásával elfoglalt lelkiismeretét – ha ne adj Isten, felébredt volna internacionalista álmaiból –; mondván: a segítségtől csak egyre rosszabbra fordul a nemzetiség sorsa.

Segítség nélkül, lám, tragédiába fordult.

A romániai magyarság legcsüggesztőbb élménye pedig éppen a magárahagyatottság, az árvaság érzése volt s maradt. A háború utáni új társadalmi berendezkedés okán megszűnt saját gazdasági alapja, mellyel önmagát segélyezné; nincs valóságos képviseleti szervezete, csupán tapsbrigádjai; az egyetlen létező pártban pedig, már a puszta számszerűség miatt is, örökös kisebbségben van, képviselőit leszavaznák, ha szólni mernének egyáltalán.

A hallgatás fala két oldalról épült fel tehát – és elzárja a magyarság egy részét nemcsak az anyaországtól és annak szellemétőlkultúrájától, hanem Európától is.

„Szervezeti keretnek” maradt a család, oda vonul, szorul vissza az élet; a történelemből maradt az anyanyelv – a tudat és a hagyomány hordozójaként is –; egyetlen fórumnak pedig maradt az irodalom.

Szellemi dolgok ezek. Nem állíthatnak meg buldózereket, sem hatalmi gőzhengereket. Ne álltassuk magunkat ilyen reményekkel.

De mi történik, ha a család is elköltözni kényszerül ősi telephelyéről, tervszerűsített iparosítás, egyéb álcázott okok miatt? A gyerekek emlékek nélkül születnek mindenütt – igaz –, de nem mindegy, milyen emlékeket szereznek maguknak, kitől, milyen nyelven és hiten. A szülőhely, a közösség nyújtotta folytonosság szakad meg, a tudat jut árvaságra. Magányos emberekből pedig nem nehéz janicsárt vagy öngyilkost nevelni. Bármilyen idegen melegbe odahúzódik az egyik, a nemlétbe bújik el a másik. A megmaradottak pedig önmagukat marcangolják, mintha bűn volna a születésük és a maradásuk is.

A gyereknek s az anyanyelvnek iskola kell. Az iskola pedig az államé. S az állam – Lenin óta tudjuk – elnyomó gépezet, vagyis önmaga, a hatalom, s nem népe érdekeit, céljait ismeri. Iskolák számát, szellemét az adja-szabja meg. Elsirattuk sokszor a bezárt romániai magyar iskolákat. Ejthetnénk egy könnyet a románság iskoláiért is, melyek szelleme a minden osztályteremben kiakasztott színes-mosolygós arcmásból árad. Milyen nehéz is lesz – egyszer – felápolni, fertőtleníteni, megtisztítani a bemocskolt lelkeket, mekkora munka vár a majdani tanítókra, akik maguk is elbetegedtek már.

Kiszámíthatatlan erkölcsi károsodást okoz a hosszas és álnok elnyomás románnak, magyarnak, németnek egyaránt: mindenkinek, aki embernek, életre született. Megtanítja gyűlölni, alantas érzelmeket kavar fel. Hiszen élni osonva kell, megmaradni sokszor csak színlelve, csalva lehet. A félelem mérgező hatású; érződik a szaga, megvadulnak tőle, egymást tiporják az összezártak.

És ha nincs szabad átjárás a falon: szökni kell. Osonni, bújni – valahova. Szinte mindegy, merre, csak levegőre! Mert gabona, hús hamar lesz, ha egyszer művelni hagyják a földeket – de a színlelés, nacionalista mákony lassan tisztul csak a szervezetből; ki tudja, mikor. Menteni kell tehát a maradék becsületet, az anyanyelvet, a gyereket, önmagunkat. A bennünk készülődő, százszor megcsalatott, megtiport embert, aki lehetnénk talán.

Kevesebbek lesznek az otthon maradottak számban, erőben; bizakodásban is – igaz. De elkívánhatjuk-e mi, mégoly ideiglenes, bár biztonságosnak ható fedezékünkből a hátvédtől, akit kint hagytunk a Don vagy más folyó mellett, a jégen, hogy végsőkig kitartson, el egészen a fagyhalálig. Hiszen már lankad, álmosodik, hagymázas álmokat lát. S közben tudjuk, hogy nem tehetünk érte egyebet, mint készítgetjük hőssé avatásának ünnepségét, saját jéggé dermedt szobrára akasztunk majd nemzetiszalagos koszorúkat...

És mégis, az ott maradottakra gondoljunk, figyeljünk, a többiekre. A némán tűrőkre. A menekültek szüleire, gyerekeire. Akikről legeslegújabb korba szakadt történelmünk során először jelentette ki a hivatalos Magyarország, hogy ők is a magyarságba tartoznak. Fonákra fordult ám a világnak az a vidéke, ahol természetes, nyilvánvaló és szinte köztudott tények kimondásához bátorság kell – és idő –, nagy tettnek számít elfogadni önmagunkat. Szólni egyáltalán.

Igen ám, de nem csak az adott: a kimondott szó is kötelez. Továbblépésre mégpedig. Mert hiszen, ha mieink mind a magyarajkúak, úgy képviseletük kötelessége is a miénk. Ha ők nem jutnak szóhoz a világban, nekünk kell szólni helyettük. Hiszen nem csak két állam ügye ez – legfennebb az összesé. És csak az államoknak van fórumuk, hatalmuk, gazdasági és egyéb eszközük a változtatásra, a segítésre legalább.

Azt kérdezi mindenki a panaszáradatok végén: mit tegyünk? Vérgőzös felhívás is el-elhangzik ilyenkor – bizonyságául annak, hogy a gyűlölet, az erőszak járványos és ragályos, az országhatárok nem megakadályozzák, hanem néha egyenesen felerősítik. És van, aki két karját tehetetlenül széttárva mintegy szabad utat jelez a rémségnek. Mit tegyünk, tehetünk, valóban, hogy ne csak kívülről szított, belülről elfojtott, öngerjesztő indulatokkal telve topogjunk és kiabáljunk tehetetlenül?

A kényszerű belátás mondatja velem: ez ügyben „kormánypártinak” kell lennünk – feltéve, hogy a kormány magyarságpárti. Nem csak aggodalmainknak, érzelmeinknek ad hangot, hanem cselekvően lép fel, ahogyan egy független ország vezetőségéhez illik. Folyamatosan tájékoztatja a hazai és nemzetközi közvéleményt. Adatokkal, tényekkel érvel, elveket, jogokat érvényesít, és nem csak a nemzeti érzületre, hanem a nemzeti tudatra hagyatkozik. Felhasználja azokat a gazdasági és egyéb eszközöket, melyeket testvéreik sorsáért aggódó állampolgárai teremtettek meg, s éppen ezért joggal kérhetnek számon.

Világos, hogy cselekednünk kell végre, hiszen a szó – lám – nem elég, bármilyen nyelven ejtik is.

Emlékeztetőül mondom csupán, hogy a menekültek között nem csak nyelv- és vértestvéreink vannak. Valóban idegenbe szakadtak is vannak közöttük, más nemzetbéliek. Akik államalkotó többségként sem érezhették édes hazájuknak egy diktátor rémállamát. Ők nem nemzeti önérzetükben, létükben érezték sértve, veszélyeztetve magukat, s nem emiatt választották a száműzetést. Tragédiájuk éppen az, hogy az ő nemzeti identitásuk nevében fosztottak meg emberi jogaitól egy népet, mely nem lehet „homogén” és egységes, amíg állami terroristákra és áldozatokra oszlik. A magyar kisebbség ügye a románság ügyével együtt fordul – reméljük, jobbra, minthogy tragédiája is egy tőről fakad. Mert aztán a kiontott vérről nehéz lenne megmondani, román vagy magyar emberé-e – és főként késő.

Elkéstünk mi is, így is, nagyon. Menekültekké váltak rokonaink, barátaink, akik házába vendégségbe jártunk: hontalanokká lettek Magyarországon. „Hivatalos okmányokkal ideiglenesen hazánkban tartózkodó külföldi állampolgár” a nevük. Jó lenne hallani, hogy embernek szólítják és tartják őket. Jó lenne tudni, hogy jó hazában fogadjuk őket. Jó lenne hinni, hogy Magyarország Európában van. Jó lenne...

A kisebbség kisebbsége

Köztudott tényekből rakom össze mondandómat, és nem várok dicséretet érte.

Erdélyi menekültek, hazát keresők panaszát hallom naponta. Ismerem őket, öt évvel ezelőtt még honfitársak voltunk – és ma mintha nem volnánk azok. Néha ilyen-olyan kérelmeket fogalmazok nevükben, a sajátomban más egyebet is. Többükkel megosztottam otthonom – mert nekem van. Én „befogadó” lehetek már; nem dicsekszem vele. Régi sebeimmel, segítőkészségemmel sem, azt pedig sokan megteszik. Mástáji sérelmeimért nem itt akarok elégtételt venni, másokkal megfizettetni a káromat. Úgyis jóvátehetetlen.

Ilyen vallomást sem írtam még eddig. Akad fölös bőséggel, aki nevükben szól és önmagáért. Nem mintha nehezményezném, ha valaki hírt szerez vagy meggazdagszik egy jó ügyön. A butikosokat, pecsenyesütőket is szeretem én, ha becsületesek.

Látható, öt év alatt megtanultam, milyen világban élek ezután.

Itt élek, élünk tehát, egy tőről elszakadtak, így vagy úgy. Sajogva szánom, aki azt hajtogatja: visszatér majd szülőhazájába, ha ott jobbra fordul. Arról a jobbításról elköltözésével lemondott, másra hagyta, nem lehet benne része, tehát jutalma sem; magamra nézve ezt tartom legalábbis.

Igen ám, de az ehoni hivatalosság is pusztán jobb idők bekövetkeztéig vállalja a menekülteket, úgy hangzik. Mintha ígérné is ezzel, hogy másutt, ahol fennhatósága nincs, eljönnek a jobb idők. Egyebet nem sokat. Ígéri azt, ami nem rajta múlik, többnyire hallgat arról, ami a dolga lenne, vagy bár hatásköre.

Tudjuk mindahányan, sehol nem máról holnapra fordul jobbra a világ; én ráadásul azt hiszem, az odaáti jobbikban sem kellenek majd a nemzetiségek, ha egyszer asszimilációval vagy kiűzetéssel sikerült tőlük megszabadulni. A nemzeti, nem kevésbé gazdasági, a „piaci” egyneműség felé halad ez a térség, annál inkább, minél inkább „európaivá”, polgárosodottabbá válik, és késéséhez mérten egyre türelmetlenebben. A beígért jövő tehát csakis zavaró zárványoknak számítja majd a kisebbségeket.

A kisebbség kisebb része pedig, a menekült magyar, eközben másfajta zárványként konzerválódik Magyarországon, minthogy láthatólag itt sem „asszimilálódhat”. Ama egyöntetűen jobb korban – majdan – már anakronisztikusan kínos tényezőként fogadná – ha visszafogadásáig jutna mégis európaivá lett mivoltában – az „óhaza”, mely asszimilálni úgyszintén nem tudta; pedig az nagyon akarta ám. Ez meg szeretve sem bírja.

Elméletből, jóslásból elég is ennyi. Reméljük, hogy ezután amúgy sem elméletekhez, ideológiákhoz igazítják a sorsunk.

Elképzelem ugyanakkor, hogy a most még ágyrajáró segédmunkás menekült, amint régi képesítésével felvergődik az emberibb létre – a másutt eljövendő „jobb időkig” még az is megtörténhet –, mehet vissza oda, ahol nem kell, ahonnan ő maga is elszokott. Másik életet teremtett magának addigra, másként iskoláztatta és házasította a gyerekeit.

Ilyen ideiglenességgel rémítik pedig. Az ideidegenedett-honosodottakat visszaterelnék abba a máshol, másként, nélkülük eljött jövőbe – ahogyan azok ide is egy kész jelenbe jöttek, egy másik hatalom miatt. Ördögi kör ez.

De még így is az eszményibb állapot: jövő idejű, tehát bizonytalan. Bizonyosan a zárvány konzerválása a nagyobb veszély itt. Nem is sejtetett visszazsuppolása miatt. Hanem mert új, vágyott hazájában is elszigetelt marad, bárminemű fejlődésből már csak szakmája hagytán is kiszorítva; a létminimumért folytatott küzdelmében magasabbra tekinteni nem jut ideje-ereje: a létminimum alá szorul tehát abban a hazai jobb jövőben is.

Mint légbuborék a víz fenekén, miközben természete szerint felszínre törekedne. Most, leszorítva, ilyen légbuborékban élnek zömmel a menekültjeink, saját szuflájukból kialakított védőburokból veszik a levegőt. Néha már egymás elől is el. Addig, amíg tart.

Összehoztak maguknak néhány társaságot, szervezetet, kört. Rivalizálnak is már egymással a vallás, szakma, lakhely, más véletlen ismérv szerint kialakult csoportosulások. „Belügy.” Egyikük sem lehet jelenleg „jogilag bejegyzett személy”, hogy érdekeit védhetné legalább, ha nem érvényesítheti, hiszen tagjai nem magyar állampolgárok. Úgyhogy, egymásra utalva, egymással is küzdve: megint csak magukban, kisebbségben! Itteni hivatalos szervezetekből, állampolgárság nélkül: kizárva. Önmagukban pedig még önsegélyezők sem lehetnek, hiszen egy bőrönddel érkezett tagjaik saját boldogulásukat is nehezen bírják, nemhogy a másokét. Nincsenek olyan lelkiállapotban, de még idegiben sem, hogy nagylelkűek legyenek és türelmesek.

Egyéb megcsalattatásuk is összetereli, ugyanakkor összeugrasztja őket, a hozott sérelmek, érzékenységek szintén. Folyamatos készültségi állapotban élnek. A nyelvüket ért újabb hántásokból aztán igazán elegük volt amott, ahonnan az életösztönük indította, segítette idáig őket. De a szakítás egy hazával, sokszor a családdal is, egy élettel tehát, majd az életveszély a határon átszökéskor többet roncsolt talán bennük, mint amennyit itt remélniük lehet.

Rángatta, lökte őket aztán, rövid idő alatt sokszor, minden politikai véleményváltozás is a remélt hazában: előbb megtűrték, majd kiutasították, végül (ideiglenesen) befogadták az ide futottakat – csak éppen azt nem tudni máig, milyen egyezmény, törvény szerint, mely státusra. Bizalmuk rendült meg, reményükkel együtt a létük. Ők pedig egyszer már feladtak egy életet.

Róluk még nincs öngyilkossági kimutatásunk. Tudom, könnyű ilyen sommásan és tömegben ítélkezni menekült lelkekről annak, aki egymagában jórészt túljutott ezen az állapotukon. Hát még aki nem tapasztalta. Akik nem is ismerik!

Az illetékes hivatal – természetesen? – szociográfiai tényezőkként kezeli őket, számokat, eseteket sorol. Ugyanakkor, fonákul, emberi megértésükre hivatkozik: be kell látniuk, a magyar társadalom mostani helyzetében csak bizonyos határig, „kontingensig” vállalhatja őket.

Mármint a magyarokat!

Akikről azért olykor már mégsem csak szociográfiai kategóriákban, hanem a nemzet tagjaiként emlékezik meg a nagypolitika egy-egy jelese. Mára közhely, csak éppen nem eléggé közismert mégsem, hogy ama nagypolitika némely balfordulata iktatta ki a nemzetből a kisebbségeket, már azáltal is, hogy kisebbségnek nevezte, fogadta el őket. Egyebet aztán nem is igen közölt a honlakó nemzettel, évtizedeken át. Állapotukról szinte semmit. A szocialista internacionalizmus nevében sorolta be őket ekként a szomszédos nemzetekbe, külön (magyar) sérelmük tudomásulvételét már-már önmagára nézve tartotta sértőnek a nagy szövetségben és barátságban. A hazai (politikai) kisebbségi véleményekkel együtt a határokon túli kisebbségeket létükben is hallatlanná téve.

Jobb abbahagyni az ilyen elmefuttatást, intem magamat, nehogy rossz irányba elhajoljak. Nem is vagyok a politizálás híve. Éppen csak azon múlott az életem.

És mi történt, rendre, törvényszerűen?

Senki nem hinné el a Duna mentén, ha bejelentenék hirtelen: félóra múlva tetőz az árvíz, mindent elborít. Egyetlen európai folyam sem viselkedik így. Lassan nő, sodor, még ha sokáig gátak mögött torlódott is; de az adagolt hír szerint hihetően, bár borzalmasan.

Most aztán egyszerre itt a menekülők „áradata”. Még a gondolatához sem szokott hozzá a tél-túlélt magyar, amikor megérkezett. Ha látja is, híre nélkül inkább rosszat hisz róla.

„Rosszkor” érkezett, mondogatják neki. Csakhogy nem ő választotta meg az időt. Magyarország gazdasági válságaiért nem felelős, a lelkiismeretiekért is csak annyiban, hogy létezik, amúgy meghallatlanul. A köznép, írói szájával, eddig is a „területek” elvesztését panaszolta inkább, azt is csak magának, mint az emberekét. Úgy a többség ma is az erdélyi lakóházak, templomok, temetők – a múlt! – lerombolása miatt háborog. Miközben emberek élnek azon a „területen”; ők tudják csak, hogyan, s azt is: egy életük van csupán.

Pár éve még azt mondta új honfitársam: a mai Magyarország amúgy sem (!) tudna eltartani akkora „területet”, népességet. Akkor azt feleltem rá: létezik olyan román vélemény is, miszerint az az ország is jobban élne, ha nem kellene eltartania a nemzetiségeit.

Tett annyi kárt, látom, egy emberöltő a lelkekben, hogy egyik felől maganyugtató igazolást – ahogyan az ma dukál: gazdasági természetűt – tudnak találni a veszteségre, cserbenhagyásra is, miközben csak azokat számolják; amott pedig a másoktól megnyert odahagyottakra hárítják saját bajukat. Erre jók az ide-oda adott-kapott kisebbségek, statisztikai, szociográfiai adalékok. A kétoldalú, de lényegében azonos erkölcsi züllést bárhogy is ők szenvedik meg előbb. Egyik fél számára az is az ő bűnük, ha a másik fél vigyáz rájuk. Ezért is nincs jövőjük talán, nem önmaguk miatt. Így lesz a „homogenizálás” az egyedül üdvözítő tan mindenütt, és néhol politikai program. Ekként kerülnek zárványba a menekültek is.

Fura, ha nem annál súlyosabb talány, hogy a területileg ide tartozókat még magyar testvéreinek ismerte-tartotta a köz, a határokon túl esetteket már kisebbséginek csupán. A menekülést választó „visszacsatlakozókat” egyenesen elítéli, ha nem hozták a házuk táját is magukkal.

Ennyit rontott volna az egyetlen magyarságon a mások által megvont határ, s a honban maradottak szerencséje? Ennyit azok a „mindig-mások”? Annyi eltelt idő alatt mégpedig, amennyi a kilábaláshoz nem is lesz elegendő...

Nem irigylem én a csonka haza lakóinak „szerencséjét”, nem minősítem a határigazgató szerződéseket sem, melyek szerint közülük is sokan kerülhettek volna más kézre, ha úgy alakul. Nem a belátásra és a szeretetre kell hivatkozni már, ezek mulandó dolgok.

A véletlen kisebbség helyzetének leltára sem feladatom.

Maradjunk a kisebbség kisebbségénél: a menekülteknél, „eltartottaknál”. Jobban fáj az itt most a köz többségének, mint az odaát, a helyükön maradottak sorsa. A figyelem is arról ide irányul egyre inkább; megint csak nem az egészre.

De számoljunk tehát.

Kap Magyarország néhány éve, a szaporulatcsökkenés visszapótlásán felül is, ezrével szakmunkásokat, akik képesítése fityingjébe sem került. Elmennek oda is, munkára ezek, ahonnan a boldogulása látszatától önérzetessé vált honos kivonult, a tanultnál alsóbb szakmába tehát; munkaerő-gazdálkodásunk nagyobb dicséretére. A közérzetük persze ehhez illő.

Kap Magyarország segélyt a menekültekre nemcsak önmagától, hanem külföldről is. Ennek nagyságát nem összegezte, s ha igen, nem tette közzé senki, de mindenképpen több lehet a megszavazott háromszázmillióból elhasznált ötvenmilliónál – sugallja a tájékozatlanságból kelő gyanúm.

És viszont: a közmagyar is emiatt hiheti joggal: az ő romló és kevesbedő pénzén tartják a menekülteket. Hát hogyne utálná meg őket, jövedelme, s azzal türelme fogytán.

Már jellemző, hogy a külföld többnyire nem a magyar állam kezébe teszi le adományait; szerinte egyház és önjelölt szervezet is vélhetőleg arra fordítja inkább, amire szánták, és nem Bős-Nagymarosra. Ezért nem vallhatna, ha tudna is erről a hivatalosság. Hiszen a vele szembeni bizalmatlanságról is szólnia kellene ugyanakkor.

Miközben bizalmat is kap, éppen a menekültekért, befogadásukért „cserébe”: megnő a hitele, sőt a hitelképessége. Ez sem felmérhető még, de egy szép nap talán dollárban is kifejezhető lesz. A jó irányú politikai váltás anyagilag is megtérül általában. Az összeget aztán a netán sikeresebb kormány a maga javára írja. Így tesznek mindenhol a világ vidékibb részein.

Általános bel- és külpolitikai változás során kerülhetnének helyükre a menekültek is tehát. Eszményi fordulatokra volna szükség ahhoz, hogy ne is legyenek menekültek, ama „jobb jövőben”. Addig is, itt állomásozó csapatok lakásaiban, pártházakban, -iskolákban, -üdülőkben lehetne otthonuk a honos otthontalanokkal együtt, ha azok célszerűen kiürülnének, visszajuthatnának a hazát keresőkkel megnagyobbodott nemzet vagyonába, s az azokra fordított pénz is oda kerülhetne, ahová való.

Jó volna végre az egészre tekinteni, nevezzék azt nemzetnek, társadalomnak: nem külön ifjúsági, nyugdíjas, menekült és egyéb „problémákra” alkalmanként, hogy aztán sandán nézze egyik a másikát, mintha egymás rovására boldogulhatnának csupán.

Ilyen változást kellene remélnünk, együtt, akár kormánypártiként.

Reményre még van remény talán.

Anyagiasak vagyunk, lám, mert előbb tollasodván, majd kenyeret féltve azzá lettünk egyre inkább. Ezért is jó volna felmutatni a segély- és egyéb számlát. Éppen csak ne keltsük tűntén azt a látszatot, hogy országos bajért valamely kisebbség a felelős, megint; és a többségnek kell áldozatot vállalnia még csak nem is érte: miatta.

A kisebbség, történelmies tudomásunk szerint, lehet persze nem csupán nemzetiségi természetű, hanem a felelősségről, a többségről és önmagáról másként gondolkodó is.

Nem adok sokat, a menekültek mind másként gondolkodókká lesznek, ha eddig nem voltak azok. Hiszen ők tudják már, mi vár egy kisebbségre, mi történhet vele, nélküle, mennyit érnek az ígéretek. A fennmaradást példázzák mégis, estükben is. Megvesztegetni őket már igen nehéz, túl sokat tapasztaltak, túl sokszor csalatkoztak ahhoz. És még mindig magyarnak tudják magukat; azt remélik.

Ők, az életükért küzdők lehetnének az új többségnek részeként kovásza.

Nem a menekültek a legfőbbek mégsem, még ha nekik fáj is leginkább a két haza, az általuk elveszített s a velük bajba jutó. Egyikből kitagadva, másikban csalódva Európára tekintgetnek, aztán tovább; kettős kényszerűségből. Eladdig, hogy sokuk odább vándorolna, magyarságát, azzal menekülése értelmét is kockára vetve.

Hanem az otthon maradottak, mégis!

A kisebbségek muszájból, ha nem egyébért, érdekből Európára néznek, szellemiségük is csak olyan lehet. Elmenekült szüleik, gyerekeik mostani sorsán tanulják meg éppen, hogy nem lehet csupán két ország dolga az övék. Kettő között mindig is csak viszály és alku tárgya volt, mióta azok egymás mellett, többnyire egymás ellenében léteznek. Zárványok ekként ők maguk is, egymás kiszigeteltjei.

Eddig a példa.

Menekülők, maradók, honosak, hontalanok jogalapja egyelőre a legteljesebb, már-már groteszk illúzió mégis: hogy ügyük akkor rendeződik, amikor mindenkié ebben a térségben és odább. Az egyöntetűvé váló világban akkor lesz helyük, ha nincsen határuk.

Egy teljes világban már jó szívvel lennék kisebbségi még: én magam. Úgy „ember és polgár leszek”.

1988

Az Erdély-tudat változatai*

Rémlik néha, hogy Erdély hegyei, házai képzetek, álmok anyagivá vált megjelenési formái. Erdély olyan helyet foglal el a magyarság megkínzott, tétova tudatában – a mese és a veszteség érzeteként –, hogy akár eltűnhetne a föld színéről: attól csak valóságosabbá válna. Azt is jelenti ez, hogy Erdély nevét mondva, magunkat szólítjuk, féltjük és biztatjuk; olyanok is, akik soha nem látták tájait, azt sem tudják talán, hol található. A képzeletünkkel határos föld neve ez.

Erdély eszerint leginkább szép előítéletekben él, és nem fogadjuk el, ha nem felel meg elképzeléseinknek. Emberei pedig gyakran nem illenek bele a költői képbe. Mert mások. Éppen mert erdélyiek.

Budapest, 1991. szeptember 6.

* Válasz a kolozsvári Korunknak Az Erdély-tudat változásai c. körkérdésére.

El kell fogadnunk, hogy az Erdély-tudat, értékeivel együtt, kényszerek hatása alatt alakult ki. Kényszerekhez és hatalmakhoz kötődik, olyannyira, hogy azok változásával zavarai támadnak. Akárcsak most, amikor újra rá kell kérdezni, hogy meghatározhassuk. Egyik jellegzetessége éppen ez a sokak által örök újrakezdésnek nevezett traumatikus önmeghatározási kényszer, valahányszor a természetes történelmi folyamatot megszakítja valamely megrázkódtatás. A modern államok és nemzetek kialakulásának korában, csak ebben a században tehát, két ilyen földindulás is zúdult az erdélyi magyarságra. A mostani romeltakarítás pedig azzal járhat, hogy ránk omlanak a még álló falak.

Kényszerek magyarázzák az Erdély-tudat elváltozásait is, a folyamatos nyomás hatására kisajtolódott rendellenességeit. Ezek egyike éppen az, hogy egyik elemét sem lehet a köz előtt rendellenesnek nevezni. Az egészet pedig szentnek tartjuk, s mint ilyent, ha nem is sérthetetlennek, de megváltoztathatatlanul állandónak. Ugyanakkor egységesnek és egyöntetűnek.

Márpedig, hitem szerint, az Erdély-tudatnak legalább két változata létezik. Az egyiket jobb híján nevezzük irodalminak. Irodalmiasnak. Már csak azért is, mert többnyire az irodalom jeleníti meg és közvetíti „ki- és befelé” egyaránt. Ez emelte ábránd- és példaképpé Erdélyt.

A kultúra különleges szerepe a kisebbségi sorban egyúttal külön utakra, szellemi régiókba terelte és szorította magát a kultúrát. Magyarul írni például önmagában is értéknek számított. Az irodalom „öntörvényei” szerint alakult: fölös feladatot magára vállalva a nemzeti tudat fenntartását különleges intenzitással és eszközökkel szolgálta. Eszközei azonban gyakran eluralkodtak rajta, önkörébe zárták. Mitikussá vált például. Jelképekkel szólt, fogalmak tisztázása helyett. Kialakította a képes beszéd cinkos kétértelműségét, így azonban elfödte az alapfogalmakat. Kényszerhelyzetben volt.

Eszerint Erdély földje önmagában is elég erős kialakítani lakóinak megtartó tudatát. A magárahagyatottságnak, árvaságnak ez az áfiuma ellenszernek készült, alapjában azonban az volt, ami. Ebben az irodalmias bódulatban Erdély lakói rendkívüli embereknek hatnak. Elég erre példaként annyi, hogy a romániai magyar irodalom alakjai olyan szép, ízes és helyes nyelven beszélnek, akárcsak írói: ezek vágyalmai szerint tehát. A tényleges nyelvromlásnak alig van nyoma az erdélyi irodalomban. Mindez magyarázható a vállalt feladat célirányosságával, egyúttal azonban jelzi, hogy különbség van az erdélyi tudat irodalmi megjelenítése, kultusza és a magyarság romániai tömegeinek valós helyzete, állapota között.

(Fenntartásaim, aggályaim – láthatólag – nem az erdélyi magyarsággal, hanem a róla kialakított és az erdélyi értelmiség által közvetített képpel szemben vannak. Amely képpel gyakran azonosulni vél, vagy azonosulni látszik. Teljes azonosulása a műviség, az ideológia győzelme volna a természetes ösztönök felett – s mint ilyen, amennyire rendkívüli válságtünet, megszűntének veszélyeit is magában hordja. Lehetetlen, hogy délceg regényhősök feszítsenek versbéli festett hegyeken, miközben az „olvasók”, az „életből vett” minták maguk beteg és bizonytalanságban gyötrődő emberek. – Mindennek van azonban egy gyakorlati kihatása is, a nemerdélyi magyarság felé. Egy legendán ugyanis nincs mit igazítani, eredetének és eredetijének megismerése a megszüntetésével járna. A mesehős nem szorul segítségre. A világnak a segítségnyújtáshoz Erdélyről nem legendákra és vélelmekre, hanem adatokra van szüksége.)

A másik, a köznépinek nevezhető Erdély-tudat meghatározása már csak azért is nehéz, mert kevés róla az adatunk: többek között éppen az irodalom mulasztotta el – kényszerek miatt, lehetőségek híján – a felmérését, mi több, gyakran színes fátyolt borított a keserves meztelenségre. Jellemző, hogy a szociografikus igényű munkák vagy emlékiratok többsége is a vidéki kulturális élet megnyilvánulásait leltározta, az ünnepi, a felemelő s egyúttal az irodalmiasságnak leginkább megfelelő megjelenési formáit tehát. A néptáncot mint megtartó erőt... Miközben a színfalak mögött igazi embervér folyt.

Annyi bizonyosnak látszik, hogy az általam köznépinek nevezett Erdély-tudat maga is rendkívül sokalakú. Egyik változata kétségtelenül reakcióként alakult ki a román nacionalizmusra. Ez a magyarságot egységes és egyöntetű, „szervi” sajátosságként nyilvánítja ki, állítja szembe mindennel. Ez a tudatforma valóban kisebbségi. Olyan értelemben is, hogy beszűkült, és kisebbségi komplexusából eredően kompenzatív jellegű. Vallóit nemcsak a románságtól, hanem a magyarság egészétől is elkülöníti (lásd: székelység). Belterjessége azonban tagadhatatlanul megtartó erőként szerepel.

Másik oldalon talán a magyarországi (és nem összmagyar) közösséghez, a többnyire felületesen ismert, jelenlegi és múlékony magyarságképhez igazodó Erdély-tudat áll, amely rugalmasabb az előbbinél, ám egyúttal képlékenyebb és illuzórikusabb. Valóvá válásához egy olyan Magyarországra volna szükség, amilyen nincsen. Egy olyan Európára, amilyent elképzelni még nem elégségesek az ismereteink.

A két végletes forma magatartásmintát is ad, természetesen. Köztük számtalan másik található, beleértve a közönyt, amelyet többnyire az időszakosan megerősödő többségi nyomás, vagy ellenkezőleg, az alkalomszerűen felcsillanó remény billent ki egyensúlyi állapotából, általában végzetesen: az asszimiláció vagy a kivándorlás irányába. Gyakorlatiasan hasznosabbnak látszik az „öntudatlan tudat”: amikor valaki nem a sajátosság méltóságát vallja, hanem a sajátosság természetességét éli. Teszi a dolgát, és fütyül ideológusaira. Az ilyenek többsége megmaradt embernek és magyarnak.

Az Erdély-tudat általános ismérve, hogy a szó eredeti értelmében konzervatív, vagyis megtartó tudat. Volt. Távlata többnyire a múlt felé nyílt. (A külföld felé ez a régi templomok, a hagyományos viselet s az omló házak fényképeinek felmutatásában jelentkezett, jelenkori értéket nem vonultatott fel, hacsak a hagyományok őrzőit nem tekintjük annak a hagyományalkotók híján.) Az utóbbi évek exodusának tanúsága szerint ez a megtartó tudat azonban elégtelennek bizonyult. A diktatúra múltán is hiányzik belőle a jövőkép, amely helybenmaradásra bírhatná az embereket. Mondhatni, az eddig kultivált Erdély-tudat szükséges, de nem elégséges feltétele volt az ott-létezésnek.

A megtartó tudat ugyanakkor: védekező tudat. A védekező tudat sajátosan jövőtlen: jelen feladatokra (a megmaradásra) koncentrál, érvként és igazolásként egyaránt a múltat idézi. A megtartó tudat ily módon valójában a reménytelenség filozófiája. A bezárult kör tana. Ami bennünket Erdély szerelmeseivé, már-már betegeivé tesz, az nem annyira földrajzi és etnikai különlegessége, gyönyörűsége, hanem a veszélyeztetettsége. Törékeny állandósága. A (bármilyen) változás veszélyének kitett hagyományossága. Önmagunk féltése valójában. Mindannyian védelmezőinek tartjuk magunkat, mintha sorsa csakis rajtunk múlna. Lelki hazának nevezném tehát. Olyanok számára is az lehet, akik nem földjén születtek. Erdély a magyarság számára erkölcsi kategória, sőt minőség.

Az ilyen gyötrődő áhítat azonban nem kedvez az önvizsgálatnak. Hajlamosak vagyunk szólamokba (jelképekbe) bújni, mint hívő a szőrcsuhába és imádságba. Ezek a hit kellékei, de elfödik az Istent, Erdélyt. Idegen számára semmitmondók, vagy egzotikusak, gyakran visszásak is.

Fonák példával érvelek. Erdélyiek, szülőföldjüktől– bűvköréből, kényszeréből – szabadulva gyakran esnek végletekbe. Képtelen elméletek és szándékok fogalmazódnak meg Erdély messzire vetődött gyermekeiben. Valóban, mintha a föld tartaná (kordában is) szülötteit, nélküle, másutt jelentését és akusztikus terét veszített „Erdély-tudattal”, magányosan hadakoznak vagy búsonganak. Jelzi ez, egyebek mellett, azt is, hogy ez a tudati kérdés jórészt érzelmi természetű. Jelzi egyúttal ennek a sajátosságnak a veszélyeit. Néhány igazság ugyanis Erdélyben érvényes csupán. Ez a sajátosság azonban, amennyire szép és erőt adó, sőt bizonyító, annyira kétségessé teszi éppen a sajátosság meg- és elismertetését, vagy bár megértésének esélyeit más tereken, külső közegekben. Ezeket az igazságokat többnyire a beléjük vetett hit hitelesíti. De statisztikai adatokkal és politikai érdekekkel szemben ez akkor is kevés, ha erdélyi ember számára a minden. E tekintetben a sajátosság vállalása gyönyörű csapda. Túlhangsúlyozása már életveszélyes. Kizárólagossághoz, s azzal kirekesztettséghez vezet.

Az Erdély-tudat jó ideje kisebbségi tudat. A kisebbségi létforma pedig – mindhiába magasztaljuk önmentés vagy önigazolás gyanánt – megalázó és méltatlan. Mindig és mindenhol. Ráadásul emberi energiákat von el: az egyenrangúság bizonyítása (önmagunk előtt is) fölös erőket köt le. Olyannyira, hogy példák sorából láthatóan magyarnak lenni már-már cél, és nem állapot. Boldogabb, azaz többségi népekhez viszonyítva ez hősies és természetellenes helyzet. Az erőfeszítés pedig természetfeletti. Abban az értelemben is, hogy ellenkezik a természetes állapottal.

Ismét ellenpróbával érvelek. A kitelepültek sorsának alakulása mutatja, hogy a megmaradáshoz, avagy az erdélyivé váláshoz szükséges (esetükben elégtelen) erővel akár érvényesülni, karriert csinálni is lehet, ám ők maguk idegenben erkölcsileg védtelenekké, lelkileg könnyen sebezhetővé válnak. A kompenzálásnak aztán sok elrettentő módozatával találkozhatunk.

Ezen a ponton már-már misztikus a szülőföld hatása.

Való igaz, hogy az erdélyiek, teszem azt az anyaországiakkal szemben, eszményi magyarság-képet látnak maguk előtt. „Mesebelit.” Ez pedig, erkölcsi vonatkozásain és gyönyörűségén innen és túl, hozzájárul ahhoz, hogy a magyarság kérdése tudati síkra terelődjön és emelkedjen. Egy ember valóban csak annyira magyar, amennyire annak vallja magát. Ekként, bármennyire paradoxális ez (vagy éppen azért) az erdélyi ember szabadabb: választhat. Nem fátumszerűen határozza meg sorsát a veleszületett identitás.

Ezt mondja a logika. Mást mutat a valóság. Az erdélyi ember nem a „jobbat”, vagyis a könnyebbet választja, ha vállalja magyarságát. S bár választhatna mást, ugyanezt választja, és sorsszerűen éli meg. Ekként az erdélyiség a magyarság kvintesszenciája. Minden egyéb mellett ezért is fontos a világ egész magyarsága számára. Erkölcsi normaként. A „sajátosság” ily módon egyetemessé válik.

Az erdélyi magyarság ügye, sorsa azonban nem elvi síkon dől el. Emberek életét, sorsát erkölcsi erejükre, teherbírásukra, a tudatukra bízni, több illúziónál: iszonyatos, életveszélyes demagógia. Be kell látnunk, hogy a romániai magyarságot politikai fordulatok, megkérdezése nélkül kötött egyezmények hozták ilyen helyzetbe, és gazdasági természetű rémségek nyomasztják. A megoldást is ilyen irányban kell s lehet keresni. Ugyancsak világos, hogy a megoldás jórészt kívülről jöhet. Az erdélyi magyarság, ha nem is magatehetetlen, de kiszolgáltatott. Nem csak a többségnek, hanem a térségi és nagyhatalmi érdekeknek is. Alkuk tárgya volt –jobbik esetben. Hiszen ma már az is ábránd csupán, hogy újra alku tárgyává tegyék legalább.

A hatalomváltozás válságában új, még csak félig-meddig tudatosult, másfajta kényszerek szakaszában van a magyarság romániai része. Egyik összetartó ereje, a totális elnyomással szembeni ellenállása megszűnt, legalábbis elbizonytalanodott. Akár őrlött búza felől, ha leveszik az egyik malomkövet: a másikról a szél is lefújhatja.

Nem szerencsés, s rest gondolkodásra vall arra a régi bölcsességre hagyatkozni, hogy „nem vész el, hiszen századokon át megmaradt”. Néhány újkeletű fortélyra nincs felkészülve. Ilyen „fortély” akár maga a szabadság is: az ismeretlen kísértése, kihívása és fenyegetése. A bizonytalanságban az erkölcsi széthullás. Az eddigi jelszavak, jelképek már nem használhatók bájoló vagy ördögűző varázsigének.

A kellő gazdasági erővel bíró erdélyi civil társadalom kialakulása a reménybeli „segítség”. Nyilvánvaló azonban, hogy az eddig ideológiai és hatalmi nyomás alatt egységesült társadalomhoz hasonlóan egyöntetűnek vélt (Erdély-)tudat nem „fedi” majd a differenciálódott közösséget, s így újabb feszültségek keletkezhetnek. Tudatzavarok.

Külső segítség pedig ehhez nehezen elképzelhető. Hiába beszélnénk akár új, esetleg másutt már bevált eszmékről is, amíg magyar társadalomról Erdélyben nem beszélhetünk. Márpedig mind mostanig erdélyi (vagy romániai) magyarságot mondtunk, tekintet nélkül társadalmi helyzetére, pártállására, egyebekre; ilyen egyöntetű, egységes közösségként utasította el a többség, vélte védeni az anyaország is. Joggal fogalmaztunk így, ámde muszájból. Ki kell alakulnia annak a társadalmi szerkezetnek, amelynek egyik fő összetevője önnön sajátosságának a tudata; de az egyik csupán. Ki kell alakulnia annak az állapotnak, amelyben a magyarság nem csak kényszerek ellenében vállalható, hanem valóban választható is. A szabadságnak, amely nem hatalom adta kegy, nem taktikai „vívmány”, hanem emberi, természetes állapot.

Régi dolog, hogy az erdélyi magyarság számára a legreálisabb megoldás egy illúzió. Az Európához tartozás, a nyitott határok meséje ez. Amikor majd egyedül a sajátosság tudata jelenti a határt, nem folyó, gereblyézett senkiföldje, szögesdrót. Az európai tendenciák ilyen irányba mutatnak, a romániai belső mozgások az ellenkezőbe. Az európai út tehát szellemileg mintegy elszakítja a magyarságot a többségi nemzetállam eszméjétől, nem úgy a gyakorlatától. Ez újabb ellentétek forrása lehet, éppenséggel „a lét és a tudat” között. Mindközönségesen politikai és kulturális. Az erdélyi magyarság, magára találva, mostantól a szélsőséges többségi nacionalizmus ellensúlya lehetne, s ekként az európai biztonság záloga. Se több, se kevesebb. Ennek nevében joggal várhat el bármilyen és bármekkora segítséget a szűkebb és tágabb térség államaitól.

Mindez azonban még messze van, akárcsak maga Európa, amelyben élünk.

Két kő között a harmadik

Az ember belekeveredik. Szerelembe, politikába, verekedésbe. Ülne csak bölcsen s boldogan magának, de mintha belül egy egyensúlyban lengő inga félreverne néhanap: kimozdítja. Eltántorodik, sőt elesik olykor. Belső a kényszer is, amely nyugalmunkból, magányunkból a fórumra vagy a cirkuszi porondra kilök.

Ül az ember csöndesen, hallgatja a rádiót. Azt hallja belőle egyszer csak, hogy egy volt erdélyi lelkipásztor, az illegálisan megjelent Ellenpontok egyik szerkesztője nyilatkozik Szeged városából, s olyanokat mond, hogy a nemzetiségi tudat jelen állapotában anakronisztikus, és ilyeténként már-már alkalmatlan a szembeszegülésre a fortélyos új kényszerekkel.

A csöndes ember előbb csak a nemzetiség szót cseréli fel magában nemzetre; főként a magamfajta, aki magyarságát mindmáig kisebbségi létként éli meg a nagy Európában. Örvend mégis a csöndes ember, hogy ezt kimondta valaki, egy kicsit helyette is, s hogy ez a valaki tapasztalatból, sorsvállalóként és -üldözöttként, ennélfogva hitelesen beszél. Keservesen örvend, hogy más is azt tartja: eljött az idő, amikor beszélnünk kell erről; ne csak szentnek tartsuk és szeressük a fájdalmainkat.

A szenvedés önmagában nem érték, mondja-forma a lelkész. Sem a közösség, sem az egyén szenvedése – teszi hozzá a csöndes ember, kissé szeppenten, mint ki az égre köp. A szenvedés befelé fordulást jelent, görcsöket. Gyakran megtartó tudatnak nevezték. A jövő képe hiányzott belőle, elfödte a hatalom. A romániai magyarság egy része pedig az első adódott alkalommal úgy igyekezett szabadulni a szenvedéstől, hogy a megtartó tudatot is maga mögött hagyta szülőföldjén, egyéb értékeivel együtt...

Ül az ember csöndesen, de olvas. Teszem azt a lelkész otthon maradt földijének dús levelű és indulatú válaszát a rádiós nyilatkozatra. Ebben azt, hogy a romániai magyar élet nagy személyiségeit nem szabad bántani. Neveket sorol a szerző, mindannyiunk által tisztelt neveket ráadásul. És ez a fő neki, ez fáj, nem a tudata. Szíven a nevek ütötték csupán. Az már alig számít, hogy a nevek viselői különféleképpen gondolták, képzelték ugyanazt, másként élték meg a sorsukat. Akárcsak a lelkész a magáét: nem amazok ellenében, de mellettük, másként és láthatatlanul. A nevekkel a válaszadó tabukat állít. Senkinek eszébe sem jutna elvitatni érdemeiket. Csakhogy mégsem állhatnak mindenre érvként, és főként nem állhatnak érvek helyett. Már csak azért sem, mert kissé egymással is szemben állanak. És ekként az egység: kétség.

Lelkipásztorunkat nem védte a híres neve sem, hiszen annak idején tágabb nyilvánossághoz nem jutott. Felébred az utólagos gyanú – és éppen az indulatos válaszadó kelti fel –, hogy nem csak a diktatúra légmentes nyomása zárta el a lelkipásztort a nyilvánosságtól, hanem a mássága is az egyenlők között. Mást hitt, vallott ugyanarról, és másként szenvedte meg, mint azt bel- és külföldeken egyedül üdvözítőnek tartják az összes kibicek; és éppen amazok mellett – ha nem éppen miattuk – nem jutott neki hely.

Még az is lehet, hogy nincsen igaza. Szava attól még lehet. Lehetne. Hogyha hagynák, és nem tiltanák meg neki a megszólalást. Immár a sorstársai. Ha ama nevesek nevében, kéretlenül nem így rontana rá a volt honfitárs: „Most már mindenki belénk törölheti a lábát”. Ezzel egyszerre kétféle magatartással, eszménnyel azonosul a válaszíró, a „mindenki” pedig a gazok nagy többségét sejteti. Nem a többségieket azonban.

A romániai diktatúra hosszú korszakában nyilvánosan nem bíráltuk, mert azzal kiszolgáltattuk volna egymást. Tápot, érvet adtunk volna az életveszélyes zsarnoki indulatnak azzal, hogy nem támogatjuk, hacsak hallgatólagosan is, a nagy vállalásokat, noha nem mindig és mindenben értettünk egyet velük. A kifelé való szolidaritás nagy belső különbségeket és zavarokat is elfödött ekként. Szükségből származó egység volt az a hatalom és a többség felé; nem természetes, ellenben önkéntes. Ezt most kimondta valaki.

Változnak az idők, s velük a kényszerek. Egyebek mellett kiderül, hogy az ellenállás is éppoly kizárólagos (volt), mint a totalitárius hatalom, amely kiváltotta: ugyanúgy nem tűrte meg a másságot önkörében, mint a zsarnokság őbenne. Ami a feladata ismeretében érthető, legalábbis magyarázható. De azt mondják már jó néhányan: a zsarnoksággal együtt annak ellenzéke is semmibe tűnt, vagy egyenesen csődbe jutott. Féligazság ez, hiszen a zsarnokság sem tűnt el egészen. Éppen csak csődbe jutott. Amely paradoxon jól jellemzi a jelenlegi állapotokat. Nem csak Romániában.

A nemzet(iségi) tudat jelenlegi formáját és állapotát szentnek és sérthetetlennek tartani már csak azért is lehetetlen, mert még azok is elismerik, akik annak tartják, hogy kényszerek között, természetellenes helyzetek során alakult ilyenre. Mondhatni, forgandó taktikai meggondolások folytán – ezért is köthető nevekhez, dátumokhoz, utóbb ünnepnapokhoz. Nem örök és változtathatatlan tehát – minthogy a nevek viselői sem ilyenek. A szenvedés pedig kevés a megmaradáshoz, ha nem egyenesen alkalmatlan – mondják a lelkészünk-féle szenvedők. igaz, a         fájdalom, avagy a sajátosság méltósága felemelő, főként a külső szemlélő számára, és felmutatása hatalmas tett volt, önbizalmat adott. A hétköznapokat azonban nem lehet csupa méltóságteljes hősökkel benépesíteni, még elképzelni sem. A hősök hétfőn és pénteken kihalnak. „Egyszerű” emberek maradnak a helyükön. Akik számára a magyarságuk nem fölös erőket lekötő cél, hanem természetes állapot (kellene hogy legyen). Választható. Vállalás dolga. Ennek a szabadságát kell elfogadnunk, ha megteremteni még nem tudjuk is. Gondoljunk arra, hogy a vallások eretnekeinek java utóbb más vallások alapítója lett. A megkövezésre szánt kövekből pedig hasznosabb volna építeni valamit.

Kik vagyunk?

Fogalmazgattam véleményemet az értelmiségről, válaszul a kolozsvári Korunk kérdésére, amikor Moszkvában megtörtént a puccs. Egyszerre jelentéktelenné vált a kérdés számomra, hogy mi az értelmiségi. Arra gondoltam csupán: mit tennék Moszkvában ma éjjel? Moszkva pedig messze van.

Messze van Kolozsvár is. Számomra hét és fél év távolságban.

Nekem nem fegyveres összecsapásban kellett választanom, melyik oldalra álljak. A hozzám hasonlók választásának tárgya más volt: kinek-kinek önmaga. Azzal az ábránddal, hogy másokért menti saját ép eszét.

Értelmiségi gondok ezek: a feltételes részvétel a harcban (a cselekvésvágy), az aggály, hogy ilyen elkötelezettséggel teheti-e dolgát az ember (ha alkotó értelmiségi), és hogy végül is kicsoda ő, ha életre szóló választását, munkáját – még önmagát jellemző vallomását is, lám – fölöslegessé teheti egy történelminek nevezhető fordulat, amilyen utóbb gyakran a nyakunkba szakadt. A „helyzet”.

Rendszerváltások után az értelmiség nagy része tart önvizsgálatot. Gyanítom ugyan, hogy gyakran több benne az önsajnálat, mint a -vizsgálat. Még több az önigazolás. Hogy miért nem lehetett... Miért nem úgy...

Az elmúlt években, talán évtizedekben az értelmiség önmagátmentése folyt leginkább, ereje erre koncentrálódott. Megmaradni! Megőrizni az ép eszünket. Ki belső, ki távoli emigrációban.

Illúzió volt-e ez, kiderül rendre.

Tény viszont, hogy az értelmiséget és a „tömegeket” elszigetelte egymástól a diktatórikus hatalom. (Ahol a kettő egymásra talált – 1968-ban Csehszlovákiában, 1981 után Lengyelországban –, maga a hatalom rendült meg.) Az értelmiség pedig, önkörében, egyfelől elméleti ellenállást – vagy akár ellenállási elméleteket – dolgozott ki, ugyanakkor magányosnak, emiatt gyakran hiábavalónak érezte magát. Tett persze ennél rosszabbat is. Ugyancsak a megmaradás, vagy akár a népszolgálat illúziójával valamiféle kapcsolatot épített ki a hatalommal, s ezzel óhatatlanul kiszolgálta, legalábbis legitimálta azt.

A romániai magyar értelmiség – hiszen utóvégre arról van szó –, ennek legalábbis a java, megmaradt tisztának és... passzívnak. Tisztának mint értelmiségi. Passzívnak: kívülről nézve. Mert hiszen folyamatos vajúdásban volt, önmeghatározása, öntisztulása lekötötte.

Ez a helyzet. De erre azért fölösleges még csak hivatkozni is, mert azóta változott.

De!

Azt akartam még a moszkvai zavarok előtt elmondani, hogy mindaz, amit elmondtam fentebb: az értelmiségről alkotott csodálatra méltó kényszerképzet szerint igaz csupán. Az értelmiségnek csak a mi térségünkben, és főként a kisebbségi létben oszt ilyen társadalmi feladatot, szerepet a „köz”, amely a megoldást is tőle várja. Paternalista anakronizmus ez, vagy kényszerhelyzet? Amikor jobb, vagy akár csak más híján marad az értelmiségre az efféle munka, a vezetői, közéleti hivatás. Az értelmiséginek a politikus munkáját kellene eszerint elvégeznie.

Ugyanakkor mifelénk a politikust is értelmiséginek tartják... A mérnököt, a költőt, a tanárt, az atomtudóst szintén. Márpedig nem mind azok. Többségük szakember vagy egyenesen szakbarbár. Együttes értelmiségi mivoltuk puszta társadalmi státus.

De ki közülük a független, a kétkedő és bíráló „kiművelt emberfő”, az örök kérdező, alkotó? És lehet-e független, ha közéleti feladatot vállal? Megmaradhat-e alkotónak? Megmaradhat bár csak szakmájánál? Kételkedhet és bírálhat? (Egy kisebbségi magyar értelmiségi szűkebb közösségét bírálva, nem szolgáltatja-e ki azt a többségnek? – régi dilemma ez, sokan felhasználták ilyenolyan pálfordulások igazolására is.)

Átpolitizált világunkban foglalkozhat-e a mérnök hivatásával: a műszaki jobbítással vagy bár szereléssel? A tanár taníthat-e (természetszerűen anyanyelven) szaktárgyakat? A költő írhat-e a transzcendens emberről? Szabad lehet-e bárki?

Vagy lemond minderről, hogy sorsosai elvárásának megfeleljen, és képviselje őket? Magyarán: értelmiségi maradhat-e?

Ezekről a kérdésekről kellene beszélni, és lám, nem lehet. Moszkva, vagy Marosvásárhely, vagy valami más miatt.

Jómagam is: a kérdést fel tudom tenni, de a választ nem tudom. Félig-meddig értelmiségi lennék tehát. Egyebekben csak író.

A harag és a türelem joga

Magyar írónak indultam, gyerekkoromban. Romániai magyar íróként éltem 1984-ig (az utolsó két évben álneveken). Magyar nyelvű román írónak is neveztek egy lexikonban.

Öt éve Magyarországon élek, újrakezdve, hitem szerint magyar íróként tehát. Mindegyre azt mondják: erdélyi magyar író vagyok.

Időnként, miközben sokan a magyar irodalom és nemzet oszthatatlan egységéről beszélnek, megkísért a gondolat, hogy felveszem a zimbabwei állampolgárságot. Hadd lám, akkor minek neveznek?

Képtelen fanyalgásom nem annyira helyzetemre, mint a magyarországi irodalmi-szellemi élet közérzetszerű előítéleteire utal. Számomra a kérdés egyszerűbb.

Erdélyről akarok írni ezután is, bár nem kizárólag. Inkább emberekről. Persze, szülőföldemet ismerem én is legbelülről, és emlékeimet, életrajzomat akkor sem tudnám másra cserélni, ha akarnám. És minek is?

Nem Erdély mítoszát gyarapítanám mégsem, ezzel tetézve az anyaországiak szemre szép, de ritkán pontos, és emiatt kevéssé hasznos előítéleteit, álmait. Képtelen vagyok kielégíteni nosztalgiájukat egy mese iránt, amit nem ismernek, csak vágynak az eredetijére.

Gyakorlati – bizony, politikai – vonatkozásai is támadnak mindennek. Régóta, még erdélyi honos koromból hiszem, hogy ez a mítosz, sokszor átfestett kulisszáival elvonja a figyelmet az ottani valóságról, eltakarja az igazi gondokat. Egyedül a romlása valóságos annak is. Ennyit az irodalomról.

Manapság könnyű sikerrel kecsegtet, ha a Magyarországon kialakult Erdély-képet új legendákkal tódítja valaki. Szerintem adatokkal kellene, a mese alá ülepedett hétköznapjait mutatva. Hogy ott sem csupa délceg, népviseletes ember áll a szirtfokon, sudár fenyőfák alatt, hanem elgyötört munkások osonnak szürke tömbházak tövében, iskolában elrontott nyelvű fiatalemberek kapálnak pocsékba hagyott földeket. Nem rosszabbak ők a legendabelieknél, és legalább annyi ideig kibírják. Éppen csak sokkal emberebbek; élnek.

Sorsukból – igaz! – tisztán kisajtolja jellegzetességeiket, viszonyaikat, vágyaikat az elnyomás. Az alapvető érzéseket intenzívebben kell átélniük, s már biológiai létük érzékeléséhez is közelebb kerültek, hiszen az is naponta veszélyeztetett. A mindenség felé is, természetszerűbben nyílik meg az ember ebből a helyzetből. A szülőföld szeretete erősebb náluk, hiszen el akarják orozni a szülőföldjüket. A szorongás ugyanezen okból. De a remény is. Mint mentelem. Éppen a kényszer miatt.

Folytathatnám. A veszélyek közül most az anyanyelvre leselkedőt említeném csupán. Védeniük kell, megtartaniuk, pontosabban használniuk tehát, gyakran fegyverként forgatniuk a szót. Úgy, hogy múltjukat s jogukat is felvillantsa.

Régi sorstársaim az emberi létezés alapkérdéseit jelenítik meg tehát személyükben. Utazó írónak ez remek anyag, kész lehetőség talán: a mindenséget együtt láthatná tárgyiasult, személyiesült mindennapjaival.

Én azonban honos író vagyok: bárhol magyar. Egyike a biológiai lét szintjére szorítottaknak, aki abból vágyakozva mégis kiszabadult. Igaz, ebbe a „szabadságba” is kényszer taszított egy furcsa fordulattal. Az ott-maradottak, a nálam többet bírók, eltűrők a példaképeim, elesettségükben is.

Ezt tanultam én a szülőföldemen. A létezés nyelvét valójában. Ezzel együtt a valóban erdélyi szellemiségnek nevezhető toleranciát. A türelmet, a megértést embertársaink iránt. Nemzetek és vallások, különböző gyökerű kultúrák együttélésének alapja és következménye ez. Ott velünk-született. A nemtelen-hitetlen hatalom pedig mindhiába igyekszik ezt legyűrni és az elnyomásban cinkosává tenni a románságot: nekünk arra az időre kell tartalékolnunk magunkat, amikor újra szót érthetünk velük, amikor velük együtt megszabadulunk a rothasztó-rémisztő földbetipratástól. Tudnunk kell, hogy a látszat ellenére ez a diktatúra nemzete kárára működik valójában, nemcsak hamis mítoszaival, amelyek lehántásához keservesen hosszú idő kell és sok csalódást okoz majd (ezzel bennünket már ma figyelmeztet a mítoszteremtés veszélyeire), hanem mert a földrajzi határokkal együtt a szellemieket is elzárja előle, és ezzel önnön rabjaként magára hagyja a románságot. Olyan kisebbséget alakít ki egy államalkotó nemzetből Európában, amilyen a magyarság, a szászság, zsidóság annak a nemzetnek a határain belül ma. Félek, hogy a románság – óhatatlanul elkövetkező felszabadulása után is jó ideig – a túlkompenzált kisebbrendűségi érzettel él majd Európában, amíg saját nagyságának legendájával leszámol. Megértésünkkel kellene segítenünk. Csakhogy magunkkal is bajban vagyunk. Ne hárítsuk ennek okait másra legalább.

Mi a román néppel szomszédi közösségben éltünk eddig, és ezutáni létünk is elképzelhetetlen nélküle. A gyűlölködésre pedig semmit nem lehet építeni, ahogyan a tüzes lávára sem. Ezért ijeszt, amikor a jogos haraggal, aggodalommal együtt felkavarodni látom a gyűlölet ártalmas, erjedt üledékeit indulatoktól amúgy is szétszabdalt hazánkban.

Írónak, gondolkodónak nincs nagyobb s nehezebb feladata itt, mint arra biztatni: ismerjük meg, fogadjuk el egymást. Ma még román bérencnek, szlovák ügynöknek, miegyébnek nevezik az ilyent sokan, sokfelé. Úgy tűnik, nem is államhatár, hanem politika kérdése ez újra. A többször változtatott államhatárok mintha más-más lelkületet alakítottak volna ki a magyarságban – mégpedig történelmileg ijesztően rövid idő alatt –, s ma már a minden oldalon „odaáti” testvéreinknek sem nagyon hiszünk, bár szeretjük őket. Ezt szoktuk nyilatkozni mindenképpen. Ennyit rontottak volna rajtunk az idegen hatalmak? És az itt-honosakkal mit tett a sajátjuk, mely nem is nemzeti kisebbséget, hanem többséget uralt?

Egyfajta világrendszer fél földet átfogó hatalma alatt élünk még mindig, amelyben nálunk nagyobb népek tűntek el, hagyták oda földjüket. Nem a számszerűségen múlik mégsem. Egy ember megsértése felér az összesével. Ezért kell az emberi jogokra hivatkoznunk.

Író is csak emberi jogon lehet valaki. Nyelve joga, a szívéé.

Az eddigiekből ellentmondásaival együtt és éppen általuk kitetszik talán egy másik, következményszerű tanulság is, amit ugyancsak Erdélyből, a türelem – és most már a tűrés – földjéről hoztam:  a közösségi érzés mindenekfelettisége. A tolerancia testvére ez is. Alapja ugyanakkor a kollektív jogok megszerzésének, hiszen azok nem mások kárára érvényesülnének.

A közösségi felelősség pedig mindig is politikum, minthogy egy kisebbség puszta léte is politikai alkukon, változásokon múlik. Romániában a magyar irodalom végül is kényszer folytán politizált, minthogy a magyarság egyetlen megnyilatkozási fóruma volt. Ugyanakkor meg kellett maradnia művészetnek. Olyan újabb kettősség ez, melynek vállalása, amennyiben sikerül, esztétikailag is sajátos, külön jelleget ad a műveknek.

Magam részére ezt kötelezőnek és érvényesnek tartom, bárhol éljek is.

Magyarországon, tapasztalom, bonyolultabb a helyzet. A politikai, szellemi másság, azaz kisebbség régebb itt is az irodalomba „szorult vissza”, majd éppen azáltal próbált kitörni. Nyílt porondrajutva azután, mintha elveszítené eredeti, lefojtott töltetét, sőt a természetét. A metaforákat például. Az elnyomó kényszer híján lecsupaszodik, kiáltvánnyá vagy publicisztikává válik sokszor. Nemegyszer már csak megjelenési formájában, külsőségeiben művészet. A dokumentumnak tulajdonítunk esztétikai értéket, a fontossága, azonnali hatása folytán. A hosszú csend után zajra vágyunk, hirtelen hatásokra, változásokra.

A művészethez pedig türelem, tolerancia kell, mind alkotója, mind (haszon)élvezője részéről. Azt hiszem – remélem –, ennek is eljön az ideje. Nem csupán azért, mert egyszer betelünk a sok rémséggel, ellentmondással, amit a dokumentumok a felkavarodott időből felszínre hoznak, hanem mert el kell érkeznie annak a kornak is, amikor önmagunkba nézünk, emberi lényünkre figyelünk, és nem csak a „körülményekre”. Megszabadulunk tehát a politika terrorjától, itt és általában. Amikor világossá válik, hogy az anyaginál nagyobb, tehát mérhetetlen kárt az erkölcsökben szenvedtünk. Egyebek mellett elveszítettük közösségi érzékünket, felelősségtudatunkat.

Ez a mostani kavargás, politika-közéleti birkózás közösségeket mozdít meg és mozgat, de erkölcsöt, lelket inkább csak rémít vagy háborít. Így kell ennek történnie, bizonyosan: a katarzisig. Túl sokáig elfojtották az indulatokat ahhoz, hogy most feltörve a tisztátalanságot is magukkal ne sodornák. A nemzet egységesebb és önállóbb mégis ebben a zavarban és az ellentmondások közepette, mint volt a némaságban. Megmozdult ugyanis. Közösségi szerepet kap az egyén. Lehetséges, hogy gyakorlat híján rosszul játssza, de a nemzet részének kezdi érezni magát. Ráadásul a nemzet érezni kezdi lemetélt tagjai fájdalmait. Kicsiség- és csonkaság-érzetének ez lesz talán a feloldása, a határokon átesettekkel együtt lesz talán teljes annyira, hogy magányosság-tudata is megszűnhet. Kiderül, hogy legalább annyira fontos a közeli térben keresnie gyámolításra is szoruló támaszait, mint a távoli múltban. Mondhatni: jelen idejűvé vált a magyarság. Ezzel talán Európához is fölzárkózhat.

Könnyen keveredik – lám – fennköltségekbe az ember, ha a nemzetről beszél. Erre szoktatott a hagyomány, a történelem, amikor kicsinységünket mi is túlkiabáltuk. Erről is le kell tennünk talán. Emberi nyelven, nyugodt indulattal kellene elmondanunk még a haragunkat is. Úgy, hogy öntudatunk ne mindig önkínzásba váltson. Önszerelmünk ne sértsen másokat.

Az alapfogalmaknál tartunk még tehát: Európánál valójában. Tisztázásuk nehéznek, hosszadalmasnak ígérkezik. Türelem is kell az erő mellé ehhez.

Oly jó volna mindent újrakezdeni. Talán ott, ahol felvettük a nyugati típusú kereszténységet, és megbecsültük az idegeneket.

Nem írói gondok ezek. Közösségiek.

Itthon – otthon

(Kérdez: Szikszai Károly)

– Az utóbbi években az erdélyi értelmiség jelentős része elhagyta Romániát. Az írók, képzőművészek, színészek hivatásuknál fogva könnyebben „számbavehetők”, de gondolom, a pedagógusok, orvosok, műszaki értelmiségiek közül is sokan választották a „zöld folyosót”. Most, hogy megváltozott a helyzet, szerinted jelentős mértékű lesz-e az erdélyi értelmiség hazatelepedése?

–   Romániát az utóbbi években a magyar értelmiségnek nem jelentős, hanem egy része hagyta el. Köztük persze jelentős emberek is. A másik, a nagyobbik rész Erdélyből kényszerült távozni: a Kárpátokon túlra. A helyükön maradókat végül tehetetlenségre, önpusztításra ítélték, nem engedték kellő fokon és módon gyakorolni a hivatásukat. Értelmiségi számára pedig nincs ennél kétségbeejtőbb és megalázóbb. Helyzetük annál nehezebb (volt?), hogy elzárták őket a világtól, s ami rémesebb: egymástól is. Az anyaországtól ugyanúgy, mint a kultúra és tájékozódás egyéb forrásaitól is nagyrészt. Legyünk őszinték, nem olyan régen figyel rájuk Magyarország egésze sem, mint ahogyan itt sokan hinni szeretnék, évtizedes közönyükből vagy tehetetlenségükből fakadó bűntudatuk csillapítására. Emiatt a romániai magyar értelmiség mindmáig sértett. Joggal. A mostani segítség nem feledteti a hosszú hallgatást...

Másfelől, a kitelepülteket-menekülteket szülőföldjükön cserbenhagyással vádolták, részben irigyelték, s az utóbbi sem mindig szül jó indulatokat. Végül azért, a helyzet romlásával többnyire megértették, ha nem is helyeselték választásukat. Tapasztalataim szerint nem is várnak vissza mindenkit, legalábbis az írók közül. Ottani barátaimtól tapintatlanságnak tartottam megkérdezni, de aztán maguktól elmondták a „névsort”. Nem tartanak igényt azokra, akik itt „Erdélyből akartak megélni”, nem kérnek a szenzációhajhászokból, véresszájúakból, akik itt kompenzálták ottani sikertelenségüket, mégpedig gyakran olcsón. Jó néhányan az áttelepültek közül, hallgatólagos egyezség szerint, nem mondtunk rosszat róluk: hadd mérettessenek meg az itteni mezőnyben. Csakhogy éppen az utóbbi években itt az izgató szónak gyakran nagyobb hallgatósága, sőt foganatja volt, mint a józannak. Visszaigazolta sokak nemzetiszínű előítéleteit, társult némely gőzös indulatokhoz... Végképp nem kedvezett utóbb a felkavarodott közélet, amikor hangerővel le lehet bírni az érveket. Mindez most már mégis elmondható, annál inkább, mert romániai barátaink úgyis el fogják mondani. Remélhetőleg kialakul és működik majd a megmérettetés másik serpenyője is... Bonyolítja a dolgot, hogy az átköltözöttek egy része azért kerül nehéz helyzetbe otthon, mert itt nem úgy vagy nem azt szólta, ahogyan tőlük az erdélyiek várták, vagy éppenséggel azért, mert hallgatott. Ez már az érzékenységekre vall.

Még valamit az előítéletekről. Most, amikor sorra nyilvánosságra kerülnek az „aranykor” rémségei, utólag talán igazolódik, hihetővé válik, hogy miért – miből – kényszerültek elmenekülni sokan. Mert azért gyakran önigazoló túlzásnak tartották a mégoly objektív beszámolókat is. Miközben, mégis, néhányan a túlzásaikkal arattak... Valamiképpen az előítéletek és a hitetlenség kettősségében próbáltak otthont teremteni jónéhányan. Akiknek ez sikerült nem valószínű, hogy visszakészülnek Erdélybe. Én legalábbis nem ismerek ilyeneket. Persze, akik ottani, akár fűtetlen összkomfortjukból ide a létminimum szintje alá érkeztek, főként akik családot is hagytak ott, talán megteszik. Az is igaz viszont, hogy sokan éppen most készülnek onnan ide, és éppenséggel értelmiségiek. Ez rávall valamire, és nem csak a felgyorsult ügyintézésre...

–   Tudom, borzasztó kényes kérdés, és könnyen félreérthető, ám mégis fölteszem: mindnyájan tudjuk, jelentős személyiségek hagyták ott Erdélyt. Ez a tény szerinted mennyivel gyengítette az otthon maradottak helyzetét?

–   Ahhoz, hogy jelentős személyiséggé váljék valaki, felnövesztő feladatok és körülmények kellenek. Magamat például hasznos munkásnak tartom. A magam nevében felelek tehát. S minthogy egyre inkább csak az írás érdekel, azt mondom: én erdélyi író vagyok, bárhol éljek is. Magyar és erdélyi. Nem is tudnék más lenni. A fentiek azt jelentik másfelől, hogy elképzelhetőnek – bár egyelőre, a helyzet ismeretében nehezen kivitelezhetőnek – tartom, hogy könyveim Romániában is megjelenjenek. Akkor pedig végképp és végérvényesen „otthon vagyok”. Lennék. Látható azonban már most, hogy nem rajtam, hanem a „körülményeken” múlik. A lakcímemen semmiképpen.

Azt hiszem, sokan így gondolkodnak áttelepült barátaim közül. Tudom, néhányukat megrázta az új fordulat. Nem a népfelkelés, amit vártak, és zokogtak, amikor hírét vették. Hanem a győzelem után beállt s a reménybeli helyzet. Hogy ti. érvényes lesz-e itt – és persze otthon –, amit ezután írni fognak? A régen elszenvedett sérelmeket írják pedig, többnyire. Az a tapasztalatuk, az „élményük”. De talán minden azon múlik, milyen emberi és művészi érvénnyel írják.

Ami a kérdés másik felét illeti: az otthon maradottak helyzetét, legalábbis annak idején, legalábbis az irodalmat illetően, hitem szerint nem gyengítette lényegesen néhányunk távozása, bár erkölcsi zavart, elbizonytalanodást azért okozott. Hiszen amúgy sem írhattuk már azt, amit akartunk, és azt sem tudom, kinek származott volna haszna abból, ha belerokkanunk. Tíz évvel ezelőtt, amikor lélekben elindultam, de hat évvel ezelőtt is, amikor megérkeztem Magyarországra, a maradók sem látták a rémségek végét, még a reményét sem. Feltehető persze, hogy mi bizonyultunk gyengébbnek, nem azok, akik kibírták a helyükön éhen, és az irodalomból is kiszorítva. A mostani helyzetben vélhetőleg nagyobb a lehetősége a közreműködésnek, a visszatalálásnak, az egyéni szerepvállalásnak is. Nem tudom viszont, mennyi az esélye. Szubjektíve akár. Mennyire volna hiteles egy író, aki a nehezét másra hagyta, és a készre visszatér? Nem mintha kész volna valami is. Ez a kérdés másik oldala. Jó néhány áttelepült barátomat nyilván az is elriasztja a hazatérésnek még a gondolatától is, hogy elölről kell kezdenie, újra magára kell vennie a kisebbségi pszichózist, amiből nehéz lábadozás után gyógyulóban van. És azt se felejtsük: sokan itthon vannak már Magyarországon. Én mindenképpen.

–   Kányádi Sándor hazahívó szavairól mi a véleményed?

–   Az övét nem hallottam. De hallottam másokét, személyre szólóan is; jól is esett. Kányádinak arra a régebbi kitételére is emlékszem viszont: „akik elmentek közülünk, nem voltak közülünk valók”. Nem mintha sértett volna, nem tartottam annyira érvényesnek. Az indulatát is értettem. A kétségbeesett helyzetben, állapotban lévő embernek mindig igaza van, még akkor is, amikor nincsen. Az ítélete azonban így túlságosan sommás, túlságosan általánosító (volt?). Nem vette figyelembe sem az egyéni sorsokat, indítékokat, sem az itt végzett – személyenként igencsak különböző – munkát. De ezzel a véleménnyel számolni kell, még ha idejét múlta is.

–   Az a fekete lyuk, amit a Ceauşescu-rendszer fúrt az erdélyi kultúra testébe, képes lesz-e begyógyulni nélkületek? Kérdezem ezt azért, mert a közelmúltban beszélgettem egy csíkszeredai költővel, aki elmondta, hogy például Tamás Gáspár Miklósra most nagyobb szükség lenne odaát. Ha hazamenne, nyilván vezető állást kapna a kolozsvári egyetemen, politikai ambícióit pedig fontosabb lenne ott kamatoztatnia...

–   Most kezdjük a végéről, s egy kis általánossággal. Nem valószínű, hogy Magyarországon edződött politikai ambíciók érvényesülési tere Erdélyben volna, mint ahogy az itteni pártpolitikai harcoknak sem. A romániai magyarok jobban tudják nálunk, mit és miért kell tenniük. Nem vagyok meggyőződve arról sem, hogy teszem azt Tamás Gáspár Miklós a két országra terjedő ellenzéki múltjával jelentős állást kaphatna Romániában. Ellenpróbát javaslok viszont: hívják meg őt – és másokat – vendégtanárnak a magyar egyetemre, ha megalakul. Tudom, sokan mennének így az áttelepültek közül. Ebben valami megoldásfélét is sejtek. A teljes értelmiségi kétlakiságot, ahogyan Mészöly Miklós megfogalmazta. Mint európai (és értelmiségi) életformát és esélyt. Félek azonban, hogy ennek még a lehetősége is messze van.

Létezik a kérdésnek egy másik, csak az irodalmat tekintve is egyszerűbb, ugyanakkor fontosabb vetülete. Csak az utóbbi másfél évtizedben Románia-szerte rengeteg tehetséges fiatal tanár, író került méltatlan állásba, a szakmájától és a kultúrközpontoktól, műhelyektől mindenképpen távol. És talán nem annyira ránk, két országban is kissé megviselt „öregekre” lenne szükség ott igazából, hanem az elhallgattatott fiatalokra. Számbelileg mindenképpen elegen vannak. Utánképzésükben persze az anyaországnak kellene segítenie, hiszen hosszú időn át a tájékozódásra, a tanulásra éppúgy nem volt módjuk, mint a megnyilatkozásra.

Mégsem szeretném mindezzel megkerülni a kérdést, melyet kimondatlanul feltettél, ráadásul nem elsőként: hazatelepülök-e? Nem. Hazamegyek, amikor alkalom és szükség lesz a segítségre, és igényt tartanak a szolgálatomra. Személyes életem ideköt már. Inkább az írásaimat szeretném hazajuttatni – itthonról. Én nagyon későn, és csak itt jutottam el odáig, hogy viszonylag szabadon és tőlem telhetően érvényesen megfogalmazhassam életem negyven évének erdélyi tapasztalatait, egyfajta szükséges távolságtartáshoz és kötetlenséghez tehát. Ezt most már feladni éppen olyan nehéz volna, mint amilyen nehéz volt elérni.

Egy általánosabb megjegyzéssel zárnám. Ha minden olyan irányba megy, s halad is, amint azt még csak merész álmainkban reméljük, talán nem lesz akkora jelentősége annak, ki hol él, de fontosabbá válik, hogy miért és hogyan. Akkor a magyar irodalom sem földrajzi ismérvek szerint osztódik annyifelé, ahány felé most írói laknak szerte a világon.

Bukaresti szép napok

avagy

Adalék a románság ismeretéhez

A hetvenes évek kezdetén úgy éltünk, magyar értelmiségiek és kőművesek Bukarestben, akár idegen országban, melynek ismerjük a nyelvét. Otthon nem tanultuk meg a viselkedésmódot, bár a háború előtt az én apám, sok máséval együtt, megjárta a román fővárost; amikor azt még előszeretettel nevezték „kis Párizsnak”, sok házát építették, sok gazdag családját ellátták cselédként, és sok konyhalányból lett nagyságos asszony utóbb. Székelyek voltak többnyire, az iparosítatlan vidékekről. Tömegszállásokra és busás fizetésekre emlékeztek aztán, és nem vágyódtak vissza.

A hetvenes évek elején magyar könyvkiadó, hetilap alakult Bukarestben, megindult a televízió nemzetiségi adása. Számítások szerint ez volt az erdélyi magyarok odavándorlásának második hulláma a háború óta, miután az előző áradat csalódottan visszavonult az ötvenes évek közepén, odahagyva uszadékait. Sok fiatal értelmiségi vállalt állást Bukarestben; a szakmunkásokkal viszont legfennebb a Petőfi Sándor Művelődési Ház báljain találkoztak, egyébként belterjes életet éltek, még a párt-strandon is külön szeglete volt a protekciósoknak. A háromból megmaradt egyetlen magyar iskolába együtt jártak a gyerekeik, azzal a különbséggel, hogy az idényre odaszegődött kőművesek, ácsok csemetéit munkakezdés előtt, reggel fél hatkor hozták, és az első csengetésig a tágas előtérben szundikáltak. A szülők többnyire a nyugati munkavállalás lehetőségének ígéretével szerződtek oda. Másoknak is ugródeszka volt ez a város: hazafelé, vissza Erdélybe. Legtöbbjük nem akart végleg megtelepedni, zártkörű társaságaikban már-már elfelejtették az iskolában tanult román nyelvet is.

Tartott még a később diktátorrá vedlett pártfőtitkár (mindközönségesen: a Cár) nevéhez fűződő, 1968 körül indított nemzetiségpolitikai nyitás lendülete is; a reménye legalább. Az új vagy újjáalakult magyar intézmények időállónak ígérkeztek, és húst is lehetett kapni még.

Ha az autóbuszban rászólt gyerekeimre egy izzadt felnőtt, hogy ne beszéljenek „azon a barbár nyelven”, csak annyit kérdeztem tőle: ugye, maga erdélyi? Három ilyen eset történt öt év alatt, és kétszer ráhibáztam. Román-magyar futballmérkőzés vagy hasonló esemény ajzotta ilyenkor a kedélyeket, főként ha vesztésre álltak a hazaiak. Az utcai nacionalizmusban volt még valami kedélyesség. Nehéznek, de biztonságosnak tetszett az élet.

Lakott lépcsőházunkban egy ifjú ügyvéd, hétvégeken színes társaságokat vendégelt a vidéken keresett pénzéből, cefreszagú, huszonkét fokos pálinkákkal. Popénekesek, rádióriporterek és levitációs médiumok gyűltek össze nála. Ott voltam én igazán érdekes! Egy másnyelvű író, ráadásul combtőig gipszben. Azt mondja az ifjú ügyvéd egy éjféli órán: „Olvasom a Cár beszédeiben, hogy románok, magyarok, szászok, más nemzetiségűek... De hol laktok ti?” – Legalább kétmillióan éltünk vele egy országban, és én voltam az első magyar, akit megismert. Nem is voltam számára egyéb „couleur locale”-nál, akár egy székely novellában. Odakeveredett aztán egy tévészerkesztő. Tudósan kifejtette nyomban, hogy a magyarok rossz helyre települtek Európában, miattuk nem valósulhat meg sem a latin, sem a szláv tenger. Kedélyeskedve válaszoltam, hogy letelepedésünk ködös idején még nem tudhattuk, hogy efféle tenger létezni akar. Erre komoran, valamire érvként adta elő, hogy a kontinens első egyeteme román földön alakult. Francia könyvben olvasta. – Nem fellebezhettem egy magyar történelemkönyvhöz, igazán.

Felfigyeltem viszont: nem kisebbségi magyarokról, hanem egy egész nemzetről beszélt az illető, mintegy besorolt az egységes magyarságba azzal, hogy kiutasított maguk közül, s még kisebbségként sem akart. A házigazda aztán engesztelőn ölelgetett az ajtóban búcsúzóul. A „sajátosság méltóságának” sértett érzékenységével távoztam a sajátosság természetességét élők közül.

Szemközt velünk egy „jó család” lakott: az asszony apja minisztériumi tisztviselő, a férfié pópa volt. Odaköltözésünk után egy héttel megkérdezték, miféle hosszú ünnepet ülünk? Hiszen feleségem naponta főz. Ők szalámival és tejszínhabbal etették a kicsinyüket. Nekem meg eszembe jutott, hogy egynyelvű nagyanyám a szűkös ötvenes években fejgörcsöt kapott, ha a piacon nem árultak friss tejfölt, és fogalma sem volt, hogy ő is tud egy román szót. „Árdé”-nak mondta a húsospaprikát: a szó a zöldséggel együtt délebbi tájról érkezett a hideg hegyek közé.

Magyarországi barátaimnak is gyakran elmesélem ezt, akárcsak a bukarestieknek. Nem az akaratlan asszimiláció példájaként. Hanem, hogy Románia valójában három ország, legalább kétféle életformával és igénnyel. Ne ítéljenek Erdély, és főként ne az erdélyi magyarok életmódja szerint. Egyenlőnek úgy is lehet lenni, ha denivellál a hatalom, avagy a „rendszer”. Egyiknek lecsúszás az, ha arra a szintre jut, amelyikre a másik felemelkedik. De ez nem faji, még csak nem is nemzeti, s annál kevésbé nemzetiségi kérdés. „Ilyen az élet.” A románság éppen olyan a maga helyén, amilyennek lennie kell. Mi, a magunk helyén, nem olyanok vagyunk, amilyennek a románok akarnak.

Emlegetett szomszédasszonyunknak megtetszett egyik fiatal író barátom, és szellemileg akarván előbb megközelíteni, könyvét kereste a boltokban. Majd hosszan panaszolta, hogy nem leli. Tudja ő, érti is, hogy anyanyelvén ír a szép úr, de még a hivatalos vélemény szerint is az ország kultúrájának része az, úgy illene tehát, hogy a könyveket nyomban románra fordítsák, és mindenki olvashassa. – Megható vélemény volt, bajaink megoldásának eszményi sugallatával és gyakorlati lehetetlenségével. A tágkeblű szomszédasszony nem is került közelebbi kapcsolatba az ifjú magyar titánnal.

Modern bérlakásunk ablakából egy felhagyott téglagyár szárítóira és a bányagödrökben meggyűlt tavakra láttunk. Kecskebékát fogtak és napoztak a parton a szomszédaink. Vasárnaponként a férfiak többnyire fehér műanyagingre kötött nyakkendőben és mezítlábra vett papucsban jártak a tömbházak között, estefelé kis tüzeket gyújtottak a virágágyásokban, azok körül beszélgettek. Az új lakónegyed zöldterületnek kiszemelt részein meghagyták a régi vályogházakat, tyúkketreceket, disznóólakat. Mintha mozit néztünk volna. Barna arcú, túróevő emberek ténferegtek idegenül a poros udvarokon, a szőlőleveles lugasok árnyékában: az otthonukban.

Az egyik kicsi öregembernek volt egy emléke, és abban egy magyar katona-bajtársa. Úgy beszélt róla, mintha ő maga is a magyar seregben szolgált volna: valami monarchiás ízzel. Összekeverte talán a háborúkat; az elsőben nem lehetett hadköteles, a másodikból pedig megszökött. A történelmet tevő háborús emlékek azonban akkor is egyformák, ha viselőik egymás ellen csatáztak. Halottaikat is a maguk módján szeretik, kezelik. Borzadozva figyeltük, hogy kifestik halottaikat, és nyitott koporsóban, zeneszóra hordozzák utcahosszat, minden sarkon megfordulva, hogy ne találjon vissza a hazajáró lélek. Kilenc év elmúltával borral mosták le a sírból kiásott csontokat a Hideg Forrás nevezetű temetőben. Számukra ez szent hagyomány, természetes szertartás volt.

Ez a gyászoló bácsi volt a mi első felfedezőnk. Nem azt kérdezte, mint a többiek, hogy milyen torz nyelvjárását beszéljük a nyelvének, hanem hogy ismerik-e Erdélyben a magyarok a puliszkát. Azt igen, feleltük, de a halat már nem fokhagymalével eszik.

1973-ban, egy nyári reggelen aztán pár óra alatt felvásárolták a málélisztet a környék üzleteiből. Hosszú, zsibbadt embersorok álltak, pedig ez akkoriban még nem volt szokásban. „Hát nem hallotta? Az oroszok Iaşinál átlépték a határt.” Délre takarítva leürítették a polcokat, még a cipőkeféket is megvették. „Partra szálltak az oroszok Conştanţán, s a magyarok is bejöttek Váradnál.” Két nap múlva elmúlt a pánik, de megkerült a magyarázata. Próbaképpen mozgósítást rendelt el a hadügyminiszter, ettől kapott szárnyra a rémhír, és repült utóbb a rendelkező. (Azokban a napokban Moszkvában tartózkodó ismerősünk, egy táncosnő, az zal tért vissza, hogy ott a sorállók azt mondták neki: betörtek a kínaiak. Hát, ki-ki a maga mumusával... Így kerek a Föld.)

Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a „Cár” szuverenitáson mindig is a szovjetektől való függetlenséget értett, s azt értette mindenki, még a művelt Nyugat is. A „területi integritás” később került be a szónoklatokba, és kimondatlanul is a magyar irredentizmusra figyelmeztetett. Eközben sűrűn barátkoztak a kormányküldöttségek, oly tapintatosan, hogy a magyar külügyminiszter nevében meg kellett változtatni egy betűt a hivatalos közlemény kiadásakor, mert eredeti formájában igen illetlen, sőt trágár jelentést sugallt.

„Miért nem helyezitek át a fővárost Brassóba? – kérdeztem egy ízben ügyvéd szomszédomat. – Ez itt mocsárra épült, az meg az ország közepén fekszik. És hát tietek az egész ország, vagy nem?” – „Brassó igen jelentékeny vasúti csomópont” – felelte. Semmi többet. Átszállt egyszer Brassóban, de nem látott se magyart, se szászt. Csak cigányokat. (Évekkel később megkérdeztem némi hegyi mócokat, miért nem egyenesítik ki a kaszát, ha már annyira büszkék a történelmükre? Komolyan feleltek a heccre: – Gondolkodtak a dolgon. De jöttek valami elvtársak Bukarestből, s azok megmondták: ne nagyon ugráljanak, mert jönnek a magyarok, és visszaveszik Erdélyt. – Úgy mesélték ezt nekem, mint közülük valónak.)

Nem ismertek bennünket, mégsem. Nem tudták, hogy tömegesen, együtt is létezünk, nem csak személyenként. Ha találkoztunk,s megszerettek, vagy megutáltak – embere válogatja. Ember módra bántunk egymással. Össze is verekedtünk, ha úgy fordult. Mi, a történelmi változással együtt elfogadtuk őket, mégis nehezen értettük meg, hogy más élet az övék, másféle, görögös hagyományokkal, és valami „európai mércét” alkalmaztunk rájuk, amelyről magunk sem tudjuk máig, hol hitelesítik.

Ebbe a fogékony tudatlanságba szivárgott be aztán a gyűlölet. Előbb a „szuverenitás” és a „területi integritás” alig-alig felfogható jelszavaival, majd gondosan, ugyanakkor otrombán kialakított ellenségképpel. Legjobb barátaink is elhitték lassan, hogy ha mi magunk nem is, de őseink nyereg alatt húst puhító barbárokként nyargaltak be egy római vétetésű magas kultúrába, hogy leigázzák, és egész történelmünk nem egyéb, mint a románság elnyomásának fortélyos vagy erőszakos módja, időszaki változatokkal, de változatlan céllal. A románságot pedig éppen az ellenünk folytatott évszázados küzdelem tette naggyá. Európa védelmezői ők.

Ma, amikor azt hallom, hogy Románia útja Európába Magyarországon át vezet: mosolygok csupán. Még csak nem is a magyar önhittséget hibáztatom, amiért megszabni véli mások útirányát. Hanem a tudatlanságot. Az érték és mérték merevségét. Hiszen mi éppen úgy nem ismerjük a románokat, mint ők bennünket. Érzékenységükre emiatt nem vagyunk tekintettel. Márpedig a továbbiakban is szomszédok leszünk, mi több, a nemzet egy része amannak a kebelében él. Amaz viszont, szláv rítusú ortodoxként, görögös hagyományokkal, francia szellemen csiszolt diplomáciai érzékkel, a fejünk felett vagy mellettünk keresi a csatlakozást azokhoz, akik fogadni képesek, s még az sem bizonyos, hogy egy, a mi felfogásunk szerinti Európához.

A tanulság egyelőre annyi, hogy azért mégse képzeljük azt az eszmei Európát egynemű közegnek, akár a víz. Mert akkor nincs hova kiúszni, és kapaszkodni sincs mibe.

A Sugás

Volt a hatvanas években – 1968 februárjától, amikor Kovászna megye és lapja, a Megyei Tükör megalakult – egy törzsasztala a Sepsiszentgyörgyre összeverbuvált fiatal íróknak, újságíróknak. Darkó Zsigmond főorvos úr asztalát hosszabbították meg a Sugás vendéglőben, s az ő régi tekintélye hajlította hozzánk a pincéreket, annyira, hogy a szesztilalom óráiban levesescsészében hozták ki a sört.

Költők és tanárok próbáltak lapot csinálni ott. Szépirodalmi is lett a fele. Hittük még, hogy nincs rangkülönbség az újságcikk és a vers között – csak jók legyenek. Használjanak tehát. (Azt hiszem, ez volt eddigi legszebb tévedésünk.) Ott ült a második Forrásnemzedéknek keresztelt raj tagjainak jónéhánya, naponta vagy látogatóban. Megtörtént, hogy mi zártuk az éttermet, a pótkulcscsal. Ez volt az igazi irodalmi élet, azóta sem vettem részt másban.

Sepsiszentgyörgy kisváros volt még akkor; a kedves és álmos korából ismertem, szülötteként. Idősb orvos barátaink kiművelt unalmukban, kegyetlen szórakozásként megalakították a Felszarvazott Férjek Hadseregét, és bizonyított megcsalattatás esetén előléptették egymást. Nem szakbarbárok voltak ám. Darkó Zsigmond fel tudta mondani Krúdy novelláinak még az étlapjait is – ebben versengtek a fénykép-memóriájú Bogdán Lacival –, Simó Ferenc doktor úr helytörténetből tudott két akadémiának valót. Úgy szurkoltak az írásainknak, mint fiatal korukban saját műtétjükkor. A két orvos halott már. Az élőket most nem emlegetem fel. Az asztalnál megfordult színészeket sem név szerint – többségük más országokban él már. Ők biztosan másra és másként emlékeznek, mint én. De az emlék nem vita tárgya.

Ott ütötte fel a fejét egy kései órán Szaniszló József– a szegény Zozi –, mondván: – Tudjátok, mi az igazi magyar nacionalizmus? Elinni a román pénzt. – Ehhez tartottuk magunkat, merthogy akkoriban még a nacionalizmusban is volt némi kedélyesség.

Ott hallgattuk, táskarádióból, a főtitkári beszédet 1968 augusztus 22-én: ha kell, fegyverrel segítjük a hős csehszlovák népet... Ilyen jelszavakat hordoztak táblákon a román nemzeti ünnepen is a felvonulók. – Hittük is két napig.

Ott ült Gajzágó Marci, aki azóta polgármester is volt már, Kisgyörgy Tamás, aki éppen a székely pop-artot akarta feltalálni, Tompa Ernő, akitől kedvenc kifacsart idézetem származik: „Nem írok, nem olvasok, én nem es vagyok magyar” – a tájnyelv nagyobb gyönyörűségére.

Ott szusszant meg néha az apró agrármérnök, aki lennel vetette be a határt, mert éppen egy Lenke nevű nőt szeretett, és boldogan mutatta a szőke virágokat.

Ott hadart a feltaláló, akinek egyetlen szavát sem értettük, de még hajdani matematika-tanárom is megfordult ott, aki valamilyen határtudományra adta a fejét, három másikkal együtt a világon, és az iskola kapus-szobájában lakott.

Ott közölte az alapigazságot a színházi rendezővé lett egykori újdondász: nem kell izgulni, a lapnak természetében van, hogy megjelenik.

Ott füleltek körben az ismerős besúgók.

De jó volt!

Kitehettek volna a lehallgató bunkós mikrofonját az asztal közepére : akkor is beszélünk.

Odahoztuk a gyerekeinket is, még pelenkában. Első fogukat úgy fedeztük fel, hogy megkoccant rajta a kiskanál.

Ott bújt el, félelmében, a ruhatári kabátok között a grafikus, nehogy megtalálják „valakik”.

Ott fogadtuk jobb magyarországi vendégeinket, akik nem csak egzotikum-nézőbe jöttek.

A fiúkat aztán beidézték. Újra hallani akarta a poénokat a „szigorú vállalat”.

Nem nagyon mókás dolgok ezek mégsem – úgy látom –, vagy búval elegyesek. Sok tréfa született ott pedig, és főként: jó volt a hangulat. Dúlt a vihánc, készült a lapterv. Az irodalomról is szó esett, persze. Fiatal írók szokása szerint általában úgy, hogy szidtuk a mára velünk egykorú öregeket, a „központokat”, a lapokat. Azok szerkesztői aztán gyakran ellátogattak a Sugásba. Egy ilyen társaság vendégeskedésekor nyílt színi verekedésbe is keveredtünk holmi civil ruhás rendőrökkel a táncparketten, nagy bokazene közepette.

A hatvanas évek vége–hetvenes évek eleje más volt, mint a rájuk következők, és a város is más, mint ma. Kisebb s egyneműbb. (Sokan mondták: székely kirakat vagy gettó...) Mi fiatalabbak. Hittük még akkor, hogy rajtunk is múlik valami, s bár szűk a világ, tágíthatunk rajta. Erőt is éreztünk hozzá, néha alkalom is került.

Ez a magyarázata annak, hogy miért született akkor annyi móka, és most meg miért nem. Emlékezni kell rájuk, s ez már megkeseríti a régi vígságokat is.

Akkor rendezték Brassóban az Aranyszarvas táncdalfesztivált – ennek jelvényét viselték kabáthajtókájukon a Felszarvazott Férjek Hadseregének tagjai –, s egy lelkes kollégánk meghívta Szentgyörgyre Koncz Zsuzsát. A szerkesztőségben kellett és illett megjelennünk délután ötkor. Farkas Árpád hiányzott az egyébként kellemes találkozóról. A Sugásban várta a felajzott kollégákat. – A csudába – mondtam neki –, nem jöttél el, pedig a művésznő bevallotta végül, hogy csak azért vállalta az utazást, mert hallotta, hogy él itt egy rém tehetséges költő, aki ráadásul fess fekete fiú... – Marhaság! – Ilyenkor nem kell erősködni, mert attól csak hitelét veszti az állítás. Hazudni tudni kell. – Ha nem hiszed, hát nem – mondtam. Eltelt néhány hét, érlelte magát a tréfa. Farkasunk egy este meghordozta tekintetét a törzsasztal felett. – Elvégre – mondta érvként valamely vitában –, kiért utazott ide Koncz Zsuzsa? Na!

Így tanultunk, egymástól, dramaturgiát. A kivárás technikáját, ha nem egyebet.

Elbeszéltem már ezt, máshol. Jólesik elismételni. Panek és Veres Zoltán, évekkel később, humoros antológiát szerkesztett az Igaz Szónak, kalotaszentkirályi malmomban – talán akkor próbáltam besegíteni ezzel. Állástalan malombirtokos voltam, ők egyenesen Karácsony Benő tulajdonosának neveztek, miközben vad nyilatkozatokat fogalmaztak kedélyállapotunkról, azzal, hogy addig nyújtózkodjunk, ameddig a humorunk ér. De amikor még Panek és Lászlóffy Aladár jött Szentgyörgyre, csak kapkodtuk jobb kedvű fejünket. Egymásra építették a szójátékaikat, a végén már ők sem értették talán, de nagyon élvezték. Nem is tudom idézni őket, annyira saját játékaik voltak. Aztán ők hazamentek.

Megérkezett viszont egyszer Franyó Zoltán, a Székely Mikó Kollégium (azaz 1-es számú líceum) évfordulós ünnepségére, fel is lépett a színházban rendezett díszelőadáson, éppen csak azt nem tudtuk, miféle jogon, amikor csak az iskola végzettjei szerepeltek (meg én, aki a lánylíceumban végeztem). De hát Franyó tekintélyes író volt, elég öreg is hozzá, s köztudottan mindenhol jelen volt, még ott is, ahol nem. (Ady halálakor állítólag úgy táviratozta meg a mástól – talán Szántó Györgytől – hallott hírt: Most jövök Ady Endre halálos ágyától, én fogtam le a szemét...) Azt mondta a színpadon – mert arányérzéke azért volt neki, s érezte, hogy magyarázattal tartozik –, azon a címen van itt, mert őt a századelőn, miután kizárták nem-tudom-milyen iskolából, ide íratta volna be az apja, mert tudta, hogy kiváló iskola a Mikó, csakhogy közbejött valami...

A Sugásban Ady dedikált könyveinek fénymásolatait mutatta reggel, amikor elsőnek ébredve sör mellett gyógyult, miközben mi, a hatvan évvel fiatalabbak csak az ő tiszteletére szedtük össze magunkat hajnali kilenc tájban. Fél éjszakát Franyó-anekdoták mesélésével töltöttünk, nyilván, vagy valószínűleg. Rengeteg van belőlük, s nem mindenik hízelgő rá nézve.

Évek múlva meglátogattam Temesváron, s akkor szememre vetette (nekem!), hogy Farkas Árpád emígy dedikálta neki a kötetét: Szeretettel Franyó Zoltánnak, aki talán az én szememet is lefogja... – Belegondoltam, hogy Ady és az én első német fordítóm is ő volt – és micsoda távolság az, amit Franyó áthidal. Úgy kezdte történeteit: ültünk a bécsi katonai levéltárban, Rilke, Musil, Krleza meg én... – elpirult tőle a lexikon. De mit számít a tudomány az anekdotához képest?

Ilyenek a hagyományaink.

Nem csak Franyó járt a Sugásban a „nagy öregek” közül. Egyikük, szárazpipás és humortalan, valami új Parnasszusnak vélte naiv lelkesedésében a Sugást, kis Weimarnak Sepsiszentgyörgyöt. De ezen mi mulathattunk legalább... Megfordult ott irodalmi kokott, akivel közöltük, hogy ezt a nemzedéket lekéste már, és izompacsirta, aki mindenáron szkanderezni akart feltűnő termetű színész barátunkkal. – Mindig nyerek – mondta az –, aztán ezek dühükben megvárnak három haverükkel az utcán, s meg akarnak verni...

A búbánatos mélylélektanra is akadt példa tehát a Sugásban.

Meg a politikára, persze. Darkó doktor úr mindegyre azzal heccelt bennünket, nem tudjuk, mit jelent elsőrendű állampolgárként élni. (Azóta jónéhányan tudjuk a törzsvendégek közül, s nem mindig örvendünk neki.)

–   Azt véssétek majdan a sírkövemre: élt négy évet. 1940–1944. – Nem adatott több neki azután sem.

Kipróbálta ott rajtunk furcsa szavalatait Visky Árpád is, a később bebörtönzött, majd „gyanús körülmények között” öngyilkossá lett színész. Keserű viccei voltak. – Nem akarom tovább hülyíteni a népet, elmegyek papnak – mondta. Majd mikor kényszerű vidéki népnevelői állásából mégis visszatért, azt mesélte:

–   Fehér lovon jártam ott a kocsmába. – Megírták már róla, hogy albérletében gyertyát gyújtott a csempekályhában, csakhogy dicsekedhessék, nála is ég a tűz, jó polgári módon.

Az anekdota, lám, a legendával határos.

Meglehetősen szűk kör volt jogosult a törzsasztalhoz ülni. Mégsem untuk egymást, évekig. Jóízűeket veszekedtünk, de a kibékülések csendesek voltak. Tovább is tartottak.

Vári Attila ontotta ott a szóvicceket és rögtönzött paródiákat. „Dobognak a hun lovak patái – hun itt, hun ott” – ez Magyari Lajosra utalt. Az „ó, Kosály – paszuj” Bartalis Jánosra. Vári gyakran félig-meddig képzeletbeli riportokat írt a lapnak, egyikben azt állítva, hogy az alábbi „népi” verset egy teherautó-sofőrtől hallotta: „Eresztevény, Maksa, Dálnok, aztán kanyargós Csernáton, távolabb a vargaváros, Kézdi látszik a határon”. – Ezen az útvonalon utaztam egyszer én is Czegő Zoltánnal, amikor nagylelkűen nekem dedikálta, sőt ajándékozta a Bodoki-havast. Nagylelkűsége odáig terjedt, mint később kiderült, hogy másokat is megkínált ezekkel a szép hegyekkel. „Szabadság”, köszönt reggelente a Líra-dombnak csúfolt emelkedőn, ahol laktunk. „Az kéne s egy kis eső”, köszönt vissza magamagának.

El-elfacsarodott a humorunk.

Bökverset írtam a városi közvécéről, amelynek felépítését a polgármester, hivatala nevében is, önkéntes munkában vállalta. Más tájakon gyászosabb hírre tett szert az illető, jónéhányunknak a bögyében volt, én meg ezt a szerencsétlen formát választottam, hogy megcsipkedjem legalább. A versfőkben a nevét rejtettem el, nem is túlságosan, nyomban kiderült. Fekete hivatali gépkocsin szállítottak be a pártházba, valahányszor egy fejesnek – pl. az általam Szikla Szilárdra magyarított nevű elvtársnak – újabb kihallgatásra támadt kedve. Haza már gyalog mentem.

Szóla pedig a háromszéki mítoszt is megcélzó vers eleje eképpen:

Székely széket raknak parknak oldalába,

Aki szorul, odaszorul majdan nagy bajába,

Bíz az le se omlik, mint volt hajdanába,

Ó mesterekről szóló hírös balladába...

Kacagtunk rajta a Sugásban – én már mint visszaminősített hírrovat-szerkesztő –, aztán szedtem a sátorfámat, s meg sem álltam Bukarestig. Ott nem ért el a vidéki hivatal keze, ártatlanabb versigórákat is gyártottam. Ágoston Hugóval (eleinte nála laktam egy padlóra terített paplanon) a kaláber kártyajáték egyik játszmájának nevét vettük kölcsön: Klopiczky Ferdinánd szerelme volt a hősköltemény címe, előre megadott rímekre gyártottuk; sajnálom, hogy kevésre emlékszem belőle.

Budoár-homályban hogy ültek őkelmék,

susogtak az asszonyon kéjesen rőt kelmék,

szóba került egy olasz, sőt egy dalmát –

az asszonylelkek mind oly éji barnák...

Budoár-homályban egyre vágyakozva,

hogy ifjúságuk vissza szél se hozza,

a boldogság aranylánc csak, melynek

férj-hason sem hoznak vigaszt selymek –

és így tovább, valami húsz szakaszon át. Azért érdemes csak beszélni róla, mert ilyent – bármilyent, öncélú mókásat – ma már nem írunk. Ugyan miért? „Ifjúságunk vissza szél se hozza...” Én magam is látogató lettem csak a törzsasztalnál. A „fiúk” is átköltöztek a Stadion étterembe, s Kriptának becézik.

A Sugás törzsasztalának egyik tagja is Bukarestben kapta utóbb regényhősének ajándékozott becenevét. Bogdán László írt Bemberéről. A név a Cina kertvendéglőben, a volt királyi palotával szemközt született, miközben néhányan közös regényt terveztek és kezdtek írni, mégpedig humorosat. Jelentése pedig: sört iszunk. Bem bere... Minthogy azt tették. Éppen csak az e-hangot kell másként ejteni... Bogdán nagyon beleszagolt akkor – s később is – a Balkánba, írja is azóta, ottani őshonosaknál sokszor ízesebben. Irigylésre méltó bőséggel írt ő kazánfűtő és szerkesztő korában egyaránt, s máig sem adta alább. Vári Attila távozása után többnyire ő kápráztatott el a memóriájával és képtelen történeteivel a Sugásban.

Vég nélkül folytathatnám a sort, bár meg-megszakad. Mostanában is, ha találkozunk, nevetésbe fordul a szó, habár egyre kevesebb rá az ok és az alkalom. Csakhogy tartjuk magunkat, ha lehet, a régi módihoz.

Ide kívánkozik még egy történet, Szilágyi Domokosról, aki nullásra nyírottan többször ült a Sugás asztalánál, s különben is az életünkhöz tartozott. Az anekdoták természetéről szól valójában. Nekem legalább húszan elmesélték azóta, mint szem- és fültanúk, bár öten ültünk csak a bukaresti Berlin vendéglőben, amikor az eredetije megesett. Élvezettel hallgatom meg huszadszorra is, és soha nem szólok rá a mesélőkre, hogy akkor éppen hiányoztak onnan (és sokan máshonnan is).

A Berlinben amolyan törzsasztal alakult ki, amilyen a Sugásban volt. A hetvenes évek elején sokan s reményt táplálva, űzve, vagy menekülve költöztünk a román fővárosba. Sokan élveztük is. Másfajta világ volt, s nem kellett hozzá útlevél.

Ült tehát Szilágyi Domokos hatodmagával a Berlin kerthelyiségében, kora délután, az asztalsor másik végében pedig a román futballválogatott híres kapusa, „Tamango”, aki egy mérkőzésen lezser mozdulattal saját kapujába vágta a labdát, s egyébként sem intelligenciájáról volt nevezetes. Szilágyi nyilván tisztelte az öngól bajnokát. Őt meg a kutya sem ismerte Bukarestben, a Berlinben. Egy magyarhoni egyetemi tanár névjegykártyájával járult a kapuvédő elé tehát, autogramot kérni. Aztán bókolt neki a fájós derekával: Köszönöm, mester!

Nem vicc ez, ráadásul huszadszorra hallom, egyre furább alakoktól. Mégsem hihetem, hogy éppen ennyi besúgó ebédelt akkor a Berlinben. Az emberek egyszerűen szeretnek ismeretségbe kerülni híres emberekkel, akiket kutyába sem vettek, amikor nem voltak híresek. Az anekdota épp erre való.

Így vagyok én is a Sugás vendéglővel egy kicsit. Leginkább mégis Darkó Zsigmond és Simó Ferenc doktor urakra emlékszem – hiszen rájuk már csak emlékezni lehet. Amikor megrendült a föld, azt mondta Simó doktor úr a karját rángató pincérnek: – Maga engem még földrengéskor sem tegezhet, fiam.

De ezt már a Kriptában mondta.

Természetem rajza

(Tudod, az igazán fontos dolgok egy ember életében többnyire láthatatlanok. Nem lehet elmesélni, talán nem is szabad. Kimondva mintha megszűnnének.)

Születésem helye és ideje többeket érdekelhet, mint a ténye, amely csupán néhány embernek fontos. Az esemény Sepsiszentgyörgyön történt, 1944. október 5-én, idő előtt. Európa legkeletibb városában tehát – amennyiben Európa nem puszta földrajzi fogalom, és a reformáció, valamint a gótika, a barokk határáig terjed. Mármint a hajdani Monarchia. Ez tehát a „végek”, amely persze a világ közepének képzeli magát. Amúgy csöndes vidéki városka, kedves és poros, két gimnáziummal, kissé szeppenten az újabb háborús változás után. Akkor még. Amikor anyám megszült. A „történelmi idő” fogalma azóta is rémítő érzéseket kelt bennem. Hát hogyne, amikor egy szirénázástól megijedve, koraszülöttként hozott a világra. Azokban a napokban foglalták el a várost a fegyvert fordított román csapatok.

Atyám akkor már az Uralon túl, egy hadifogolytáborban lombfűrészelte a szovjet hősi halottak fényképeihez a cirádás fakereteket. Ezek egyike az ő nevével, az ő elkobzott motoros hírvivői bőrruhájában esett el, amiért is apám szerepelt egy gyászjelentésben és egy hősi emlékművön is. Bátyját addigra egy eperjesi szénacsűrben hagyták, vérhasosan, a visszavonuló bajtársai, s nem is került elő, csak a szelleme néha, amikor nagyanyám sötét szobában mindenféle praktikákkal megidézte. Olyankor nagy kucsmát viselt.

Világra érkezésemről atyám egy álmából értesült, és egynapi kenyér-fejadagjáért gyűrűt rendelt lövedékfémből, valamely tábori székely ezermesternél. Rajta a véset: Babsi és Lacika. Ez ritka tárgyias emlékeim egyike. A képzelet, a vágyakozás és a misztikus bizonyosság tanúságaként őrzöm.

Apámat az álom, anyámat ellenben egy illúzió biztatta, tartotta meg. 1940 után, tanfelügyelő apja tanácsára helyezték Erdélybe, és csak azért nem menekült vissza Magyarországra a többi „gyarmatosítóval”, mert nagy szerelmét várta haza a frontról, gyászjelentések ellenére. Otthon úgyis kitagadták „rangon aluli” házassága miatt. Atyám hazaérkezett, és rövidesen beadta a válókeresetet.

Első emlékem eszerint alig hároméves koromból való: barna ruhás, kövér ember tart felém egy vasútállomáson. Valami gyűjtőés elosztólágerban injekciókkal és rizzsel puffadtra hizlalt apám az. A vonatablakban, mögötte, sárga henger látszik. Mi lehet az? Azóta is ez és néhány hasonló rejtély izgat.

Kora gyerekkorom többnyire azzal telt, hogy ministráltam és igyekeztem nem megfagyni rövidnadrágban, Csíkszentdomokoson. Ez Márton Áron püspök és Kurkó Gyárfás „népvezér” pápai átok sújtotta szülőfaluja. (Tudod, akkor nem sejtettem még, hogy egyszer kezet fogok majd a római pápával. Időközben azonban elveszett a hitem.) Apám általában messze járt, aztán végleg elment. Építészmérnöki beosztásban dolgozott sokfelé – az igazolható hat osztályával és szobafestői gyakorlatával –, valamint vadászott. Anyámat a tanügyi reform után kirúgták tanítónői állásából, mert kántorizált is. Azután már csak kántorizált. Azután azt sem. Addigra megtanultam olvasni az ő osztályaiban, és mire iskolába írattak, már untam. Tanulni soha nem tanultam meg.

Abba a faluba soha többé nem mentem el, pedig sok alkalmam lett volna, meghívásos is. Megmaradt legendának, alakjait rendre kiszínezte a felejtés, összekeverte másokkal az emlékezet.

Az elemit ott, Csíkszépvizen, Bukarestben és Sepsiszentgyörgy két iskolájában jártam ki. Közös volt bennük, hogy mindenáron át akartak szoktatni a jobbkezes írásra. Ma jobb kézzel írok, de a kést még mindig balban fogom. Ennek persze semmilyen jelképes jelentése nincsen.

Tudod, elgondolom, milyen lehetett gyerekként egy magányos, hazátlan asszony mellett? Nem is tudom. Néha megpróbálom kitalálni. Szerencsére, ereszt az emlékezetem, és/de meglehetős a fantáziám. Akkor élveztem – most gyakran zavar.)

Apai nagyanyámnál feküdtem a paplan alatt, a nagy családi ágyban, s megpróbáltam rímbe szedni, miért háborít fel kedvenc unokabátyám nősülése. Írtam aztán egy verset arról is, hogy Mátyás király Bécset ostromolja.

Nagyapám asztalosműhelyét bezárták, kitelepített szászokat költöztettek a hosszú udvar végében álló épületbe. Nagyapám beállt a bútorgyárba, aztán bánatában megütötte a guta. A ház túlsó felén dédapám, a vikszolt bajszú öreg csizmadia fennhatósága alatt élt egy kis közösség. Dédanyám mankóval járt: csecsemőkoromban, fürdetés után az udvarra vitt volna, de elesett, magasba tartva védett és eltörte a csípejét. Az ágya fölé kötött kapaszkodót markolva felült, s olyanokat mondott nekem: „Megláték egy bolhát, mondám néki, besztekelesz, adsza nekem azt a húst, öljön meg a hurut.”

Mit jelenthet ez a „besztekelesz”? A „beste lelke” maradt meg az emlékezetemben ilyen torzan, szelíden?

A^;nyári konyhában, az asztalosműhely raktárnak használt részében furcsa olvasmányokat találtam a félbehagyott bútorok közé dugva. A Tolnai Világlap régi példányaiból olyan „aktuális furcsaságokat” olvastam, máig emlékszem néhányra. Előkerült nagyanyám bátyjának a vitézi oklevele, Teleki Pál Mi a magyar? című „brossúrája”. Első világháborús levelezőlapok. Legenda szerinti rokonunk, ifj. Gördi Ferenc városi jegyző Utazás Turinba c. díszkötéses munkája Kossuth Lajos meglátogatásáról, díszpolgárrá választása alkalmából. A szent remete saját ereklyéit mutogatta vitrinben...

Keresztanyám, látszatra kemény vénlány, szüleivel egy szobában lakott, saját szobájában tükrös szekrényekben őrizte messzire elment vitéz bátyja könyveit, a Herceg Ferenceket, aranyozva.

Ilyen olvasmányaim voltak. Többnyire titkosak. Azokból az évekből egyes mondatokra is emlékszem, de valamiképpen nem emlékszem anyámra. Egy mészárszékben pénztárosnőként dolgozott, és utálta a hús szagát. Egyszobás albérletekben laktunk. Az egyikben át kellett járnunk egy öregúr szobáján. Ennél az Érdekes Újság első világháborús számait nyűttem. Előttem van a Fejlövés című fénykép. Egy reggel az öreg nyögve ült, ingott az ágya szélén. Mintha erőlködve életre akart volna kelni, pedig haldoklott éppen. Odábbköltöztünk.

(Tudod, miért beszélek így? Felcsíki tájszólásom miatt sokat csúfoltak a szentgyörgyiek. Így aztán kínkeservesen megtanultam a háromszéki nyílt e-t, zárt a-t. Mai hangejtésem ennek a több belakott vidéken irodalmiasra kopott változata.)

Minden családban van egy világszép nagymama. Nekem a nagyapám anyja jutott. A kásztába felrakott téli tüzelő mögött találtam meg a képét. Gyönyörű volt a neve is: Fehér Laura. A városparancsnok leánya. Férje, nagyobbik fiukkal: Amerikában. A kisebbik, nagyapám: Szeged felől érkezett vissza, furcsa kravátlival. Aranyérmes bútorokat gyártott hamarosan, abban az időben, amikor nagy Magyarországon itt, a Szépmezőn termett a legszebb búza, és legnagyobb volt a gyereköngyilkosságok száma.

Nagy családba nősült. A lányok katolikusok, a fiúk, apjuk után reformátusok voltak, egy kivétellel, aki katolizált és szerzetesnek állt. Sokat imádkozott értem, miután szétkergették a rendeket, és ő végül egy falusi parókián húzta meg magát, amolyan mindenesként. A jó katolikus lányok egyikét „eltévedt” csetnik golyó ölte meg, Szabadkán, a többiek otthon maradtak, csöndesen szurkoltak messziről házasodott apám gáláns kalandjainak, és jó családanyák voltak. Ők voltak az egyház támaszai amely aztán nem temette el apámat. Református szertartás szerint földelték el, 1986-ban.

(Tudod, látod, mennyi titok, harag és szeretet van bennem, ha családom néhány tagjára gondolok, akik többet jelentettek önmaguknál, mintegy tanulságosak voltak számomra. Amolyan regényekhez való nyersanyag.)

Középiskolába kétszer tettem felvételi vizsgát, azonos átlaggal, különböző eredménnyel. Elsőre nem vettek fel. Anyám, a mészárszéki pénztárosnő, értelmiséginek számított, rossz káderlappal. Másodszorra nem tanultam, dohányipari technikumba készültem, Temesvárra, vagy tévészerelőnek. De hát kisváros volt Szentgyörgy, ismertek és ősszel csöndben igazságot tettek a tanárok. A volt lányiskola diákja lettem, osztályunkban a hat fiú egyike a huszonhat lány között. De egy osztállyal fennebb udvaroltam. (Tudod, olyan szerelmes voltam, régi ismerőseim máig beszélnek róla az újaknak.)

Leginkább az erdei táborozásokra emlékszem, és a repülőmodellekre. Mindmáig legbüszkébb repülőmodellező-oktatói képesítésemre és egy oklevelemre vagyok: országos második díjat nyertünk egy versenyen. Kaptam én azóta mindenféle díjat, ott is, itt is, de ez volt a legjobb.

(Tudod, a díjosztással úgy vagyok, mint anyai dédapám, az aradi tisztiorvos lehetett a sajátjával. Az első „közhatalom-változás” után kitüntette és előléptette az új román hivatalosság, s őt ettől dühében megütötte a szél. Állítólag hősi halottként temették és jegyezték a sírkövén. Vö. az apám nevén elesett kis orosszal meggyőző adalékot kapsz a hősi halálok természetéhez.)

Hétszer láttam a Csárdáskirálynőt. Részben helyi szereposztásban, részben vendégművészekkel. Nem egyébért, de a család magányos nőtagjainak „férfikíséret” kellett a színházba. Alig volt ép család a rokonságban, de még a környéken is.

Anyám 1961-ben újra férjhez ment, egy viharos múltú színházi szabóhoz. Így aztán fonákjukról is láthattam a kulisszákat. Udvarunkon színész és rendező lakott, és volt egy mozi is. Később, amikor színdarabokat kezdtem írni, valójában szerepeket szerettem volna adni a barátaimnak. És érezni újra, persze, a masztix förgeteges illatát.

A középiskola utolsó évét azonban egyetlen füzettel jártam ki és elnézték nekem, hogy nem hordom a kötelező egyenruhát. Reálszakra iratkoztam, a tanáraim miatt. Embernek is remek tanár volt néhányuk. Egyikük, a kulákszármazása miatt odahelyezett matematikus, az iskola kapusszobájában lakott feleségestől, és egy határtudománnyal foglalkozott közben, a világon harmadmagával. Később, amikor riporterként nem értettem meg szakszerű magyarázatát, dedikált nekem egy különnyomatot: Cs. L. legkedvesebb matematikus tanítványomnak, akiből a végén mégis csak költő lett.

De az is hogyan?

A menza szakácsnői általában velőscsonttal honorálták faliújsági verseimet. Egyszer aztán írtam egyet Leninről is, és nem kaptam többé velőscsontot. Ilyen egyszerű ez. Nagyobb meglepetést okozott egyik vendég irodalomtanár, aki Csíkszentdomokosra (már akkor!) emlékező szelíd versemre azt mondta: Látom, verseket írsz. Csak vigyázz, baj ne legyen belőle.

Akkor nem értettem, azóta megtanultam ezt az igazságot is, sok más közhellyel együtt.

Azokban az években tették kötelezővé néhány tantárgy román nyelvű oktatását a magyar iskolákban, nem sokkal azután, hogy bennünket a Magyar Autonóm Tartományból áttettek Brassó tartományba, anélkül, hogy mozdítottak volna. Nem ellenkeztünk különösebben, éppen csak nehezebbnek éreztük a tanulást. A városban egyébként egyetlen középfokú román osztály működött, többnyire menekült görögök gyerekei voltak a diákjai.

(Tudod, nekünk akkor még nem voltak „nemzetiségi problémáink”, vagy csak nem érzékeltük őket. Eléggé többségben voltunk ahhoz a vidéken, hogy ne legyenek, s ne is figyeljünk a távolabbi vidékekre.)

Román–magyar irodalom szakra felvételiztem Kolozsváron. Talán közrejátszott ebben az az illúzió is, hogy – elfogadva szükségét – néhányan inkább mi magunk szerettük volna a román irodalmat tanítani, semmint mások. Ez az ábránd sok mással együtt egyszerű tévedésnek bizonyult utóbb. Kihelyezéskor senki nem került magyar iskolába, legalábbis középfokon. De akkor már 1967-et írtak.

A felvételi vizsga szünetében, a hajdani Marianum hűvös folyosóján megszólalt egy csinos szőkeség: ide csak az a fiú jön, aki a katonaságtól akar megszabadulni, vagy költő akar lenni, vagy hülye. De az utóbbi két kategória valójában egy. Én mindhárom ismérvet kimerítettem.

Leromló egyetem felemás szakán mellékesen tanított néhány jónevű tanár, és néhány „mellékes”. A könyvtár segített átvészelni a kiábrándulást. Oda, akkor még, magyarországi irodalmi lapok is jártak.

A város és a barátaim – azok igen! Szepegő vidéki srác voltam, havi száz lej zsebpénzzel, rém udvarias. Kolozsvár azidőben kissé arisztokratikus, zárkózott város volt számunkra, többnyire együtt maradtunk, vidékiek. Az utcákon csatangoltunk, kávéházakban verseket írtunk, párizsi illúziókkal, és csókolóztunk a Fellegváron. Ahogyan az lenni szokott, ha nem szól közbe a rendőr. Egyedül nekem sikerült aztán „benősülni”. Egy mosókonyhába. Ez volt legjobb lakásom a sok közül, habár télen befagyott az ajtaja. Egy árva lánnyal, majd 1967 őszétől vele és a fiammal laktam benne. A mellékhelyiségben írtam és cigarettáztam boldogan. Először életemben családom volt, és nem tudtam eltartani. De még ez sem zavart.

Írói pályám egyik első állomásának számítom, hogy vadászó íróbarátommal elloptuk az Utunk c. hetilap szilveszteri vacsoráját, és kétnapi folyamatos munkával felfaltuk. Feleségem akkor rúgott be először életében: egy rumpuncsos csokoládémalactól. Így éltünk, szalmakrumplin és nyers füstölt heringen.

Itt akár vége is lehetne a mesének.

(Tudod, nosztalgikusabb hajlandóságú irodalomtörténészek ekkortól sorolnak be engem is a második Forrás-nemzedékbe. Az igazság az, hogy alig tartottam kapcsolatot velük, születő legendájukból is kimaradtam: én nem a szekus kihallgatásokról jártam be vizsgázni az egyetemre. Később találtam rájuk, a Gaál Gábor irodalmi körön inkább csak irigyeltem és lefitymáltam őket, máig legjobb barátaimat. Sértődött voltam, pedig senki nem bántott. Első tiszteletdíjamból, 1965 novemberében, cipőt vásároltam. Nemzedékem íróinak többsége ugyanezt tette. Ennek tisztázása volt aztán köztünk a kapocs. Nekem azonban nem voltak „népi gyökereim”, s nem is kerestem. Nem ismertem a virágnyelvet, és voltam annyira műveletlen, hogy megpróbáltam felfedezni az avantgárd spanyolviaszt.)

Elmentem aztán tanárnak egy térképen közeli, vasúton távoli faluba, hogy legyen ahonnan „behozzanak” a laphoz. Román nevét félreértve a nagy bukaresti zűrzavarban a kihelyezéskor a megye egyik legeldugottabb településére kerültem, története során első diplomás tanárként. Sokan a disznóval egy szobában laktak, és a kukoricapálinka járta. Két karomat hátracsavarva itattak meg az első szombati bálon. Aztán tiszteltek. Tanító bácsinak szólítottak a vénasszonyok is. A VII. osztályban azonban még az ábécével is bajok voltak. Román nyelvgyakorlat címén naponta megkérdeztem a gyerekeket, mit reggeliztek. Krumplit vagy kenyeret. Vonalakat húzgálva készítettem a statisztikámat. Amíg le nem olvasták akkor még őszinte arcomról a véleményemet. Akkor, megnyugtatásomra vagy restelkedésükben hazudni kezdtek. Egyre jobb ételeket mondtak be, versengve. De, tapasztalatok híján, képzeletük nem terjedt túl a tojásrántottán.

Azóta némi fenntartással nézem a mitikus faluról szóló irodalmat, a be nem vezetett villany világánál.

A papnál – keresztapám hajdani rendtársánál –, ha nem kellett az igazgatóval pálinkáznom, katolikus költőket olvastam lyukas óráimon. Vele prédikáltattam ki a hiányzó gyerekek szüleit. Hétfőn az osztályban aztán teljes volt a létszám, hét végére megfogyatkozott.

Itt veszítettem el az egyetlen irodalmi versenyt, amelyen részt vettem. Legyőzött egy nyugdíjjogosult, hajdan bárói címet viselt tanártársam rímfaragásban. Meg voltunk ott, abban a völgykatlanban fertőzve irodalommal, matekos szobatársam drámát írt, miközben csuporral mert magának a befőttes üvegben erjedő borból, s a szomszédfalusi lelkész az impotenciájáról verselt.

Kétszer jöttem el abból a faluból. Fiam születése után először; de fülembe visszhangzott az egyik kislány kérdése: tanító bácsi, miért hagy el minket mindenki? – és visszamentem. Ilyen érzelmes legény voltam én még akkoriban. Később már nem. Akkor azonban végül a szabadúszást választottam, cikkeket írogattam, és a mosókonyhában elfeleztem a verssoraimat, kettőt csináltam egyből, hogy kijöjjön a kötethez szükséges minimum.

1968-ban, amikor öt kedvenc versem nélkül megjelent első könyvem, már Sepsiszentgyörgyön voltam újságíró, a Kovászna megyével egy időben alakult Megyei Tükör c. hetilapnál. Olyan feleségem volt, ezt is kibírta. Megszülte a lányomat, 1969-ben. Kezdetben anyáméknál, a moziudvaron laktunk, hajnalonta hallottuk a kapualjból a moziképeket kommentáló szövőgyári munkásnőket, este aztán a teremből kitörő dalokat. Kamaszkoromban a gépházba is bejáratos voltam. Most inkább kocsmába jártam a „fiúkkal”. A legendás Sugásba, bizony, ahol szerkesztettünk, barátkoztunk, veszekedtünk és ismerkedtünk a nekilendülő város új színészeivel, régi orvosaival, vendégeket fogadtunk, és egyszer összeverekedtünk holmi civil ruhás rendőrökkel. Ott hallgattuk 1968. augusztus 21-én a csehszlovákiai invázió híreit is, valamint az azt követő beszédeket, előbb a színéről, aztán a visszájáról.

Naphoz köthető a mi végső illúzióvesztésünk.

Addig verset és mezőgazdasági riportot vagy ünnepi tudósítást ugyanazzal a tollal és szívvel írtunk. Hasznosságuk fontosabb volt a műfajuknál. A mi ifjonti lelkesültségünk besugározta a sivár tényeket is. Szerencsés időszak volt az, éppen csak rövid: indulásunk egybeesett a politikai nyitással. Annál nehezebben szoktuk meg aztán a beszűkülést. Úgy éreztük, rajtunk is múlik, mekkora s milyenre tágul a világ. Szabadnak hittük magunkat, és elkötelezettnek, s nem éreztük, hogy ez holmi drámai kettősséget jelent.

De regényemnek, amelyet részben fiammal az ölemben írtam, azt a címet adtam: A hazugok szigete. Soha nem jelent meg. Egyik első áldozata volt a kiadói terveket is megcsonkító új politikai kurzusnak, ama kis kulturális forradalomnak, melynek első szele egy bukaresti cukrászda teraszán ütött meg, 1971 júliusában.

Áprilistól a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője voltam a román fővárosban. Szentgyörgyön azt mondogattam: olajfolt vagyunk a víz színén, éghetünk, lángolhatunk, de a nagy víz ugyanúgy folyik tovább. Aztán írtam egy klapanciát a városi vécéről, s a versfőkben a polgármester nevét rejtettem el. Jelentőségével fordított arányú hatást váltott ki. A pártközpont fekete Volgája hordozott kihallgatásokra, de gyalog kellett hazamennem a hegyre, amelyet a néphumor a költők okán Líra-dombnak nevezett. Meg aztán bele is untam egy kicsit a lelkesedésbe. Így kerültem „fel” Bukarestbe, ahol nem érhetett el a megyei hivatal keze.

Úgy éltünk Bukarestben, mint külföldön: felszabadultan és ideiglenesen. Ismertük a nyelvet, és nem ismertek minket. Nyers füstölt heringet ettem, vodkát ittam rá, és írtam, fordítottam, szerkesztettem. Élveztem a Balkánt, s talán kissé szerkesztői hivatalomat is. Az ifjú szerzőket vendégül láttam máig legjobb lakásomban, a város térképről lelógó szélén, s addig etettem, itattam őket, amíg végrehajtották kéziratukban a javasolt változtatásokat. Így működött, ilyen szellemben legalábbis, a nevezetes Kriterionműhely.

(Tudod, eszembe jutott azért néha sosem-látott dédem, apám nagyapja, aki egy szép napon hagyott csapot-papot, világszép feleséget és kisebbik fiút, és a nagyobbikkal nekivágott Amerikának. Jó neki, azt se tudjuk róla, hogy eljutott-e.

Tudod, most következik a történetben – amennyiben az ember élete maga is műalkotás – a sugallatos fordulat. Egy, megint csak csonkán megjelent könyvemben politikai jellegű zavarokat mutatott ki a hivatalos lap, állítólag pártközponti utasításra. Legyintettem rá, amennyire bírtam. Hónapok óta ágyban feküdtem, ágyékig gipszben, amit minden nőismerősöm a combtőnél akart aláírni. Felkeresett viszont egy vezető állású férfiú is, és furcsákat mondott. Az volt a veleje, hogy itt nem nő fű nekem, Magyarország esetleg befogadna... Sugallat volt, mondom, nem javaslat még. Igaz, az értem felelő belügyes is őrnagyi rangot viselt már, ami valódi előléptetést jelentett a sepsiszentgyörgyi kapitányhoz képest. Csakhogy én akkor nem értettem. Nem akartam érteni. Naiv lettem volna? Vagy csak bizakodó, jóhiszemű. Önelégült? Talán mégis az ellenkezője: nem tartottam annyira fontosnak magamat, hogy kiérdemeljem a hatalom figyelmét, haragját. Vagy egyszerűen csak fiatal voltam még.)

Ne menj el innen, mondta nagytekintélyű idős barátom, máshol nem tudunk megvédeni. Én azonban átköltöztem Kolozsvárra. Nem ugyanabba a városba, amelyet 1968 tavaszán elhagytam. Ez folyómélyi város volt már, fölötte locsogott a híg, zavaros áradat. Szemetes maradt nyomában az utca, és barátaink visszahúzódtak családjukba, hogy aztán idegességükben azt rombolják szét. Rajtam a munka segített. El is vakított talán. Az elején.

(Tudod, 1978 volt a legjobb évem. Bemutatták egy darabomat, első ízben utaztam Nyugatra, irodalmi díjat kaptam, tulajdonosává váltam egy vízimalomnak, és megismertem, megszerettem benne az apámat. Nehogy azt hidd, hogy az életrajzát mesélte, vagy valami ilyesmi. Egyszerűen csak rendbe tettük ketten azt az épületet.

Barátaim szerint a malmot Karácsony Benő iránti rajongásom miatt szereztem meg. Nem ilyen irodalmias okokból pedig. Gyerekkoromban, Csíkszentdomokos fölött, a Lokon, gyakran megfordultam egy vízimalomban, azóta vágytam rá. Nem vissza: rá. Más egyébbel is így vagyok.)

Elmentem tehát másodmagammal Nyugatra. Másnak ez nem nagy dolog; engem sem az országok bűvöltek el, mint inkább az, hogy mehetek egyáltalán. De késő volt egy kicsit, ötödik meghívásra utazhattam csak, közben egy ízben kaján mosollyal fiókjába süllyesztette érvényes útlevelemet egy illetékes. Több hasonlóval találkoztam hazatérésem után. Két éven át próbáltak „elbeszélgetni” velem. Mindvégig értetlenül és tanácstalanul válaszolgattam. Nem tudtam, mit miért. Hamar kiderült, hogy nem tudnak beszervezni, ők azonban folytatták. Próbáltak megvesztegetni, megfenyegetni; amikor nem jelentem meg a kihallgatáson, másnap megmondták, hány halat fogtam egy puszta partról, amelyen egy bokor se nőtt. Leginkább a jelenlétüket érzékeltették– azt hiszem, az egésznek ez volt a célja. Aztán feleségem órákat töltött egy szobában, miközben apró lányomat egy másikban faggatták, hogy utána évekig nem mert bemenni abba az utcába sem. Ez sok volt nekem. Ők azt mondták rá: képzelődés.

Bennem annyi kárt okoztak, hogy elveszítettem a sérthetetlenségembe vetett hitemet, azzal együtt az önbizalmam egy részét. Nem fordulhattam segítségért senkihez. Két éven át ijesztően egyedül éreztem magam. És ami a legrémesebb: nem látszott a vége.

Harmincötödik születésnapomon elvonultam a vízimalomba, és döntöttem. Nem nagyon tartott már ott semmi. A romániai magyar nemzetiség becsületes hangadóinak és szószólóinak a „megtartó tudatát” elégtelennek éreztem, mint utánam annyian mások. Belefeledkezni nem akartam, helyébe mást kitalálni nem bírtam.

Úgy látszott s azt mondták: rövid időn belül kitelepülhetek. Közel négy évembe került. Számításaim szerint százötven kihallgatáson kértem az engedélyt és utasítottam vissza megtagadásának légből kapott indokait. Végül felmondtak a szerkesztőségben (1981-ben átszerződtem a Kriteriontól az Utunkhoz), majd megvonták a közlésjogomat. Ekkor fordultam barátaim útján a külföldhöz. Az Amnesty International közbenjárására kaptam kitelepülő útlevelet.

(Tudod, ezekben az években tanultam meg, mi a kiszolgáltatottság és a félelem. De azt is, hogy mit jelent a szolidaritás és a szeretet. A barátaim! Akik álneveken közölték az írásaimat, vagy a nevüket adták. Akik ételt, italt küldtek, és híreket hoztak. Budapesti unokabátyám és családja, aki befogadott és bátorított. Róluk írnom kell neked egyszer, sokat.)

1984. január 29-én érkeztünk Budapestre. Negyvenedik évemben jártam; és milyen nehezen!

Kolumbusz Kristófhoz hasonlítottam; annyiban, hogy engem sem ismertek a bennszülöttek, én sem a keresett földre érkeztem; és tévedésem mellett mindvégig kitartok. Leginkább mégis egy kiábrándult bevándorlóhoz hasonlítottam. Még nyelvi nehézségeim is támadtak.

Néhány nap múlva, éjfél után a Nemzeti Múzeummal szemben barátaimmal megnyúztunk egy nyulat. Attól számítom honosodásom kezdetét. Nem holmi babonás szertartás volt, hanem vacsorai előkészület, utóbb fontosnak bizonyult dátum.

(Tudod, ha utánaszámolsz, s a honosodás idejét is beleveszed, ilyen zavaros és meddő volt az én utóbbi tíz évem. A „legszebb férfikor”, ahogy mondani szokás. Kiszakadtam és elvegyültem, olyankor, amikor mások már szilárdan állnak, ha van egy csepp eszük és szerencséjük. Elmondhatom azonban: nem unatkoztam. Ami azokkal a másokkal megtörténhet, ha pótcselekvésként nem politizálnak. Én regényeket és verseket írtam.)

1988. szeptember 12-én, délután, meghalt a fiam.

A Magvető Kiadónál, majd a Magyar Naplónál dolgoztam. Szülőhazai alkalmakat is ideszámítva, négy ízben lehettem volna főszerkesztő és egyéb efféle. Úgy döntöttem: író leszek. Státus szerint író is vagyok: irodalmi díjakat kaptam, köztük a József Attila díjat, és szabadfoglalkozású íróként szerepelek az adóbevallásban.

Nincs azonban vége a mesének.

Mondhatnám, kezdődik elölről. Jobb hangulatomban – és amikor dolgozom, a jobbik hangulatomban vagyok – úgy érzem, mindent elölről kell kezdenem, tehát visszafiatalodom.

(Tudod, ha figyeltél, rájöttél bizonyára: egyre elvontabbá vált a történetem. Emiatt egyre többet magyaráztam. Bizony, dolgozom. Vagyis, felhasználom az életemet. „Szívemben nincs harag, és nincsen bocsánat.” Azt gondolhatnád, boldogtalan vagyok; elég adat van indoknak erre. Pedig nem. Szabad vagyok. Nem köt egyéb, csak a munkám.)

Jelentés a boldogságról

Igazság szerint nem akarok az áttelepülésről beszélni. Szívem szerint (néha) igen. Mindez talán azért van, mert túlságosan sokáig csak ez foglalkoztatott. Belefáradtam vagy honosodtam azóta. Egyre megy.

„Mert valaki hátranéz, nem méltó mennyeknek országára.” (Ráskai Lea, 1510.)

Tíz évembe került. (Kettő ebből a végső döntés meghozataláig, belügyi „segédlettel”; négy ügyintézéssel, azaz mintegy százötven kihallgatással, részben állás- és teljesen közlésjog nélkül; a többi itteni „asszimilációval”.) A legszebb tíz év, mondják a harminc és negyven közötti időszakra. Én nem tudom, milyen; mert nem tudom, milyen lett volna másként. Leginkább meddő évek voltak. A rendőrség vagy a májzsugor visz el, ha maradok.

Nem az a baj, hogy eljöttünk onnan, hanem hogy nem maradhattunk ott – mondogattam. A mondat szórendjét változtatva, az értelme is más lesz. Az is igaz lehet. Az árnyalatnyi különbség azonban már-már misztikus.

Az ép eszemet mentettem.

Ottani sérelmekért nem akarok itt elégtételt. Nem voltak illúzióim, tehát nem csalódtam.

Töménytelen aranymondásom van az áttelepülésről. Ilyenek. Egyik fölöslegesebb, mint a másik. Ma már csak annyit jelentenek, mint sivatagban a karók: jelzik, hogy egyszer eljutottam odáig. Valahogyan. Egyszer majd összeírom ezeket az elhallgatott bölcsességeket, aztán eldobom a papírt.

Amikor Magyarországon leírtam a szót: haza – íróbarátaim kinevettek.

Személyesen nem ismertem három írónál többet. Másik hármat tiszteltem. Kissé szeppent voltam. Két véleményem volt mindenről. Magamról is. Úgy éreztem, ha már eljöttem: későn. Máskor úgy: mindent újra kell kezdenem, tehát visszafiatalodom.

Item, az erdélyieknek nem voltam eléggé erdélyi, az ittenieknek túlságosan erdélyi voltam (néha).

Kiderítették, hogy helytelenül használom az igekötőket.

Egy országgal együtt egy ideológiát is magam mögött hagytam, még átköltözésem előtt. Engem már nem lehetett sem beszervezni, sem becsapni. Sikerült kilépnem még abból a szervezetből is, amelynek egyik alapítója voltam.

Függetlenségem: a magányom. (A szórend ismét változtatható.)

Anakronisztikus vagyok: valami közösségi érzés (vágya) él bennem, a politikuma nélkül. Vagyis egy illúzió. Mégis.

A magyarság számomra mindmáig kisebbségi létezést jelent. Ekként egységes és egyetemes.

A sajátosság természetességéről álmodom...

A költészet itt köznapiságával, önmagánál többre nem néző kisszerűségével tanúsította számomra: kompromisszumot kötött. Követte a hatalmi kurzust – távolról, mintegy kívülről, de illeszkedett. Puha volt, akár a diktatúra. Formákat bontott: jelentéktelen tartalmak körül plakátfalakat. A nagy (értsd akár: transzcendens) akarásoknak csak a nyomát láttam: az arra jártak hiányát a homokon.

A költők többségét, vagyis átlagát úgy képzeltem magam elé: steril konyha sarkában egy hokkerlin hasműtétet végeznek magukon, és nem folyik a vérük.

A másik eszem azt súgta: én soha nem jutok el a kifinomultságnak erre a fokára, a tiszta esztétikum ózonillatú magasságába, ahol nem fáj az élveboncolás sem, és mesterségként művelem a csodát.

A prózát többnyire stílusgyakorlatnak tartottam. Sok epigonizmust sejtettem, éppen csak azt nem, kinek az epigonjai ezek. A szerkezeti kísérletekben felsejlő nagy dimenzióktól azonban kisebbrendűségi érzésem támadt. Másfelől.

A színházat kimondottan (is) a művészetről alkotott tévképzetek megjelenítésének láttam.

A kritikát nem olvastam.

Magyarán: semmi nem vonzott ide, de túlságosan sok minden taszított el onnan. Az irodalom marasztalt (volna) csak. Az erkölcse. Ma az bátorít.

A fentiek hét évvel ezelőtti duplafenekű véleményeim. Időközben kicserélődött a sejtállományom is, ítéletemben azonban annyi változás történt csupán, hogy ma már ki is mondom.

Tehát itthon vagyok.

Hazagondolok.