III.

A padláson szaporodtak az árnyak, velük együtt a történések. Ott szoktattam magamat új életemhez. Az elején csak rajzolgattam a porba. A ház körül minden virágágyást leaszfaltoztak, kivéve odébb a futballpályát, melyen Radu II. ugrált egyedül, vörös-fehér dresszben. Pedig ezek a színek a gyep zöldjével együtt tilosnak számítottak ott.

Rajzoltam egy fenyőfát. Alakra olyant, mint a tésztából vágott karácsonyfadísz. Köréje mindenfélét próbáltam rajzolni. Legtöbbször csak újabb fenyő sikerült. Miközben nem is nagyon szerettem az igazi fenyőket. Hideg nedvesség ült alattuk,  és penészgombák.

A padláson lüktetett a forróság, az ajtózárak zsírszaga érződött, meg az olajfestéké. Ismeretlen tartalmú ládákból dőlt a szag, és valahogy száraznak hatott.

A poros padlástérből, a feljárótól jobbra két piros ajtó nyílt. Az elsőből Ducu bácsi jött ki néha, a másodikból áporodott ruha – és bőrszag, állandóan. Soha senkit nem láttam bemenni a második ajtón, lakatján ikrás fürtökben lógott az olvadt kenőcs. Mögötte talán egy halott ember ült, hintaszéken, feje koppanása hallatszott a falon éjszakánként. Lehetett ott egy hatlábú kutya is. Jules bácsi macskái mindenesetre nem merészkedtek fel ide. Ez is jó volt.

A piros ajtókkal tagolt, tapétás deszkafalra merőlegesen lécrácsokkal választották le a padlás egy részét, a sötétebbiket. A földszinti lakók tartották kacatjaikat ezekben a ketrecekben, mumifikált egzotikus vadakat vagy emlékbe megőrzött légelyeket, talán kiegyenesített kaszákat. Három lakat csüngött ezen a soron.

A padlás többi része szabad volt, fénycsíkos, félhomályos térség, újabb zugokkal. Három gerendaoszlop állt itt, sorban, laza ruhaszárító köteleket, drótokat hurkoltak rájuk. A drótokon nem lógott semmi.

Ezen a részen történtek a dolgok. A fenyőfáim és egyebek. Mindhiába ültek Goguék padlásán tábornokok és államelnökök, ő még akkor sem jöhetett fel ide. Én se vetkőztem itt alsónadrágra, inkább ünneplősen feküdtem volna a porba, ha van ünneplő ruhám, hogy megjelenhessek egy diplomáciai tárgyaláson az emlékeimmel.

Rozsdaszínű plédet akasztottam egyik sarokba, rojtos „széleire rakott féltéglákkal feszítettem ki sátorlapnak. Szakadásain úgy szivárgott ki-be a homály, mint fenyőerdőben egy gallykunyhóban. A fény nem változott, csak a hőmérséklete. Ültem a kuckómban, és igazándiból csak Árpáddal és Istvánnal beszélgettem. Elmondtam nekik mindent újra, amit tőlük hallottam. A pisztrángfogást, a csicseriszurkot, a lovakat is.

Jenő bácsi számára is itt találtam ki a történeteket. A történetekben apám ereszkedett lefelé, sziklás hegyoldalon, birgelicsizmája meg-megcsúszott a rostos havasi füvön, nyakába akasztott géppisztolya olyankor mellének csapódott, és megkoccantotta a fémgombokat. Gomolygott mögötte a széttaposott fű keserű szaga. Megtörtént, hogy apám felfelé kapaszkodott a mesében. Így nézve, zöld vadászzsákja zökkent nagyokat a hátán, benne a máléliszt, túró, szalonna, cukor és a celofánba csomagolt gyufásdobozok. Egyszer azt láttam, hogy én is vele megyek fölfelé, majd a tetőről integetek. Anya a templom előtt állt, éppen azon a helyen, ahol később Sanyi doktor meghalt, és nem mert visszainteni. A felszeg felől jöttek már a rendőrök. Nem tudom, mi ketten hova mentünk, apámmal.

Itt volt és történt minden, a padláson, akár a moziban. És mégis, sokáig nem láttam meg mindent, ami itt volt. A csillagászati távcsövet sem. Talán azért, mert alig szobányi területen mertem mozogni, nyomokat hagyva a porban. Pedig nagy volt a hely, szinte akkora, amekkorát akartam. Inkább néztem csak, és nem megfogtam, vagy bár megérintettem volna a dolgokat, ahogyan kell.

A távcsövet a tető alján, a gerendák tövénél kiomlott téglákon találtam meg végül, a zuvat alatt. Háromból két lába maradt. Piszkosfehér volt a csöve, fekete foglalatú lencséi porosak. Nem is tudtam, mit akarok látni vele, és mit lehet. Még csak nem is a csillagokat. Azoknak úgyis mindegy, nézi-e őket valaki, vagy sem.

A rozsdás kallantyúval kitámasztott tetőablakon át dugtam ki a szabadba a távcsövet. Egyöntetű, a szélek felé halványuló kékséget láttam, buborékszerű pöttyökkel. Az ismeretlen levegőben sárgás buborékok úsztak, mint azúr húslevesben, vagy mint valami véglények. Az élő semmi volt ott.

– Nem!

Ducu bácsi mondta ezt. Mellettem állt, most éppen lelappadt az arca, álla ettől lágyan félrecsúszott.

– Nem, kisfiú – mondta, és beemelte a távcsövet az ablaknyílásból. – Hiszik, lehet puska. Nem jó emberek mind, kisfiú.  Hisznek egyet, hisznek mást. Közel vannak ide. Itt is, ott is. Sehol. Mindenütt. Nem tudhatod. Hagyd a puska, jó? – Az egész mindenséget mutatta közben, és úgy vitte a távcsövet, mint partizán a fegyverét, könyökhajlatban szorítva, pont ahogyan kuckómban elképzeltem. Benyitott az első piros ajtón, majd hanyagul a matracra dobta a csillagágyút, ahogyan én a távcsövet megnevezni szerettem volna. Biztosan összezavarodtak benne a foltok, amiket az imént láttam a semmiben.

Ducu bácsi mehetett, beszélhetett, mert otthon volt. Némán, kétségbeesve szaporáztam utána, és a küszöbön letöröltem a szandálomat.

– Jó kisfiú – mondta, és lágy arca fodrozódva remegett, mintha kacagna rajtam. – Nem kell pucolni. Cellában nem kell pucolni.

Olyan is volt a szobája, zárka. Ragasztószag hullámzott benne. Mintha a padlásra felhurcolt, selejtes bútorokból, holmikból rakta volna össze a lakását. Talán valóban ezt tette, és ezért maradt annyi üres tér a padláson.

A padlóra fektetett matracon, az én rozsdaszínű plédem párján két, fekete szegélyű lyukon át látszott a csíkos vászonhuzat és egy kevés afrik. Ilyen lesz az ágya annak, aki a kórházban fekve cigarettázik, csak a szaga más.

A deszkafalnál üveges konyhakredenc állt, kihúzott vágólapján három alumíniumlábas. Egy virágos porcelántányéron ezüstnyelű kés, villa. A Jules bácsi készletéből származtak. A tányéron a tökfőzelék szintén a miénk volt.

Falba vert szögeken, vállfákra akasztva, két ing lógott: egy vörös és egy fehér. Hiányzott belőlük valaki. A hajlított támlájú tonettszéken, az ablak előtt egy harmadik ing is látszott. Az ablak arra a tűzfalra nyílott, amelyik mögött éjszaka az okos őrült üvöltött. Ugyanazt láttam odakint, amit a mi konyhánkból, de ennek az ablaknak elkajszult kerete a viharban, ami a futballpályát is szétdúlta, és egyedül hagyta Radu II.-t, hogy öklözze a kertsasokat.

Ducu bácsi szobájában minden bútordarabon sárga és fekete óraszíjak hevertek, sorokba, oszlopokba osztva. A kredenc tetejéről kónyán lelógott hegyesebbik végük, a padlót is elborították. Érthetetlen rendszerben feküdtek az óraszíjak, keskeny ösvényekkel az egyes csoportok között. A balázsfalvi népgyűlésről készült korabeli képen láttam ilyen tagolt rendszert, a történelemkönyvünkben. A csípős ragasztószag az óraszíjakból jött.

– Ne féljél, kisfiú – mondta Ducu bácsi. – Dolog sok, fog kevés – és kinyitotta a száját, akár egy sötét kis szobát, amelyiknek túl nagy az ajtaja. Egy fog volt abban a zárkában, és egy nyelv, mégis teljesen betöltötték. – Huhu – mondta. Talán szeretett volna megnevettetni. De aztán mást szólt. – Most lesz nekünk gukker – mondta. – Csillagpuska: pikk-pakk. Ta-ta-ta-ta hold. Mondjad te is, kisfiú: pikk-pakk, csillag, ta-ta-ta-ta, hold.

– Tessék visszaadni a csillagágyúmat. – Jólesett, hogy ezt így kimondtam.

– Leülj – mondta ő. – Le, le, nem bánt Ducu bácsi. Ducu úr. Ducu elvtárs. Egyik se nem bánt. De gukkert vissza nem ad. Ducu bácsié. Te is Ducu bácsié vagy. – Én találtam.

– Leülj. Víz kell?

– A gukker kell.

– Cukor? Bonbon? Málnaszörp, ugye?

– Az vörös – mondtam neki.

– Leülj, mondom. Nem leülsz, megmondom padlást mamának. Mária nagysádnak mondom? Rózánénak? Jules möszjőnek mondom? Félsz?

Minden kérdésnél kifeszítette egy ujját, és elmosolyodott. Pontosabban: elszélesedett, szinte szétkenődött az arca. Szája ilyenkor mintha kettőbe szelte volna a fejét: fent egy villamoskalauzé volt, aki jegy nélkül lepi meg az utast, és szigorúan néz, lent egy bohócé, aki elfelejtette bekenni magát festékkel, mert találkáról jött.                  .

– Julesz möszjőnek mondom? – kérdezte újra. – Gazduramnak? Én nem mérnök, én nuku Jules möszjő, én tróger. Tróger, ugye? Mondja kisfiú. Ducu tróger győzött, ugye? Hát mondjad. Mondd: szocializmus.

Nem szóltam, mert nem tudtam, mit akar. Ettől talán elszomorodott, legalábbis olyan hangon magyarázott tovább, mint egy siketnémának.

– Gukker Ducu trógeré, jó? Te jössz este Ducu bácsihoz, ablakba nem, soha. Az rossz. Pu-pu-pu, igen? Látjuk a csillagot, szeretem. Hold nagy pofa. Holdon kicsi emberek. Olyan legyek a jó pofán. Ugye? Nem emberek, ne féljél. Nagy pofa, nézzed.

Fölfújt arca képtelenül megnőtt, kifeszült, kétfelől a levegős hólyagok egymásra torlódva eltakarták az orrát. Nem olyan volt, mint a hold fenn az égen, hanem mint egy kuruttyoló béka az iskoláskönyvben. De azért lehet, hogy meg akart nevettetni, mégis, bármi áron. Leeresztette az arcát, s akkor az orra mókásan előugrott a szemei közül, szinte rám.

Tanítani akart ő is, de ő legalább rájött, hogy rosszul csinálja. Jenő bácsi ezt sose vette észre. A mama pedig valójában magának beszélt egyedül. Jólesett, hogy Ducu bácsi is megpróbálta, s aztán, hogy nem sikerült, igyekezett megnevettetni legalább. Akár egy békakirályfit, akinek ez kijár.

Akkor ültem már a kiégetett, elgyötört matracon, ajkamig ért föl a térdem, éreztem rajta a por száraz illatát, és néztem a sörbetpöttyöket. Az itteni ragasztószaghoz hozzászokott már az orrom, csak éppen kiszikkadt tőle. Attól vagy a forróságtól, melyben itt a tető alatt lábatlan bolyhok úsztak és rátapadtak a nyálkahártyámra. A kánikula óriás bacilusai, kórokozói. Éreztem a cigaretta kesernyés szagát, az is jólesett;  és hallottam, hogy Ducu bácsi fel-felköhög. Közben engem nézett, ha bírt a rázkódástól. Végül szinte illedelmesen, akár egy közszónok, nagyon mélyről felkrákogott, nyálkásan rezgett zengő belseje.

– Jó lesz, kisfiú? – kérdezte, amikor elcsitult benne a rongyos tüdő.

– Jó. Bine – mondtam.

– Este jössz? Csillagok mind lesznek.

– Lehet, nem engednek majd – mondtam. – Maga kommunista.

Most, valóban kacagott, és ismét másnak láttam. Változó arcát kellett megszoknom mindenekelőtt, akár a ragasztószagot és az óraszíjak rendjét. De ahogyan ott kacskaringózó ajkakkal nevetett, a szeme mereven és mozdulatlanul szegeződött rám, és azt nem megszokni kellett, hanem elviselni.

– Mond neked ezt-azt Ducu bácsi, kisfiú, mert te jó vagy. Te és mama fusson messze, messze. Nem szereti Mária nagysád, nem szereti Rózáné, de még Jenő se nem szereti, mert ő csak felnőtt akar lenni, egyéb semmi. Fogd anyuka kezét, és hess! Ez másik város. Szép anyuka, nagy baj lesz. Érted, kisfiú?

Újra komoly volt, mintha kemény szeméhez igazodott volna az arca, de még a hangja is. Fejemre tette a kezét, sercegett ujjai közt a sörtehajam. – Nagyon kicsike vagy még te, kisfiú mondta.

Itt mindenki hozzám nyúlt, én senkihez se mertem. Mindenki szegény mamáról beszélt, és senki sem szerette nagyon. Mindenki azt szerette volna, hogy elmenjünk innen. A mama is azt akarta tulajdonképpen, de nem volt annyi képzelőereje, hogy kitalálja, hova mehetnénk.

Megmozdultam volna, Ducu bácsi azonban előre észrevette, és visszahúzta a kezét. Átmelegedett már tőle a fejem.

– Maradjál – mondta. – Kicsike kis fiú vagy mostan, de nagy férfi leszel, tudod-e? Mesél neked Ducu bácsi.

El is kezdte mondani, de még csak az elején tartott, a fájdalmaknál, amikor benyitott Róza néni. Be sem jött egészen, nekidőlt az ajtófélfának, és nézett minket.

– Te itt vagy? – kérdezte. – Maradj csak, Tibi.

Ducu bácsi a szebbik, a nőknek meg az igazolványképekre való arcát viselte most, vonásai kifeszültek, bőrén mintha egyenletesebben oszlott volna el az olajos barnaság. Róza néni ellenben – a Rózáné – csupa vörös volt, és még csak nem is a bordó pulóverétől. A temetési ruháját vette magára: szürke alapon fekete, cirkalmas virágokat viselt. De piros volt, mégis. Mintha a szája környéke is megtisztult volna.

– Bejöhetek? – kérdezte másodszorra azzal a sima szájával, pedig már bent volt. – Leülhetek egy kicsit? Kínáljon meg hellyel, Ducu úr. Jó kis kuplerájban él maga is, hallja-e.

Éppen az én helyemre ült az alacsony matracon, hajlatai egymásra torlódtak, olyan szorosan, hogy nyilván feszültség támadt a testében, s ettől akaratlanul is felpattanhatott volna.

– Beszédre nekem se sok az alkalom – mondta. – Húsz éve nem értem a nyelvet, Ducu úr. Magának elmondom, mert maga legalább román. Jules úr csak francia. A húgom nem áll szóba velem, mióta úriasszonynak hiszi magát, és özvegynek készül. Azelőtt érthető nyelven beszélt, ha rosszat mondott is. A fia házasságától aztán végképp kikészült, szegénykém. Jenő meg Jenő: az új asszonyával van elfoglalva. Megértem, az első nője, na. Ők ketten azelőtt még éjszaka is egyre beszélgettek, de mostanra az asszony inkább csak sír, direktbe. Szegény fehérnép. Neki se könnyű. De kinek könnyű manapság? Még magának se, Ducu úr, pedig maga a mostani fejesekkel ült Doftanán.

Miért volt ilyen őszinte és terjengős Róza néni? Ha őszinte volt egyáltalán, és éppen énelőttem. Csak dőlt belőle a szó, mint kinek ereszt a feje.

– Állása nincs, hát akkor ura legyen legalább, nem? Könnyű annak, aki szép, az egy foglalkozás. És egy gyerekkel a mai világban... A gyereket hova dugd?

Az anyámról beszélt, és közben engem akart megsimogatni, csakhogy mindannyiszor arrább vittem a fejemet, a ragasztószag új hullámai felé. Ducu bácsi térdére könyökölve ült a tonettszéken, a kajla ablakkeret előtt, egy mukk nem jött ki a ráncos száján. Mintha korcra kötötték volna, akár a csihánzsákot, amiben malacot visznek vásárra, s az odabent visít.

– Maga is, Ducu úr, maga. is milyen? Maga se jött le többet, egy szóra legalább. Most is kihűl a drága csirkevér. Mondtam volt magának, hogy ott mindig akad egy jó falat. Ezek még most is pazarolnak, még mindig nem hitték el, hogy demokrácia van. De most aztán kámpec. Ez a Jules, ez a Gyula nem ad nekik többet semmit. Maga iparos ember volt, Ducu úr, maga megérti. Ez a gyerek is, ugye. Még jó, hogy maga foglalkozik vele. Nagyon el van veszve itt. Hát nem? Szóljon hozzá. Ugye, nem szereted itt, Tibi? Ducu bácsinak te is megmondhatod bátran. Elvégre te is székely fattyú vagy félig-meddig, nem ijedsz meg. Ami a szíveden, a szádon. Na, szaladj le szépen, félretettem Ducu úrnak egy kis rántott, hagymás csirkevért, neki olyant úgysem adna a felesége, ha lenne neki. Az eleresztené a drága vért. Hozd csak fel, Tibi. A kis piros lábasba raktam. Majd itt megmelegítem. Van rezsója, Ducu úr?

Ducu bácsi nem szólt, én pedig nem mentem vissza, a csirkevért sem kereste senki. Róza néni eltűnt akkor délutánra, és nem is temetésre ment. Jó messzire, a futballpályán túlra elszaladtam én is, dobogott szandálom a kidőlt deszkakerítésen. Elmúlt vasárnap vízszintesre taposták rajta a szögeket a nézők.

Radu II. fekete dresszben, kerek fején lapos biciklisapkával szaladt a kapu körül. Néha ökölvívóállást vett föl, és ütötte az üres levegőt vagy éppenséggel a kapufákat. Radu II. a bokszválogatottban is benne volt, de még a sportlapban is gyakran. Többször láttam képét a trafikban, mint őt magát a zöldben. Nagyjából úgy nézett ki, akár a többi ember, mert azok közül is sokan jártak rövidnadrágban, biciklisapkával. Időnként ivott is, ahogy a többség. A kapufa mellett, sárga törülköző alatt tartotta a pálinkás üveget. Kortyolt, aztán szaladt vagy öklözött tovább. Néha felém nézett, de nem láthatott. Általában az emeleti ablakban kuporogtam.

Gogu is ott ácsorgott a pályán, felhúzott gatyával, várta, hogy kapura rúghasson Radu II.-nek, ha az majd a vetődést gyakorolja. Bár talán azt leste, mikor tud meglépni a labdával, ha Radu II. egyszer mégiscsak túl sokat iszik az üvegéből, és cserébe megkapja tőlem a minszki bicskát. Radu II. üvegén felirat is volt: Coca-Cola.

Az alkony a park felől érkezett, és a zavaros tó szagát hozta. Homályos aranyhalak úsztak a levegőben. A konyhában viszont már este volt. Sötétben ettem, nem tudom, mit, édeskés húsíze volt. A mama aztán fektében ölbe vett az ágyban, forrót lehelt a hátamra, miközben elsuttogta imáját vagy valami mást. Végül azt mondta:

– Tibi, ne ijedj meg nagyon holnap. Őrült kiabálás lesz itt, lefogadom. Ma éjjel közlöm Jenő törpével, hogy mégis hozzámegyek. Ezek másért tartanak itt. Jules bácsi azt hiszi, befizetett rám a nevelt fiának. – A mama kuncogott, foga is forró volt, éreztem a vállamon. – Kíváncsi vagyok, hogyan fordítják le neki, miközben üvöltenek és tépik a hajukat. Azt, hogy törvényesen is hozzámegyek. Bele fognak halni. Remélem. Megharapjalak? – kérdezte.

Átfogta a derekamat, egyetlen zökkentéssel maga felé fordított. Nem tudtam, hogy ilyen erős. Ma nagyon erősnek tűnt, szinte reszketett tőle.

– Nem vagyok én gonosz, Tibi – mondta, közel az arcomhoz.

 –De gyerekem van, látod. Én oda már vissza nem megyek. Úgy járnék, mint Sanyi doktor, hagynának elpusztulni a templom előtt. Nincs más helyünk, Tibi, csak ez itt. Imádkozom is, látod.

Megcsókolt, felsértett a belső láztól cserepes ajka. Ment a fürdőszobába, onnan Jenő bácsihoz, hazudozni.

Anya mindig ugyanarról beszélt, és legalább kétszer mondta el, talán azt hitte, ha suttog, többször kell közölnie valamit, hogy egyszer megértsem. Ilyen titkos, furcsa okok állnak az egyszerű dolgok mögött.

Elsőre is megértettem, hogy itt maradunk ítéletnapig, és azon kezdtem gondolkodni, milyen ürüggyel kérem el a második padlásszobát, a Ducu bácsié mellett. Talán hogy fehér egereket akarok tenyészteni. Esténként átkopoghatunk egymáshoz, Ducu bácsi biztosan megtanít a doftanai vagy zsilavai börtönmorzéra. Ta-ta-ta-ta-ta. Au-au-au. Bimm-bumm-bumm.

Kiszellőztetem majd abból a szobából a nálam idősebb ruhák áporodott kölniszagát, és tényleg veszek egy fehér egeret. Később rádiót is, amiben Budapestet hallgatom, és Bécset is, ha elfordul a Föld. Valahol biztosan beszélnek Mátyás királyról. Volt már egy albumom róla, azt olvastam, ha nem tudtam aludni az okos őrült üvöltözésétől. A többiek vajon mit olvastak ilyenkor? – gondoltam, amikor nem aludtam. – Miről tanulnak? Lehet, hogy egyszerűen megszokták az üvöltözést; mást nem is tehettek.

Az album ferdén állt a parkettázott mosókonyha ablakában. De azért jó lett volna egy külön rádió. Azóta biztosan más is történt királyunkkal és Fekete-seregével. Ki tudja, meddig jutottak el annyi idő alatt. Mert az idő telt, éreztem én is, de nem panaszkodtam rá, akár egy reumás vagy egy hadifogoly. A manzárdszobába majd besüvít a szél, akár a rádió rövidhulláma, és akkor megtudom. Hallom legalább. A látvány az én dolgom. Látni tudok, még álmomban is. Csak a vécére járok le az első emeletre, mint Ducu bácsi, s talán Goguék padlásáról az államelnökök, akikről sose szól. Esetleg ebédelni. Reggeli és vacsora nélkül kibírom. Anya mindig azt mondta, mielőtt magamra hagyott a mosókonyhában: „ki kell bírni, Tibi.”

Róza néni állt az ajtóban. Az ajtók zsanérjaiba minden hónap harmadik napján szalonnadarabokat raktak, ez is azért nyílt olyan halkan, mint egy nagyregény, amelyikbe beleszartak. Ott állt Róza néni, és két tyúkölő kezét egybeakasztotta a hasa alatt.

– Kicsi árvám – mondta. – Elment a mama, ugye? Itt hagyott megint. Te most mit csinálsz?

– Imádkoznom kell – mondtam.–

– Nem bánom, csak tartsd a takaró felett a kezedet. – Vékonyan kuncogott: eldugult sípok lehettek benne, és néha sikerült így megfújnia őket. – Ó, ne urizálj olyan nagyon, Tibi. Nem szorulsz rá. Te öröklöd meg Jules tatát. Kezdd csak el az imádságodat, én majd vigyázok rád. Halljuk azt az imát, Tibike.

– Elmondtam már félig.

– Na látod! Jobb, ha őszintén beszélsz velem. Velem őszinték szoktak lenni a kisfiúk. Tudod, hogy Jencit is én fürdettem?

– Imádkoznom kell – mondtam.

– Mehet, Tibi. De kezdd elölről.

Leheppent az ágyra, nagyobbat reccsent a sodrony, mint a mama alatt.

Kiokítottak már itt ezek a némák annyira, hogy tudtam, most már Rózáné is beszélni akar. Már odafent Ducu bácsinál elkezdte. Egyébként is így következnek egymásra a dolgok: előbb csak némán látszanak, aztán beszélünk róluk, végül megtörténnek. Ahogyan egy vonat közeleg... Puff! Akkor már nem használunk szavakat. Az üvöltésnek vagy a jajgatásnak pedig nincs értelme annyi, hogy szó lehetne legalább.

– Üdvöz légy, Mária – mondtam tehát –, üdvöz legyen Mária néni, malaszttal teljes, a Jules úr van ővele...

– Tibi!        mondta, és kuncogott. – Tibi, ne szellemeskedj.

– Add, Uram, hogy leszakadjon Róza néni alatt az ágy, és ő leessen, egészen a földszintig, mert százötven mázsás és gonosz, és nem szereti a mamát. Add, Istenem, hogy holnaptól kezdve megint cseléd legyen, és ő mossa ki a mama harisnyáit. A mamának legyenek selyemharisnyái. Add, Istenem, hogy Jules bácsi semmit se fizessen Róza néninek a mosásért, Jenő bácsi ne védje meg, és ne köszönjön neki, Ducu bácsi ne hagyja leülni, és még a papucsa se legyen új...

– Jól van, Tibi – mondta Róza néni –, abbahagyhatod. Ne fáraszd magad, úrfi.

– Kiabálok, hívom a mamát, hogyha hozzám nyúl.

– Ne félj, nem eszlek meg – mondta. – Nem te vagy a hibás. Egészen elérzékenyült. Mintha szeretné, hogy gyűlölöm.

Vagy csak meglepődött. Akárhogy is, az arca kifeszült, mintha megrántották volna a kontyát. Van olyan Isten, aki az öregasszonyok haját cibálja, csak hogy óvodás kislánynak érezhessék magukat.

– Tudod-e, Tibi, hogy ez az én szobám volt? – kérdezte csendesen, ahogyan a bánathoz illik. – Csak nekem éppen soha nem meszelték ki, mint neked. De azért nem volt rosszabb, mint másutt.

Erről volt szó: megszokta őt az ágy. Ez volt a magyarázat, hogy miért nem szakadt le alatta. Én meg biztosan azért aludtam rosszul a megfordított matracon. De nem aludtam a beszélgetések miatt sem. Ha éppen nem nekem mondták el a bajukat, az emlékeiket, egymásnak sutyuráltak éjszakánként, vagy lopva ettek a kamrában és pancsoltak a fürdőszobában, esetleg imádkoztak.

Róza néni közelről lágynak, szinte pépesnek hatott. Biztosan megfulladok alatta, ha fölém hajol. Rám omol, akár a forró puliszka. Talán olyan volt, egyszerűen, mint egy igazi aszszony, aki sokat sírt, és ettől szétoldódtak az összetartó görcsei. Anyámat éreztem néha ilyen puhának, melegnek, erőtlennek, amikor Jenő bácsi mellől kijött hozzám. Biztosan mind ilyenek, ha valami baj éri őket. Fogalmam sincs, mit lehet tenni velük, melyik részükhöz kell nyúlni, hogy helyrejöjjenek.

– Fürödtél ma? – kérdezte Róza néni. Egyszóval ő is tudta, sejtette legalább, hogy nem mászom be Jules bácsi után a kölnis vízbe. – Én mindig szoktam, amíg itt laktam, ebben a szobában. Gyere, na, Jenőt is én fürösztöttem. Az anyjának derogált. Az csak megcsinálni tudta. A Szűzmária! Aztán eljött nagyságának, Bukurestbe.

– Bukarest a világ legszebb fővárosa – közöltem vele az egyetlen teljes mondatot, amit megtanultam románul az iskolában. Nem értette, mert nem rám figyelt.

– Szoptatni sem akarta, mert féltette a világszép csöcsit – mondta maga elé, csöndesen. – Az is lehet, hogy ettől maradt ilyen kicsi a Jenő, s nem amiért én egyszer kiejtettem az ölemből. De azért nem törpe, ugye? Te is azt mondod? Nem törpe, csak kicsi, na. Meleg tejet csurgattam a mellemre, úgy nyalta le onnan, mintha tényleg szopott volna. Közben bele-belealudt, de olyankor befogtam a kicsi orrocskáját. Akkor aztán kapkodott, csápolt a pici kezével, ne félj.

Nézte maga előtt Róza néni a lábatlanul táncoló porszemekkel teli nagy semmit, és én már tudtam, miért lapos Jenő bácsi orra. Mindegyre befogták vagy megnyomták neki, amikor még alakítható volt, akár a gyurma. Lassan mindennek eljön a magyarázata, akár a nyári eső, odaföntről.

Róza néni mintha elszundított volna, miközben gondolkoztam vagy képzelegtem csupán, gyökkentgetett, talán még álmodott is.

– Téged szoptatott az anyád? – kérdezte felímedve. – Az anyád is olyan fajta. Mindenhonnan elmegy, s azt hiszi, mögötte elmúlik a baj, később békén visszatérhet. Ezeken sokat segített a háború, letarolta nekik a helyet, ahol azelőtt bajt kavartak. Ez az én húgom is visszajárt hozzám, az első háború után. Mert háborúból kettő volt, tudod. Ült csak a fia mellett, s úgy preckelte rá a könnyeit, hogy utána mindig meg kellett mosdatni. Még húszéves korában is én feresztettem, pedig akkorra már kinőtt a szőre. Tényleg. Beállítottam a tekenyőbe, öntöttem fejére a vizet, ő meg rázta a fejét, a szentképekig felspriccelt. Már akkor ilyen göndör haja volt. Aztán egyszer csak megtették jegyzőnek, attól fogva nem hagyta fereszteni magát, és elkezdett beretválkozni. Még a városi gőzfürdőbe is eljárt. Lehettek ott valami nagy murik a gőzben.

Ismét felvisított benne egy rejtett síp, amikor a gőzfürdőt kimondta. Róza néni egy sípláda volt, saját hangjától felriadt, és hallgatta magát.

Nem tudtam, mit akarnak kezdeni a múltjukkal. Félig emésztett darabjait mindegyre kitálalták, és elkívánták, hogy szépnek lássam, pedig nem is hasonlított az eredetihez. A régi történéseket titokzatos okokként tüntették fel. Egész országokat sirattak, és az utcára is alig-alig merészkedtek ki egyedül. Aztán úgy tértek haza, mint kire rádőlt a templomtorony. Zsigeri sötétségben erjedt bennük a múltjuk, és mintha gyomortágulást okozott volna: állandóan és kielégíthetetlenül éhesek voltak. Megértettem, mire gondoltak, mikor azt mondták: úgy szeretlek, majd megeszlek. „Egyedem, begyedem, tengertánc.”

– Nem nagyon akarták ott vállalni a jegyzőséget – mondta Róza néni. – Mintha tudták volna, hogy csak négy esztendeig tart, de annál hosszabb lesz a böjtje. A miénk is olyan fél falu lett, tudod, budira már idegenbe jártunk. Az anyja is külföldről írogatta a leveleit. Hogy aszondja, a Gyula möszjő itt nem tud elszámolni egy magyar jegyzővel. Egy francia! Mert ez aztán az. Hogy oda ne rohanjak! Hiszen ez se mert hazamenni a burkusokhoz! Itt árulta magát. Ismertem én möszjő Gyulái régtől, hamarabb, mint a húgom. Bóbitát köttetett a fejemre, úgy hordtam be nekik a kávét, ezek az udvarhölgyek meg ott csicseregtek neki az útlevelükről. Húszévesen Párizsba készültek mind, és Gyula úr írta nekik az ajánlólevelet a grófokhoz, diplomatákhoz, akik aztán valami díszes palotában rólunk döntöttek. Azokhoz kellett menniük, de csakis tiszta alsóruhában. Nem érdekelte Gyula möszjőt semmi, csak a hasa meg az izéje, nemhogy egy falusi jegyző. Azok az elnökök meg azt se tudták, hogy a világon vagyunk. Nem kellett volna megkavarni a dolgokat, akkor maradhattunk volna szépen a helyünkön.

– Ne haragudj, Tibi, de az anyád is hasonlít möszjő Gyulára. Őt sem érdekli egyéb. Jenő is úgy ment utána, szagra. Talán azt képzelte magáról, hogy ő valami diplomata, és kialkudhat eztazt. Kicsípte magát, mint szaros Pista Krisztus nevenapján, és ment át a harmadik faluba. Bricskán ment, mint egy férfi! Harminchetes bilgericsizmában. Azt mondta, ebédre hívták, vagy vacsorára. Apád meg lűdözte a vacsoránakvalót, valahol. Aztán a partizánokat. Időnkint behívták a seregbe, előbb a románba, aztán a magyarba. Aztán megint a románba kellett volna hogy berukkoljon, de akkor már orosz vidéken ült, drótkerítés megett. A Jenő vacsorája meg – kutya vacsorája. Nem tudott az anyád főzni, még az urára se. Igaz, nem is nagyon volt kinek, mert az apád örökké másfelé járt, mint amerre kellett. Hát, ugyebár, férfiember, s van benne vér meg epe, miért ne menne, ha jólesik neki, s otthon nem kapja meg, ami kell. Kíváncsi lennék, Jenő most megkapja-e? A maradékot, azt lehet. Amit itt felejtett a háború. Tudod te, mit csinálnak ott bent ezek ketten, Tibi? Így összebújnak, né. Hogy lássad!

Ültéből mellém dőlt az ágyra, és mégiscsak megfogott. Azzal a kezével, amelyikkel a tyúkokat ölte, belezte és a fasírthúst markolászta a nagy tálban, hogy kifreccsent az ujjai között. Rémületemben is éreztem, hogy elérkezett a végcéljához, csak azt nem tudtam, mi lehet az. Suttogott.

– Így összebújnak, né, aztán zsupsz, le az inget, le a gatyát. Az apádnak meg közben szétlövik a micsodáját a szteppén. Ezt csinálják.

Róza néni megrántotta melle felett a ruháját, hirtelen felnyílt, szinte felhasadt a blúza, akár egy álombeli ajtó vagy viharfelhő, egyszerre csapódott ki a két melle. Arcomra, fejemre omlott, egyik fekete bimbója beleszúrt a szemembe. Felnagyítva láttam pörsenésszerű, meddő tejmirigyeit.

– Mama – akartam kiáltani, de befogta a számat rettenetes kezével. Halszaga volt, pedig csirkét ettünk aznap.

– Ezt csinálják – mondta vastagon , meg egyebeket is.–  Mintha tyúkzsíron csúszott volna ki belőle az érdes hang, felsértve a torkát. – Ha te tudnád! Megmutassam? Ide-oda teszik a kezüket. Tegyem-e? – kérdezte. – Tibi, te ezt elképzelni sem tudod. Rémes disznóságokat csinálnak egymással, és azt hiszik, hogy jólesik nekik. Jenci benyúl a mamád két lába közé, ott bögyörgeti a csücskeit meg fodrait. Aztán rámászik. Az a kicsi ember! Vagy fordítva lovagolnak egymáson. Ezek már városi ízlésű népek. Egyszer fent, egyszer lent, mint a nótában. Mindig erről énekelnek a rádióban is.

A takaró felett éreztem az ujjait, külön-külön és bolyongva matattak az ágyékom körül, és mozdulni sem bírtam, mintha elájultam volna, pedig csak vártam valamire.

Hirtelen felült az ágyban, abbahagyta, mintha nem ő kezdte volna.

– Jól van, Tibi, jól van, rendes fiú vagy te. Nem kell félned tőlem. Engedd el magad, mintha sírnál. Ez olyan. S annyi az egész – mondta. – De tényleg ezt csinálják a mamáddal. Nehogy odarohanj, mert lehet, hogy csúnyát látsz. Elhúztam neked a függönyt egy kicsit.

Begyömködte kásás emlőit a ruhába, gombolkozni kezdett. Egyenként megforgatta cérnaszárukon a gombokat, és én nem mertem lehunyni a szememet. Ő is a gombokat nézte, de már természetes, konyhai hangján beszélt. Belőlem meg kiszakadt valami, aztán lecsurgott.

– Nem akarod, ugye, Tibi, mert nem tudod. De látod, hogy milyen. Egyet mondok: vidd el innen a mamádat, ne hagyd itt fajtalankodni. Egy törpével, Tibi! Lehet, hogy nem élvezi, de annál rosszabb neki. Mindenkinek rossz, Tibi. Egyfolytában idegesek, hajnalban félórán át mossák a szájukat, hallhatod te is. Mondd meg a mamádnak, hogy belehalsz, ha egy percet is maradtok ezután. Mondhatod azt is, hogy nem szereted Róza nénit, azért akarsz elmenni innen. Mondjad csak, én megbocsátok. Szólj neki, Tibi, hogy menjetek el. Kapsz tőlem zsebpénzt, ha akarsz, gyűjtöttem neked.

Talán elaludtam, mert napok óta álmos voltam már, és akartam is, talán valami más történt velem. Aztán ott feküdtem újra, azzal, hogy képtelen vagyok bárkit is megölni, égett az éjjelilámpa az ágy mellé tolt asztalon, nem láttam magam előtt sem Mátyás királyt, sem hegylakó barátaimat, és még az okos őrült sem üvöltött.

Valakik hosszabbra tervezték az éjszakát, mint ameddig eltarthat. A teljes, bár nem tökéletes csöndben nem lehetett tudni, mennyi idő telik el, és miképpen. A némaság aprókat pattogott, mintha kis rágcsáló osonna a fülemben, és tompán döndült néha. A hintaszéken ingó ismeretlen halott lehetett az, fent a padlásszobában, vagy maga Ökörfejű Ion, a háború. Hideg volt mind a két kezem, mintha most párologna el róluk a kölnivíz, de valahogy befelé, a húsomba.

– Csak hogy tudd, Tibi – hallottam aztán, valamikor. – Fenn  jártam a szerelmednél, Ducu úrnál. Ő is azt tartja, jobb lesz,  ha ti elmentek innen. Igaza van. Egy marha. Azt mondja: örökre. Örökké semmi se tart.

Fodrokat vetett rajta a ruha, amiben temetésekre, újabban a padlásra járt: szürke alapon fekete virágok. Négy, ismeretlen fajú virág nyílt a melle két felén, most árván kókadtak rajtuk a gombok. A melle újra előtüremkedett, csakhogy most feszes volt és fehér. Haját szoros kis kontyba kötötte, amióta nem láttam, és olyan szagot árasztott, akár a használt, kölnis fürdővíz, ha föléje hajoltam, és kéknek láttam a szemem. A víz melege érződött rajta, és ellepett. Talán Rózáné is a fürdőszobában töltötte az időt, akár a mama. Mindkettőjüknek furcsa tízperceik voltak egy-egy rejtekhelyen; nem tudom, ott mit csináltak magukkal.

Róza néni féloldalasan felült az asztalomra, könnyedén, akár egy karcsú lány. A lefelé sütő lámpafényben harangozott a lába, döngette a szekrény oldalát. Nem viselt harisnyát, a gumi rózsaszín nyoma sem látszott a horgasinán. Húsa kétségbeesett puhasága fölött kifeszült a bőr, lepergett róla a lámpafény, és azzal együtt minden, ami addig történt vele. Nyilván elkövetett maga ellen valamit. Hallottam olyanokról, akik törött üveget esznek, s az napok alatt emészti fel őket. Elsápadnak lassan. Róza néni most olyan fehér lehetett volna, akár egy vörös mosdótál belseje. Mégis olyan volt inkább, mint egy frissen kimetszett disznóhólyag, mások lélegzetétől felfújódva, idegenektől kiegyenlített hőmérséklettel. Átderengtek rajta az összes rángó kis vörös erek, alatta még forrón vonaglanak a szétvágott zsigerek; de egyetlen csepp vér sem látszott.

– Mit szólnál te – kérdezte aztán –, ha férjül venném ezt a csúf Ducut? No? Akkor lássam ezeket meg a jó mamádat, Tibi. Ki főz, mos rájuk azután? Ducu úr kommunista, egy szavába kerül, s mehettek mind a... A Duna-csatornához, nádvágni. Régebben vagyok én bukuresti nagysága, mint ezek. Nemhiába hallgattam én itt, sokat tudok, Tibi. Kitanultam. Csináltatok én fogat Ducu úrnak, ha kell. Olyan lesz, mint egy igazgató. Ezt is megmondhatod a mamádnak.

Ez történt akkor este, de nemcsak ennyi. Róza néni elkattantotta a lámpát, és én a rám fekvő padláshomályban még sokáig láttam magam előtt Gogu rettenetes fényképét: a nagy hasú meztelen asszonyt a kizsigerelt csupasz férfira hajolva, az összes bolyhaikat, gyűrődéseiket, különkülön. Szürkébe játszott mindenük, egyéb színűket még nem ismertem. Átváltozó művésznek tetszett Ducu bácsi Róza nénivel. Olyan senkik voltak, és olyan fontosak!

Számolni próbáltam: unu, doi, trei. Erre kell ugrani, háromra.

Róza néni napja volt ez; mindenképpen ez volt az igazi napja, s nem is utolsó a sok közül, mióta a hallgatásból, a némaságból kimenekültek, mint egy égő cirkuszból, különféle álruhákban, és a levegőn ráégett arcukra a maszk. Csontig vássa festéküket a körmük vagy a könnyük, ahogy szabadulni próbálnak tőle.

A cirkusz, hát persze! A történések eltúlzott látszata: a mutatványok.

Albert bácsi fején a kecskeolló!

– Megláték egy bolhát, mondám néki: besztekelesz, add’sza nekem azt a húst, öljön meg a hurut.

Jó mondóka volt ez ott fenn a havason. Titokzatos parancsokat adott egy mesekirály, gida alakú koronával a fején.

– Maga megbolondult – mondta neki a nagyobbik fiú, Árpád.

– Most megüt – mondta a kisebbik fiú.

A harmadik fiú katonáskodott.

Az apjuk nem mozdult.

Elmentünk kiszedni a búbos bankát az istállópadlat alól. A trágyás hídlás alatt nem búbos banka volt, hanem egy kis rongycsomag és egy puskacső. Azon tanakodtunk, honnan lopjunk belé závárzatot. Albert bácsi egyedül maradt a fényes fehér fal előtt. A gida meg-megbillent a fején. Még délben is ott ült, amikor visszajöttünk és újra megálltunk előtte; a gida akkor már egész testében remegett. A fehér falról kegyetlenül verte a visszfény.

Két hete nyaraltam a malomban. Anya törvényszéki tárgyaláson járt a városban, mindegyre visszahívták. Ott mondta neki apai nagyanyám, hogy nincs helye számunkra, az utcai szobában egy vasutas lakik, de az legalább felhasogatja a tűzifát. Én elalhatok a díványon, ha szobatisztára neveltek. De a mama a válás óta nem vérrokona többé, ne jöjjön éppen tőle kérni otthont egy papkurva, aki az egyháza ellen vall, inkább hallgasson.

Albert bácsi leemelte fejéről a kecskegidát, és azt mondta:

– Tibi úrfi.

Egyenként látszottak az arcába égett fekete pontok. Meg lehetett volna számolni őket, ha valaki elég közel merészkedik. Puskaporból készült minden mitesszere, fiatalabb korában biztosan késheggyel próbálta kipiszkálni. A rosszul töltött fegyver vagy a bányarobbanás ugyanolyan nyomokat hagy az arcon, akár a lemondó bánat és a dühös keserűség, amikor az ember mosdani sem akar már. Sanyi doktor talán rendbe tehette volna ezt az arcot, de ő talán éppen akkor a templom előtt haldoklott. Mindennek létezik valahol valami egyszerű oka. De különkülön minden dolog bonyolult. Miért vonulnak álmunkban libasorban a katonák? Egy závárt nem lehet lopni tőlük.

Az ilyesmi ragyogó völgyekben történik, vagy háborús visszavonuláskor. Néha a padláson is látható, ha jól belegondol az ember, és százszor elmondja magának: béke van, éljen a haza.

– Tibi úrfi – mondta Albert bácsi a fal előtt –, holnap este lemegyünk szekérrel az állomásra, hazahozzuk ide az édesanyját. A házigazdájuk már új zárat szerelt a szobájukra. Felhozzuk a paplant is a tornácról, mert annak árt a nedvesség. Maga majd integessen az édesanyjának, Tibi úrfi, csókolja is meg. Nagy dolog az, odaállni ezek elé a törvényen. Még a bírójuk is szekuritátés, eló’re el van döntve az igazság. Nem kis dolog megszólalni ilyenek előtt, egyedül.

– Megláték egy bolhát, mondám néki: besztekelesz – feleltem.

– Nem baj, Tibike – mondta. – Csak aztán jól elbújjanak. Itt ellehetnek egy darabig. De városban azért könnyebben eltűnhet az ember, senki se tudja a nevét. Én fél évet kubikoltam Bukurestben.

Akkor hallottam először ennek a városnak a nevét. Most annak egyik alsó csücskében feküdtem, éppen abban, amelyikbe leülepedett a homálya.

A völgyet bontották már. A falu felőli végén kezdték, csillékkel hordták el a hegyet más vidékekre, némely része biztosan Bukarestbe is eljutott. A tankönyvünkben azt írták: mozgásban az egész ország. Vitték. A veres kőlapokat, amelyikeken bujócskát játszodtam hittanóra után, nagy épületek falára malterozták, amelyikekben aztán rólunk határoztak. Rólunk mindig máshol döntöttek. Mindenki egyre ezt mondta, és senki se tudta, miről szól a döntés.

A völgy közepén elkezdték építeni a gátat, nagy volt a pora. A dűlőkön a falusiak kiásták az elvetett pityókát, legalább az ne vesszen kárba. A gátat senki nem próbálta felrobbantani, betonmellvédjének ütközve lassan duzzadt és visszaáramlott a kispatak. Egy év múlva víz alá kerül a malom, amelyiken átfolyt.

A malom ott dereng most a mélyben, mint egy tükörben, mellyel szemközt semmi sem áll. Látni lehet a csónakból Albert bácsit, a fehér fal előtt, kecskeollóval a feje tetején. Nem mozdulnak azóta sem, csak a gida tarka bundáját lebbenti meg az áramlat, ha pisztrángok úsznak el mellette, be az ablakon. A két fiú szertehányt végtagokkal, hanyatt hever a mederben, mint ki élvezi. Állandóan mosolyognak. Az odavezényelt katonafiú nem meri leszúrni a csáklyáját.

Bíborszínű, homályos forróságban történik mindez, mint amilyenbe ölelkezni zárkóznak be az emberek. Az egész történelem ilyen zaftos melegben született, eddig is. Legjobb volna, ha semmi se történne ezután. Elkészült az egész világ, a virágok színeit is kitalálta. Az Isten csak nézi, és széttárja két kezét, a szivárványt.

Olyanokat álmodtam, öntudatlanul, meztelenre vetkőztem éjszaka, hogy készen legyek, ha elsodor a víz. Reggel aztán szégyenkezve kapkodtam fel a ruháimat, mintha rám nyithatná az ajtót valaki. De mindenki eltűnt, legalábbis hallgatott. A cirkuszisták kimenekültek az égő ponyva alól. Felmentem Ducu bácsihoz.

Aranyszálas zöld pulóverben nyitott ajtót, az alatt ő is meztelen volt, meg kissé tétova. Az arca sima és hosszú, mint a kiretusált fényképeken.

– Mmm! – mondta. Piros fogsora volt, egy villanásra.

– Kezicsókolom.

– Ummm – mondta, de nem nyitotta ki a száját, s a piros ajtót is csak félig.

– Be tetszik engedni? – kérdeztem.

Benyúlt a szájába, kivett a fejéből egy piros almát. Azzal gyakorolt a jövőre, próbálgatta műfogas új arcát, a szebbiket. Akkora alma volt benne, amilyenből hat darab egy kiló. Nélküle az arca összehuttyant és gyámoltalanná vált. Az almán s az egy szál fogán kívül nem volt egyebe. Talán csak egy ígéretet kapott az éjjel.

– Kicsi fiú             mondta a piros ajtó között, ahol Róza néni szagát is megéreztem rajta –, haggyad a szegény embert. Te legyél királyfi. Fussál! Rózáné nem jó. Rózáné fáj.

– Engedjen be – mondtam. – Ki akarok nézni az ablakon.

– Tessék, ajándék – mondta, és kezembe nyomta a nedves almát, aztán becsukta az ajtót. Az ajtó annyit sem mondott: ümm

Egy ideig fogtam, forgattam a meleg almát, majd elgurítottam a padláson. Hosszú, egyenetlen csík maradt utána a porban, egy Mars-csatorna.

Befeküdtem a kuckómba, és a bohócokon járt az eszem, akik nem bírtak megnevettetni, még álmomban sem. A gidakucsmás Albert bácsi, a mesebeli király, a kitömött szájú Ducu úr, a padlási szent. A kislányt játszó Róza néni, Rózáné az asztalomon, a körhintán lovagló Jenő bácsi, a törpe a trafikban, és Ökörfejű Ion. Egyiknek sem sikerült a mutatványa.

Anyám kotort elő a kuckóból, késő délutánra járt, átaludtam Radu II. edzését, Gogu csínyjeit, mégis álmos voltam. A sárga pokróc lyukain át rám sütött a nap, arany karikákat vetített a porba, és én megpróbáltam felszedni őket.

– Kicsim – szepegte a mama, mert azt tudott –, már azt hittük, belefulladtál a tóba.

Nem voltál ott – mondtam. Délelőttönként általában a parkban bolyongott, a tó körül, zsíros kenyérrel etette a hatytyúkat, az aranyhalakat és a cigánypurdékat. – Ma nem voltál a tónál – mondtam neki. – Szinte belefulladtam.

– Hallgass, Tibi. Ott kellett, hogy legyek.

– A törvényszéken voltál, nagymamánál, és az egyházad ellen vallottál – mondtam.– Miért mondtad, hogy rossz a pap, ha békepap? Hogy aztán meghaljon Sanyi doktor?

– Ne csináld ezt nekem, Tibi – mondta.– Úgy sincs ahova visszavigyelek. Nehogy most megbetegedj itt nekem. Ezek nem fogadnak be egy hisztériás nyomorékot. Bírd ki még egy kicsit, Tibi.

Megpróbált, de nem bírt a karjára emelni, elveszítette valahol az esti erejét. Jenő bácsi vitt le, ölben, a parkettázott mosókonyhába, aztán rohant vissza a trafikba, Oltot, Marost árulni. Kuncogtam: Jenő bácsit is így hozta ki Ökörfejű Ion a körhintából.

– Éljen a haza – mondtam.

– Szegénykém – mondta a mama.

Aztán a mama a tanácshoz ment, az irataiért, vagy máshova. Esténként cédulákra írták fel neki, hogy ki ő, hol, mikor született, mit akar, és ő a villamoson vagy a parkban tanulta be. A hivatalok lassan működtek, nehezen adtak választ a mama kérdéseire, és nem is egyet vagy egyformát, így aztán mindegyre visszajárt a cigarettafüstös folyosókra, ahol kiteregetett kapcáikat szárították a padtámlákon a felperesek. Mezítlábra vetkőzött falusiaknak próbálta elmesélni a történetét. Boldogan érkezett haza, ha megtanult tőlük egy-egy szót. Ezeknek a szavaknak a java részét nem merték nekem lefordítani, ő meg síri, amikor vacsoránál valódi értelmüket megtudta. Most biztosan újra egy olyan folyosón járt fel-alá bánatosan, ahol kezit csókolomot köszöntek, de aztán egészen mást mondtak neki.

Most este volt, Mária néni ült az ágyamon. Nem mászhattam volna előle máshová, csak egy másik ágyba. Üvölteni nem lehetett, mert felébresztjük Jules bácsit, ha valamelyikünk rákezdi, márpedig Jules bácsi délutáni álmát még a sziámi macskák is szentnek tartották, maguktól kisomfordáltak a szobájából, és zománcos tálkákból lefetyelték az ebédmaradékot a folyosón.

– Tibi! Te Titusz.

Nem maradt kihez imádkoznom, hogy elmondjam: azért ilyen rövidek a szavai, mert Mária néni hangja kizárólag a fejéből jön, még csak nem is üres, sovány törzséből, amit tálcán tálalt az udvarhölgyeknek, félbevágva, életem első értelmes napján: amikor megvonták tőlünk a kosztpénzt, és kiderítették, hogy nem kék a szemem. Talán én is bohóc voltam: átfestett szemet viseltem, valaki hegyen járó idegen emberét.

Úgy eltakart a szemhéjam, akár a padláson a rozsdabarna pléd, és éppen olyan homályt hagyott. Mária nénit nem láttam, a sodrony sem nyikorgott alatta. Ő nem jöhetett volna fel a padlásra. Ott Gogu osont, a kis manó, de ő is csak akkor, ha elképzeltem. Mária néni úgy ült ott, mint éjszakánként egyedül a teraszon. Reggelre a harmat lecsurgott a vadszőlőleveleken és a hozzájuk hasonlóan viaszkos Mária nénin. Szótlanul tűrte, hogy feloldódjék és kissé megduzzadjon tőle az arca. Akár egy alkoholistának.

Most derengő jégtömbből vetítődött ki, de nem több, mint félméternyire. Itt kint is fehér maradt, tiszta és szomorú szobor, ami körül leágyúzták a templomot, de valamelyik oldalhajóban ég még egy árva villanykörte. Ilyesféle istenházába adott engem ministrálni anyám, akit kilakoltattak belőle.

Mária néninek nem számított, alszom-e vagy sem, talán azt hitte, álmomban én is valahol másutt vagyok, s éppen azon a helyen, ahol ő. Nem érintett meg semmit, engem se, ahogyan a nővére tette, ő csak testtelen szavakat használt, nem érdekelte, ki hallgatja, s hogy esetleg leomlik közben a ház, vagy hogy a tükörből a saját képe néz-e vissza rá, vagy senki se. Ő látott. Márpedig a látóknak mindegy, mit néznek. Mindenre azt mondják: velünk az Isten.

 – Tibikém, te Titusz – mondta Mária néni, s a hangjából ítélve ő is meg akart simogatni. De okos volt vagy rémült, mindegy: nem tette. – Tibikém, én mindig ordát akartam enni, mióta itt élek. Kapros-ordás palacsintát. Annak olyan hegyi íze van. Mikor is szülnek a juhok?

– A juhok ellenek, Mária néni kérem.

– Persze, azután jó a tejük ordának. Ma is kerestem a piacon. Szeretek ott járni, olyan a szaga, mint a nagyvilágnak. Egy kis frézia, egy kis rohadtság. A frézia illata olyan, mint egy örvényé a Szajnában, szinte beszippantja az embert. A frézia mély. A virágárusok előtt megcsúsztam, képzeled? Egy közönséges uborkahéjon, a virágok előtt! Megrándult a bokám, akkorát nyilallt, mintha villámlott volna. És mit képzelsz, mit láttam? Mert felnéztem ám, amikor megijedtem a fájdalomtól. Az apádat láttam, Tibi! Nem ismerem az apádat. Nem nagyon. A fényképekről egy kicsit. Anyád mindig mutogatja. Ez szemérmetlen dolog egy kicsit, de Jenő mindig felizgul tőle. Mit is mondtam?

– Semmit nem tetszett mondani. Az ordát.

– Á! Ő kellett, hogy legyen. Olyan büszke volt szegény. Bevalljam neked? Én azért egyszer, régen már láttam egy kicsit az apádat élve is. Akkor is úgy ment el az ablak előtt, mint egy Gábor Áron. Koszosan is csillogott. Érted-e? Most se nézett rám, mert minek is? Maradjon csak büszke. De ő volt az, Tibi. Keres benneteket.

Mária néni sóhajtott egy rövidet.

– Az ember néha magától is felismeri a dolgokat – sóhajtotta –, ha fáj valamije, isteni sugallat sem kell. Érzi őket, a dolgokat. Én már egy kémet is láttam a háború alatt. Kémnek biztosan kém volt, nagy fekete ember, de mégsem mertem jelenteni. El kellett volna magyarázni. Ráadásul igazam lett: ők győztek, és megtorolták volna, hogy feladtam az emberüket. A félelem jó tanácsadó, Titusz, neked is azt mondom.

Csöndesen mondta, olyan lágyan, mintha talált volna ordát a piacon, és azzal lenne tele a szája.

– Az apád volt az, biztosan. Szép ember, csak fáradt egy kicsit. Az is lehet, hogy egyik lábára sánta. Barna ember, és még fiatal, csak talán keveset aludt. Olyan kegyetlenül néz, ég a szeme.

– Nem ég – mondtam.

– Ugye, azért ment el innen a mamád, hogy vele találkozzon? Délután nem mehetett az irataiért, nincsen hivatal, és beszélni sem tud a nyelvükön. Téged sem hagyott volna itt betegen. Találkára szaladt, hidd el nekem. Az ilyesmit megérzi az ember. Akkor aztán minden rendbe jön. Biztosan megbocsát neki. Most már ő is sokat szenvedett, olyankor az ember mindent megbocsát. Neked még rollert is vesz ajándékba, hidd el. Aztán már minden jó lesz, ugye? Ugye, Tibi?

– Nem megyünk el, Mária néni kérem – mondtam neki.– Apa hősi halált halt. És meghalt Sanyi bácsi is, a templom előtt.

De ő tovább mondta, könyörgősen.

Láttam már egyszer ilyennek az apámat, az anyja, nagyanyám tükrében. Oroszlánfejekkel díszített díványon feküdtem, és igyekeztem uralkodni a húgyhólyagomon. A talpas tükör két oldalán gyertyák égtek, előtte madzagra fűzött karikagyűrűt mozgattak, amíg meg nem jelent apa képe a tükörben. Kucsmát viselt, és fáradt volt valóban, szinte szomorú. Oroszul beszélt, de úgy is azt mondta, hogy egészséges. Itthon aztán kiderült, hogy éppen skorbutosan feküdt egy deszkapriccsen, egy olyan helyen, ahol mindig zúg a szél és recseg a barakk teteje. Apa látomásként hazudott.

A gyertyák és a szél!

A gyertyák a malomban, és a szél a nádas partján...

Egyszerre minden eszembe jutott ott a mosókonyhában, mindentől távol. Tudtam már, hol van az apám, és hogyan halt meg Sanyi bácsi, szinte értettem is, bár nem voltam jelen, és a mama is eltűnt megint, talán szebb emlékek után járkált, mint a falubeliek. Mintha hiányoztunk volna a történetből., ami velünk esett meg.

IV.

A mama akkoriban éjszakánként kérvényeket, beadványokat írt, és reggel összetépte őket. Új helyen, egy kívül vakolatlan boronaház utcai szobájában laktunk, szemközt a mérlegházzal, és volt egy biedermeier komódunk. A mama, valahányszor beleütközött sovány csípőjével, azt mondta, majd eladja, és minden rendbe jön. De ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, a komódot előbb be kellett volna fuvarozni a városba, mert ezek a parasztok nem értékelik az ilyen úribb holmikat. Ezek a parasztok csak a konyhakredencet és a szarvasagancs fogast vették meg tőlünk, késő este jöttek érte, amikor a rendőr már szinte felragadt belülről a kocsma kirakatüvegére, a mérlegházban is már csak összebújó párokat lehetett látni, csendesen nyögve cipelték ki a holmikat a sötétbe, amibe utat vágott nekik a lámpafény.

A mama szerint valamelyik kérvényének végül mégiscsak foganatja lesz, és visszaveszik őt a tanügybe, ahonnan a csütörtöki reformkor rúgták ki, merthogy kántorizált is. Kántortanítónői oklevelét berámázva a komódfiókban tartotta, a fehérnemű és az albumok között; valami olyan messzi és hosszú nevű városban szerezte több éven át, mint Zalaegerszeg vagy hasonló, az albumbeli képeken pedig kiránduló társaságok látszottak.

Reggelenként a mama ilyesmiket kérdezett tőlem: – Tagadjam meg az istent? – Mondtam neki, hogy ne tegye, mert akkor a plébános úr nem küld át többé titokban birkahúst. Aztán a mama írt egy olyan kérvényt, hogy a tanítóképzőben csak muszájból végezte el a kántorit is, ő nem reakciós, és lefeküdt. A kérvényt nem írta alá, mert nem tudta még, érvényes-e a válása, s az apám után kijáró nevet írja-e vagy a lánykorit. A keze még a régebbire állt, és reszketett egy kicsit. Erre én, az Éljen a békeharc! alá hajnaltájt odacirkalmaztam helyette: özv. II. Rákóczi Ferencné – egy díszalbumból éppen erről a fejedelemről olvastam. A mama sírt, amikor ezt meglátta, de nem vert meg, mi az hogy, még a fejemet is megsimogatta, tenyere érdes bőrébe ragadtak a hajszálaim. – Neked van igazad – mondta –, csak az a baj, hogy nincs több papírom. Én nem írhatok, staneclira, mint ezek a parasztok, a plébános úr meg nem ad több lapot, mert ő egy békepap, s ezek mindentől be vannak szarva.

Aztán a mama mégiscsak eladta a komódot, és vásárolt nekem egy pepita kiskabátot. – Most már meglátogathatod az apádat – mondta.

Rövidnadrág és pepita kiskabát volt tehát rajtam, amikor átmentem a púpos suszterékhez, megnézni magamat a régi tükrünkben, amit ugyancsak eladtunk nekik, egy; Görbe Imre nevű fiú pedig mindvégig jött utánam, és kacagott, miközben a mérlegházon át a suszterékhez mentem megnézetkedni. Úgy emlékeztem, a mérlegházban megmaradt néhány üvegtábla a hivatali kuckón, előbb ott akartam megnézni magamat, menet közben, de aztán nem nagyon mertem a Görbe Imre nevű fiú miatt, akivel farkast vadászni jártunk a téli temetőkertbe egyegy bottal, amiből csillag alakban szegek álltak ki, hogy az ordasok torkába nyomhassuk le, azok meg fennakadjanak rajta, és ez a fiú most mégis kacagott rajtam. Üvegtábla sem nagyon volt már a mérlegházban, helyükre újságpapírt ragasztottak a szerelmespárok, hogy ne lehessen belátni a kuckóba, ahol valamikor egy bajszos ember ült, és hosszú számoszlopokat írt, közben üvöltözött. Valaki azt mondta, rokonom volt az illető, de már nem él. Az ablakkeretbe most egy bajszos-pipás ember képe volt kifeszítve, nem is egyszer.

Görbe Imre azt kiabálta mögöttem: – Mégiscsak egy úrifiú vagy, hiába tagadod. Gyere, szedjünk verébtojást rántottának. – Arra gondoltam, megmondom neki, hogy Zápolya János erdélyi fejedelem és magyar király volt az ősapám, de aztán mégsem szóltam, mert ez a Görbe Imre még a román király arcképét is leköpte az osztályteremben a tanügyi reform után, pedig azelőtt azt mondta róla: az apja volt, hadifogságban halt meg, s csak azért fényképezték félprofilból, nem rendesen, mert arca másik felén kiütköztek már a skorbut fekete foltjai. A skorbut jó szó, gondoltam, majd használni fogom valamire. Azt is mondta, őt az apja után valójában Redzse Mihály Imrének kellene hogy hívják. Még jó, hogy nem hittem el.

Aztán az indulás előtti estén a mama útizsákot varrt nekem, pontosabban egy hímzett bársony párnahuzatra sodrott zsinórt szerelt, és hajnalban a nyakamba akasztotta. Nyakkendőt is kötött rám, az apám itt hagyott holmija közül, de annak egyfolytában kilógott a vékonyabbik szára a nadrágomból, még a sliccemen is kibújt, ha pisilni tipegtem a majorságudvarba, mert túl sötét volt még ahhoz, hogy egészen hátramenjek a kukoricatáblába. Az izgalomtól állandóan ki kellett mennem mégis, a felijesztett tyúkok meg körülálltak, miközben a dolgomat végeztem. Egy kendermagost végül sikerült becéloznom és eltalálnom a meleg sugárral, csakhogy a nyakkendőm vége is elázott, aztán ráfülledt az ágyékomra, miközben a lábam szára libabőrös volt a hajnali hidegtől, s nagyon rám fázott az egész.

Öt óra tájban házunk előtt megállt a teherautó, beültem a raktérbe a hordók közé, és Béni bácsi megkérdezte: – Elférsz, öcskös? – Megszoktam már a hordókat meg a krumpliszsákokat. Moldvába vagy hova jártak át borért nagy titokban, azaz egy hegyi faluban cserélték el a krumplit, amit aztán szekereken vittek át magukhoz a szőlősgazdák. A hordók egy része a mi szobánkban állt, rongyszőnyeggel letakarva, köztük a biedermeier komód. Otthon Béniék nemigen merték tartani. Néha annyi hordót gurítottak fel éjszaka, a magas tornácon át, be a szobánkba, hogy alig bírtam eljutni anyám mellé az ágyba.

Lakbér fejében rejtegettük a hordókat, mert Béni bácsi – vagy inkább a felesége – volt a házigazdánk, mióta Albert bácsiék falusi házából elköltöztünk.

Ünnepek táján és szombatonként megjelentek néhányan egy rózsaszín irrigátorcsővel, szívtak a hordókból, és vizet töltöttek beléjük, az érdes fadugó közben ott görgött a hordók hátán. Amikor leszívás közben már annyi bort nyeltek, hogy térdeltükból padlóig kókadt a homlokuk, én is bele-beleszippantottam az irrigátorcsőbe, csakhogy én két nyelés között mindig megtörtem a gumit, és lélegzetet vettem, mert elég okos voltam már ehhez. Nem volt könnyű munka, a kénes lé szárazra marta a szájpadlásomat, és egyszer a kredencben ébredtem fel, aminek a tetejéről azelőtt esernyővel ugráltam le, mint felszabadító katona és deszantalakulat. Az esernyőt apai nagyanyám felejtette nálunk, amikor rohanvást távozott, mert a kántortanító anyám azt kiáltotta neki: – Engem már nem érdekel, kivel izél a drágalátos fiacskája, de a bútort nem adom. Megszenvedtem érte.– Mióta a kredencet is eladtuk, a hordókról ugrálva gyakoroltam az ejtőernyőzést.

A mama meleg kézzel tolt fel a raktérbe, a hordók közé, és utánam szólt: – Nekem aztán nehogy panaszkodj. Szép kabátban jársz, és kolbászt is tettem neked a zsákba. Csak annyit mondj, ha netán mégis megkérdezi, de nem biztos, hogy kérdezi, mert ő már olyan, csak annyit mondj, hogy petefészekgyulladásom van. Értetted? Pe-te-fé-szek!

A kialvatlanságtól is be volt dugulva a fülem, az is lefoglalt, hogy helyet keressek magamnak az üres hordók, tele zsákok között, úgyhogy nem nagyon értettem, mi az a petefészek. Csak ültem egy zsákon, és nyomtak a krumplik. Arra gondoltam, hogy legutóbbi olvasmányom szerint a francia férfiakat mind egy szálig virágokról nevezik el – de milyen virág lehet akkor a Louis? , hogy jó lenne megtanulni franciául, vagy belgául legalább. De hogy? Nincs nekünk ahhoz elég pénzünk, soha nem tud csináltatni nekem anyám olyan parókát, amilyent La Fontaine visel a képein.

Aztán arra gondoltam, hogy meghalok. Összevissza verődtek a hordók a raktérben, kongtak és dübörögtek, és kék volt már tőlük a vállam, csupa por az új pepita zakóm. Azt hittem, úgy kanalaznak ki a nekivadult edények közül, akár a véres hurka langyos töltelékét, ami mindig kitüremkedik az ujjaik közül, miközben kéjesen markolásszák.

Nagyon élveztem én is. Felálltam a rázkódó raktérben, és kereszt alakban kétfelé feszített karjaimmal tartottam a hordókat, egyre azt mondogattam magamnak: mindvégig kitartom őket, elvégre apámhoz utazom, és útközben megedződött, megerősödött kezemmel majd úgy megszorítom a kezét, kiszökik a könnye.

Hevenyészett vállzsákomból eközben a zötykölődés minden holmimat kirázta: láttam rendre, hogy anyám váltásként női bugyogót csomagolt nekem, de volt ott egy sárga fésű és két rövid kolbászdarab, három kockacukor, sőt egy szelet margarin, papírszalvétában. Majd egy borotva csúszott elő és fordult le az egyik krumpliszsákról a porba, nem tudtam, ezt vajon vissza kell juttatnom apámnak, vagy ha nem, miért van ott. Talán csak nem hiszi anyám, hogy olyan messze megyek, megtámadnak és védekeznem kell? Egyszer átvágtam vele egy macska nyakát, és akkor a mama nagyon kiabált, kilátszottak a fogai mind: hogy csupa vér az egyetlen ruhám, és ne nyúlkáljak a felnőttek dolgaihoz. A végén már azt kiáltotta, hagyjam őt békén, ne gyötörjem én is, elege volt a férfiakból, az apja is őt verte meg, ha nem találta a szemüvegét. Ezt kiabálta, aztán hirtelen karjába kapott, hanyatt döntött az ágyon, én meg félmeztelenül kapálóztam – mert ez is este történt, a lámpa és a senyvedő nyers fa savanyú szagában, mint minálunk minden –, s addig mind rúgkapáltam, belevágtam lábamat az üveg éjjeliedénybe, az meg bugyután széttört, s éjfélkor anyám a nagyolló hegyével piszkálta ki talpamból a szilánkokat, mert nem akarta elszalasztani ezeket a parasztokat Sanyi doktorért, akivel hajdan – amikor még apámmal együtt ők voltak a falu intelligenciája – kijártak a zöldbe, flekkenezni; és sírva tértek vissza.

Úgyhogy nagyon élveztem a hordótartást a teherautóban, és pont úgy szidtam a rossz utakat, akár egy igazi férfi. És azt is nagyon élveztem, hogy teli torokból káromkodhatok, a pap bácsi nem fogja kivágni a nyelvemet. Úgy zörgött, dübörgött minden a kocsiban, hogy az Isten maga sem hallotta volna meg, amit mondok. Igaz, anyám szerint a békepapok már nem vagdoshatják ki a káromkodó gyermekek nyelvét, őket nem is hallja az Isten, a kántortanítónőket még annyira sem. Ezért aztán az én úrilány anyám is egyvégtében káromkodott, a komód és a mosdóállvány között kerengve, ide-oda verődve éjszakánként, mióta felmondtak neki. Imádkozás helyett kérvényírással töltötte az éjszakáit, s közben a falubeli legények, de főleg az özvegyemberek be-bekopogtak az ablakon, hogy fogadja-e őket, amitől anyám megint csak sírt vagy káromkodott a komódra, aztán a helyére állított mosdóállványra dőlve. Azok odakintről, térdig hóból azt mondogatták, ne hordja olyan magasan az orrát, maga papkurva, két kiló színhúst hoztam magának, meg friss kenyeret, az édesanyám sütötte. Kicsi gyerekem van, szipogta anyám, és a politúrozott komódra, később a mosdó zöld olajfestékére preckelt a könnye, árva gyermekem van, és ezek sem beszélnének így, ha velük inna az a gazember férjem, és el nem kobozzák a vadászpuskáját ezek a senkik. – Olyan halkan motyogta ezt, hogy egy ízben én kiabáltam kifelé az ablakon, mintha franciából fordítanám: – Elvették az apu vadászpuskáját, hogy kitisztítsák, de ha megjön, majd mind seggbe lövi magukat. Feküdj le, anyu – mondtam neki –, elijesztettem innen ezeket a parasztokat.

Ezek a hordók meg úgy hengeredtek rám mindenfelől, hogy két apám legyen, azok is alig tudták volna megtartani őket a helyükön. Még a barna komódban találtam egyszer egy könyvet, amiben a nőkről meg a férfiakról írtak, és a nőkben mindig fejjel lefelé lógtak a csecsemők, na, abban a könyvben volt szerintem olyan meleg, és bíbor tulakodásban ott láttam úgy a később megszülető kisdedeket – ilyesminek éreztem magam a hordókat tartva, síkosra izzadva, mintha görcsben vonagló izmok akarnának kilökni valahova.

Aztán valóban megálltunk, fölcsapták hátul a ponyvát, kimászhattam.

– Köszönj mindenkinek, fiam, nem tudhatod, melyik az apád – mondta Béni úr, amint napvilágra értem.

Ott volt a mocsár és a nádas, fehér lepedék lengett a vízszemek szélein, ingott a nád. A magas földútról néztem, arcomba lógott még a gépkocsi ponyvája, és fáradtolajszaga volt, majd lesimította a por egy részét az új pepita zakómról, miközben kibújtam alóla, zörgő holmimmal leugrottam a száraz útra, és megsajdult talpamban az üvegbili szilánkjának a helye.

– Hojszra menj, ne csára – mondta Béni úr, és hátamra csapott a cefreszagú kezével. Kicsi volt még a talpam, nem tartott eléggé, nekiestem a kocsipalánknak, és megsajdult a szemöldököm, pepita kiskabátomra horgas nyomot préselt a kallantyú.

– Köszönöm – mondtam Béni úrnak, és odanyújtottam neki poros kis kezemet, lerágott körmű, hidegen izzadó ujjaimmal. Megdöbbent tőle, s attól, amit aztán mondtam, még inkább:

– Ejtse már útba a nagybátyja börtönét, Béni bácsi. Tudom, hogy független Erdélyt akart, azért ültették le. Magát egy hordó borért még oda is beengednék.

Lelkes dühömben a hordók között mindvégig ilyesféle mondatokra készültem, és nem is mondtam egyebet, mint amit ők összebeszéltek, miután irrigátorcsövön leszívták a bort a szobánkban poshadó hordókból, végül meg az ágyamba dőltek, és hortyogva fújták szanaszét a bajuszukat, amit a hadifogságból hazatérve csakis azért növesztettek, hogy községházi gyűlések eló’tt, a kuglipályán ne tévesszék össze őket a messziről szalajtott szőrtelen aktivistákkal, vagy hogy idejében fennakadjon rajta a könnyük, ne sózzák agyon a borukat, amikor egy régi himnuszt énekelnek, református zsoltároskönyvből. Miközben ők olyan katolikusak, péntekre vagy böjtös napokra még a fazekak zománcából is kifőzik előbb a zsírt, ha nem telik külön böjtös edényre nekik.

– Itt lemész – mondta Béni úr már sokkal csendesebben –, át a nádason, el a barakkok mellett, s már ott is vagy a keményítőgyárnál, ha éppen nem lőnek... Lehet, hogy ott találod az apádat. Aztán, ha megint elcsámborgott volna valamerre, mi holnap hajnaltájt jövünk visszafelé, megállunk egy percre. Egyedül gyere ki az útra. Nehogy nyakunkra hozd a milicistákat, öcsi. Ülj le erre a kilométerkőre. Rágyújthatsz egy szivarra is, hogy jobban lássunk.

Ott álltam a száraz agyagúton, s még a falu nevét sem tudtam pontosan – mármint hogy eltörölték-e előle a „Szent”-et, mert errefelé minden falunév ezzel kezdődött –, a település meg kiterítkezett a völgy túlsó oldalán, valahogy úgy, mint egy körhinta a templomtoronyra akasztva: már-már szabályos kör alakban lebegett a reggeli ködben, elfolyva-kenődve a szélein. A magas útról nézve alattam hevert az épülő új gyártelep a régi helyén, szerteszórva: csövek, gerendák, egyebek, akár egy óriási marokkójátékban.

Korán volt még, alig néhány teherkocsi zötykölődött el előttem, rakterükből szállt a máshonnan idehurcolt por, de egyetlen gyerek sem szállt ki belőlük, s felmondhattam volna magamnak a Toldi hat énekét, mire annyira emelkedett a nap, hogy alkalmasnak találtam az időt, s elindultam lefelé. Kakukkfűszaga lett a nadrágomnak, miközben lecsúsztam a töltésen, mert kezemmel az új pepita zakómat védtem, derékig felgyűrve. Végül elérten a szittyós lapályt, buzogánynádakat toltam el az arcom elől, ettől felcsipogtak a rigók vagy másvalami madarak. A nád közt melegebb volt, és olyan langy pinceszag, amiben minden megtörténhet. Arra gondoltam, biztosan itt ásták el a juhtúrót meg egyebeket a kulákok, nehogy elrekvirálják tőlük, attól lehet ez a szag.

Később egy vízisiklót bámultam az egyik vízszemben: kecses kis halálfejét magasba tartva úszott szembe velem, lágyan rajzolta kígyóvonalait a felszín alatt. Az ösvényen leguggolva néztem, s közben kiszedtem díványpárna-zsákomból a kenyeret, elmajszoltam egy-egy falatot, majd beköptem a vízbe, amilyen messzire bírtam, de a kis sikló nem evett belőle. Darab kolbászt is haraptam, s közben azt gondoltam, hogy megmutatom majd apámnak a letört fogaimat, látszani fog köztük a kolbász is, s akkor majd elhiszi, hogy reggeliztem, tele nálunk az asztal, csak éppen a mamának van valamilyen gyulladása, amitől nem tud enni. Anyám szerint a háború alatt született gyerekek foga mind rossz, mert terhességük alatt gyengén táplálkoztak a nők, akikben fejjel lefelé csüngtek a magzatok, kevés foszfor és vitamin volt az ételükben. Én még azt hittem akkor, hogy foszfor csak a gyufába kell.

Guggoltam a nádasban, majszoltam és köpködtem és gondolkodtam, amíg kurtára nem fogta árnyékomat a nap. Úgy ment felfelé, mintha toronyra mászna, hogy megjavítsa és újraaranyozza a keresztet. Volt nálunk egy ilyen paraszt. A kis sikló eközben beindázott a nádtövek közé, békák bukkantak fel a helyén, rücskös háttal lengtek a vízen. Eljött az idő, láttam.  

Végül mégiscsak elindultam a barakkok felé.

A barakkok lapos kátrányfedelén meg ott feküdtek a meztelen nők, szanaszét vetett lábakkal. Aludtak. Csöcsük kétfelé omlott, és beléjük sütött a nap, lágy göröngyöket mutatott ki combjuk belső felén, és sötétlő vagy bíbor színeket. Túlságosan sokan hevertek a tetőn, és kétszer annyi lábuk volt. Oldalra ejtett talpuk fehérlett.

Kifehéredett, sós ösvény volt az is, amin feléjük mentem, pepita kiskabátban. Borzongatóan verte az alja csóré combomat, pedig meleg volt már, csakhogy túl hosszú volt nekem a zakó, vagy én voltam még túlságosan kis gyerek. Odahaza, a ministránsing csipkéibe is mindegyre beleakadt a cipőm sarkán elfordult patkó, szinte ráestem az oltárra, amikor jobb oldaláról a balra vittem át a misekönyvet. Ezek a nők meg éppen úgy szét voltak nyitva itt, mint otthon egy-egy misekönyv, és én is eléggé akadozva léptem.

– Apádat keresed, pucika? – szólt le az egyik.

– Az én édesapám mérnök– kiáltottam fel neki.

– Csak csöndesen, fiú, éjjeli műszakosak voltak a lányok  – mondta lágyan.

Egészen nagydarab asszony volt, lábait felcsapva fordult hasra a tetőn, rúgkapálva csúszott le az ereszig, roszogott húsa a kátránypapíron, és villogtatta combjai között az ismeretlen sötétséget. Egy ideig az ereszen himbálózott, sőt két karkihúzást is végzett, amitől szinte beverték fogait a felcsapódó keblei, s azt hittem, lefolyik róla az egész nehéz hús, de aztán talpára zökkent a sóderon, és mosolygott. Rengeteg sok foga volt.

– Lesz itt népünnepély – mondta, és megint szétcsúszott ajka vastag fogain. – Nagyon vártunk, fiúka. Lőhetsz is. Hallod?

Valóban, lövések pukkantak a hátam mögött, csak éppen én nem hallottam mindeddig, mert őt néztem, zúgott tőle a fülem, és még elszaladni sem mertem. Mellrengetve jött felém teli talpain, szinte hogy legázoljon, és kerek hasán a fodrokban rángott a köldöke.

– Ne félj már – mondta. – A műkedvelő színjátszók lűdözik a verebeket. A pártbizottságnak azt mondják: próbálnak. Megsimogathatom a fejedet?

Most már egészen közel ért, orromhoz ütődött, vagy szinte a kőszerű melle, nagy kezét fejemre tette, amitől a csontom is nyomban átforrósodott, aztán lennebb húzta, simogatásszerűen, arcomra csúszott a tenyere, le az államig, és éppen egy pattanást szorított meg, ahogy csücsörire fogta az ajkaimat, de se nem sziszegtem, se nem szóltam, hogy fáj. Nem fájt olyan nagyon. Pedig nekem mindig eleredt a könnyem, ha a tükör előtt egymagam próbáltam kinyomni a pattanásaimat.

Csakhogy neki egyszerre elindultak a könnyei, de úgy, mintha elromlott vízcsapból csurognának le egy puszta téglafalon, hidegen. Széles, kemény arcán vésetszerű kis ráncok voltak, azokban csurgott, némelyikben megült. Ezek csillogtak.

– Na jó – mondta, és megrázta a fejét, amitől szertepreckeltek a nedvei, el is tűntek. – Majd felköltöm a lányokat, ha kialudtak magukat, hogy lássanak. Rácsos tésztát is sütnek neked, sztálinvajjal. Lekvárral, kisfiam.

– A mama mindent pakolt – mondtam, s előhúztam hasamra a díványpárnából szabott zsákomat. – Nem szabad elfogadnom semmit.

– Na jó – mondta ismét. – Várj, amíg magamra kapok valamit. Nem vagyok én papkurva. Igazán nem az vagyok.

Vékonyak meg gyöngék voltak a lábaim, biztosan a sok szobában olvasástól, le is ültem megint, most egy oldalára döntött talicskára, amibe beleszáradt a malter, és megreccsent kis súlyomtól, pergett-szotyogott benne mindvégig, amíg rajta kellett ülnöm, és nagyon illetlennek éreztem a hangját magam alatt. Próbáltam lefogni remegő térdemet, de csak a kezem izzadt rá,  olyannyira, hogy egyszer csak lecsusszant róla, s majdnem belevertem államat a térdembe.

Nagyon síkos volt errefelé minden. Anyámnak mindig azt mondtam, ha be akart állítani a lavórba, hogy nem koszos, csak árnyékos a térdem, most meg tényleg az volt, oldalról sütött a nap.

– Előre indulj – harsogta mögöttem az asszony, de nem olyan hangosan, hogy fölröppent volna tőle a sármány.

Ez a madár imént szállt le egy nádszálra, rákapott a szemem. még a nevét is tudtam, és vele ingtam föl-alá, ő nádon, én térdemre támaszkodva, a talicska oldalán.

– Nyomás! Éljen a békeharc! – mondta az asszony, s már el is indult előttem szortyogó bakancsban, néztem a fara két szögletes félgömbje közé gyűrődött kék kezeslábast, melynek szára lent, bokája fölött csapkodta visszeres lába szárát, és arcomba vert a nád. Mikor kiértünk a gyárudvarra, már csikorgott alattunk a murva, a zuvat, kis porpamacsokat vertünk fel siettünkben, úgy loholtunk a kapusház felé, a telep túlsó fertályába, ahol már állt a védő betonkerítés, a falu felé néző külső oldalán festett választási jelszavakkal és a Nap jelével. A kapusházban telefon berregett, s egy kis ember azt mondta a kagylóba, nyálas kenyérmorzsákat köpködve belé:

– A hordókkal itt sem lesz semmi baj, csakis a verebekkel.

Valóban, itt még annál is több volt a veréb, mint a nádasban: a löttyedten terpeszkedő malátásmedencék beton mellvédjén zabáltak, és a régi hordógyár eresze alá, a cserepek közé is hazacsapódtak, rázták a szárnyukat.

Kalapálástól süket földművesek bontották a régi hordógyárat annak meglazult cserepei alól is verébfészkek tépése lógott, a tető meg csupa keresztléc meg kormos gerenda volt, nem is, tudtam, a szekercés munkásokat a lécek árnyéka vagy éppenséggel a korma csíkozta-e be? Fura egy matrózok voltak ezek a parasztok, ilyenekről egy könyvet sem olvastam. De hát én akkor a malátát is egy cukorka nevében hallottam csupán; egyszer ettem is olyant, enyhén keserű íze volt, bár talán csak azért, mert Sanyi doktor hozta. Ő is rávert anyám hátára, biztosan kocogott pecsétgyűrűje a sovány lapockacsonton, csak én nem hallottam. – Túlságosan kiszolgáltad úri barátomat – mondta –, az a baj. Magadra vess.

– Tanár úr – mondta az asszony a kapusnak –, kiáltson már ki a mérnök elvtárs után – s azzal csak odabökött az új csarnok felé.

– Kiáltson maga – mondta a kapus. – Magának biztosan idejön.

– Itt a gyerek! – szólt rá az asszony, és rengve előbb lépett egyet. – Nem venné ki jól magát, ha én is megjátszanám a nagyságát.

– Hát nem is – felelte a kapus, és lezöttyent a házikója magas küszöbéről. – Te vagy az?

– Én – mondtam. Ez én vagyok. De azért ne tessék....

– Anyád küldött?

Mire megfelelhettem volna, az asszony hátat fordított nekünk, és csöndesen elindult visszafelé, át a sivár gyárudvaron, az állványok irányában, s még azokon is túlra, a barakkokhoz; úgy képzeltem, már a kis nádasban leveti ruháit, velük integet, meztelenül, a társnőinek. Innen, a kapusház padjáról nézve, szörnyen zsúfolt volt a terep, félig lebontott és félig felépült épületek halmaza: emitt ledobott gerendák, lécek és verébfiókák a porban, amott téglarakások és megint csak gerendák, amiket magasba akartak felvonni bricsesznadrágos, csizmás segédmunkások, félcipőjükben el-elbicsakló sörivók. És olyan szépen sütött a nap, igazán! Külön-külön látszottak a tárgyak, és az árnyékuk is.

Az asszony egyre kisebb lett, távolodva. Rá kellett volna kiáltanom, hogy vegyen fel védősisakot, ha nem, agyonütik az omló állványok, de csak az árnyékuk esett rá.

Elhalkulva ültem a kispadon, a kapusház átmelegedett bádogcsatornájának dőlve, eltakarta térdemet a pepita kiskabát. Egyszerre mintha Béni bácsit láttam volna felém rohanni, bajszos szájában egy piros almával fújtatott ki a nádból a napverte murvára. Azt akarta, hogy elrejtsem az almát, de ezt éppen amiatt nem tudta elmondani, csak morgott, s ettől felfújódott az arca, szertemeredtek a sörtéi. Úgy volt, hogy Moldvában jól ment a pityóka, áldomást is ittak rá a kicsillagozott sötétségben, valami hideg hágón, de amikor szekerükről a szénából elcsent egy szem almát, azok a parasztok botra kaptak, megkergették. Szélfútta nadrágjában idáig futott, s délre válva a nap, megizzadt a csizmája, folyt le szárán az olvadt hóharmat. – Nem is volt püspök az apám – lihegte a piros alma mögül. – Ne lőjenek!

– Öcsi – mondta felettem a kis kapus, és rám tette a kezét, gyűrögette a pepita zakóm válltömését –, öcsi, apád most lapátolja ki a fűtő maradékát a kazán alól, merthogy ő küldte be. Várnod kell még. Menj be hozzám, ott elaludhatsz.

– Nem – mondtam , nem, aludtam.

– Akkor elviszlek lőni.

Elmentünk lőni. A nádas egyik beszögellésében két bajuszos és két csóré arcú férfi meg a kőmellű asszony hasalt, nagy csomó sörösüveg mögött, flóbertpuskával, és nagyokat kacagtak. Ők voltak a műkedvelő színjátszó csoport. Azt mondták, illetve visították éppen, hogy Tell Vilmost játsszák, csak éppen nem lehet almát kapni ezen a hideg vidéken, bár amúgy se lenne egyetlen árva gyerekük, akit alája állítsanak. Hasmánt fekvésből próbáltak lőni mostanig, ebből a helyzetükből hengeredtek el kacagtukban, nem is találták el a verebeket, amiket a rajzolt céltábla mögött céloztak. A sármány is békén ingott tőlük a nádon, csak a fejét kapta fel néha, amikor eldurrant egy puska, olyan hanggal, mintha nagy nedves szájjal csettintene valaki.

– Gyűjj már, fióca – mondta az egyik bajusztalan , hasalj, kushadj, és lőj, amíg apád máshol kilövi magát.

– Nana! – herrent rá a kőmellű no. – Ez még gyerek. Hiába voltam csóré, elég volt neki a rövidnadrág. Gyere, lőj, öcsi.

Reszketett kezem a puskán, talán mert túlságosan nehéz volt. Igaz, előbb megpróbáltam könnyedén magam elé lendíteni, mint egy Winnetou, de szinte kiakadt tőle a karom, még tartani is nehezen bírtam. Hosszú egy fegyver volt, alig értem el jobb kézzel a ravaszát, amikor végre-valahára a vállamhoz igazítottam. Egyszerre megértettem, mire mondták azt a nagyok: – Ehhez még nőnöd kell, öcsi , aztán általában kiküldtek a szobából, s ők odabent röhögtek valamin, én meg fáztam a tornácon vagy túlságosan melegem volt, évszaktól függően. Olyankor is egy puskára gondoltam, és egy ilyen alkalommal vágtam el borotvával a macska nyakát.

A faluban majd mindenik fiúnak volt fegyvere, egyikük csúcsos báránybőr kucsmája alatt, a kopaszra nyírt feje búbján viselt egy revolvert. Minden pajtabontáskor előkerült néhány, olajos rongyba csavarva, aztán ha ez kitudódott, megteltek velük a budik. Én éppen arra gondoltam ott, hason fekve a gyári porban, vajon ezek a puskák is a hordógyár teteje alól bukkantak-e elő? Nekünk nem volt saját házunk, amit lebontsanak, így aztán nekem se jutott fegyver, pedig nagyon kellett volna. Jó dolgokat csinálhattam volna vele, s farkasok után sem csillagszeges botokkal jártam volna a temetőkertben, ahol egyetlen rokonom se feküdt.

Éreztem, hogy fejemre nehezedik egy kéz, akár egy ellopott forró rohamsisak; úgy látszik, ezen a környéken mindannyian a hajamat akarták megsimogatni, beletörölték a koszukat, vagy  laposra simították volna a koponyámat, hogy megálljon rajta Tell Vilmos almája, ha mégis szert tesznek rá végül.

– Én is izgultam elsőre – mondta az egyik férfi, de a puskatusra meredve nem láttam, melyik, amúgy sem tudtam volna megkülönböztetni őket egymástól. – Aztán belejöttem – folytatta. – A háború előtt sok volt itt a vad, nem ijesztették el még őket. Azóta már azokból is határokon túlra futott az okosabbja, ahol nem volt annyi állóharc, mert ők azt nem bírják. A vadaknak több az eszük vagy jobb az ösztönük. – Ez nyilván nem nekem szólt már, hanem a többieknek, akik csendesen szuszogták ki magukból a sörszagot. – Az emberekért nem kár, mint kiderült; úgyis csak a butája vagy a hőse halt bele, de a vadakat még sajnálni is lehet. Olyan szépek, le kell hogy lője az ember, hanem soha nem látja őket többé. Meg kell állítani őket, szegényeket, végleg, mint a nőket is.

– Hát azért nem túlságosan sokat lőttél magadnak, jegyzőkém – mondta egy másik, s a nő kacagott hozzá, de úgy, mintha fémpénzek csörögnének a torkában. – Neked is szarvak a trófeáid.

– Mert mindig csak azzal a mocskos szájával mondta, hogy pukk-pukk – nevetett a nő. – Azért puskáztátok el ti az összes háborútokat. Meg a feleségeiteket. Mert csak a levegőbe lőttetek.

– Az meg vissza – hallatszott egy vastag hang.

– Túl sok brómot tettek a teátokba, postafőnök úr, az a baj – mondta a nő.

– Beléd azért mindenki beléd talált.

– Ide figyelj – mondta a férfi, aki rajtam tartotta a kezét, és hangja remegését a karomon át is éreztem. – Amelyik férfi egyszer messze ment a háztól, annak aztán egy nő már nem elég. Ha túlságosan sokáig nem látott egyet sem, azután már... Azután már minden megtörténhet vele, és minden mindegy neki. Kérdezd meg hajnaltájt egyszer ennek a küsdeg gyereknek az édes apukáját. Az is túl sokat látott ahhoz, hogy egyvalami mellett megmaradjon. Na, öcsi, lődd le a madaradat, és menj a jó francba, az édesapádhoz. A sármányra kellett céloznom, amelyik engem nézett, miközben a kis nádasban bolyongtam, s talán még azután is, csak én nem vettem észre a sok más látnivalótól meg ezektől a furcsa tisztviselőktől.

– Oda süsd! – mondta egyikük, akinek csupasz képe lehetett, mert nem sípolt át bajuszán a szó. – Számolok neked. Egy-kéthá-négy! Mint a tánciskolában. Akkor lődd meg, amikor visszaér a holtpontra – s egy gazdátlan kéz, puskámmal párhuzamosan kimeredve, mutatta előttem a föl-le ingó nádszálat, gyönge ívén a sármányt.

A vájatot meg a célgömböt néztem a puskán, ahogyan tanították, és éppen a kilométerkőre láttam odafent, a magasúton, ahova nekem hajnaltájban majd ki kell ülnöm, ha nem sikerül megmaradni apámnál a vakációra, aztán visszavisznek görgő hordók között egy teherkocsin. Ezek a férfiak meg mintha boroshordók hátán hengeregtek volna mindahányan, mint otthon a fadugók.

– Lőhetem a lámpát? – kérdeztem kicsi hangon.

Délre járhatott már, de az átépülő, szertehányt gyártelep szélein, a nádason túl, úgy a női barakkok körül, mögött vagy előtt még égtek a lámpák a sebtében lecsonkolt élőfa-törzsekre szögelve, mögöttük meg ott pöffeszkedett valami széles és hoszszú kék, belelegyeztek a villanypóznának kinevezett jegenyéken újrahajtott ágak a felfújt égbe.

– Én fizetem – mondta a nő. – Vendégem vagy, öcsi. Suvassz oda egyet, hadd folyjon ki az okosok szeme.

Minden ingott körülöttem, mintha szélben száradó lakodalmas lepedőkre rajzolták volna még a göcsös fákat is odatúl, de azért eltaláltam, és kialudt a lámpa. Valahogy úgy, mintha ijedtemben csettintettem volna, mert lenyeltem egy svábbogarat, s közben véletlenül kifújtam a lámpát, anyám meg felvisít. Nem, is esett túlságosan jól, talán az izgalom miatt.

– Na, így kell spórolni a villannyal, urak – mondta mellettem nagyon halkan a kőmellű nő, és kitörölte szememből a verítéket, megint rajtam csúszott a tenyere. – Ezért biztosan megdicsérik magukat. Az enyém vagy, öcsi. Nagyon kellettél már nekünk.

– Maga fizeti – mondta valaki férfi.

Ez a fiú minden pénzt megér – mondta a nő, s közben a hajamat matatta.

– Szűzkéz!

Ekkor már álltam, és láttam is, ki mondta. Vadászkalapja volt.

– No, főfőjegyzőkém! – Az asszony is állt már teli talpán, katonabakancsával túrta a port előbbi fekhelyén, elsöpörte a két melle nyomát.

A férfiak tényleg négyen voltak, ültek meg feküdtek, s nem tudtam, melyikükhöz szól; alulról nézve – mert még alkomban is kicsi voltam – fodrosan feltüremkedtek ajkai az ínye fölött, az meg olyan rózsaszínű volt nekem, mint amilyent még a barakk tetején láttam meg benne, csak éppen másutt. – Fogadunk? – kérdezte.

– Maga állja? – kérdezték tőle.

– Én már annyit kiálltam, jóllakhatna a felével. Mondtam, hogy fizetőnadrágomban vagyok.

Most aztán megijedtem: mert nem a vadászkalapos állt fel, hogy kezet nyújtson a fogadásra – az zöld kalapja alatt acélszürke öltönyben és vörös nyakkendősen ült tovább a földön, még vigyorgott is –, hanem egy kurta férfi. Nem rá számítottam. Benyúlt két vastag combja közé, eligazította a nadrágját vagy mit, aztán csak nézte a markát, elég hosszan még ahhoz is, hogy beboruljon fölötte az ég, és feltöltse esővel a tenyerét. Úgyis az volt az érzésem, hogy meg akarja mosni a feszesen piros arcát. A többiek viszont mintha biztonságos ernyők alatt napoztak volna: hallgattak. Csak hát egyetlen légy sem volt a környéken, hogy a csendet érzékelhetővé is tegye. A legyek mind a malátásmedencékhez húzódtak, ott csípték a lovakat. Talán még a fáradtan lecsüccsent gazdákat is megmásztak.

Igen ám, de ezek hirtelen elkezdték ott nekem lűdözni a lámpákat – előbb a vaskos, elcsapott jegyző feküdt neki, végül mindahányan , az én kis karomat meg szorongatta a nő, miközben épp arra gondoltam, milyen jó, hogy mégiscsak van anyám valahol, meg még az apám is eljöhet, ha idejében kiszedik a fűtőt a kazán alól, ahogy a portás mondta. A messzeségben pedig szilánkká spriccolva szálltak szanaszét a lámpaburák, mint egykor az élő fák virágpora, de nem ért el hozzánk a pukkanásuk hangja, csak a puskák ínyenc csettintgetése hallatszott.

– Mi most fussunk – suttogta mellettem a nő.

Mire ezt kimondta, már festett fejek tolakodtak ki a nádból, úgy térdmagasságban, a láthatatlanul fütyörésző puskagolyók röppályája alól. A barakkokban álmukból felriasztott, félig felöltözött nők voltak, néhányuknak a melle rengett alá, meztelen bimbójával, valami sebtében felrántott loknis szoknya felett – ezek aztán később a gumicsizmában fehérre pállott talpukat maguk után villantva szaladtak elő, bár ezt csupán Béni bácsi és a sofőr láthatta volna a magasútról, ha még napvilágnál érkeznek vissza a borukkal , másoknak meg katonablúz vagy kockás férfiing alól látszott ki a hasa s annál alább a gyöngyöző szőrzete, de ezek is úgy felcsapták két karjukat, amikor szemberohantak velünk, hogy közben bizonyára azért imádkoztak a kék ég fölött dekkoló istenükhöz, lenne harmadik kezük, amelyikkel eltakarják magukat, mert – ahogy anyám mondta – a szemérmetlenség önveszélyes, s mindenki meghal, aki kitakarta magát egyszer valakinek.

Ezeknek meg olyan nyilvánosan váltották egymást a futó csóré combjaik, akár egy falusi moziban az elszakadó filmen: mozdulatokra tépetten és lelassulva, mégis fenyegetően. A filmeken akkoriban még lovak látszottak csupán, és főleg tankok persze. Ám a félig meztelen nők – akár egy-egy derékba vágott dáma a kártyán, önmaga tükreként – valóban lelassították ijedt futásukat, mintha a mama üzent volna nekik valamit hirtelen. De amint rájöttek, hogy nem rájuk lőnek, hanem tömegszállásuk fölé, valami buta célra, keblüket ugratva, csurdé lábukat fénybe felrúgva rohamra indultak a nádasból értetlen félelmükben – aztán egyszerre minden megmeredt.

A nádas széli téren megálltak a nők, remegő keblük lassan elcsitult, a megtorpant lendülettől a lágy talajba túrt a lábuk ujja, és ott feküdtek velük szemben a puskás férfiak, akik véresre lőhettek volna őket. Egyik tábor sem értett semmit, csak nézte a másikat, és kínjában nevetni próbált, magyarul.

Ebben a dermedt, kimeredt képben kezdtünk el szaladni ketten, a nő meg én. Markolta a karomat, hogy sajogva ugrált a csontomon minden összeszedett kis izmom, én meg a munkanadrágja zsebébe kapaszkodva szaladtam mellette, ki a feltúrt gyártelepi murvára, s közben éreztem, ahogy egymásra tűrődnek derekán a hurkák. Biztosan a sok rárakódott cementpor is síkossá vált rajta, hiszen izzadt is, az én kezemből szintén rákenődött a veríték.

– Ezt jól megcsináltad nekünk – lihegte. – De most lassan járj ám. Nem futunk most. Semmi közünk hozzá.

Úgyhogy sétáltunk, akár egy kisvárosi parkban, amilyenbe egyszer engem is elvitt a mama, amikor valamelyik kérvényét beadta, és két órán át vártam rá. Mosolygó férfival jött vissza, az kezet csókolt neki a bajáratnál, a mama pedig nézte a keze fejére hajló lila kopaszságot, de szerencsére nem simogatta meg.

– Ide figyelj, reám, öcsi – szuszogta mellettem a nő, mintha még mindig menekültünk volna. – Nem akad más, akitől ezt megtanuld. Ezeket a lányokat halomra lőhetik, fáj tőle az izéjük meg a könyökük. Jó nyilvánosházból való úrilányok ezek, csak aztán felszabadították őket. Az ordasabb lányokat levitték közmunkára a Csatornához. Attól koldul az is. Örvendhetett, aki ilyen elit helyre került, mint ez itt, most meg be vannak ijedve, hogy a haverinák után menesztik őket, csak mert célba lő egy műkedvelő színjátszó csoport. Csupa főjegyző meg kirugdalt entellektuel az egész vidéken. A Teli Vilmos Nő- és Lőegylet. Csakhogy senki nem talál bele semmibe.

Ekkor már újra sírt, vedlő hernyókként másztak le arcán a könnyek, rajta hagyták a nyomukat, és már megint a kezemet fogta.

– Tudod azt te, öcsi – hüppögte –, hogy hozzánk Gyergyószentmiklósra még Budapestről is lejártak a jobb urak? Most meg egy kátránytetőn napozunk. Na, ez a hazánk. Te meg légy férfi: menj a jó francba, tényleg. Ne nézd végig aput... Látod?

A lövöldözésre, ami az imént épp elcsitult, három férfi rohant ki a félkész keményítőgyárból, fenyőágmintás kovásznai posztóból szabott hosszú zakójuk tele volt súlyos holmikkal – amolyan betyárbútorral –, alig-alig bírt lebegni utánuk, lehet, hogy nem is akart, mert már fáradt kabát volt. Egyikük, a harmadik, saját combja felé fintorodva, fájdalmasan odakapott, amikor mégiscsak visszacsapódott rá a lengő hacuka, meg is állt egy butuska pillanatra, aztán mélyen benyúlva egy revolvert vett ki a zsebéből – hogy ezek is miért nem a fejükön hordják, mint az osztálytársam a kucsmája alatt? –, na, azt kezébe fogta, jól belekapaszkodott, és végre könnyed léptekkel futott tovább, mintha a részletekben felzabált őzeket utánozta volna holtukban. Kék nyakkendője volt, az lobogott utána. Döngött a csizmája.

Hármójuk közül egyiküknek sem volt fehér sisakja, mint a mérnököknek, nem is pantallóban jártak, mégis úgy néztek ki, mintha ők lennének itt a telep intelligenciája. A műkedvelő lőteret is sásfal választotta el a gyárudvartól, amögött tűntek el tehát, a késes szálak meg összecsapódtak utánuk, és bólogattak nekik a nádbuzogányok. Olyan szép volt az egész! Az ég is ragyogott felettünk, legszebbik kék nyári ruhájában.

Na, aztán a három úr után kijött a negyedik is az épülő csarnok félig falazott főbejáratán, ennek üres volt a marka és roggyant a nadrágja, de csak egy kicsit. A szeme meg vöröslött, mint az angóranyúlé. Magas, fekete embernek látszott amott, de azért nem túlságosan nagynak, a főbejárat hideg malterszagot árasztó sötétjével a hajlott alakja mögött. Kezében mégiscsak tarthatott valamit, mert derekát reumatikus lassúsággal elfacsarva, hogy kicsurrant volna belőle a lé, ha ő netán valami gyümölcs, hátrafelé nyulánkozott, és a mögötte vöröslő téglarakásra tett valamit. Kicsi tárgyacska lehetett, mint egy puskagolyó vagy ceruzacsonk. Végül elindult a másik három futó nyomában, a visítás felé. Merthogy akkor már visítottak ott, a nádfüggöny mögött a jó házból való lányok, a műkedvelő színészek, és a sármány is elszállt, úgy láttam. Ez a görnyedt ember meg mindegyre visszanézett, mintha nyomait keresné a kavicsokon, és iskolás cikcakkokkal a szélein rányílt néhány fekete gyárablak helye, párkányuk alól felbukkant egy-egy valódi emberfej, ő meg lefelé fordított tenyérrel integetett nekik, mire a fejek visszasüllyedtek a mellvértjük alá, tovább szitált rájuk a bontott hordógyár pora.

– Most hagyd az apádat – szólalt meg a nő, aztán egyszerre elkáromkodta magát, még az anyámat is belekeverte, s nekem az jutott eszembe, erre mondják, hogy beleártja magát, és közben örökzöld tűleveleket láttam a szemem előtt, pedig nem is voltak. Éppen elkezdtek kinőni szanaszét a levegőben. – Mindjárt lehúzzák a függönyt a műkedvelőknek. Ezek még egy zaftos nőt... egy nőért sem tudnak eléggé lelkesedni, öcsi, pedig mindent feldobtam nekik. Egy nőt sem tudnak eltrafálni a hülye puskájukkal, nemhogy egy embert. Azt kapják hát, amit érdemelnek. Túl sok bróm volt a teájukban, de azért rám is rám vallanak, ha a töküket verik. Téged a tanár úrra hagylak.

       – És feketére nyílt szájjal elkiáltotta magát: – Tamás! Másodszorra is leültem a kapusház előtti – vagy mögötti – fapadra, azon nyomban belém ment belőle egy szálka, de én csak ültem csendesen. A rikoltásra előjött a kapus, talpig barnában – a haja, a kis Hitler-bajsza meg a ruhája mind barna volt –, de tetőtől talpig sem sok látszott belőle, amilyen apróka volt.

– Irtó másnapos vagyok, tanár úr – mondta neki az asszony.

– Én sem fogom így kibírni. Utálom, hogy izzadok. Azt hiszik majd, hogy félek. Ez egy érzés, nem igaz? Attól beszélek annyit. De félek, hogy megizélnek, pedig kurva vagyok.

A kis kapus leengedte a szája elé kapott kezét – eddig úgy tartotta, mintha fogpiszkálóját takarta volna el egy ünnepi ebéd után –, le a nő válla és nyaka közé, abba a meleg hajlatba. Úgy látszik, itt ez a szokás, gondoltam: megérintik és fogdossák egymást az emberek. A nő oldalt döntötte a fejét, rá a kapus kicsi kezére, aki azt mondta neki:

– Nálam ellehet egy ideig, Olga.

– Na, azért nem bizalmaskodunk – mondta a nő, és felkapta a nehéz fejét. – Nem volt magának elég baja, kis Tamásom? Nahát! Még csak az kéne, hogy feleségül vegyen s ezzel megmentsen az elkárhozástól... Öreg vagyok én ahhoz. Miket olvastak össze maguk?

– Túl sokat – horgadt le a kapus feje. – Lehet, hogy túl sokat.

– Felejtse el, ha lehet. Itt segítenek magának ebben. Na, de komolyan. A fiamat magára hagyom. Pakolja ki a kapun kívülre, amint lehet, ez nem gyermeknek s főleg nem neki való.  

– Maga most hova megy, Olga?

– Szólok a kisöcsi apjának, vigyázzon magára, mert ő is itt van nekünk. Nem volt bekombinálva. Érthető?

Fejem fölött beszéltek, osztották a semmit, és értelmetlen volt. Az ég viszont kék volt, s még mindig ugyanaz – azt néztem. Olyan szívesen elsírtam volna magam, ha tudom, hogy miért! De ültem csak a fapadon, a bádogcsatornában karistoltak felettem a verebek. Rokonaikkal és fiókáikkal volt tele az udvar földje is, a régi hordógyár előtt, a tetőn léceket feszegető emberek közé is be-becsaptak az ebédjükért vagy a volt fészkükért, párban villantak a szekercékkel. Kezdtem irigyelni a porban tátogó verébfiakat, mert ők gyomorig kitátott szájjal merték jelezni, hogy mindjárt éhenhalnak, nekem viszont annyi bátorságra sem tellett a kis testemből, hogy előkotorjam a két rövid kolbászdarabot a díványpárnából, amin itt senki nem röhögött, csak én szégyelltem egyedül. Itt mindenkinek bőriszákja.volt, rézcsatokkal, vagy semmije se.

– Néni kérem – mondtam.– Tessék felvenni ezt, akkor magát nem tudják meg... akkor nem lesz semmi baja.

Előcibáltam zsákomból a váltásnak tett barhentbugyogót, amit a mama nyilván újjástoppolt az este, nyújtottam az aszszony felé. Boldog is voltam egy kicsit, hogy megszabadulok tőle. A nő elvette, s én lehunytam a szemem. Megtörténhetett volna, hogy ott helyben, a kapusház mögött fél lábon egyensúlyozva húzza fel magára a mama téli bugyiját, sőt talán még combjai közé is beigazítja, közben meg bámulják a hordógyár tetejéről ezek a parasztok. Persze mindvégig hajigálják le a félkész verebeket is, hiszen jó munkások voltak ők.

Csukott szemmel ültem ott, a fapadon, szálkával a combomban, bizsergett bennem. Nem volt nekem semmi bajom, éppen csak elcsendesedtem egy kicsit, megpróbáltam kitalálni, hol vagyok és mikor jutok vissza. Volt nekünk otthon egy vítőrünk az apámtól – falra akasztotta a mama , gondoltam, elcserélem majd igazi revolverre. Lehet, hogy lekapom egyszer a kucsmát osztálytársam fejéről, mert a leckék alatt is abban ült, mondván, hogy ő egy ótvaras bojtár, zörömbölve leesik akkor a fegyver a gázolajjal felkent padlóra, és legalább neki sem lesz többé, ha nekem nem lehet. Aztán még mindig meggyónhatom egy békepapnak, hogy árulkodtam.

Forrót éreztem az arcomon, felnéztem, mert furcsa forróság volt. Az asszony kerekre nyílt, csokros ajkát láttam magam előtt, gőzös meleget fújt rám, mint egy almára, amit meg akar tisztítani.

– Hagyod, hogy megcsókoljalak, fiúka? – kérdezte, s azzal a szája megint körbekerekedett, és én megint lehunytam a szemem. Nagyon száraz ajka volt, kemény a bőre, mégis rám tapadt. Vakon ültem ott, és tudtam, hogy ismét átmegy a gyárudvaron, a sásfal felé, mint amikor először otthagyott, csakhogy most nem csattantak fel a puskalövések, pedig elég sokáig tartottam csukva a szemem és nyitva a fülem ahhoz, hogy ő a többiekhez érjen és kiadja parancsait. Úgy hunytam ott, mintha letagadnám, rejteném az asszonyt, akit anyám biztosan nem szeretett volna. Ennyit gondoltam.

Körülfogott a langymeleg, meztelen combomra sütött a délutáni nap, mintha fürdővizet locsolna rám a magasságos isten egy szombat este; végül jó szagúan ellepett. Rózsaszínt láttam szemhéjam alatt, olyanformát, mint a tollatlan kis verebeken és a nők szőre között, meg fekete pontokat. Találgattam, mik lehetnek, mit jelenthetnek ezek, talán messzi-messzi eltűnő emberalakok voltak, egy alkonyi hegyoldalban, talán egy dolgát végzett s hazafelé tartó szabadcsapat harcosai. Nagy puskákat cipelhettek a fekete pontok, és piros fák közt szaladtak szét minden kakukkszótól, mintha menekülnének mégis, és nem pihenni ballagnának havasi szállásukra.

Koppant valami a vállamon, és bűz ütött orrba hirtelen. Megkotlósodott, magtalan tojását dobta ki egy okos verébanya a csatorna alatti fészkéből, nyúlósan folyt le sárgája legszebb pepita kabátomon. Tudtam már, hogy megy ez, az államat leszorítva néztem csak, amint hajtókámra csurog az egész, s onnan meg a combomra cseppen. Olyan zsibbadt voltam, csak mosolyogtam rajta, mint a bölcs felnőttek, aztán elkezdtem letörölni a zsebkendőmmel, amit anyám egy szakadt lepedő sarkából tépett, körbeszegte és belekötötte az útiköltségemet, csupa fémpénzben. Ettől jó fogása lett a zsebkendőnek, sikáltam vele a vállamat, jobboldalt a mellemet. A sárga tojáscseppet eközben combomra szárította a nap, kis rántottát sütött belőle. Görbe Imrének jólesett volna, amúgy is mindent megevett.

Oldalzsebembe gyűrtem a zsebkendőbogot, mert mellem körül enélkül is elég nagy bűz támadt már, és bántam egy kicsit, hogy nem tanultam meg cigarettázni; az elverné a szagot. Újra hátraereszkedtem, nem is volt máshova, nekivetettem kis hátamat a bádognak, igyekeztem ismét megpillantani a rózsaszín mezőben fekete ponttá zsugorodott szabadcsapatot, de nem sikerült, lassan elsötétedett a kép, és beleolvadtak a pöttyök.

Most apám állt előttem, és nem is volt olyan nagyon magas a fehér védősisakja nélkül. Nem sokat láttam belőle az ellenfényben, alig többet, mint egy pénztárcában koszlódó katonaképen, szemem is káprázott a naptól, újra kis pontok jelentek meg előttem, csakhogy most ezüst színűek. Látómezőm homályos szélei felé áramlottak egyre, mégsem fogytak el. Felálltam, hogy megcsókoljam az előttem álló sötét alakot, mert hiszen anyám azt mondta, ez legyen az első, és meg is ölelhetem, ha lehet. – Fond nyaka köré a kis karodat – azt mondta. Úgyhogy engedelmesen hozzáléptem, nyújtottam a kezemet, ő meg lehajolt, arcom mellett vállamhoz ért a szája, meg nyilván az orra is, hallottam sercegni borostáját a pepita szöveten meg a fülem cimpáján. Egyszerre csak eltolt magától, és felegyenesedett: kinyílt, akár egy bicska. Tudtam, hogy most döbbenten vagy ijedten szimatol, de mégsem szólhattam neki a verébtojásról, mert nekem most azt kellett mondanom: – Eljöttem hozzád, édesapám. Hazavárunk. – Ám ezt a fülébe kellett volna súgnom, az pedig messze volt. Aztán eszembe jutott valami, amiről azt hittem, elfeledtem.

– Édesanyának petefészek-gyulladása van – mondtam. – Pete-fé-szek.

– Igen, öcsi, igen – hadarta. Akkor hallottam először a hangját. Irtó mélyről jött belőle, valami forró zsigereken át. Rekedt hang volt, és nagyon izgatott. – Most haza kell menned a mamához – mondta. – Majd én írok neki. Itt van az útiköltséged.

– Nekünk semmi nem kell, csak amit a törvény megítél mondtam.

– Jól van, jól, öcsi.          Hangja most mintha a fejéből jött volna, kisebb volt. – Nem maradhatok sokáig, várnak.

– Én sem maradok – mondtam. – Engem ingyen is hazavisznek innen, ha akarom. Maga jön?

– Jövök majd, öcsi. Majd írok.

Ennek is öcsi voltam, s már kotorta is zsebéből a papírpénzeket, összegöngyölve, mintha jó előre előkészítette volna.

– Pár cigarettát adjon csak – mondtam neki. – Reggelre kéne. A szag miatt is kell – próbáltam elmagyarázni, de nem erre figyelt, úgy látszik, inkább a hajamat nézte.

– Hányadikos is vagy te? – kérdezte.

– Mindjárt ötödikes leszek. Ad cigarettát?

Nagy, keményen ropogó viharkabát volt rajta a melegben is, annak a zsebéből szedte ki a csomagot, megszámolta, hány szál van benne.

– Azért nekem is hagyj – mondta. – Ki tudja, megint meddig nem kapok. Hányat akarsz?

– Ötöt.

Kiszámolta, és elém tolta a tenyerén. Akkor már egy köpcös ember állt mellette, azt eddig nem láttam a nagy napsütéstől, vagy csupán mert a papára figyeltem, ez az ember kivette apám kezéből a cigarettákat, az orra elé emelte, sokáig nézte, meg is szagolta talán. Aztán betette a fenyőágmintás, hosszú kovásznai posztó kabátjába.

– A fiamnak csak adhatok ajándékot – mondta neki apám. azzal kezembe nyomta az egész csomagot. Aztán láttam rajta, hogy visszatartja a lélegzetét, és fölém hajol. Még meg is csókolt. Közben én falatka száraz szappanhabot pillantottam meg a fülén, odanyúltam és letöröltem, ettől nyomban felegyenesedett. – Ülj itt – mondta –, a kapus bácsi majd felrak a vonatra.

– Gyufát is adjon – mondtam.

Töltényhüvelyből készült öngyújtót adott, jó meleg volt a fogásától.

– Viseld egészséggel – mondta. – Szervusz.

Hátat fordított, s a köpcös emberrel kettesben elindultak az új gyárcsarnok vörös falai felé. Nem vártam meg, amíg a sötét bejáratig érnek, visszaültem az átmelegedett padra, becsuktam a szemem, és nem láttam semmit, sem fekete, sem ezüst pontokat. A verebeket hallottam fent a csatornában, és a hordógyár előtt, a földön rívó unokaöccseiket. Aztán a kapust.

– Öcsi – mondta. – Írtam néhány sort, vidd el az anyádnak.

– Nem vihetek neki idegen férfiaktól levelet – mondtam, mert valóban nem volt szabad ilyent elfogadnom, még otthon, a faluban sem, pedig többen is küldtek volna, és mind férfiak, s főleg az intelligenciából. Az elsőt még átadtam, a mama meg káromkodott, aztán pityergett egy kicsit a biedermeier komód felett, ami még megvolt nekünk akkor, és üvöltve tiltotta meg, hogy levelet átvegyek. Még az iskolaigazgatótól sem volt szabad.

– Ez fontos – mondta a kapus. – A papáról van szó benne.

A papa itt hagyott, gondoltam, s azt is, hogy majd útközben elhajítom a cetlit, úgyhogy hagytam, szuszakolja csak be a zsebembe, a madárlátta, büdös zsebkendőm mellé.

– Nem vagy te éhes? – kérdezte erre. – Sok van még a vonatig.

– Van nekünk mindenünk, tessék csak hagyni.

Guvasztotta rám a kis szemét egy ideig, aztán elment kaput nyitni. Terepzöld teherautó hajtott be a gyárudvarra, egyenest a régi hordógyár irányába tartott, a földön csapkodó, vergődő verébfiókák felé.

– Álljon meg – kiáltottam. – Tessék már megállni! – Nem hallották meg a vezetőfülkében, vagy az én hangom volt túl kicsi. A tetőbontóknak is próbáltam felkiabálni: – Hagyják abba –, ők azonban messze voltak tőlem, és a szekercéjük csattogásától sem hallották. – Ha nem hagyják abba, azt fogom kívánni a jó Istentől, hogy maguk leessenek onnét.

Nem akartam nézni, mi történik ezután, nem akartam én semmit se látni már, úgyhogy átszaladtam a gyárudvaron a nádas felé, a díványpárna-zsák meg verte a combomat, kihullt belőle az egyik kolbászdarab, aztán a másik, végül a margarin a papírszalvétában.

Megkerestem a kis vízszemet, leguggoltam hozzá, vártam a halálfejű szép kis vízisiklót. Reszketett már a lábam a sok kuporgástól, s kígyócska mégsem jött. Lassan hátraereszkedtem a langymeleg földre, úgy ültem sokáig, átázott a rövidnadrágom.  A sármány sem volt sehol. A verebek lassan elcsitultak a nádban, ahogy elhalkult a napfény. Elővettem a kapus levelét, hogy még napvilágnál elolvassam, miféle disznóságot írt ez is a mamának. Nem nagyon értettem, nem is nagyon láttam már, bár szép rondbetűkkel írta, akármennyire sietett vele, s akármennyire portás volt. Valami olyan állt benne, hogy apámat egy félreértés folytán, és hogy beosztottai gyerekes csínye miatt, ideiglenesen...

Akkor nagyon boldog lettem én ott a nádasban. Jól éreztem én eddig is, hogy igazi szabadságharcos az én apám, s csupán azért nincs velünk, mert messzire kellett mennie egy szabadcsapattal, célba lövést tanulni; akárcsak azok a fekete pontok a szemhéjam mögött. Csíkokra téptem a levelet, beszórtam a vízbe, de a kis sikló erre sem jött elő”. Tudtam, otthon ezt szebben kell majd elmesélni, nem ilyen szavakkal, hogy „ideiglenesen”...

Boldogan ültem a kilométerkövön is, sötétben, pedig nagyon fáztam már akkor, de azon gondolkodtam, hogyan mondom el anyámnak ezt a csodálatos délutánt.

Hajnaltájt elkezdtem cigarettázni. Egyiket a másik után gyújtottam meg a benzinszagú öngyújtóval, melyet mindvégig a markomban szorítottam, nagyokat szippantottam, hogy lássák a parázs, észrevegyenek, ha jön az autó és hazavisz.

A kendermagos kis tyúk várt a tornácon, az ajtón meg az üveg mögött a függönyre tűzve, egy cédula: Hétfőn megjövök. Nem írta, melyik hétfő lesz az.

Az üzenet alatt anya leánykori neve állt. Szóval így; eldöntötte. Nem félt már a leánykori nevétől; biztos fordult egyet a történelem kereke.

– A városba ment – mondta Béni bácsi felesége. – Megint behívták tanúnak. Ma ejsze elítélik a káplánt. De legalább megtudja végre, mi lesz vele.

– Ne okoskodj, inkább gyere, segíts behordani a hordókat – szólt rá Béni bácsi. – Mindjárt ránk virrad itt.

Jövet három helyen álltunk meg az autóval, szalonnázni meg vizet tölteni a hűtőbe, hogy csak sötétedésre érkezzünk haza, most meg már túlságosan késő volt, azaz szinte virradt a csűr mögött. Hátul a kertben egymásnak dőltek a kukoricaszárak, és nyüszítő hangot hallattak.

A kis tyúk fél lábon állt a küszöbön.

– Az anyját – mondta Béni bácsi, és feléje rúgott. Tudtam, siem a tyúkra dühös, hanem az anyámra, aki bezárta az ajtót, és úgy elvitte a pótkulcsot is, nem lehet behordani a hordókat a szobánkba. Anya a lánykori nevén sétált valahol, hétfőig.

Megfogtam a kis tyúkot, harmatos tollai közé túrtam a kezem, be egészen a meleg pihékig. Erre lekuporodott. Felfogtam, és beraktam a párnahuzatból szerkesztett cirádás tarisznyámba. Gyengén láttam az istállólámpák világánál, azt is mindegyre eltakarták a hordógurigató emberek. Káromkodni és nyögni is csak halkan mertek. Ez a kis tyúk meg csak némán remegett nekem.

Mire kiértem a faluból, a téglavetők mellett, valóban kihajnalodott már, s ettől minden alá lefeküdtek az árnyékok. Mire aztán felértem a malomhoz, szinte este lett megint; ott tudtam meg Sanyi doktor halálát, gyertyafénynél. Olyan nagyon odaillett!

De előbb elengedtem a kendermagos tyúkot. Az a fajta volt, aki nem akar elmenni. A hűség egyvalakihez, nyilván abból adódik, hogy félünk az összes többiektől, vagy csak az üres tértől. Ezt tanultam magamtól aznap.

Mindegyre letértem a szekérútról, s az erdő szélén, kaszálón megállva kiszedtem a zsákomból, ő meg pittyegett, állt egy fa vagy szénaboglya tövében, és nézett.

– Hess – mondtam neki. – Fuss! Uccu neki!

Nem értette. Elkezdtem csápolni a két karommal, erre hátrább lépett egyet-egyet. Csodálkozott volna, hogyha tud. Feléje szaladtam, kiáltottam is: – Hess! Hess! – Nekilódult a mezőn, de csak körbefutott, nem távolodott el az úttól. – Menj már – mondtam neki. – Jobb neked egyedül.

Ő meg állt, kicsit kíváncsian, vagy nem tudom, hogyan. Nem szokta meg a mezőt, az erdőt, s amint visszatértem az agyagos útra, nyomomban volt megint, úgyhogy újra becsomagoltam. Ölben nem vihettem, mert cigarettáztam, a cigaretta pedig mindegyre elaludt a számban, és újra kellett gyújtanom a töltényhüvelyből készült öngyújtóval. A szélben, mert a szél is feltámadt, mind a két kezemre szükségem volt. Jól elzsibbadt a gyomrom a füsttől, nem éreztem éhséget, de még hányingert sem. A kis tyúknak nehezebb dolga lehetett.

Egy dombon aztán kicsaptam legelni, és úgy tettem, mintha pásztorolnám. Nem ment messzire, csipegetett is, de állandóan felvetette a fejét, és engem nézett.

– Nincs mit csináljak veled – mondtam, s ez egy kicsit visszhangzott, mert közel jártunk már a hegyekhez. – Nem vihetlek világgá. Az anyu elment tanúnak. Az aput elvitték. Béni úr meg levágna téged vasárnapra. Az lenne a legjobb, ha én eszlek meg, Klotild. Mert így csak a róka. Én legalább szeretnélek. Menj innen a francba, érted? – Szinte sírtam ott neki, jól is esett volna. – Szerencséd, hogy elvesztettem a borotvát, mert elvágnám a gigádat, azzal kész.

Közben rájöttem, nem szabad beszélnem hozzá, mert attól még jobban figyel rám, pedig ő sem érthet többet az egészből nálam. Hasra fordultam tehát a kaszált mezőn, játszottam a holtat, mint a favágó az orosz mesében, amikor megtámadta a medve. De én csak elaludtam. Átfázott a hasam, mire felébredtem, korgott a gyomrom, mintha hideg göröngyök görögtek volna benne.

A kendermagos kis tyúk nem volt sehol.

– Te is egy dög vagy – mondtam bele a levegőbe –, de valaki majd csak megesz a végén –, aztán elindultam a malomhoz. Úgy vert a szívem, talán hazáig hallatszott.

A malomban gyertyák égtek, és fújt a szél.

Albert bácsi és a felesége nem szokott egymással szemben ülni az asztalnál, még vacsorakor sem, ha pedig vendég jött, az asszony, az ura mögött állt, s az a válla felett időnként hátranyújtotta neki a kiürült üveget vagy kancsót, s ő ment megtölteni, és ecetes hagymát hozott. Most mégis szemközt ültek ölbe ejtett kezekkel. Albert bácsi talán azért, mert már tizenöt éve nem tudta, mit kezdjen a kezeivel, mióta véletlenül gyilkolt velük. Azután csak gyalult fadarabokat fogdosott, s a faluba is csak értem meg anyámért ment volna le. A felesége legszívesebben összefogta volna a két kezét, jobb hüvelykujját a balra kulcsolva, ahogy egy katolikushoz illik.

Volt ott egy szél is, amelyik mindegyre bejött a szobába, körbekerülte, motozott a szalmazsákban, a kályha felett megmelegedett kissé, aztán kiosont, és beküldött maga helyett egy másikat. Talán Sanyi doktor lelke járt arra, meg a többieké. Hát nem furcsa: valakiről nem tudjuk, hogy már nem létezik? Szerintünk még mindig vadakat lő, eszik, csizmát fényesít, és injekciókat ad még éjjel háromkor is. Csakhogy Sanyi doktor dél óta nem létezett már.

Albert bácsi és a felesége mégis a káplánról beszélt először.

– Tényleg olyan fehéresszőke volt? – kérdezte Albert bácsi a gyertyák mögül.

– Kopacra nyírták – mondta a felesége.

– De azért legalább imádkozott, nem?

– Egy szót se szólt.

– Akkor biztosan megverték. Mert hanem a papok beszélhetnének legalább, őket védi a pápa.

– Tagadott.

– Azt mondod, nem szólt.

– Azt mondják, mégis tagadott. Hogy nem simogatta a leánykákat a hittanórán, nemhogy egyebet művelt volna velük. Szüzességet fogadott.

– Mikor? Kinek? – kérdezte Albert bácsi. – A püspökét is bezárták. Az se volt, aki felszentelte volna.

– Nem nyúlt a leánykákhoz, az a fő.

– De hát kántor lett csak, nem pap – mondta Albert bácsi.

– Ennek a kicsi szerencsétlen gyereknek az anyját miatta tették el az orgona mellől, hogy helyet szorítsanak neki. Nincsen ezzel a fél-pappal valami baj? Ő főz a plébános úrra, azt mondod. Mint egy szakácsné.

– Rokonok.

– Mi székelyek mind rokonok vagyunk, azt mondják.

– Nem mind – mondta az asszony. – Sanyi doktor magyar.

Még az is lehet, hogy bánáti.

– Azok olyan jelentgetősek – bólogatott Albert bácsi, de úgy, hogy ha fején áll a kecskeolló, most leesik. – Van anyja ennek a Sanyi doktornak? Nem másféle ember ez?

– Magyar, na. Még rendes is volt. Eddig rendes volt, orvos.

– Nem idevalósi ez. Farkaskutyát tartott, azt mondod, és latinul beszélt, mint egy pap...

– Még németül is tudott a szerencsétlen – mondta az asszony.

– Bánáti.

– Azt sose tudni – mondta Albert bácsi. – Propaganda. Nem volt mit írjanak az újságba, erre fel kitalálták a klerikális reakciót meg az orvost, hogy az kommunista. Pedig láttam én az apját kacagni...

A kályha mellett ültem, a tisztaszoba küszöbén, úgy tettem, mintha megenném a tyúkhúst a térdeim közé fogott pléhtányérból, s közben a kályhába szuszakoltam a lángoló kukoricacsutkák közé. Ott szinte szárnyra kelt. Sütött a kályha, vörös lettem tőle.

Az újabb szél előbb az asztal felett tétovázott, odébb nyomta a gyertya lángját, aztán ahogy az megmutatta neki az irányt, a kályhánál elsírülve kifordult az ajtó résein. A lángot a beszélők is inogtatták. Valamiféle hártyákról beszéltek, amik hiányoztak a kislányokból hittanóra után, és hogy Sanyi doktor erről nagy, vonalazott papírokat írt tele, még le is bélyegezte, mert az apja földbirtokos volt, és ő most helyesbíteni akar, vagyis benyal ezeknek. A kántornak szerződött ifjú káplán okozta az egészet, a hiányokat a kislányokban; rajta érződött még a papnevelde savanyú kenyér– és fuszujkaszaga. Ostyasápadt volt, igazán. De aztán a törvény és az állam nagy szájába vette: megáldozott vele. A kispap, akinek nem jutott máipüspök, csak szenteltvíz, elolvadt az óriási nyelven, bejutott a titokzatos sötétségbe, ahonnan csak a vére folyhat ki egy belakatolt ajtó alatt.

– A leánykák nem voltak ott – mondta Albert bácsi felesége –, csak a vallomásukat olvasták fel. Meg ennek a gyereknek az anyja mondott valamit. Azt se teszi ki az ablakba.

– De az újságba igen. Abba minden hazugságot kiírnak. Meglehet, hogy kukoricacsutkába ültek azok a leánykák, fenn a hiúban, attól lyukadtak ki, s lettek olyan hiányosak – mondta Albert bácsi. – Tudod te, hogy történik az ilyen. Tudod, ugye, Annuska? Hogy csutikánál jobb még egy káplán is. Meg hogy milyen egy ügyvéd. Talán a doktor urat is tudod, hogy milyen.

– Albi – mondta az asszony —, a doktor úr meghalt már – és egyszerre elsírta magát, mintha régóta készülne rá, vagy csak a gyertyát kerülgető szél vette ki belőle a könnyeket. A kályha pedig, távolról, máris kezdte felszárítani, sima lett az arca egy pillanat alatt. – Négy évig nem láttam magát.

– Szűz voltam ott én is, Enyeden, pedig meg se fogadtam. Ne bőgj – mondta Albert bácsi. – Ez már el van intézve. Azt mondd, ezután mi volt?

– Sanyi doktor vett magának egy motorbiciklit.

– Motort-e?

– Orosz motort.

– Ejsze kifizették neki azokat a bizonyítványokat a leánykákról.

– Elsőáldozók voltak – mondta csendesen az asszony.

– Aztán hova akart menni Sanyi doktor a motoron? Ezeké itt már az egész. Oda van adva. Hova lehetne futni? Mennybe vagy pokolba, fel vagy le, mert oldalra nincs hely.

– A tárgyalásra akart menni, tanúnak.

– Az is az ő bajuk. De az is harminckét kilométer ide, még motoron is.

– Szólították: Bánáti Sándor doktor.

– Bánáti! Na, ugye mondtam.

– De nem jött be senki.

– Nem-e?

Ültem vörösen a kályha mellett, és hallottam, hogy az történt, hogy Sanyi doktor szovjet motorján kihajtott a zöld rácsos vaskapun, indult a tárgyalásra tanúnak, és akkor az ere szárán fordult egyet a szíve. Úgy elfacsarodott neki, megszakadt. Mint aki rosszat gondol, vagy túl nagyot.

Sanyi doktor a templom és a paplak közötti kis téren dőlt le IZS motorjáról, annak meg tovább pörgött a kereke. Olyan helyen túrta be arcát a porba, amelyikre Albert bácsi vagy a felesége, vagy mindkettő egyszerre azt mondhatta volna: – Van isteni igazságszolgáltatás – vagy azt: – Nem ver az Isten bottal.

Ott rugdalt Sanyi doktor lágyan a fényesre kefélt birgelicsizmájával egy darabig, s nézte, hogy egy fekete hangya bemászik az aranyszálas zöld pulóverébe. Nem bírta lesöpörni onnét, beleragadt a verítékébe. A hangya sem akart volna ott maradni. A hangya tudta, hogy utolsó görcsében Sanyi doktor oldalt veti magát és agyonnyomja őt, olyan kemények a görcsös izmai, s a föld is olyan a por alatt. Sanyi doktor sokat járt a hegyen puskával és injekciós tűvel a betyárokhoz, az összes bogár ismerte.

Harangoztak éppen, a városban folyt a tárgyalás, a féligmeddig-pap magában imádkozott két fegyőr között, anyáin meg egy padban, és Sanyi doktor rángatózott a templom előtt. Az egyik kis szél újabb port hordott rá, aztán elindult a malom felé, és estére meg is érkezett, most ott téblábolt a gyertyák körül.

– Te legalább köszöntél neki, hogy isten vele? – kérdezte Albert bácsi. – Elbúcsúztál a szeretődtől?

– Olyan csúf volt – mondta a felesége. – Nem mertem;

Sanyi doktor akkor már valóban csúf lehetett. Mint ki elfelejtett valamit, és eltátja a száját, amikor eszébe jut, mi az. Hogy semmi. Az apám megmondhatta volna neki, de ő sem volt jelen, őt éppen másfelé vitték kenyérszállítónak álcázott autóban.

– Tudja, ki jött oda elsőnek? – kérdezte az asszony. – Egy kis kendermagos tyúk. Odament hozzá, s elkezdte felcsipegetni a morzsákat, amik a zöld pulóvere zsebéből kifordultak. Mégiscsak szegény ember lehetett a Sanyi doktor, ha zsebében hordta a kenyerét.

Másodiknak a diakonissza jött, a nem-katolikus apáca. Őt azért telepítették ki éppen ebben a faluba, hogy majd gyűlöljék a püspök rokonai s az összes katolikusok. Azok meg enni adtak neki, mert azért nemcsak titokzatos dolgok és okok léteznek a világon, hanem van egy olyan nagy madárszárny is felette, amelyik minden keresztényt betakar. A szárnya felett két feje is lehet a madárnak, hangja úgysincsen már.

A diakonissza letörölte Sanyi doktor nyálát, de amikor a szívéhez akart nyúlni, a kis kendermagos tyúk odavágott a csőrével, s egy ember azt mondta: – Hagyja, nővér, hadd folyjon.  Dicsértessék – felelte a nem-katolikus apáca, és nézte, amint kezéről lehull egy vércsepp Sanyi doktor mellé. A kis kendermagos magasra emelt fejjel állt, készen arra, hogy lecsapjon újra. – Mindörökké – mondta a katolikus ember, és továbbment.

Sanyi doktor éppen akkor rúgta a hetediket a templom előtt. A szél sem segített neki, hogy befújt volna legalább az eltátott szájába, a diakonissza meg vérzett helyette. Sanyi doktor körül tele volt emberekkel a tér, de mintha láthatatlanok lettek volna. Ott voltak mind, akik nem utaztak be a városba meghallgatni a vádakat, mert úgysem hitték, s nem akarták látni az orvosi pecséteket sem az elveszített szüzességeken.

Sanyi doktor szívét akkor még egyszer megmarkolta a nagy semmi, és letépte a száráról. Sanyi doktor nem látta az embereket a téren, szerencséjére.

– Egy mentőautó bevihette volna – mondta Albert bácsi felesége.

– A tárgyalásra? Nocsak. Direkt azért halt meg, hogy ne kelljen bemennie tanúnak. Kristályné leköpte legalább?

– Csak megnézte.

– Boda úr?

– Az felszedte volna onnét, de nem hagyták. Nézték.

– Ez meg... ez a Sanyi doktor? Nem szólt? – Nézett. Csak nézett, guvasztotta a szemit.

– Nem hunyta le?

– Magát ne érdekelje olyan nagyon, hogy mit csinált a halála előtt! Maga ne figyeljen oda! Nehogy utána csinálja.

– Azt mondod, nem hunyta le?

– Bizton fennakadt neki.

– Ilyenek ezek a bánátiak. Csak néznek. Mostanra kövér is lett már, lefogadom.

– Keszeg ember volt, bajuszos.

– Lehet, hogy mégiscsak magyar ember volt.

– Lehet, hogy nem bánáti. Csak úgy hívták: Bánáti.

– S azt mondod, mind elmentek mellette? Dolguk volt, biztosan. Nem hívták az orvost?

– Ő volt az orvos. De a harang mégis szólt.

– Szólt-e?

– Pedig csak tizenegy óra múlva egy kicsivel. Mégis kongattak valakik.

– Na, jó – mondta Albert bácsi. – Te is imádkozhatsz érte egyet, hagyom.

Albert bácsi értette, mégis, felfogta az egészet, pedig évek óta nem járt le a faluba, nem látta sem a káplánt, sem Sanyi doktort személyesen. Ebben a történetben mégis ő volt az igazi tanú, nem az anyám. Egyszer a városban ő is állt bíró előtt, és tudta, hogyan lehet százféleképpen összemocskolódni, törvényesen.

Anyám pedig reggel a malom előtt állt, zsorzsettruhában és Jenő bácsival. A városból jöttek, Béni bácsi teherautóján, aki a válluk felett kacsingatott nekem. És még mindig csak vasárnap volt, nem hétfő. Hétfőn lementünk volna anyáért az állomásra Albert bácsival, szekéren, s a dunnát is elhozzuk a tornácról.

Anya fáradt volt, sovány, a sápadtságtól szinte szép, és nem érdekelte a dunna. Olyan volt, mint aki kidobta az albérlete kulcsát a vonat ablakán. Jenő bácsiról akkor láttam, milyen kicsi, és mekkora csodálattal néz fel a mamára. Römikő-fogai csillogtak, s azt mondta, ő most bukaresti, az anyjának akkora trafikja van, abba is be lehet költözni más híján.

– Eljöttem az anyádért, kis Tiborc – mondta. – Kiböjtöltem. Szeretem.

Béni bácsi a sofőrfülkéből integetett nekem, de nem mozdultam. Mindenki állt egy pillanatig, még a szél is elakadt valahol. Béni bácsi az ablakon át kinyújtott egy borosüveget, és Jenő bácsi csontos vállához koccantotta, hallottam a hangját.

– Húzza csak meg, attól felébred – mondta.

Jenő bácsi kortyolt az üvegből, aztán visszaadta, és Béni bácsi is ivott belőle. Anya még mindig nem szólt, feszes fehér arca úgy fordult vissza rám, mint egy tükör.

– Na, gyere – mondta végül, mert valakinek mégiscsak szólnia kellett.

– Előbb a holtakért – mondta Béni bácsi, és elkezdte a földre önteni a bort az üvegéből. Húsz kiló pityóka árát locsolta ki ott. Albert bácsi csak nézte, hogy helyette a föld issza meg az áldozati italt.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Szar vagyok, nem jegyző – mondta Jenő bácsi. – Köszönöm.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Nem nekem kell elszámolnia a fegyverekkel, ha arra gondol – mondta Jenő bácsi. – Hiába adtuk ki maguknak, és hiába rejtegették, semmire sem mentünk vele. Dobják el végre, Albi. Föladtuk.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Ezt a gyereket meg az anyját elviszem – mondta Jenő bácsi –, a többi nem érdekel.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi –, a gyereknél még van egy.

– Hoci, öcsi – mondta Jenő bácsi –, addsza ide azt a stukkert.

– Az apáé – mondtam.

– Az apád attól kódul. Add ide, majd elsuvasztjuk egy budiba.

Összeszedtem a vánkoshuzatba a holmimat, de kivettem belőle a pisztolyt. Visszahajtogattam rá az olajos rongyot, nagyjából úgy nézett ki a csomag, olyan ártatlannak, mint az éjszaka, amikor kivettem a hídlás alól, a búbos bankák fészkéből. Így lett fegyvere Jenő bácsinak, hogy aztán rám foghassa.

Anya meg csak állt a teherkocsi mellett. Aztán ült mellettem, melegen, a raktérben, elindultunk, s a tájat betakarta a por, engem is ellepett.

Egy év múlva, mostanra, a malmot elborította a visszafelé folyó víz, a múlt véget ért: ragyogott a tükör, amellyel szemben nem áll senki sem.

Feküdtem a mosókonyhában, a történet rengeteg sok elszakított vége itt mind összeért, és én megpróbáltam aludni végre.

Reggelre aztán anya eltűnt, és ezzel újrakezdődött az egész.

VI.

A láthatatlanul messzi hegyek felől halkan szivárgott be az ősz a városba, onnan a házunkba. Minden mozdulat úgy csengett benne, mint a szőnyegre ejtett kristálypohár. A poharak egyébként kezdtek eltünedezni a házból. Az ezüstök is fogyatkoztak. A frakkoknak egyszerűen nyoma veszett, éppen olyan észrevétlenül, akár a macskáknak.

A levegő nagyokat ingott, mint egy kiállítás vászonpannója, melyre életnagyságú színes festményeket akasztottak, lehullt róla egy-egy kép, tárgy, végül Elzász-Lotaringia udvarhölgy is a szomszédban. Egy kedd reggel nem kelt fel az ágyból, hogy tejeskávét kotyvasszon magának a folyosói gyorsfőzőn. Goguék elfoglalták az egész emeletet. Az udvarhölgyeknek – jutott eszembe egy délután – sem férjük, sem gyerekük nem volt, vagy másutt éltek, nem láttam őket, csak helyettük egy-egy furcsa bélyegű levélborítékot. Tengerek is érkeztek így felragasztva, meg királyok.

Az esőfelhők még a hegyek fölött kószáltak; később érkeznek le ide. Én már ott éltem a felhők alatt, éreztem, hogy megtelik cipőm nedves fenyőtűkkel, átázik az ingem, hideg gallérja megmegérinti a tarkómat. Naponta kétszer váltottam ruhát. Anyám meg is kérdezte:

– Szerelmes vagy, hogy ennyit öltözöl? – Nem sokkal többet kérdezett és beszélt velem egész ősszel; nekem sem volt kettőnél több ruhám, elfértek egy szék támláján. Anya naphosszat a konyhában tett-vett, főzött, és sikálta a repedt cementpadlót, aztán feladta a reggelit, ebédet, vacsorát, Jenő bácsi időnként cukrot, tejet hozott a trafikból jövet, olyankor uzsonnáztak az ebédlőben. De az udvarhölgyek nem jöttek vissza. Róza néni és Ducu úr volt Mária nagysád közönsége. Csudálatos dolgokat mesélt nekik.

A padláson hűvösre fordult az idő, a parkettázott mosókonyhában hevertem. Láttam, amint a hegyek között, ahova vágytam, egy agyagos ösvényen megállt az esővíz, és a gumicsizmatalpak elcsúszott recéinek nyomát. A tisztásokon elfeküdt a durva szálú havasi fű, messzire világítottak belőle az őzlábgombák elpuhult kalapjai. A fák törzsén lecsurgott az eső, az alsó ágak tövétől induló sötét csíkokat hagyott. A gombák és az avar illata beszorult a fák közé.

Két tisztáson át lehetett eljutni a malomig. Az elsőn elfeketedett zsindelyű szénacsináló boronaház állt. Ajtaját ravasz szerkentyűkkel, furcsa kallantyúkkal zárták be, de a hiúban meg lehetett aludni. A széna átnedvesedett, hűvösen csúszott tenyerünk alatt, de aztán melegen ránk fülledt, amikor belefeküdtünk.

Sanyi doktor arrább húzta a zsákját.

– Ülj le – mondta, és billegett szájában a cigaretta. – Szusszanunk egyet.

Hallatszott, ahogy a zsindelytetőt karistolják a fenyőágak. A deszkafal hézagain zöldesszürke fénycsíkok érkeztek, a padláson egymásba olvadtak, színük elváltozott. Sárgás derengésben ültünk Sanyi doktorral, lábunk lüktetett a gyaloglástól. Elkezdte kifűzni a bilgericsizmáját, nehezen csúszott a ringlikben az átázott szíj, Sanyi doktor nyögött az erőlködéstől.

– Segíts már – mondta –, meg kell igazítanom a kapcámat. Kölyökkoromban elhasítottam a bütykömet egy baltával. Most nyomja.

Hátamat a deszkapalánknak vetettem, megmarkoltam a csizma orrát, sarkát, elkezdtem húzni. Sanyi doktor felém csúszott a szénán, orrán-száján dőlt a cigarettafüst, ahogy lihegett.

– Markos gyerek vagy, hallod-e – mondta, amikor végül kezébe adtam a csizmát.

– Akkor ad nekem is egy szivart?

– Találsz a zsákban. A bal zsebben keresd.

Kicsatoltam a bal zsebet, Sanyi doktor közben a kapcáját lengette, aztán visszacsavarta a lábára. Nem mondtam neki, hogy eldobtam a Nitroglicerin nevű üvegét, amit a zsákban találtam, mert estig kerestette volna velem a szénában. Ültünk és cigarettáztunk a sárgás derengésben.

– Jó, mi? – kérdezte. – Szívd mélyen tüdőre. Engedd el magad.

Egyedül voltunk a világon. Éppen csak hagyni kellett, hogy egyedül legyünk, és kiélesedett érzékeinkkel sem figyelni semmire. Dobhártyámon éreztem a szél hűvösét.

– Ide figyelj, fiam – szólalt meg Sanyi doktor –, mondani akarok neked valamit. Ne említsd apádnak a pisztolyát. Van neki elég baja anélkül is. Elmúlt negyvenéves. Egyébként, szerintem megfeledkezett róla. Jó, hogy elvitted, netán még eszébe jutna valami régi marhaság. Fiatalon az ember fegyverre vágyik. Meg amikor már nagyon öreg lesz. A kettő között megvédi magát másképpen is. Kitaláltunk már erre százféle hazugságot. De hát, ki ellen védené magát, fiam? Nincs nekünk ellenségünk más az öregségen kívül. Vágd fel egy ember hasát, egyforma gyomrot, májat találsz románban, magyarban, franciában, még egy négerben is. Régi érv ez, tudom, nem is merném elmondani egy szószékről. Kiröhögnének, mert ők is annyit mondták már, és annyiszor megcáfolták ugyanők. Gondolj az örökbe fogadott gyerekekre, a bitangokra bizony. Olyan nyelvre taníthatod őket, amilyenre akarod, függetlenül attól, miféle volt az anyjuk, apjuk. Nem is nagyon fontosak. Mi meg itt mindenféle határokon vitatkozunk, apai, anyai jogon. Nincs más határ, csak a testünk és az idő – mondta Sanyi doktor. – Hidd el, hogy egyszer még én is meghalok.

Fújt a szél, gyertyalángokként inogtatta a fenyőgallyak bolyhos végeit. A másik tisztáson, fennebb, egy ugyanilyen borona–  házban, mint amelyikben Sanyi doktorral feküdtem és ahonnan oda gondoltam, talán ott hevertek már a többiek. Férfiak mind, talán sebesültek. Cigarettázni sem mertek, mert az kilométerekre ellátszik, és elfogyott már a lőszerük. Magára ették a juhsajtot, kiszáradt tőle a szájuk. Bekecsük csípősen büdös, pont mint a juhtúró. Ilyenkor ők már bundakabátban jártak. A posztózekéknek még ennél is rosszabb szaga volt eső után. A fenyőké jobb, de alig érződik. A patakmosta agyag tiszta illata sem jut el hozzájuk.

Ilyen levegőben nyugodtan aludhatna az ember, úgy, hogy reggel föl se kel. A reggel pedig az esténél is szebb az erdőben. Igaz, reggel érkeznek fel a fenyvesbe a katonaszínű terepjárók, és akkor már nincs mit tenni. Az autókban sokan ülnek, csupa puskás alak. Aludja ki magát az ember legalább, amíg a vízi erőműhöz vezető úton odaérkeznek, mert aztán úgyse hagyják, hangszórókban kiabálnak, hogy adja meg magát.

– Harcolni meg minek? – kérdezte mellettem Sanyi doktor. – Élni kellene inkább. Mindegy az, hogy hívják a szülőföldedet, ugyanazok a fák állnak rajta, ugyanazok az emberek járkálnak, bújnak a fák alatt. Messziről nézve úgyse tudod megállapítani, miféle nemzetek. Már amíg fel nem hergelik őket, mert akkor aztán zászlókat lengetve jelzik, hogy mifélék, hogy ők mások. A mieink a kokárdát úgy viselték, mint célkört, a mellükön. Persze hogy odadurrant valaki. Naná! Nem a gazdáinkra kellene figyelnünk, fiam, hanem egymásra. Nem vagyunk mi kutyák, még ha elugatjuk is magunkat néha. Megesik, hogy jólesik. De mindegy az, úgyse érti senki. Akinek egy csepp esze van, nem is akarja megérteni, mert akkor ütnie kéne. Mi is úgy tettünk, mintha nem hallanánk őket, amikor előbb nyüszítettek, aztán ugattak. Uraknak hittük magunkat. Csakhogy nekünk egy csepp eszünk sem volt. Puskánk annál több, meg a dühünk is sok. Gőgös és kevély dolog mindkettő. A félelmünket kiabáltuk túl, azt hiszem: De csak álmomban hiszem. Lehet, hogy ébren nincs igazam. Ebben a dologban senkinek nincs igaza, mert mindenki győzni akar vele.

– Apa győzni fog – mondtam csendesen.

– Hát önmaga felett, az lehet – kacagott Sanyi doktor. – Tudod te, miért nem megyünk mi tovább innen, a felső házig? Megmondom neked, elég nagy vagy hozzá, szivarozol is. Hogy ne lásd az apád román asszonyát. Az asszonyát, egyszerűen. Annak is ott van az izéje, mint egy pápuának. Szavak nélkül megértik egymást. Estére az asszony hazamegy az urához, akkor aztán majd úgy ül apád az Albi úr malmában, mint egy szerzetes, a kezét megcsókolhatnád, hogyha engedi. Csak meg ne szagold.

Orromat kibélelte a szénaillat, nem volt alkalmas egyébre. A fenyő sem söpörte már tűleveleit a zsindelytetőről, elcsendesedett. Hevertünk békességben, és kellemesen sajgott minden porcikánk.

– Egyetlen dologra figyelj, amíg élsz, fiam – mondta Sanyi doktor. – Soha ne kérj jogokat senkitől. Ne harcolj, hanem élj. Úgyis elmúlik minden, kérvényeden lejár a határidő. A harcosok csak félemberek: egyedül az ellenségre figyelnek, nincs se erejük, se idejük mást látni. A maradék felük ugyan hősies, de nagyjából halott. Én kötözöm be őket, tudom. Te azt tudd és hidd, hogy megvannak a jogaid. Még ha elveszik is tőled: megvannak. Valahol. Benned. Viselheted, tudhatod. Szabadon csinálhatsz gyereket. Ne figyelj oda, magadra figyelj! Meg arra az asszonyra. Hallgasd, hogy jön-megy benned a vér. Az a legszebb, amikor az ember éjszaka hallja, hogy veri a vére a szívbillentyűit. De, hogyha jogokat meg életet kérsz, ki akarod küzdeni meg mifene, amikről a képviselőid szónokolnak: azzal elismered, hogy nincsenek jogaid, de szeretnéd, hogy legyenek, és másoktól várod, hogy megadják azt, ami úgyis a tiéd. Mintha visszakérnéd a kifolyt véred felét. Ne fogadd el, hogy kisebb vagy másoknál,  csak mert kevesebb a rokonod. Ne mondj le semmiről, se a nőkről, se a beszédről, se a jogaidról. Az életedről semmi áron. Egy életed van, és annak mindegy, milyen nyelven szólítja magához az Úristen, aki nincs. De mások kezére ne add. Ember vagy, Tibi.

Sanyi doktor fektében hátat fordított nekem, arcát szürkére festette a fény. A szénapadlás lassan elsötétedett. Fennebb, a völgyben már este volt.

– Ezek a jogok is – dünnyögte Sanyi doktor. – Ki határozza meg, mik azok és meddig érnek? Te csak élj, Tibi. Inkább úgy, mint a növény, ne úgy, mint a katona. A növénynek nincsenek jogai, mégis mindenütt ott van. És néha arra gondolj éjszakánként, hogy az állatoktól származunk. A szabad állatoktól. Én  alszom egyet, nem megyek tovább.

Ez csütörtök hajnalban történt. A mosókonyhában akkora csönd volt, hallhattam volna a szomszédos őrült üvöltését, de mostanra ő is belefáradt, és nyilván letépte már magáról az ünnepi fehér inget.

– Veled akarok aludni – mondta a mama. – Hagyod? Vékony hálóingben állt az ágyamnál, láttam két merev, barna mellbimbóját, és sima hasa alján a háromszögletű foltot.

– Húzódj bennebb, Tibi.

Bennebb hengeredtem az ágyban, aztán éreztem a fal szagát. Hátamon az ő melegét éreztem. Átvetette rajtam a lábát, úgy aludt el, mint ki így szokta meg másvalakivel. Engem messziről kerülgetett az álom, és féltem, hogy elvisz, akár egy nagy madár, aztán elejt, éppen a hegyek felett. Egyszer csak ott leszek, de nem bírok lábra állni, nézhetem fekve a körülöttem sündörgő vadakat, amíg szememre nem hull egy fenyőtű.

– Te vagy a legjobb férfi az életemben – mondta reggel a mama. – Nyugodtan aludtam végre.

Mosolygott, aztán újra ellett valahova. Gyönyörű, meleg képét ott hagyta a szememben, a vadak között. Szokása ellenére, déltájban ismét megjelent egy alumíniumlábassal, etetni akart. Lehet, kellett volna neki egy valódi ember, azt hiszem, azért akart felnevelni hirtelen. Bár talán csak szabadabban mozgott a lakásban, mióta nem fordult fel gyomra a macskaszagtól, és Róza nénibe sem botlott bele. Két folyosó volt a lakásban, de nagyon keskenyek.

Tankönyveket lapozgattam tizenegyig. Az egyik fedőlapjára barna medvét nyomtattak, és hős pionírokról, mozdonyokról lehetett volna olvasni benne, a mieinkhez hasonló betűket. Az első verset, amelyik felett a címer volt, nem értettem meg, de a másodikat igen: ősszel kezdődik az iskola, és az úttörők örvendenek neki. Az orosz tankönyvben Katyusa kiment a partra, pedig köd volt, igaz, hogy virágoztak az almafák. Egyszóval, ott tavasz van vagy egyéb, talán egy dal csupán, de az örökké.

– Vidd fel a lábast – mondta anyám, merthogy nem nekem hozta a rántott, hagymás csirkevért, hanem Ducu úrnak küldte volna fel a padlásra. – Hadd egyen szegény. Róza nem gilt, de erre az egyre rákapatta. Egyébként is, hazautazott. Két nap múlva majd idehozza a túrót, a paplanát és a hivatalos iratokat, hogy összeházasodhassanak. Tibi, kérdezd meg tőle, ha visszajut ide egyáltalán, hogy mi újság otthon. Csak úgy: hogy ityeg a figyeg, lezseren vagy udvariasan. Téged szeret, neked talán elmondja.

Nem mesélhettem el neki semmit Róza néniről, a vele töltött rémes éjszakámról, mert neki is lehetett olyan épp elég, úgyhogy felvittem a langyos lábast Ducunak.

A csóré matracon feküdt, cigarettázott. A padlón egymás hegyén-hátán hevertek a sárga, barna, fekete óraszíjak, nem látszott köztük a régi ösvény, ami éppen a barnáktól a sárgákig vezetett, aztán sehova, avagy a falig. Azon túl az okos őrült üvöltözött éjjel, ha felébredt, netán el se aludt.

A széttaposott szíjak körül elkenődött a ragasztó: mintha Ducu bácsi azokon táncolt volna egymagában, és most azért hever fáradtan a kórházinak látszó matracon. Itt is történt valami, aminek nem ismertem az okát, miközben nem is volt az olyan nagyon titokzatos.

– Leülj? – kérdezte halkan Ducu bácsi.

Letettem a lábast a padlóra, leültem a matrac szélére, és máris orrom alá került a térdem, megéreztem rajta a szagomat. Ducu bácsi meg azt mondta:

– Eddig Ducu úr volt egyedül, most el van hagyva, érted? Most rossz neki. Butaság, ugye? Ducu öreg. Jules möszjő is öreg. Feküszik a szobában, és kész. Egyszerre nincsen. – Elmosolyodott, ettől álla felcsúszott az orra alá. – Nincs nyugdíj többet, se Máriának, Jenőnek se. Neked se nincs nyugdíj. Ducu  úrnak van, sok van, pénzt kap Ducu, mert hős volt Ducu. Rózsikának is van tőle, vonatjegyet vegyen. Ne féljél, Ducu úr vesz neked margarint, halvát. A mamának is, hidd el, Jenőcskének is vesz, meglátod. Mert hanem a mama elmegyen, és te is elmegyei, és Jenő meghal, mint Jules möszjő, egyedül. Ezt megmondjad ott, a mamának. Ducu úr fizet reggelit, és az ebédért is ad pénzet. A Rózsika eszik nálatok, jó? Nem főz, csak ebédel. Megmondod?

– Meg – mondtam.

Hát ilyesmire gondolt itt magában, s talán Róza nénit öltöztette selyemruhába, képzeletben, azért táncolt az óraszíjakon, ha igen. Egyre vidámabb lett ott nekem, üres szájjal kacagott.

– Jól van, macska nincsen, nem eszik – mondta. Kacagott, de nem igazán, csak úgy, mint mikor a lefejezést játszottuk. Azt mondtam egyszer, király vagyok, felismertek rövidnadrágban is, s akár visszaállíthatnám egy órával az ebédlői nagyórát, ha úgy tetszik. Ducu bácsi erre elhúzta a tonettszéket az ablak elől, alája terítette a piros ingét, eléje térdeltetett, úgy, hogy az ülőkére szorult a mellkasom, a fejem pedig a támla alatt kibújt hátul.

– Gilotin – mondta. – Királynak volt, nincs feje.

Kacagott akkor is, de nem voltam megelégedve a kacagásával.

Kimentem a padlástérre, a porba, aznap készítettem el rozsdaszínű kuckómat. Most oda se mehettem volna: guggolt már benne Mária néni, feküdt Radu II., sírt az anyám, onnan cipelt le ölben Jenő bácsi, és a sátor alakban kifeszített pléd egyik oldalát is elsodorta. Fele maradt a kuckónak, ettől elcsúnyult. Visszamentem anyához, a konyhába, ahol ebédet főzött. Lógott a haja, így nem szerettem, mert azt akartam, hogy szép legyen.

Róza néni kedd reggel érkezett meg a hét éve csak álmában látott szülőfalujából, nagy ebédre való ételt hozott, mert nemcsak ilyen-olyan retyerutyájuk, hanem tyúkjuk is maradt még az egyik szomszédnál; bár inkább annak a régi tyúknak a felnőtt csibéje lehetett az. Elhozta, amit tudott. Volt egy kis hercehurca, hogy ki vágja le a tyúkot, anyám irtózott tőle, Róza néninek derogált, végül Jenő bácsi, trafikba menetel előtt, hajnalban rátaposott a két szárnyára, elnyisszantotta nyakát a minszki bicskámmal, és ott hagyta nekik a konyhacementen. Róza néni leforrázta, anyám feltrancsírozta, megfőzte-sütötte. A büdös forrázóvizet én öntöttem be a vécékagylóba, a tollak nem akartak lemenni a vízzel, egy emelettel lejjebb legalább, az államosított lakást kapott munkásokhoz. Aztán ebédeltünk az esti homályú szobában, annyi ezüsttel, amennyi soha nem volt nekünk, a damasztabrosz is csak Róza néni fogadására került elő. Úgy is ült az asztalnál, mint ki megérdemli.

– Zsigának hívják, Tibi, az apádat, vagy Imrének? – kérdezte Rózáné.

– Nem hívják – feleltem –, magától megy, ha akar.

– Ne szemtelenkedj, jó? Szépet akarok beszélni róla.

– Azt lehet – mondtam tele szájjal.

– Járt egy nagy fekete ember, valami Zsiga vagy Imre a szomszéd faluban, kollektivizálni. Vagy nem is. Azt mondta csak a népeknek, jobb, ha megcsinálják ők maguknak a kollektívet, önként, mert ha nem, mások csinálják meg nekik. És az micsoda különbség! Okos egy fekete ember volt, na. Felemás dolog ez, node ilyen az intelligencia. A népek erre fel belementek a dologba, a kollektívbe, java részük aláírta a belépési nyilatkozatot vagy micsodát, s felküldtek a tartományhoz. A párthoz, na. Azok meg majdnem megbolondultak az örömtől. Mert hát addig hiába szedték össze az embereket éjszakánként a fekete autóba, Luka László is hiába rakta ki a pisztolyát a szónoki emelvényre a maga szülőfalujában, hogy azzal ő majd megmutatja a reakciósoknak, nem lehetett bevinni ezeket sehogy se. Most meg itt volt nekik egy egész falu, mégpedig a püspök faluja. Díjat kaphattak volna érte valakitől, hogy milyen jól agitáltak, pedig ott nem csináltak semmit, másutt attól még éppen eleget. Ne mondjam el, jó? A végén még meghallja ez a focikapus.

– Jó – mondta Ducu úr. – Ne.

– Na, szóval kivonultak mind, s a községháza nagytermében elkezdték felavatni a kollektívet. Ott ült a veres asztalnál mindenki, éppen csak a fekete ember nem, s mondták, mondták, hogy milyen jó lesz a jövő. S hogy most már látszik, hogy a magyarok is demokratikusok, segíteni akarják ezt a hazát. Miközben itt nem is volt betervezve a kollektív gazdaság, mert ez hegyvidék, olyan meredek a szántó, támasztani kell a tehenet az eke előtt, hogy el ne dőljön, a traktort meg nem lehet kitámasztani. Azt még a szovjetek sem találták ki. De azért jó lesz a jövő. Van itt öntudat, hűség és minden. Csak ne lennének katolikusok. Ezek meg a teremben félrenyelték a nyálukat, ahogy ezt hallották. Hogy nekik nem is kellett volna beállani a közösbe, de most már benne vannak végleg, visszacsinálni nuku. Kilépési, nyilatkozat nem létezik, csak belépni lehet, ez egy olyan párt vagy micsoda. Kollektív, na. A fekete ember akkor már húzódott kifelé a teremből, pedig még az ünnepség elején tartottak, a plecsniket később osztogatták. Kapott is mindenki, aki elöl állt vagy a veres asztalnál ült. Szerintem a Zsiga vagy Imre ment és elásta magát.

– Haggyad már – mondta Ducu bácsi.

– A népek szemükbe húzták a kalapjukat, s mentek ők is kifelé, fogcsikorítva. Egy szavuk sem volt, vagyis éppen annyi volt nekik, mint a földjük. Közös, na. Szóval nem szóltak.

– De te mondod – mondta Mária néni.

– Én igen. Nekem annyi földem sincs, amit rám kaparjanak. Mondom tovább is.

– Jó – mondta Ducu bácsi.

– Ez a fekete ember, ez a Zsiga vagy Imre vadászni járt, azt beszélik.

– Imre – szóltam közbe. – Imrének hívják.

– Fegyveres volt, az a lényeg. Lehet, hogy vadakra váltotta ki az engedélyt, de igazándiból emberekre akart lőni. Te mit szólsz hozzá, Tibi?

Nem volt kedvem szólni, úgyhogy tartottam a számat és benne a lestyános csorbát, anya pedig, aki éppen behozta a makarónis tálat és a túrót, billent egyet a talpán, pont úgy, mint  egy elsőáldozó kislány, mielőtt letérdel az ostyaosztó pap elé, a tálcához, amit az álla alá tolnak a ministránsok, és közben rákacsintanak, merthogy osztálytársaik. Anyánál tényleg volt egy tálca, és éppen az álláig emelve tartotta. Mária néni keresztbe rakta az ezüstnyelű evőeszközöket a tányéron, mint aki nem kér többet enni. Ducu úr hallgatott, nem is volt hely összehuty–  tyant fejében a hangnak, Róza néni meg élvezte. Ő úgy tisztelte – a férfiakat, mintha mind hivatali fennebbvalói, a gazdái lennének, aztán befelé kacagott, hogyha lebuktak, mert azt élvezte leginkább. Hogyha kínozzák őket és hallgatnak.

– No – mondta a csöndben –, elkapták ezt a fekete Imrét egy nap a legények a falu felett, amikor erdőlni mentek. Többen jártak együtt, hogy megverhessék az erdészt, ha tilosba tévedtek volna, ahova akartak is, és rajta lesznek kapva. Ült a fekete Imre egy fa töviben, nézte a semmit. Úgy elvették a puskáját mellőle, mint lapáton a bakaszart a bokor mögül. Abban a mesében az illető félcsórén visszafordult, hogy lássa, mi jött ki belőle, elvégre az övé; és hát semmi se. Pedig ő elvégezte a dolgát. Az aztán az ijedelem! Az sincs, akinek szóljon, hogy ellopták a szart alóla, ami egyedül az ő tulajdona. A többiek meg röhögnek persze a bokorban.

– Rózsi! – szólt rá Mária néni. – Vigyázz, mit beszélsz, eszünk.

– Tudom – mondta Rózáné. – Nem felejtem el én, Mariskám. Mindig eszembejuttatod. Nohát...

– Beszéljed – csattant fel Ducu bácsi parancsoló hangja. – Él az ember?

Anya közben letette a makarónit az asztalra, és a dívány sarkába rogyva figyelt a két nagy szemével. Inkább engem nézett, mint Róza nénit, aki hátravetette magát a székben, fejea támlához koccant, és egyszeriben elindultak a könnyei, mintha nagyon megütötte volna magát. Bőségesen sírt, mintha életében először tenné, és talán éppen ez történt vele ott a szemünk láttára.

– Megfogták az Imrét – szipogta.

– És felhasították – sipította Mária néni magas hangon, csak néztem, honnan jön ki belőle. – Kimetszették a szép szívét! Férfihalál. Úgy a jó. Lefogadom, hogy boldog volt ez a Zsiga, mert beteljesedett a végzete, és éppen úgy, ahogyan elképzelte. Körben a rengeteg kemény legény, és ő egyedül... Mondd már!  

– Megkötözték – mondta Róza néni –, volt náluk kötél bőven, lánc is, mert hiszen fáért mentek. Aztán összehordtak az ágakat, hogy most megégetik. Máglyán. Legyen vértanú, ha úgy esik jól neki! Elvégre ő is új istent szolgált, akiről senki se tudja, hol lakik. A fekete ember meg egy szót se szólt, azt mondják. A legények fél napon át cipelték a rőzsét, hogy kilegyen a rakás, gyantás ágakat raktak közibe, de ez az Imre szót se szólt egész idő alatt. Pedig még viccelődtek is vele: berakták a vadásztöltényeit a máglyába, hogy majd szép tűzijátékot rendezzenek alatta, és mondták neki, hogy örvendjen, elvégre katolikus felesége volt, s az biztosan élvezné a megégetést, a mártíriumot, mert úgyis azon nőtt fel, biztosan szűz maradt mellette, hiszen utána se engedett magához senkit, nem volt rákapatva az örömre. Meg ilyesmi. Ez az Imre meg meredten ült a rücskös fa töviben, gúzsban. Állítólag a legényeknek egyre nagyobb kedve kerekedett, és már mindenfélét kitaláltak, amit a hittanórán tanultak a vértanúkról, és borzasztóan ordítoztak egymásnak. Szerintem az erdőpásztor is messze elfutott, pedig tilosban voltak. De aztán kezdtek elfáradni. Mire kész lett a rakás, máielment az a nagy kedvük. Délre járhatott az idő, biztosan megemlítek addigra a legények. Felállították mindenesetre a farakásra a fekete embert, s elkezdték a gyufát keresni, mert addigra az is elfogyott, annyit szivaroztak idegességükben. Az meg csak állt a rozsén, még szerencse, hogy odakötözték egy rúdhoz, mert ha nem, eldől. Nagyon kivette már erejét a napsütés. Szó meg egy se. Délire a legények is elcsendesedtek, csak nézték, hogy áll ez ott fenn, ferdén, megkötözve. Tényleg úgy, mint egy vértanú a szentképeken. Mire fel, egyszerre megszólalt. – Hülyék – azt mondta. Ahhoz képest, hogy az ő életéről volt szó éppen... Vagy már nem akarta...

– Hülyék, azt mondta? – kérdezett bele Mária néni. – Istenem! Miért nem mondta azt, hogy szereti őket? Értük hal meg.  És a saját legszebb vétkéért, ami egy tévedés volt! Hát nem egy Jézus Krisztust akartak azok?

– Nem – szólalt meg a mama, a hangjára találva. – Nem egy Jézus Krisztus volt, nekem elhiheted.

Olyan büszkén ült a dívány sarkában, mint egy isten özvegye. Kifeszítette szép derekát, gerince árkába simult a ruhája, és úgy elrendeződött az arca: egy idegen szépség, egy nedvekkel teli lüktető asszony viselhette volna, akin még a címlapfotókon is érződik a meleg, ami télen is megvédi egyedül az ágyban, és aki mindent képes túlélni, mindaddig, amíg évek múlva vissza nem talál régi alakjához, akkor újra kivirul. Ilyen lehetett anyám lánykorában, és most újra olyan lett.

– Végül – mondta Róza néni – nem a máglyára tették, hanem alája.

– U! – nyögött fel Ducu bácsi. – Ohé!

– Befektették egy vízmosásba, csak úgy né, összekötözve. Igaz, hogy gallyakat terítettek alája, nehogy felhűljön, aztán elkezdték ráhordani a fát, amit délelőtt összeszedtek. Ráment a délutánjuk. Nem hagyhatták abba, ha egyszer elkezdték s egy napjukba tellett a dolog. Sötétedés előtt úgyse mehettek le a hegyről. Odaraktak hat szekér fát, amit ellophattak volna, aztán üres szekerekkel hazamentek. Azt se vették észre a faluban és főleg a milícián, hogy semmijük sincsen, mert azt sem akarták észrevenni addig, ha lopták a fát. Nohát, ezt a fekete Imrét két nap múlva találta meg az erdőkerülő, addig úgy kiáltozott, mint a bagoly éjszaka. De addigra már szétment a veséje a hidegtől meg a víztől, ami aláfolyt, mert közben esett az eső, azt mondják. Az avarban felül sok a hideg, alul meg a meleg. Az idegesség sem nagyon használt neki. Most a kórházban pumpálják belé a vért, hogy egyebet ne mondjak.

– Ezek már meghalni sem tudnak tisztességesen – mondta Mária néni. – Nem férfiak ezek.

– Nem hagyják – mondta Ducu úr. – Csak megverik, nem hagyják – és kitátotta a száját, amennyire bírta, mutatta a sötétséget benne, és abban egyetlen fogát.

Mária néni utálkozva elfordult, nagyjából az ablak irányába, Róza néni meg hirtelen felütötte élettársa állát, csak úgy koppant.

– Ezek nem szigurancások voltak, ezek a mi legényeink mondta. – Maga tartsa a száját, jó?

Anya akkor borzasztóan felkacagott. Egyre kacagott, s a többiek döbbenten, némán várták, hogy elmagyarázza, miért. Egyetlen szót sem vetett nekik. „Nem szabad mindent megmagyarázni – jutott eszembe Jenő bácsi ostoba oktatása a trafikban. – Hagyd csak, hogy titokzatos okok, fegyverek suvaszszanak be a gödörbe. Ha elmondod, csúf lesz. És mit is lehetne mondani?”

– Szájharmonikázzon egyet ezeknek, Ducu úr – mondta a mama, amikor végre abbahagyta a kacagást. – Hadd élvezzék ki végedesdevégig.

Az egészben volt valami színpadias, Ducu bácsi éppen ezért meghatódott tőle.

– Szegény szép asszony – mondta –, szegény – és telerakta száját makarónival, talán azért, hogy ne kelljen többet mondania.

– Tibi – fordult felém a mama, és én nem tudtam hova lenni –, ne egyél többet. Csomagolj! Beteglátogatóba megyünk. Hazamegyünk, kisfiam. Felápoljuk azt a Zsigát vagy Imrét, bárki legyen. Messziről is tetszik nekem.

Egy szívem volt, az is megállt. Értettem nyomban: apa a betegágyban nem tud majd visszaszólni, sem a kedveskedésre, sem a vádaskodásra, hagynia kell, hogy fogdossák, lemossák a testét és megborotválják. Összecsippentik orra alatt az ajka cakkjait, hogy kifeszüljön betegség alatt megereszkedett bőre, s majd húzogatják rajta a kést. Ilyesmire vágyott talán anya, biztosan ettől kacagott, amikor Ducu úr makarónival teli lágy arca eléje idézte a látványt. Hát, nyert a mama végül, azt mondhatta volna, hogy „kiböjtölte”.

Fonák tanulság, de igaz lehet, hogy nem kell tenni semmit az életünkért, minden elrendeződik magától, egyszer csak felénk fordítja a vágyott oldalát. Közben azt beszélünk, ami tetszik.

– Van ez tovább is – szólalt meg Róza néni. – Nemhogy kitüntetést nem kapott ez a hittérítő Imre, hanem most kivizsgálják. Nem tud elszámolni a puskájával. Mert igaz, hogy be volt jelentve egy, csakhogy annak nem stimmel a száma. Másféle fegyvert találtak mellette a máglyán. Sőt van egy vallomás a bíróságon arról, hogy pisztolya is volt neki. Azt egyáltalán nem lelik. És azt a vallomást – na, ki? – a volt felesége írta. Róza néni nem anyára nézett, ahogyan kellett volna, a cukortartóra bámult ki a kövér vörös fejhúsából. – Ugyebár, a nőcinek gyakorlata van már a bíróságon, tudja, mit kell nekik vallani.

– Nem igaz – mondta a mama. – Nem írtam le semmit. Neki írtam két levelet, azokra se válaszolt.

– Hát akkor – mondta Mária néni, rekedten a hosszú hallgatástól, és befelé szívta a levegőt –, hát menj, és vond vissza.

– Nincs, amit visszavonjak.

– Jó, azt mondasz, amit akarsz.

– Megyek is – mondta a mama. – Örülhetsz. Visszaviszem nekik azt az idióta pisztolyt, legyenek boldogok vele. Hol van Jenő?

Jenő bácsi ekkor előlépett. Talán a homályos alkóvban hallgatózott megint, hátha mondanak róla valami rosszat.

Lehetett ezeknek holmi éjjeliszekrényben, ruháskosárban dugdosott színdarabjuk, a megfelelő számú másolattal, amiből éjszakánként betanultak egy-egy részletet, hogy másnap eljátsszák nekem. Mindig végszóra jöttek és mentek, mozdulataikban gyakran több volt az értelem, mint a szövegükben. Ahogy anya a lesodort kalapját fogja egy határ menti faluban, Jenő bácsi meg a borotvát a trafikban, ahogy Róza néni a kibontott keblét a szobámban, és Ducu úr az óraszíjakat, Jules möszjő a macskák hasát... Ahogy a mama integet, régen, valahol, ahogy Jenő bácsi négykézláb áll a körhinta padlatán, és Ökörfejű Ion nyelve kilóg, ahogy Róza néni bakancsot takarít a konyhaasztalon, Ducu úr pedig beszívja az arcát, Gogu kezére csévéli a drótot, ElzászLotaringia madám feláll a székből, hogy megölelje a törpét azon az első fontos napon... Valami másra gondoltak közben.

Számomra a látvány volt igazi ebben a történetben.

Az egész rejtelem nyilván csak egy ismeretlen rendszert követő rendezésből eredt, aminek logikája, célja egyaránt különbözött a miénktől, bár saját játékunk törvényeit sem tudtuk. Eszerint a titkos okokat kulisszákra festették, semmi több, és nem voltak ijesztőek, csupán idegenek és mesterségesek.

Lehetséges, hogy abban a „nagy házban” a felvonulási tér mögött tervezték el az egészet nekünk: hogy miképpen kell viselkednünk ebédnél és halálesetkor, a trafikban és álmunkban. A szomszédos őrült éppen arról üvöltözött éjszaka, hogy valamilyen központból sugározzák a fejét, azért zavarodnak össze benne a gondolatok. Ez történhetett a mi műkedvelő tragédiánkkal is. A délutáni hosszú csendben azt vártuk talán mindvégig, hogy végül beavat egy kiküldött vendég rendező – esetleg Radu II. –, s akkor jobban tesszük a dolgunkat, őszintébben játsszuk a szerepünket mi is, az összes olyan elemi megnyilvánulásokkal, mint a sírás és a kacagás.

Úgyhogy, anyának arra a kérdésére: – Hol van Jenő? – a felsőbb rendezés szerint most Jenő bácsi lépett a színre, ama elnagyoltan felfestett okokkal a háta mögött. Délcegre kihúzta magát tőlük, mintha felsértenék a lapockáját, arca kifeszült,  mintha hátulról fújnák fejébe a forró levegőt, ami egyszerre kiszakadt belőle elöl, a száján.

– Maga nem megy innen sehova – mondta. – Nem lehetséges, hogy ne szeressen engem, elvégre én szeretem magát. Olyan sok idő eltelt! Megszokhatott volna legalább.

„Ezt tedd össze”, mondtam magamnak.

– Esküszöm, nem nyúlok magához – mondta Jenő bácsi –, meg sem érintem, de maradjon itt. Külön szobában alhat, elpusztult végre a vénember.

– Milyen házasság lesz az? – kérdezte a mama. Ezt tényleg meg kellett kérdeznie, szerintem is.

Eddig minden érthető volt, vagy majdnem. De nem hiszem, hogy bárhol előírták Jenő bácsinak, hogy arcára csapja két tenyerét, és könnyeket szivárogtasson ki az ujjai között, az orra melletti két árokban. Miközben éppen ezt tette. Állt az ebédlő közepén, egy szakadt pléden, mert a perzsaszőnyeget már eladták alóla, és sírt. Csendesen, szinte meggyőződésből csinálta.

Szinte elkeseredtem, amiért nem tudom igazán szánni ezt a Jenő bácsit. Csakhogy én boldog voltam, hogy hazamegyünk, kitisztult fejem a sóvárgástól, s mintha megfordított távcsövön át láttam volna a jelenetet.

Igen ám, de a mama sem előírásszerűen viselkedett. Odament Jenőhöz a recsegő tölgyparketten, és megcsókolta. Nem az arcát, hanem az arcára tapasztott keze fejét.

– Megköszönöm magának – mondta. – E kisgyerek nevében is hálás vagyok, mert megmentett bennünket. De most vissza kell mennünk.

Nem ezt kellett volna mondania, mert erre Jenő bácsinak megvolt a válasza.

– Enni adtam maguknak – suttogta. – Maguknak itt az otthonuk.

– Jenő kérem – mondta a mama –, mi nem tehetünk róla.

Mi többiek csak álltunk, Mária néni is kiemelkedett a székéből. Kívülről nézve, ha teszem azt Gogu leskelődik a padlásablakból, nyilván ostobán tettük-vettük üres kezünket, és próbáltunk megfogni valamit, tereltük tekintetünket az evőeszközök, bőrszékek vagy éppen a kezünk felé, mindenképpen el a szoba közepén egybeolvadt párról.

Jenő bácsi talán soha nem érezte ilyen közelről anyám melegét. Hagyta hát, hogy fogja a fejét, simogatásától egyenesen erőre kapott.

– Hol a pisztolyom? – kérdezte.

Róza nénitől kérdezte ezt, az ujjai és anyám egész szép teste mögül, úgyhogy kissé elhalt a hangja. Amúgy is fulladtan beszélt.

– Eldugtam vagy leadtam a milícián – mondta Rózáné. Nem gyerekek kezébe való. Ne keresd, Jenci.

Most Ducu bácsi mozdult egyet, váratlanul, pedig neki nem sok köze volt az egészhez, statisztált csupán.

– Nekem, Ducu úrnak... – kezdte, és önmagára mutatott a cigarettájával, de Rózáné megmarkolta a karját és megrázta. – Jó – mondta Ducu úr. – Lehet, nem.

Ezzel vége is lehetett volna az érzelmes nagyjelenetnek, de nem ért véget. Más volt a rendezés.

– Ne vigye el a gyereket – mondta Jenő bácsi a mamának. Ő szeret engem legalább. Nekem mindent elmondott a trafikban.

Én kellett volna, hogy megmozduljak vagy megszólaljak most, de egyiket se bírtam, úgyhogy Mária néni mondta neki:

– Feküdj le, ha rosszul érzed magad.

– A díványra vagy a szőnyegre? – kérdezte Jenő bácsi, és félrelökte a mamát, aki olyan természetes mozdulattal lépett el, mintha a ruhafogas felé indulna az úti kabátjáért. – Feküdjem, mint Jules möszjő, amíg meghalok? Én se merjek kijönni a szobámból, nehogy engem is felfaljanak? Tartsak házőrző macskákat? Játsszam a beteget?

– Oda fekszel, ahova tetszik – mondta Mária néni. – Úgyis rád hagyom az egészet.

– Mikor? Na, mikor?

– Bírd ki. Nem kell sokáig várnod.

Azt mondta neki, amit az anyák szoktak általában, ha elveszítik a reményüket, azzal együtt a hangjukat is, és ettől úgy megdöbbentem, utólag sem hittem el semmit abból, amivel anyám engem biztatott százszor: bírd ki, Tibi! Mert akkor, az elején, ő sem tudta, mit tegyen, tehát mondott valamit, amit nem érthetek. Ez is olyan másoktól eltervezett, éppen ezért valószerűtlen mondatnak hatott most: „Nem kell sokáig vár–  nod.” Persze, gondoltam, úgyis megjönnek az idegen rendezők, Radu II. és társai a Dinamótól, aztán minden a helyére kerül.

Ott álltam én, Tibi, az asztal mellett, az ünnepi ebéd makarónis romjai fölött, és legszívesebben kilépek a képből, messziről integetek.

– Tudod te, hogyan kell megszabadulni tőlünk – mondta Mária néni. – Én türelemmel kivárom. Velem az én Istenem. A férjemet is addig gyűlölted, amíg...

– Ne kend rám ezt is – mondta Jenő bácsi. – Nekem ő apám volt. Jobb híján, persze. Mindig a maradékot kapom. De ennem adott legalább. Az elején franciául is meg akart tanítani. Mert nekünk még a politikusaink sem tudtak franciául a béketárgyalásokon. Én elleshettem volna tőle a csíziót.

– Éppen te?

– Azt mondta: mindegy, hova tartozol, ülj a fenekeden, lehetsz spanyol vagy francia, úgyis minden másképpen lesz, mint ahogy elképzeled. Úgyhogy elmentem trafikosnak. Helyetted, mama. De ő legalább nagyember volt, még ha átaludta is a fél történelmet. Mit csinált volna itt egyebet? Felhordja a szenet a pincéből, ahogyan én? A nagy szélhámosokat is tisztelni kell ám, nemcsak a nemzeti hősöket. Legyünk már egyszer nagyok valamiben, az Istenért, ne pusztuljunk el egy trafikban. S akkor jön az a mese, hogy én kicsi voltam, még főjegyzőnek is.

– Sok emberen segítettél, Jenő – szólt közbe Róza néni, mert most nyilván neki kellett megszólalnia. – Hidd el nekem. Rengeteg ember hálás neked odahaza.

– Persze, merthogy kerülhetett volna helyettem valaki roszszabb. Ezt mondják, ugye? Jules möszjő határokat tudott csinálni legalább, én csak szolgáltam az egyik északi vagy a déli oldalán. Egy biztos: magyar akartam lenni mindenütt.

– Nem biztos, hogy az ember az, aminek hiszi magát mondta akkor Mária néni. – Mindegy, milyen szerepet játszik, akár fajmagyar jegyző is lehet. Attól még...

– Mit mondtál?

Most következett az a jelenet, amelyikben Jenő bácsi kapott végre egy apát, de cserébe elvették tőle a múltját, amibe úgy kapaszkodott eddig, mintha az egész élete lenne, nemcsak a fele. A vérét is kicserélték. Szerencsére tudtam már, hogy ezután csak éjszakánként látom magam előtt ezt a jelenetet, egy faházban vagy majd egy kaszárnyában. Talán át is alakítom, ahogy távolodom tőle, éppen úgy, ahogyan a vonatablakban változik a táj, és a látvány végül semmit sem jelent, fontosabb az, amit hiszünk és beszélünk róla. Ebben a házban valójában mindvégig szavakban történtek a dolgok – egyéb felett nem volt hatalmunk.

– Emlékszel te a megyei prefektusra, Jenő? – kérdezte vagy jelentette ki akkor Mária nagysád. – Az első román világból, hát nem? Persze hogy emlékszel, elvégre még gukkerezted is. Ő volt az a szép idős ember, aki mindig bottal járt a városi parkban. Az első háború után rózsafa sétapálcával, a második után meg szöges rúddal. Az elhajigált zsíros papírokat szedte össze majálisok másnapján meg hétfőnként. Te irkalapokat is szórtál neki az ösvényre, mert olyan gyerek voltál. Sose jelentett fel azért, amiket a papírokra írtál. De anno dacumál, illetve Decebal, egy darabig ő csukatta be a magyar jegyzőket s egyéb irredentákat, akik nem pucoltak meg a honvédekkel. Nem gonoszságból tette, ne hidd. Akkor az volt a módi, később fordítva. Nálad viszont ember nem volt szabadabb. Védtek, fütyülhettél a politikára, miközben politizáltál. Könnyen fütyültél rá, mert úgysem értettél hozzá. Magyarnak lenni nem politika, mondta a prefektus barátom. Megszüntetni őket, az már igen. Azért lehettél jegyző te negyvenben, mert addig nem politizáltál, csak a szíved fájt meg a szájad járt. Azért hagytak meg a helyeden a háború után is, mert azok ott fenn tudták, ki fiaborja vagy. Számon tartották egymást, még a fattyaikat is, nem számított, ki milyen pártban szavalta a magáét. Ezt kéne tőlük megtanulni, ha mindenáron politizálni akarsz.

A jelenet először életemben a vonatban rémlik fel előttem, így egyben, egészben, lekerekítve: mintha egyenesen nekem magyaráznák el utólag. Harmadik órája ülünk a fülkében, vasárnap van, de nem érezzük. Anya a fejtámlának dőlve alszik, duzzadt ajkai szétnyílnak, rosszul festett hajtincse az őszes felére kunkorodva leoldódik, és én azt szeretném, ha csak otthon ébredne fel, a szép szeméhez illő látványokra. Harmadik órája kifelé nézek, az ablakon elkenődik az eső, elváltoztatja az egymást váltó ismerős tájakat. A régen látott tájak, dolgok maguktól is képesek elváltozni. Valóságossá válnak néha, egy pillanatra, de egyre távolibbá is, messzebb sodródnak, mint akár az emlékezetben, mégis körülöttünk sodródnak, torlódnak, az ember szinte lebeg közöttük. De az emlékezetemben akkor még Jenő bácsi suttog.

– Ő volt az? – suttogta Jenő bácsi az ebédlőben, és félredöntötte a fejét, hihetetlenül pislogott az anyjára, miközben örvendenie kellett volna, hogy kipótolják az emlékeit. – Egy rendőrfőnök?

Sőt egy prefektus! Nem is egy magyar alispán. Trianon után azok már szedték a hóbelevancukat, s úgy elmentek haza, a jó dzsentri mamájukhoz, az út sem sírt utánuk. Nem maradt más, csak egy prefektus. Ő volt ott a vadászó királyfi akkor, fehér lovon. Ne keseregj, rendes ember volt, ha ez vigasztal. Csak éppen nem magunkfajta.

Mária néni mondta volna tovább, ha egyszer belekezdett – legalábbis a képzeletemben – de Jenő kilódult a szobából, egyenesen a mosófülkém felé, még a parkettre terített plédet is kirúgta maga alól siettében. Délcegen, hátrafeszített vállakkal ment, megsimogatni sem lehetett volna a homorú hátát, erősen a sarkára lépett, mint mikor részegségét akarta eltitkolni. Szinte hanyatt esett.

– Menj utána, Tibi, rád hallgat – mondta a mama csendesen.

Olyan csendes volt minden, mint egy álomban, az ajtó sem nyikorgott. Arra gondoltam, amikor egy percre megálltam a hideg konyhában, hogy most már Jenő bácsinak is valóságos apja van, mint nekem, éppen csak a nemzetisége más, mint hittük – vagyis hát ki ellen fog harcolni ezután a trafikban, és kivel, miután mi is eltűnünk innen, akár titkosírás a levelezőlapon? –, és hogy minden fanyalgó szövege ellenére biztosan azért bírta ki itt, sőt szerette is a helyet, ilyen messzire a szülőföldjétől, mert az apjától örökölte hozzá a hajlamot, s az összes emlékképeket. Valami hasonlóról beszélt aztán ő is, halványan mosolyogva, amitől szinte megkettőződtek keskeny ajkai, amikor bementem hozzá: hogy itt folyik a vére, itt torlódik a gát mögött, s ezért kedveli a meleget, a dinnyét, a villamosokat és Ökörfejű Iont, az ő nagyobbik, eltúlzott hasonmását.

A mosófülkében helyükön álltak a dolgaim, alattuk az árnyékok is, csak a matrac feküdt megfordítva a sodronyon, mintha keresett volna alatta valamit, amitől én elviseltem, hogy éjszakánként törje az oldalamat, az ágynemű pedig a tiszteletemre újrameszelt falnak torlódott. Jenő bácsi a matrac rozsdafoltjain ült, két karját lefeszítve a törzse mellett, maga alá csúsztatott tenyerein hintázott előre-hátra, de tekintete moccanatlanul meredt rám, mintha világító madzaggal éppen hozzám kötné magát. Kitisztult a szeme, kivilágosodott, ki is hűlt talán az írisze.

– Hogy ityeg a figyeg, kis Tiborc? – kérdezte. – Nem láttad a pisztolyomat?

– Nekem semmi bajom – feleltem az első kérdésére. – Mi most hazamegyünk, tetszik tudni.

– Hát persze – bólogatott, libegtek fején a bongyor tincsek. – Akarsz beszélni róla? Ülj le egy szusszanásnyit, indulás előtt illik leülni három percre. Orosz szokás, én is szovjet katonáktól tanultam, mert ezt még ők is megtartották. Ha nem találtak széket, leguggoltak a szobában, úgy vártak egy kis időt. Te is ülj és hallgass most.

– Ne tessék olyan nagyon búsulni – mondtam neki. – Ha akarja, írok majd levelet.

– Mondom, hogy hallgasd a légyzümmögést – mondta, pedig egyetlen halk őszi légy nem kerengett a környéken.

Ültünk egymás mellett az ágyon, Jenő bácsi asszonyosan ölébe ejtette a kezeit, én meg hátraraktam, mint az iskolában. Egyikünk lába sem ért le a földre. Csöndesen lélegeztünk, talán hogy ne verjük fel a port, mert minden szeme megcsendült volna. Egy idő múlva talpra szökkentem.

– Maradj még – mondta –, maradj itt, felnőhetsz mellettem, ha akarsz. De tényleg. Ezután tegezhetsz, Tibi, bizony isten. Na, kezet rá. – Megfogta, kemény és száraz kezébe rakta és elrendezte az ujjaimat, aztán úgy megszorította, hogy megijedtem tőle. – Szervusz – mondta. – Nézz a szemembe! Mondd: szervusz, Jenőke.

– Szervusz, Jenő – mondtam.

– Jenőke! Kicsi kis Jenőke – suttogta, és átölelte a vállamat, arcon csókolt. Sokáig tartott magához szorítva, kezdtünk összeizzadni. Később elmentem.

A vonatablakból ázott, szertehagyott szalmabálák látszanak az aratott mezőben, körülöttük újra kizöldült a föld. Elhagytuk, észak felé, a síkságot, kétfelől – messze – hegyek állnak, több vonulatban, egymás mögött. A közelebbiek is távol vannak, barnáskékek, az igazán távoliak száraz sziklaszínűek, és jó lenne tudni mindenik nevét. A mező és a hegyek között rétegesen leng a köd, a szél néha réseket nyit benne, és olyankor elfeketedett zsindelyű boronaházak bukkannak elő. Néhánya jobbágykék, az esőverte részeken sötétebb színű. Ahogy tovább és fennebb haladunk, bokrok foglalják el a köd helyét az ablak előtt, a levelek öblében meggyűlik a víz, s amint megtelnek, billennek egyet, csillogó sugárban lecsurgatják az avarra. A sötétbarna avar világosabb foltjait is látom, mert gyakran lassít a szerelvény, elkülönülnek egymástól a sebességben egybefolyó alakzatok. A részletek nem mindig olyan szépek, mint az egész: soványak a tyúkok, malacok, törődöttek a fekete asszonyok is, akik csuklyásra formált csihánzsákkal a hátukon utánuk szaladnak a kis hátsó udvarokon.

A sziklafalakon aztán templomhajóhoz hasonló tágas odvak látszanak, azokban oszlopszerű kőszálak; közelebbről tört nyelű csákányok, kibicsaklott targoncák, palánkjatört csúszdák. Vizes deszkák mindenütt, és a fák csonkjai, melyekből a deszkákat kifűrészelték. A vasútvonal fölött, keresztben, drótkötélpálya húzódik, a sodronyon mozdulatlanul lógnak a csillék. A sínpár két oldalán szabályos kúp alakú, felismerhetetlen állagú halmokra szitál az eső.

Az indóházak egyformák az egész vonalon, farészeiket zöldre festették valamikor, cementezett előterükben, a felhordott latyakban gumicsizmák recés nyomai és eltaposott papírlapok, többnyire újságoldalak látszanak, ember egy se. A rakodók körül szétszórt kukoricacsövek és kibomolt műtrágyás zsákok áznak.

A hegyek felé közeledve elváltoznak a falvak: egyre hosszabbak a völgy két oldalában; a házak között legelők. Az istállók, csűrök nagyobbak, gondozottabbak a házaknál. Kerítés egyre kevesebb látszik, az is inkább lésza. Néhol tehenek áznak a mezőn, oldalukon sötét csíkokban csurog a lúgos eső.

A községháza homlokzatán mindenütt jelszavak, az út menti bádogtáblákon is nemzetiszínű alapra festett feliratok, szabványbetűkkel. „Éljen a párt!” „Éljen a testvériség!”

Az eső előbb sűrű, ködszerű permetté válik, aztán a vonat kifut a felhők alól, ablakain gyorsan felszárad a pára.

– Tudod te, milyen most az én szívem, kis Tiborc? – kérdezte Jenő bácsi. – Éppen olyan, mint a régi szülőföldem, amit kettőbe vágott a határ. Nyilallik benne egy hasadás, érzem. Egyik felébe beleszúrva s kitépve egy kokárda, a másikban meg... A másikba még nem tudom, mit szúrtak. Nem fogod elhinni, de szinte jólesik, hogy sajog. Én se hiszem. De érzek valamit legalább, az jó. Egybeforrik a két fele, meglátod. Ott fogsz te felnőni, az én kettőbe szakított és mégis egyetlenegy szívemen. Gyönyörű felhőket gondolok a fejed fölé.

Az üres állomásépület emeletén bömböl a rádió: valahol lelkesítő beszédet tart valaki. Anya és én az eresz alatt állunk, mellettünk egy tört sarkú bőrönd és két piaci háló, tele újságpapírba tekert fehérneművel. Faredőnyös fedelű iskolatáskámat nem teszem le a hátamról, benne van a könyv Mátyás királyról, s biztosan egy kis távoli levegő is beleszorult.

Állunk tehát, és nézzük a falut. Olyan, mint a szegény emberek virágos tányérja szélére húzott maradék falat, mely a világgá ment legkisebb fiúra vár. Hosszú, egyenes út vezet a faluig, a kátyúk körül tisztára mosta az eső a fehér köveket. Azokon lépdelünk aztán anyával. A bányahegy felett a sötétkék felhőkről visszaverődik az eső utáni fény, megvilágítja a házakat: szebben ragyognak, mint az emlékezetemben, s még annál is szebben, mint a képzeletemben szoktak.

Feleúton járhatunk, amikor húsz férfi jön szembe velünk, vasvillával, gereblyével a vállán. Kettős sorban közelednek; egyikük nadrágos asszony, vesszőkosarat hoz a fején. A csoport mögött pár lépésre egy egyenruhás és egy viharkabátos alak jön, cigarettázva, látszik rajtuk az eső nyoma. Az emberek az állomáson túlra tartanak, a külső tagba, később az indóháztól távol vágnak át a síneken, és nem néznek feléje, talán a rádió hangját sem hallják.

Az egyik férfit a csoportban Béninek hívják, cséplőgépe és több hordó bora volt. Loncos kucsmát visel a fején, mint ki jó előre felkészül a télre, szakadt kabátzsebe ferdén lifeg, mutatja, hogy mégsem készült fel eléggé. Ránk néz, nem köszön.

Anya és én az útszélre húzódunk, leeresztjük a sárba előbb az egyik, aztán a másik piaci hálót, végül a tört sarkú bőröndöt, üres kézzel állunk, úgyis hiába. A faluban vasárnap delet harangoznak, a megtisztult levegőben lökésszerűen ér hozzánk a kongatás.

Felszedjük a csomagokat, és elindulunk a fehér köveken, szinte látom. Karom hajlatába akasztva a távcsövet viszem, akár egy fegyvert.

A céda nyúl

 

  Adam Adam

 

II.

„Zöldönös havában a kerek városközpontig jött be a víz, kintebbi részeken oly magasan állt, hogy három utcanevet, mind hajdani polgármesterekét is eltakart a falakon. A cigánysoron a málló vályogházak tetején kártyáztak a bajszosok, s eresz alá hajolva öblítették a pelenkákat a színesen koszos fehérnépek.

Bennebb jobb világ volt, bokáig áztak csak a lábas házak. Az árkádoknak itt olyasféle szerep jutott, mint tű fokának a Bibliában. Átment rajtuk egy teve. A teve púpján egy hajadon: karcsún szépséges és véneket is galvanizáló, akikben kísérleti béka combjaként utolsót ráng a vágy.

Lőn a sivatag hajójából lábas csónak. A vendégcirkusz egyéb állatai a városháza tornyában ültek. Vehették volna a mintát a műbútorasztalosok az oroszlánfejes-körmös díványkarfához, ha a nagy háborgásban ez eszükbe jut. Két úri süvölvénynek azért eszébe jutott, hogy most lehetne szert tenni kacagánynak való párducbőrre, de a majálisdombra futott városatyák alig félórája mondták ki a statáriumot a puskás emberekre. Így a párducot jobb híján hagyták békésen ülni a toronyórában. Egy strucc is turulkodott odafent. Annyi homok sem maradt szárazon, amibe fejét dugja a veszedelemben.

A pinceablakokon már sodorta kifelé a dugdosott holmikat s téli káposztát az emelkedő ár. Egy bujdosót is kiöntött. Futott a bujdosó, utána az édesanyja egy hímzett bundával, de emez nem akarta felvenni. Tavasz volt, hogy el ne felejtsem.

Az édesanya ijedt könnyei a megvadult vízbe preckeltek, ahogy szaladtában rázta elgyengült fejét a titkos kórság. A tizenhetedik könnycsepp lehullásakor kanyarodott be a főtérre egy sor koporsó. Mindenikben köcsögkalapos emberek álltak, és seprűvel, tésztabevető lapáttal eveztek. Nyugodtan, kimérten, mint akik hozzászoktak a seprű és a lapát kezeléséhez, merthogy pékek és asztalosok, egyéb iparosemberek voltak. Asszonyok és gyermekek is ültek a cirádás, rézfogantyús halotti dereglyékben, csendesen. Egy rózsás pongyolás nő rózsát hímzett a kimentett díványpárnára. Néhány kölök a Gólya, gólya, gilice... kezdetű dalt énekelte. Hang ennyi volt. Senki nem sírt, mert nem tudta még, mit veszített, vagy hogy érdemes-e.

A teve pedig némán kiért a szobros térre az árkádok alól. Ott, a közpiacon álltak az árva gyermekek, a talapzaton, a nemrég felavatott generálisszobor alatt. Megéljenezték a tevét. Hosszú fehér pendely volt rajtuk, ezt néhány kislány a nyakáig felhúzta fehér testecskéjén, és bimbóig merült a vízbe. A fiúk magukra szorították a fehér vásznat. Tisztábbnak látszottak.

Arrább, lámpaoszlopon két árvaházi felügyelő kucorgott. Az egyik, a kövérebb, ugráló kismadarat utánzott összecsípett ujjaival a madárházhoz hasonló üveges lámpában. Túlnan a másik ökölbe szorított s így csonkának látszó kezét himbálta feléje. A gyerekek a felügyelő hangján csipogó kismadarat nézték a lámpakalitkában, amíg a térre be nem gázolt a teve. Csúsztatottan lassú lépteihez jól illett, szinte már kellett a térdéig érő víz; mintha értelmét adta volna, hogy miért jár ilyen méltóságteljesen.

Szép látvány volt: a víz elfödte az út gödreit, és elkergette a rendőröket. A városatyák, a pofaszakállas ülnökök is messze másutt voltak. Az árva gyermekek nem sírhattak a szüleikért. Övék lett végre a város, s még egy tevét is láttak.

A víz felszínre emelte a város mélyét — áldani lehetett volna érte. A tűzoltók hosszú gyapotcsöveket lógattak le a városháza biztonságos emeleti ablakából, s felszívták. A történelmi épület másik oldalán nyíló ablakon át sisakos őrvezető spriccolta vizet le az udvarra. Az udvaron ládák úsztak, egyiken a bakter kutyája kolbászt evett. A parancsnok díszcsákányával hasogatta a furnéros szekrényeket, menteni az aktát. Helyettese beleolvasott a lila tintával írott jegyzőkönyvekbe, néhányat kiszórt az ablakon. A kutya ügyet sem vetett rá, mert evett.

A majálisdombról a polgármester hosszú messzelátóján át úgy nézett le, mintha azzal akarná leszívni a vizet választópolgárairól. Csak úgy itta szemével a látványt. Megcsúfolják a generálist azok a bitangok, mondta. Mi dolog az, hogy pucér meg pendelyes kölykök állnak a miniszterek helyén a talapzaton? Jelképes, mondta a kollégium kiábrándult igazgatója. A jelképek rontják a városképet, felelte a polgármester.

Akkorra a városkép nagyjából szétázott, a víz egyenlővé tette a dolgokat s a földet is. A rendőrfőnök letörölte kardja tövéről a szalonnazsírt — fegyverével szalonnázott, csak úgy, köröm közül —, visszacsattantotta hüvelyébe a kardot, majd kirántotta onnan, s a felvillanó penge alatt elüvöltötte: Hajdúk! Lóra! Istenuccse, ez volt az első eset, ha nem az egyetlen, hogy e nagy múltú, tisztes városban lovak indultak hadakozni teve ellen. Ehhez eddig túlságosan északos volt a hely.

A teve újra tűfokszerű árkádok alatt haladt át, a gyönyörűséges lánnyal és a gyermekekkel a hátán. Még jó, hogy hosszú szőre volt, megkapaszkodhattak a. nagyobbak: a gémlábú állat mellett haladtak, jól bent, nyakig a vízben. A lány a dombról vízbe vágtató lovasok láttán azt kiáltotta: Hívom az oroszlánokat!

Senki nem tudta ebben a városban, hogy tudnak-e úszni az oroszlánok és a párducok. Az állatsereglet ekkor már délután fél négyet mutatott a toronyórában. A lovasok curukkoltak, mert megvizült a csizmájuk, s mindeniküknek családja, gyermeke volt odahaza. Olyan magasan állt a víz, mint egy kisebb gyerek vagy mint egy rendőrló szügye.

Az anyjától elszakadt bujdosónak messziről még néma volt a curukkoló lovasjelenet, nem értette a hirtelen békét, gyermeknyire leguggolva, nyakig ereszkedett a vízbe, s a tevéhez csatlakozott. Jó széles mellkasa volt, meg is hízott anyja kosztján a pincében, s roggyantott lábbal alig bírt előbb lépni az árban. A pincében el is szokott a gyaloglástól.

Hát amint hátrapillant a gyönyörű leány, egy szakállat lát lebegni a vizek felett. Megállítja a tevéjét, s visszaszól: Vidd vissza szakálladat a bohócnak, kisfiam. Ilyenkor lopott holmiért főbe puffantják az embert, még ha gyermek is. Mert ami igaz, igaz: ártatlan gyermekarca volt a bujdosónak. És kék szeme. Kék, mint az ég, melyről nem is hitte senki, hogy annyi folyót dagasztó víz tud belőle leszakadni. Ez a bujdosó is ilyen volt. Érzékeny és tiszta. Ez kiderült, amíg mentek kifelé a városból az árban: elöl a teve, hátán a gyönyörűséges lánnyal és a fehér ruhás árvákkal, mögötte a vízben a gyermekfejek s egy ártatlan szakáll.

Jött a teve után, guggolva, a vízen szakállát lengető ifjú ismeretlen, s mondta a magáét. A leány persze hogy beleszeretett. Mert a természet még árvízi formájában is összehozza egymással az arra valókat. Most hogy jutott napvilágra? — kérdezte szíve mélyéről a gyönyörűséges nőszemély. A természeti szerencsétlenség is csak nekünk segít — mondta a gyermekarcú bujdosó, aki máris többet látott a világból, mint amennyit az árvíz belőle eltakar. — Földrengéskor a börtönfal leomlik, tűzvészben még a rabokat is menekítik, mert el kell számolni velük. Árvízkor meg, látja, ilyen kicsi gyermekek leszünk, s megyünk, ki merre lát.

A lány akkor már háttal ült. a teve púpján, úgy nézte a szép bujdosót. Az sem állta meg, hogy ilyen kicsinek lássék ilyen jelenség előtt, s mintha annak szeme sugarától nőne, elkezdett kiemelkedni a habokból. Magas volt, karcsú, jól látszott izmos teste s minden megdagadt része a rávizesedett ruhában. Így ment néhány lépést, térdig vízben, s mind szerelmesebben, aztán az árva gyermekek lehúzták magukhoz, mielőtt valami szépet mondhatott volna. Mert már ők is szerették. Így mentek el messzire, lebegve a földön.

Eresszék már le a városról a vizet, hadd lám, mi van, mondta a hegyi polgármester a gukkere mögül.

Később kiderült, hogy a víz magától is visszahúzódik, s a város ott marad. A víznek már nem maradt a városban semmi keresnivalója.”

Ezt a fél mesét mondogattam lányomnak, aki egy szavát sem értette. Igyekeztem ritmikusan, halk hajlításokkal előadni, ellágyítva a humorát is, amíg ő belealszik. Éppen ez volt az egyik ok, amiért elmondtam neki: lágyan szenderedett el tőle, a történet értelme csak zavarta volna átosonását az álomvilágba. Kihaló népem altatódalai közül is sok olyant felejtettek el, amelynek értelmetlenné kopott szövege az öreg ajkakon, mert a fáradt szülők maguk is félálomban dúdolgatták, s gyerekeik, a későbbi szülők is csak szenderedetten tanulták meg, soha nem pontosan, szó szerint, és nem is az értelme volt a fontos, hanem az, hogy megtanulták, valaki elmondta nekik, amikor fel sem foghatták még, s a torzult szavak csakis az anyanyelvükre emlékeztettek lejtésükkel, hangzóváltásaikkal. Éppen a szavak meghitt értelmetlensége keltette azt az érzést, hogy hosszú idő óta együvé tartoznak dúdolói, míg végül úgy kötött össze nemzedékeket a tüneményes halandzsa, a jelbeszéd, mint boldog titok. Más népek nem férkőzhettek közelébe sem, mert a maguk ritmusából kizökkenve még elaludni sem tudtak volna. Nemcsak összekötötte, védte is a mondókat az értelmét veszített folytonosság.

Időközben egész népem ilyen titokzatossá, maga is elmerült titokká vált, a nyelvébe, meséibe menekült, akár egy őserdőbe. Annak csak mi ismertük általunk felvert csapásait, fényes tisztásokra vezető rejtekútjait, melyeken valójában vesztes csaták mezejére jutottunk ki mindannyiszor, a holtakból táplálkozó fák közé, s a ragyogás legtöbbször lidércfény volt, csupa dalia csontja foszforeszkált. A föld alatt oszló múlt fölött tenyészett ez a nyelvi rengeteg, odalent díszes ruhákban hevertek vagy állva eltemetve meneteltek máig a hajdanvoltak, bár lehet, hogy pántlikájuk, vitézkötésük mind vércsík csupán, és a holt anyák kötőjükben hordják a földet.

Ilyen mesés, romantikus képzelgésre ragadott a frivol történet is, amikor átadtam neki, miközben egyedül én találtam ki, s idéztem magamat. Tényleg úgy éreztem, odaadom magamat egy nyelvi titoknak, pedig az kezdetektől az enyém volt, feloldódtam benne, mint a szerelemben vagy a televényben. Egy gyerek szeretetében lehet elváltozni így. Azért is mondtam el a mesét, valahányszor sikerült kiszakítanom magam egyetlen borzasztó cél felé irányított kényszerpályámról, hogy ebben az értelmét veszített rejtélyben megmártózhassam. Visszatértem így a kiirtott nyelv rengetegébe, és egészen mássá lettem benne. Talán olyan, amilyen valójában lehettem volna, ha nem térek erre a süppedékes, egyirányú útra, és született ösztöneim szerint bolyongok, tévelygek akár az életben, magamfajta barátok, kényesen járó, a gyönyörben mindig szép nők között, cimborálva és verekedve velük, ahogyan egy igazi életben szokássá vált szükség szerint kellene. Hiszen mindaz, amit valamikor, még anyanyelvünkön életnek, világnak neveztünk, kiszámíthatatlan és ugyanakkor kihívóan veszélyes; boldogan beleveszhetett volna az ember, azzal a tudattal akár, hogy ő a hibás, mert nem ismerte fel idejében véletlen és változó törvényeit. Kipróbálhatta volna legalább saját visszaütő társaiból vett erejét és a lehetőségeit, még esélyeit is.

Erre most már számunkra nem maradt se mód, se idő. Az államilag eltervezett egyöntetűségben — mintha leaszfaltozták volna az összes termőföldet — mindannyian tévetegen és ijedten bolyongtunk, akik megmaradtunk, kiszolgáltatva a sivárságban a puskacsöveknek és az időnek, mégis olyan ijedt reménnyel, mintha egyetlen élő sarjfát keresnénk, melyet saját nyelvünkön megnevezhetünk, s azzal felakadunk egy gyönge ágán.

Az igazság, következményként pedig az, hogy lemondtam társaimról, és nem csupán azért, mert az elnyomás nyelvükbe szorította vissza, ugyanakkor elrejtette őket, majd azt is letarolta, miközben a bennük saraboló félelem mintegy alulról nyeste a gyökerüket, hanem mert társaimat, még véletlen szeretőimet is cinkosaimnak vélték, és akként büntették volna, ha tervem sikerül. És tudtam, mert kiszámítottam: ha egy fojtogatott kisebbségi csoport — mely félelmében elvonulva maga is összeesküvők gyülekezetének látszik —, ha egy lelkébe, nyelvébe zárt, de már tagjait sem ismerő közösség valamelyik kósza egyede teszi el láb alól a nagy Őt, a többség haragja, a nagy Ő halála okozta megkönnyebbülésben feltört különféle indulata egyöntetűen fordulna ellene maga helyett —, még akkor is, ha egy ország egységes vágya teljesül tettem nyomán. Csakhogy mi úgy voltunk már az ország részei, hogy nem léteztünk. Bűnbaknak azért jó lettünk volna még. Hiszen puszta létünk árvízzel, földrengéssel vetekedő csapásként igazolta a kudarcokat, még a tervezett veszteségeket is. A felelősséget a kisebbségre hárítva, a többség mentesülne a bűntudattól is; tiszta lélekkel ülhetné meg a nagy Ő pusztulása után a hivatalos gyászt két héten át, s nem kell majd szégyenkeznie, hogy addig tűrt — szerintük végidőkig mégis —, amíg helyette valaki más végzi el a piszkos, ám szükséges munkát. Akkor aztán hajlam szerint felmagasztosíthatják a gyűlölt áldozatot, ezzel megtisztítják történelmüket, azzal együtt a tudatukat, kollektív emlékezetnek nevezett szelektív memóriájukat a fölébe magasodó és nehezedő szennytől, mely néha tonnányi szoboralakot öltött már. Semmit nem kell bevallaniuk, főként nem saját gyávaságukat, a vallomás magában amúgy sem tisztító, hanem hamis öntudatot gerjesztve végeredményben züllesztő hatású. Ártatlanként megengedhetnék az óriási, ádáz célszerűsége miatt mégis lelketlen gesztust, hogy a nagy Ő bűneit elhallgatva megbocsássanak neki, ezzel mintegy bekebelezzék mindig is erkölcsösnek tartott történelmükbe, ahogyan azt annyi más vérgőzös vezérrel tették, akik szobra városaik főterén áll, emlékezetével mintegy tetteit takarva el. Az áldozatnak, ha nem mi végzünk vele, csak érdemei vannak, Neki is találtak volna bizonyára. Ha egyebet nem, hogy beolvasztva megszüntette azt a kis népet, melyet előbb ellenségének nyilvánított, majd saját „nemzettestébe” ölelt halálosan.

Éppenséggel ez volt a példa sok más egyébre. Ahogyan a mi vesztünket saját győzelmüknek érezték, ugyanúgy tarthatták volna a nagy Ő halálát áldozatnak valamely ügyért, amit éppen Ő nevezett meg. Eltűnésével viszont megszűnik cinkosságuk vele. Mert hiszen cinkosai voltak a mi pusztulásunkban, de még saját lealázásukban is. A cinkosság tűntével aztán már a mi végső elpusztításunk következne, hogy közös bűnük tárgyát, emlékét is kiűzzék emlékezetükből. Magukra maradva — Nélküle és nélkülünk — visszatérhetnek az élet szövevényes és természetes mezejére, hogy mindent újrakezdjenek.

Mindezt már magamnak mondogattam esténként, amikor kislányom belealudt a mesébe, és mellette feküdtem a meleg ágyban, feloldódtam egy kicsit a mesében s az ő ártatlan illatában, az értelmetlenségeket lágyan elbeszélő saját hangomban is. Tudtam persze, hogy dilettáns okoskodás ez, és néhol cinikus, mint minden dilettantizmus, ha fennköltségre vetemedik. De én nem filozófus akartam lenni, hanem gyilkos.

Mesém titokzatosságával pedig az a helyzet, hogy nemcsak nyelvét ismerő barátaim vagy akár egy óvoda hiányzott hozzá, hanem hogy kislányom sem értette. Így értelmetlensége mélységesen ősi jelentést látszott hordozni, mintha valóban örökölt legendát adnék tovább. A kislány aludt, és alvó gyermekek láttán szinte hinni lehet, hogy létezik az Isten.

A fogantatása előtti napon, délelőtt, egy nagy teremben ültem, vörös asztal mögött. Ilyen semmire sem jó, exkluzív üregekkel volt tele az ország; akár lyukak a sajtban, ezek is az erjedést szolgálták, általában ünnepi vagy annak kinevezett alkalmakkor, amikor megteltek díszbe öltözött férfiakkal, s azok mintegy fennkölt arany keretbe foglalták, két nap múltán a nagy Őnek küldött lelkes üzenetekkel, táviratokkal zárták munkaértekezleteiket, tanácskozásaikat, egyébként időnként távollétében megéljenezték. Egyéb napokon üresen álltak az ilyen csarnokok, vörös vászonra varrt fehér betűkből álló jelszavaikkal és hősi pózban lovagló, győztes kardjukat obszcénul felmeresztő volt nagyságokkal a festményeken: a lelkesedés kihasználatlan raktáraiként.

Aznap feltűnően üresnek, ettől valamiképpen magasabbnak hatott a terem, bútorzata egyetlen, vörös lepellel fedett hosszú asztalból — bűvészek használnak hasonlókat — és két, egymáshoz képest derékszögben leterített szőnyegből állt. A zsűri mozdulatlanul ült, egy-egy nő mozgott csupán az óriási kihűlt térben.

A szemközti szárnyas ajtón léptek be, elindultak felénk a szőnyegen, a csillogó parkettamezőben, majd mintegy két méter távolságra az asztaltól balra kellett fordulniuk — arra vitte őket a szőnyeg, s a csupasz padlóra lépni amúgy sem mertek —, elmentek a falig, pontosabban egy sötét öltönyös férfiig, aki, miután mi szemügyre vettük, súgva visszaküldte őket. Akkor megálltak előttünk egy kartonból kivágott, a szőnyegre gombostűzött fehér körön, onnan kellett válaszolniuk.

Fura szépségverseny volt: a város és a környék legszebb női lógó karokkal vagy dacosan merev nyakkal jártak, némelyikük szándékosan csámpásan vagy görnyedten is, alig páran riszáltak és néztek felénk, előbb szemből, majd elfordulva a szemük sarkából is, amitől valóban kacérnak látszottak. Ezek voltak kevesebben mindenképpen.

Ott álltak előttünk a másra való szépségek, az egyik helyi vezető, elnökünk megkérdezte tőlük a nevüket és hogy tagjai-e a szervezetnek, egy másik politikai alapfogalmakat, valójában jelszavakat akart hallani tőlük, nekem néhány, az általános műveltség körébe még beleillő kérdést kellett feltennem, a többiek jegyzeteltek.

Vonultak, álltak a nők, és mi, zsűritagok a sok kívánatos színhús és fényes haj láttán legfennebb befelé csettintettünk, hogy le a gyomrunkig visszhangzott, olyan komolyan ültük meg székeinket, hogy már-már elvhűségnek hatott, minthogy az is volt.

A nagy Ő fogadására válogattuk, selejteztük a nőket, lehetőleg a vaskosabb formájú egészségesek közül egy köztéri szoborcsoport mellékalakjainak való modelleket. A megfelelőket a szomszédos teremben fodrászok, kozmetikusok, szabók vették kezelésbe, egy részükre népviseletet, másikra sikkes, rövid munkaköpenyt próbáltak, és egyszerű, ám mutatós sminket kentek rájuk. Az előző látogatás helyszínéről átszállított ruhát becsomagolták, és nekik kellett otthon kimosniuk, vasalniuk.

Amikor már elsétáltak, visszatértek, majd megálltak előttünk, feleltek a kéréseinkre, a zsűri elnöke felszólította őket, mosolyogjanak, ha eddig nem tették. A fogukat akarta ellenőrizni, hogy aztán garatváladék-vizsgálatra küldje őket. Mert hátha valamelyiküket mégiscsak megcsókolja a nagy Ő, főként ha filmesek is vannak a környéken. Ilyen látogatásokkor mindig surrogott néhány kamera, de a nagy Ő soha nem csókolta meg a nőket, legfennebb a gyerekeket. Azokat egy másik zsűri válogatta.

A nagy fehér ajtószárnyak között Maria is kicsinek hatott, gyönyörű arányaiban is volt valami hűdéses merevség, szinte független az érzelmeitől. Festetlen arca is merev volt, akár egy titkos tragédia után, amikor már sírni sem képes valaki. Ettől veszélyesnek látszott. Az előírás ellenére egyszerű utcai ruhát viselt, de abból is kiderengett az az omlatag keménység, ami a zamatosan érett fiatalasszonyokat olyan ígéretessé teszi, s oly mohóvá, ha sikerül feloldani őket tartózkodásukból, hogy a kemény hús alatt felrezdüljön lágy nőiességük. A nemrégen szült vagy a terhesség korai, boldog szakaszában ragyogó aszszonyok ilyen ellentmondásosan ingerlőek.

Lehet, hogy nem ő volt a legszebb a berendeltek között, de ő volt a leginkább figyelemre méltó, éppen sejtelmes tragikusságában: akár egy megfejteni való természeti jelenség. Tudtam, hogy utál minket és önmagát is, amiért itt van, elénk sodorta véletlen adottsága és a hivatali kényszer. Mégsem próbálta a többséghez hasonlóan megjátszani az elesettet, a csúnyát, és talán nem csak az önérzete nem engedte ezt, hanem a tudása, hogy úgysem sikerülne elrejtenie magát. A megcsúfolt önbizalom tette ilyen merevvé.

Egyenletes hangon adott feleleteiből kiderült, Mariának hívják, az egyik közeli faluban tanítónő, a nagy Ő politikájában a nemzeti egység megteremtését becsüli leginkább, s az én történelmi tárgyú kérdésemre azt válaszolta, amit nyilván a diákjainak tanított, és valóban úgy, mintha könyvből olvasta volna. Minél többet beszélt — bár igazában szűkszavú volt, és ettől tárgyilagosnak tetszett —, annál távolabb került tőlünk, valami olyan otthonos világba, melynek ő maga is annyira a része, hogy már-már mellékes szereplője csupán. Egy nő, aki ismerte és betöltötte helyét holmi pásztorközösségben, mely büszke rá, visszavárja, és nem beszél gyalázatáról, ha a végén egy apátlan gyerekkel érkezik haza. Feszes szájjal válaszolgatott, úgy, mint ki folyamatos kihallgatásokon tanulta meg, hogy egy szóval sem kell többet mondani, mint amennyi a válaszhoz elég, nem szabad elébe menni a kérdésnek egyetlen hanggal, arcrezdüléssel sem. Gyakorlatra tett szert talán az effélében, mert felkészülni ilyesmire amúgy sem lehet.

A felszólításra sem akart mosolyogni, pusztán vállát rántotta fennebb, mint ki nem tehet róla, hogy ilyen az arca, és nem is akarja mindenáron elfogadtatni magát másokkal, hiszen van neki helye, ahova visszatérhet, még ha egy albérleti szoba is az. Látszólagos közönye mögött egyöntetű erő sejlett, ez tartotta, duzzasztotta.

Elnökünknek sem érzéke, sem ideje nem volt az ilyen bonyolultságok iránt, neki egyszerűen szép nőket kellett szereznie egy felemelő és esetleg meghitté váló alkalomra. Felállt tehát, lassan megkerülte bűvészasztalunkat, közben Maria mozdulatlanul, már-már vigyázzállásban várt a fehér körön, sejtette talán, mi következik, mi a mosoly-parancs igazi célja, az elnök mindenesetre első ízben ki is mondta, hogy a száját kell kinyitnia.

Nem tárta ki egészen, csak mint ki jól nevelten egy falat húst készül bekapni; fogalmam sem volt, hol tanulhatta ezt az előkelőséget. A férfiú mosolyogva, talán kissé kíváncsian benyúlt az ajkai közé, talán még jobban szét akarta feszíteni őket; Maria a kutakodó ujjat nézte, kissé bandzsítva, és ettől mulatságosan szeppentnek hatott. Ilyen volt, többek között.

Elnökünk ekkor borzasztóat hördült, és teli talpán megpördülve mutatta fel ujját a zsűritagoknak: rázta előttük, és preckelt belőle a vér, én pedig megdöbbentem, hogy az övé is piros. Lilának hittem volna eddig. Azt kiabálta az elnök, látjuk-e, nézzük meg, miközben nemcsak néztük és láttuk, hanem selyem nyakkendőnkről töröltük, de inkább magunkra kentük éltető nedveit.

A nő előbb köpött egyet, azt is finoman, mintha porszemet fújna le pajzsos alsó ajakáról, aztán visszarendeződött az arca, talán csak enyhe kíváncsiság színezte a kifejezését, de a szeme továbbra is fakó maradt, és ezzel a vad barnaságához nem illő elárvult szemmel nézett minket, akik az elnöki ujjat bámultuk éppen. Végül, a kiabálás egy szünetében halkan megkérdezte: bekösse-e? Ért hozzá, elvégezte a kötelező tanfolyamot. Ez a „kötelező” kifejezés függelemsértésnek hatott, ugyanakkor elárulta vele magát, bátor közönyét.

Egyik jegyzetelő zsűritagunk üvöltve kikergette, de az elnök utána szólt, hogy várjon a folyosón. Akkor lekési az autóbuszt, mondta Maria csendesen, de nem kapott választ, mert az elnök most már saját szájában tartotta az ujját, olyan bús arccal szopogatta, mint ki máris elcsapta a hasát saját vérével.

A szőnyeg végében, a falnál álló ember kísérte ki Mariát, ez a zömök, olajbarna bőrű, olajbogyószemű mindenes, akit Belfegornak neveztem el hirtelen, mivel mesterségéről csupán sanda gyanúm támadt; és tudás híján a sejtelem mindig a pokolhoz vagy a mennyhez társítja áldozatát. Nem lehet, hogy csak ennyi a dolga: nőket küld vissza a faltól egy asztal elé, vagy hogy karjukat markolva a folyosóra tuszkolja őket. Nem tudtam még akkor, hogy ez, hogyha nem is a szakmája, de része annak, ez az ő egyik feladata, alkalmilag szelídebb változatában.

Délután Maria ott állt a fogadócsoportban, a stadionban tartott főpróbán, változatlan arccal, még csak nem is duzzogott az elszalasztott autóbusz miatt. Magabiztossága folytán, úgy látszik, könnyen odaszokott idegen helyekre, bár kívülálló maradt, mint ki bármikor visszatérhet otthonába. Népviseletbe öltöztették, hímzett vállfős blúzából kidomborodott a melle, sötéten átragyogtak bimbói a vásznon, és kontyára tűzött szalmakalapja billegett a fején, karjaiban virág helyett egyelőre összecsavart és kirojtozott újságot tartott, olyan kecsesen és természetesen, hogy éppen ezzel jelezte a helyzet groteszk képtelenségét. A próbára nem pazaroltak virágokat.

A stadion dugig megtelt a kirendelt emberekkel, egy vadászkést sem lehetett volna elejteni. Csendesen beszélgettek, legalábbis az elején, mintha nem tudnák, mire várnak. Később egyre inkább belemelegedtek, és felhevültségüket akár lelkesedésnek lehetett értelmezni, ha valaki éppen arra vágyik, és nem figyel a részletekre. Én megfigyeltem, amint egy-egy csoport vezetője szalmaszálakat osztogat embereinek, azok meg bedugják a kabátgalléruk alá. Majd mindeniknek laposüveg melegedett a belső zsebében, abból szívták az italt, és ehhez aligalig kellett lehajtaniuk a saját üvöltésüktől zsongó fejüket. Az emberek egyre biccentettek, bólintottak tehát, és egyre hangosabbak lettek tőle.

A próba kezdetén, amikor először gördült be a gyepre a nagy fekete gépkocsi, még lagymatagon éljenezték a benne állva integető rendezőt, aki mindegyre lefújta, majd újrakezdte velük az előadást, ők meg felálltak, összeverték a tenyerüket, azt mondták félszájjal: éljen, vagy ugyanezzel a szóval kezdődő bővített mondatokat, utána biccentettek a pálinkájuknak, és a helyükre ültek. A kocsi kifarolt a díszkapun, majd lassan visszagördült a pázsitra, a rendező magasba tartott karjait lengetve megköszönte vagy viszonozta a még el sem hangzott hódolatot, mígnem, úgy másfél óra múltán, eléggé fellelkesült a tömeg, összevissza kiabált, ha nem is éppen éljent. Ekkor a kocsihoz sorjáztak a délelőtt beválogatott szépségek újságpapír csokraikkal, kettős sorfalat álltak, melynek másik végében a helyi hatalmasságot megszemélyesítő ember várakozott egy lábas mikrofon előtt, kezében az izgalomtól láthatóan remegett a papírlap, újságoldal az is. Rezesen megzendült a fanfár, ámde túl korán kezdte, elfödte volna a szónok hangját, ha megszólal egyáltalán, miközben alteregója némán játszotta beszédes szerepét; ezt a részt is mindegyre újra kellett venni, hogy a rendező kiszállhasson a gyászosan fekete kocsiból, akár túl kicsi láb egy túlságosan nagy lakkcipőből. A nagy Őhöz képest még mindig termetesnek hatott, bár a nagy Ő méreteit szerintem soha nem lehetett eltalálni. Kezeit, hozzá hasonlóan, igyekezett törzse mellett kifordítva lefeszíteni, és húslegyezőként széttárta vastag ujjait, mintha arra várna, egy vasrudat csúsztasson oda neki hátulról valaki, ettől válla kihegyesedett, és az egész embernek - ha az volt — valamiképpen sarkára állított rombusz alakja lett. Közelebbről: egy lila padlizsán. Fel nem foghattam, a játékot, mesterségszerű szerepét élvezi ez a színész, önző és exhibicionista módon, amiben hasonlított volna a nagy Őhöz, vagy a beleéléssel tulajdonképpen parodizálja példaképét, minthogy nem lehet éppen ő. Az effajta, akár öntudatlan bátorságot majd dilettantizmusával magyarázhatja szegény, ha netán számon kérik tőle a mutatványt. Azt hiszem, ez egyetlen hivatásos figyelőnek sem jutott eszébe, már csak azért sem, mert elképzelni sem tudták, hogy valaki éppen ilyen magasztos helyzetben bohóckodni mer. Megtörténhet persze, hogy a rendező azonosságát Vele eleve elfogadták egy alkalomra, az alkalom pedig ünnepi és egyértelmű volt, mindenki belefért, bármit csinált volna. Én az eredményjelző szerkezetben álltam, jó lesipuskás helyen, s azon morfondíroztam, eltéveszteném a célt, ha az óramutatóra támasztom a fegyvert: egyre lennebb mozdult, ahogy telt az idő, márpedig telt s haladt.

A lelátókon, fantáziája híján, elunta magát a közönség, vagy elfogyott a pálinkája, kurta szólamokat kiabált be a gyepen sorakozó szépségeknek, amint a szesztől és a fáradtságtól felcsigázódott a férfiassága. A nők a léces padokon ülve inkább kötögettek, vagy csöndesen beszélgettek egymással, néhányuk azonban, megdöbbentő felszabadultsággal, további trágárságokra biztatta a férfiakat, mintha egy ágyban hancúrozna az összessel, aztán vihogott. Éljenzésnek ható visibálásuk obszcénabbnak hatott bármilyen szövegnél, legyenek azok jelszavak vagy azokhoz hasonló tisztességtelen ajánlatok. Soha nem értettem a tömeget, mert nem tartoztam bele annyira soha, még kiszámíthatatlan részeként sem, mely megváltoztatja a hangulatát. Eközben éppen a hangulatváltozás igazolta vissza, hogy léteznek ilyen erjesztő-gerjesztő elemi részecskék, mint én.

A parádét vezénylő hangszóró, mely eddig lelkesebb hurrára sarkallta, most csendre-rendre intette őket, de akkor bődült fel igazán, amikor a pálya meszes zöld gyepén megjelent valahonnan egy szamár, egy valóságos, birkanyáj elé illő, szürkésbarna csacsi, sötét kereszttel a hátán. Tétovának látszott, amúgy ismeretlenül, s a nevető-hurrázó tömegtől megrettenve, menekültéből mindegyre visszatért a pálya széléről a közepére, és furcsa merevedésben, vízszintesen tartotta a nyakát. Ilyenkor elhallgatott kis bádogkolompja. A közönség más célra tartalékolt éljenzéssel biztatta újabb mozdulásra, akár egy harmadosztályú futballcsapatot, amikor a rossz játéka miatt végeredménynél fontosabb már a móka. A reményvesztés, lemondás maradék hurrája volt ez.

A hangszóró az eredményjelző tábla mellett ekkor már szabotázsról üvöltött egy rendőrfőnök hangján, ettől s a rövid kilátásba helyezett felelősségre vonás miatt a tömeg, lélegzetnyi szünetében túlkiabálva, elcsitult, majd tétován kifelé indult a stadionból, kiszivárgott. A szamár elárvultan és konokul állt a pálya közepén, egyenlő távolságra a körkörös drótháló palánktól és illendő messzeségben a nyitott ajtóval gyepen maradt fekete autótól. Kiürült a katlan, csupán a gyűrött rendezők és a még gyűröttebb újságlapok maradtak a fenekén, valamint a nagy fekete kocsi, gazdátlanul. Na meg egy kis szél is kóválygott odalent, a papírfecniket hajkurászva, összeborzolva a civilbe öltöztetett rendőrök frizuráját.

Virgonc és szószátyár voltam vagy lettem azon a délutánon, és szinte boldog. Akkoriban általában lendületesebb voltam, és olyan könnyen, váratlanul fogott el mindegyre a mellcsontot sajdító boldogság érzete, ahogyan aztán el is múlt belőlem, és csak a fájdalmat hagyta a helyén. Boldogan becsületesnek lenni is könnyebb, szinte természetes, a harag életfunkció. Ez lehetett volna az aznapi tanulság, mert éppen gyűjtögettem az effélét. Hazafelé menet azonban, miközben egymás sarkát taposták, az emberek szót sem szóltak a stadioni próbáról, s amikor megjegyzést tettem a szamárra, mintegy elvileg megsimogatva a fejét, úgy néztek rám, mintha ők sosem látták volna, tekintetüket rólam is a lábuk elé fordították.

Egy szőke lánnyal, volt ipariskolás tanítványommal éltem együtt akkoriban, neki meséltem el otthon az esetet, de ő sem nevetett rajta, s amikor én mégis felkacagtam, megkért, ne olyan hangosan. Kioktattam sebtében, hogy mi, az a rokon- és reményvesztett kis nép, mely hivatalosan nem is létezik már, és csak a történelemkönyvekben szerepel legyőzni való és mindig is legyűrt ellenségként, mi mások vagyunk, elmondjuk, amit láttunk, nemcsak elfelejtjük, szeretjük néha harsányan kikacagni magunkból a bajt, pedig nem sok, egyre kevesebb alkalmunk van rá, és emiatt a kedvünk is fogyatkozóban. Ha két mulatságos alkalom között túlságosan sok idő telik el, s az ráadásul nem is a mi mértékünk szerint való, elfelejtjük közben, milyen az öröm szájtartása. Addig-addig magyaráztam neki, amíg az én kedvem is végleg elsavanyodott, s ő szeretkezés közben próbált vigasztalni, helyreigazítani a szájamat. A kéjes jajgatásnak nincs anyanyelve, és mi ketten nagyon egyetértettünk.

Hamarabb aludt el nálam, s én egyedül maradva, azt a másik nőt láttam magam előtt, amint a zsűriasztal előtt áll, a fehér körön, s azt mondogattam szótlanul: egy női test is lehet olyan független és szabad, mint egy ország, és ugyanannyi veszély, gyalázat leselkedik rá, kívülről-belülről egyaránt. Ettől kezdve nem tudtam képtelen, mulatságos megrendezésnek tartani a fonák szépségversenyt, az a nő megalázta az egészet, független létezésével kimutatta agresszív borzalmát.

De akkor, kilenc évvel ezelőtt, a kislány fogantatásának előestéjén mindez valamiképpen csak elméletileg létezett: tudtam. de nem éreztem; a testem még örömökre készült és emlékezett csupán, a boldogság lehetőségeire. Én magam voltam még akkor, nem vonultam vissza kényszerűségből a testembe, mely elronthatónak bizonyult nemsokára.

A nagy Ő másnap nem gördült be a stadionba, ahol ünneplőbe átöltözött tömeg várta, ki-ki a kabát belső zsebébe dugott szalmaszállal és keskeny papírcsíkkal a kezében, amire a jelszavakat írták fel neki, hogy szeme előtt legyen, ha részegségében vagy más miatt elfelejtené a szöveget. A zenekar délig indulókat játszott, s amikor belefáradt, sőt felrepedt a rézfúvósok ajka, torkukra futott a trombitanyál, hangszórón közvetítettek hasonlókat. Ott ült a délutánra lerészegedett közönség az üres pálya, a makulátlan gyep körül, melyen időnként segédrendezők szaladtak át, sötétedéskor némán hazament. Megkönnyebbülten, az izgalom után elernyedve caplattak az első kocsmáig vagy asszonyig, aztán kedvükre kiröhögték a rendezőket, éppoly kajánul, ahogyan a nagy Ő újságképével törölték a feneküket, hogy szinte ólommérgezést kaptak tőle.

Engem délutánra mégis behívattak a Szigetre. Mondtam a lánynak, ne várjon rám ébren, idegesen, meztelenül; későn, talán csak másnap délután érkezem haza, s ő most is azt kérdezte, amit napok óta: miért, miért? — s én is ugyanazt feleltem, amit napok óta: látni akarom a nagy Őt, testközelből nézni, hogy természetes emberi módon eszik, iszik, nyújtózkodik. Fantasztikus látvány lehet, hiszen hivatalos életrajza szerint harcos múltjában is csupán az éhség és nem az evés szerepelt, asszony pedig egy sem. Minden helyett valamiféle Ügy, annak szentelte életfunkcióit, azt falta fel, tette magáévá.

A lány közel lépett, de nem tapadt hozzám, szokása szerint testem hajlataiba igazítva az idomait; kinyújtotta a karját, egyenesen a szemem felé, és megrettentem, hogy megüt valamilyen hirtelen támadt indulatában — hiszen zaftos kis bestia volt —, vagy talán azért, hogy monoklival a szemem körül ne jelenhessek meg nélküle a díszvacsorán, de aztán csak megérintette lágy hüvelykujjával a homlokomat. Öregesen, tanult komolysággal állt velem szemben, szomorú alkalmakhoz illő, anyás féltéssel és félelemmel jelölt meg, hitehagyott létére is a kereszt jelével. A teraszon hallottam, hogy kulcsra zárja utánam az ajtót, és elképzelni sem tudtam, mihez kezd egyedül.

Ismertem a Szigetet mindenféle hivatalos bankettekről, s a halálra ítélt csónakost is, aki odaszállít a vízen át, most mégis így mentem feléje, mintha a színhely maga képes volna elváltoztatni engem, alakíthat belőlem iskolamestert vagy sánta kutyát, holmi idegent mindenképpen. A nagy Ő távol járt még, a párnázott magaslese elé terelt vadakat lődözte valahol, de ez a számára ismeretlen hely máris elváltozott, átrendezte az előérzete. Ezt a sejtést népiesebb alakjában sötétkék öltönyös, világoskék inget és vörös nyakkendőt viselő vaskos legények jelenítették meg, de álltak odább, a fűzöld-vízkék mezőben drapp ruhás, barna nyakravalós férfiúk is, oda nem illőn, sőt illetlenül, akár púderozott falloszok. Jelenlétük valóban átalakította a helyszínt, eltolta a természetes arányokat.

Egyelőre, a nagy Ő távollétében még ugyanaz az undorgó és udvarias fölény látszott rajtuk, mint a fővárosból vidékre látogató értelmiségiek nyakkendő szorította, vértolulásos ábrázatán, pedig igazán nem affélék voltak. Jóindulatúan, cinkos lekezeléssel motoztak meg tehát, mint kollégájukat, még csiklandoztak is. „Mi van, kiürítette a zacskót?”, kérdezte a lábaim között kotorászó férfiú, már a sorompó előtt, egy főorvos vagy béljós szakértelmével, de egy kültelki csibész bizalmaskodó hangján. „Tökön talált”, kacsintottam rá.

Nem érzékelhette, legfennebb lehallgatva tudhatta volna délelőtti véletlen gyönyöreimet, én viszont éreztem, miközben heréimet markolászta, hogy máris a tudásnak valamely felsőbb régiójába kerültem át, oda, ahol az elvek és ügyek születnek, a nagy Ő glóriájának röntgensugarú fénykörébe, az elvont mindentudó, erényt és bűnt általánosító, ugyanakkor mindanynyiunknak fejadagként kiosztó hatalomhoz, aminek se neve, se neme nincs, és efféle foghatatlan fajtalanságában, elkötelezettsége nélkül lehet mindenható. A ragyás matató-ember vissza-

kacsintott.

Ezzel az élmények között kitüremkedő ostoba tanulsággal, azaz képzelegve haladtam végig sajgó herékkel a nemrég leaszfaltozott út mellett, a nedves porondon — a lágy burkolat elsőként a nagy Ő lábnyomait őrzi majd —, az élősövény két fala közül elvszerűen a bal oldalihoz simulva. Ezt túlfelőlről egy overallos fiatalember éppen zöldre dukkózta, közben engem. bámult, s emiatt összevissza preckelte a festéket; ami abból rám jutott, szitakötők petéjének látszott ünnepi ruhámon.

Zegzugos pályám valamely fordulójában megszorított tanítványom lehetett ő is, holmi ipariskolában, és nyilván könnyebben felismert engem a járásomról, mint én őt a pimasz modoráról. Egy rendőr magabiztosságával intett, haladjak tovább, felém tartott tenyerét azonban váratlanul ökölbe szorította, és a gesztus értelme megváltozott: fenyegetővé vagy diadalmassá vált; tulajdonképpen egyre megy ez a kettő mifelénk. Ugyanakkor ez a bicskacsukó, egyszerű mozdulat tudójává tett némi készülő titoknak vagy tettnek, hiszen a győzelem érzetének. a fenyegetésnek nem volt helye, tehát értelme sem itt.

Ne képzelegj, mert olyant látsz, hogy eltapos, intettem magamat; ilyen érzékenységgel nem lehet élni, túlélni még annyira sem, neked pedig azt kell megpróbálnod. Túlélni a hatalom mindentudását. Belekerülni és onnan, a magja felől kitörni bűvköréből, ezért vagy itt, emiatt nem merted, nem is akartad visszautasítani a hívást.

„Sztüx”, mondtam tehát a halálra ítélt csónakosnak, és ő busa fejével bólintva visszaköszönt, „vigyél át”. Tanártársam volt régebb ez a szakadt, most alkalmilag felöltöztetett révész, amíg el nem ítélték, és én azt nem mondtam a bíróságon: valóban. A kérdés úgy hangzott, izgatott-e az államrend ellen a fizikatanár, s minthogy fogalmam sem volt a valóságról, azt feleltem: valóban, ami jobban hangzott egy igennél. Azt hittem, be kell vallania s vele együtt nekem is egy kisebb vétket, hogy ezzel hitelessé válva letagadhassa a nagyobbikat, ha mégis elkövette volna. Ha tovább kérdeznek, anyanyelvemre, mint végső rejtekre és akadályokra hivatkozva azt mondom, nem értettem pontosan, hiányoznak még a szavaim ahhoz, amit aktákba lehet beírni, pedig szorgosan tanulom a törvényeket. Nem került rá sor, nem is érdekelte őket túlságosan, beérték a valóságra való hivatkozással, ami az ő nyelvükön az igazsággal volt szinonim, és tőlem függetlenül is kitalálták, ha nem ismerték volna, aminthogy a fizikatanárra is előre kimérték a nagyobb bűnt, majd a büntetést, ugyancsak szavakat, saját nyelvükön is különösen hangzó kifejezéseket állítottak vele szembe: államrend, jövőkép, elvhűség meg ilyenek. Ismerte, mégsem értette őket, sem a kifejezéseket, sem a bírákat, hiszen ő nem az állam vagy államrend, hanem annak gazdája és felettese ellen izgatott volna, ha tudja, mi az, és izgatásra is megtanítja az anyukája. Úgyhogy szidta, egyszerűen. Szervezkedett, mondták. A szavak mögé a hithű népet sorakoztatták föl ellene, hogy azzal esküdt össze, éppen a hűséges nép ellen, mely szintén nem volt több egy kicserélhető, akár felejthető szónál.

A nyilvánvaló logikai hibától vált tökéletessé a kör, mindenki felelőssé, tehát bűnössé változott, része lett valaminek: az egész összeesküvő tömeg tagadta magát, s feltételezett szervezőjének így nem volt hova menekülnie, a lázadók közé éppúgy nem futhatott, mint az áldozatokhoz vagy a hűségesekhez, hiszen azonosak voltak. Egyiket ezzel elárulta volna, bár nem ismerte, másikat szembeállították vele olyaténként. Belekerült a cinkos részletekből összeálló teljességbe, aztán egy bírósági ítélettel kiragadták belőle, és ettől meg is könnyebbült talán. Oly nagygyá lett a felmagasztosító ítélet által, hogy már csak a nagy Ő lehetett megfelelő partnere. Ez már logikus fejlemény volt. A nagy Ő gyalázásáért zsuppolták be valójában egy albérleti siralomházba, ez állt a végzés minden szava mögött, az össznépivé vált szónoklatok stílusában fogalmazva.

Én, tanúként, azt mondtam: valóban, és tulajdonképpen semmire, azaz a perben hirtelen megvilágosodott mögöttes valóságra gondoltam, a tények mögött rejtező, mintegy vidéken sündörgő nagy Őre, akit testközelből nem láttam még akkor. A ladikosként bólogató hajdani fizikatanár is effélét hitt talán, káromkodása furcsa reflektorfényében meglepetésszerűen megjelenhetett előtte a nagy Ő, ezért nézett bambán maga elé a vádlottak és most a csónak padján. Attól kezdve mindannyian tudtuk, miről beszélünk „valóban”, ő, a vádlott, én, a sunyító tanú és az egész bíróság, s azt is, hogy valamelyikünknek ki kell állnia ebből a körből. Éppen azért, hogy létezhessen ilyen bűvös vagy bűnös kör. Hiszen senki kívülálló nem hitte volna el, hogy nincsen gyönge pontja, létezése hiteléért fel kellett áldozni egyik láncszemét, hogy erősebbként újra összekovácsolódhasson. Mindenki tudta, érezte, legalább saját belső sugallataiból, hogy nem létezik teljes lojalitás, s az esetleges árulás kiszűrésével igazolni lehetett a látszatát legalább. Az erő érzetét saját társunk feláldozása kelti mindenekelőtt. Jó, mi?, kérdeztem magamtól, miközben átcsónakáztunk a tavon, akár egy régi vársáncon, egyre bennebb.

Az egész régi perben csudás egyetértés volt a látszat mögött, amilyennek a halálos ítélet tetszett: mindannyian hittük, hogy a fizikatanárt megmenti a soros nemzeti ünnep vagy valamely, a nagy ő által ötletszerűen elrendelt megemlékezés előtt kiadott közkegyelmi rendelet. Eközben a halálos ítélet jogosságáról és értelmetlenségéről vitatkoztunk az ingujjra vetkezett bírókkal, merthogy ugyanabba a kocsmába jártunk még akkor. Azt mondták: szívük szerint egyedül a gyerekgyilkosoknak nem adnának kegyelmet, s én azt kérdeztem: eszerint gyereknek tartják a nagy Őt? A jogászok kifordult szemmel néztek, mint egy hülye gyerekre éppenséggel, s affélét válaszoltak: az ártatlanság kegyetlen dolog, a gyerekek ártatlanok, tehát...

A csónakos azt kérdezte az ingatag vízen, megvagyok-e, én azt, hogy él-e még, miközben látszott rajtunk. Mindketten igennel feleltünk tehát a másiknak, de én inkább néztem, mint beszéltem.

Nem ilyennek képzel az ember egy halálraítéltet. Igaz, ritkán lát effélét zöld mezőben, kék vízen. Ez zömök és bajszos halálraítélt volt, az élveteg emberek szokványos lila ereivel az arcán, mintha egyszer borzasztóan megerőltette volna magát, egy gyomorrontáskor például, s azóta nem bír megkönnyebbülni. Nekem mindegyre az járt a jól fésült fejemben: miért bízzák rá magukat azok, akik ha nem is személyesen, de szakmájuk szerinti társuk révén elítélték, mégpedig halálra. Ami nem kicsiség. Még a főnökeiket s azok legfőbb főnökét is a csónakjába ültetik, egy díszvacsora ígéretével nyomva el víziszonyukat. Mi lesz, ha velük együtt egyszer víz alá borul, s ott evez tovább lelke szakadtáig, buborékokat vető szájjal kacagva utasain, akik hiába igyekeznek ezeket a léglabdákat elnyelni legalább, hogy megmeneküljenek. Láttam a kapkodva tátogó szájukat, amint el akarják szívni az utolsó lélegzetét, és ő nem hagyja, buborékokat hesseget utolsó erejével. Másodszorra a csónakos már nem hagyja magát.

Másnap, hajnaltájban Belfegor aztán elmagyarázta az összes perverz okokat, utána pedig sok mást. Akkor már minden furcsábbnak, természetellenesebbnek hatott, mint akár a víz alatti csónakázás egy halálraítélttel, aki ezen a kora délutánon kezét nyújtva kisegített a füves partra, bólintva köszönt, és indult vissza újabb drága terűért.

Két perc alatt felejtettem el a csónakost. Ott voltak, a túlparton az előre felpofozott pincérek. Ezeknek kettős szakmájuk lehetett, nyilván egyik miatt szerezték és tűrték a másikat. De hát vidéki pincérek voltak, két vendéglátás között néha emlékeztetni kellett őket, hogy kicsodák, hova tartoznak és mivel. Egyébként szmokingosan grasszáltak a város főterén, hétköznap is, bár igaz, hogy inkább csak sötétedés után, s ilyenkor csillogott a lemenő nap fénye a selyemgallérjukon. Ők visszaverték a ragyogást, én meg borzadozva kacagtam rajtuk egy szál pólóingben, miközben lányomat levegőztettem. Ajakírnak tetszettek a pincérek, úgy eltátotta a száját, szinte bekapta őket, és este azt akarta, hogy róluk meséljek. Néha legendabeli, kitalált forradalmáraimat kedvéért szmokingba öltöztettem, még frakkba is, olyat ő úgyse látott.

Két, menyegzőre öltözött, násznagyszerű fiatalember pofozta őket egy hatalmas istállóban. Az is egy régi püspöki uradalomhoz tartozott, legalábbis barokkos oromfala és a sugarasan beszűrődő, templomivá vált napfény szerint; mostanra tisztára söpörték, csupán a szalma és a trágya meleg szagának emléke érződött benne, és áhítatos remineszcenciái voltak. A szmokingos pincérek a kisikált jászlak előtt sorakoztak, és láthatólag egykedvűen tűrték a pofonokat, mint valami szakmai ártalmat vagy büntetést a csak általuk ismert vétkeikért, netán azzal a tudattal, hogy egyszer majd elkövetnek valamit, amivel utólag kiérdemlik, azaz megszolgálják a bántalmazást. Az ünnepi ruhás társaság mintha egyezményes szabályzatú játékban vett volna részt: a násznagyok nem ütöttek túlságosan nagyot, azt is rutinszerűen, élvezet nélkül, mintegy kihangsúlyozva, hogy felsőbb utasításra teszik, vagy holmi, azóta megfáradt régi ötletük szerint. Természetesnek hatott az egész, engem se küldtek el, elvégre egymás között voltunk, olyannyira, mintha nem is létezne ember rajtunk kívül, akinek ezt elmesélhetem, és az el is higgye. A szeméremnek, akárcsak az önérzetnek nem maradt  elmondható értelme; ezek amúgy is csupán kifelé érvényes jellemvonások, önmagukban nem csupán értéktelenek, nem is fontosak, nem is jellemzőek talán.

„Maga foglalkozzon a poharakkal”, mondta nekem végül a pincérek pirosas arcú főnöke. Telt képén finom ráncokat vetett a bőr, akár egy lámpaernyőn, ő maga pedig olyan tompán ragyogott belülről, hogy éppen ezt a hasonlatot juttatta eszembe. Homlokába fésült hófehér haja miatt mesterségesnek hatott az egész ember, annak ellenére, hogy a verés alatt nem esett le fejéről a paróka, és lágy keze is csak egy dologtalan, de nem álombeli lényre vallott. Furcsasága miatt mégsem értettem a felszólítást: egy kirakati bábu mondogatta előttem, foglalkozzam a poharakkal a hátsó tálalóban, mert ők kevesen vannak, és ne vegyem le a nyakkendőmet. „Miért, kik lesznek jelen?”, kérdeztem bután, és ő elmosolyodott. Előbb visszarakta szájába a műfogsorát, amit kímélve fehér zsebkendőbe csavart az imént, és így megnyúlt, kifeszült az ábrázata, csak azután kezdett mosolyogni, mint ki megtalálta a helyes arckifejezését. Ostobaságom teljes naivitásában és önhittségében ragyogott fel e mosoly fényében, azzal a kérdéssel együtt, ami a fákat festő fiatalember, a halálra ítélt csónakos és a szakmai öntudattal tűrő pincérek, az egész táj láttán bujkálva készülődött bennem: hogy nekem miért nem szóltak? Tehát, hogy minek képzeltem magamat? Azt hittem talán, hogy helyi munkálkodásom, életrajzom némi természetesnek vélt érdemei folytán máris eljutottam a nagy Ő körébe, miközben az asztaláig sem? De tényleg.

Tudtam ugyanakkor, hogy a főpincérnek és Neki van igaza, megint. Ők átkerültek már a megaláztatással járó szenvedésnek azon a határsávján, mely mögött egy másik élet, talán maga a boldogság kezdődik, már csak azáltal is, hogy elfelejteti az átjutás fájdalmait. Úgy képzeltem eddig is, hogy a nagy Ő a gyötrelemnek a teljes önfeladáson túl felragyogó terében, sőt állapotában él — létezik, ez lenne a helyes kifejezés —, az elvont, a testiségen túli szenvedés birodalmában, ahol már minden tiszta és puszta fogalmakkal meghatározható. Az éhségen, a nemi vágyon, de még a félelmen is túljutva minden könnyű már, egy másfajta természetesség tökélyével vár ránk az ismeretlen, amelyhez aztán éppen reakcióink hiányával kötődünk. Lehetséges persze, hogy ez maga a halál, a nemlét állapota, de jó.

Ezek itthon voltak az elváltozott környezetben, sőt azért kellett megváltoztatni a helyszíneket, a rendeltetésszerű arányokat is, hogy magukhoz illőnek érezhessék. Idáig jutottam a villanásszerű, szimultán lepörgő, már-már láthatóvá vált gondolatmenetben, amikor észrevettem a szamarat; eddig eltakarták előlem a pincérek. Az istálló távoli sarkában állt, ugyanolyan mereven előrenyújtott nyakkal, mint a stadionban. Szalmaalmán a párolgó friss trágyagolyók kissé megroggyant ferde tornyot alkottak, ez töltötte be meghitt szagával a teret. A délelőtti csacsi volt az, bizonyosan, bár a csacsik mind rokonok és egyformák. Ezt mégis felismertem, és mosolyogva intettem neki, ezzel a főpincér arckifejezése átkerült az én arcomra is. Természetesnek tetszett, hogy megérkeztem, és eligazodom majd az idegen helyen.

A hátsó tálalónak nevezett helyiség egy jobb iskolai kifőzde épületének balszárnyába illő, csempézett falú hűvös szoba volt, és nekem valóban a poharakkal kellett foglalkoznom benne. A zömök és karcsú poharak két oszlopban álltak egy nyersfa asztalra terített hímzéses abroszon, és ragyogóan makulátlanoknak látszottak, nem is tudtam hirtelen, mi dolgom lehet velük a puszta felügyeleten kívül. A szamárszar után szívesen néztem volna légiesnek ható alakjukat, öbleiket, kiderült azonban, hogy szesszel kell kitörölnöm, majd folyó vízben újra leöblítenem és száradni hagynom őket. A nagy Ő csakis steril holmikat használt; a csírátlanság valóban illett hozzá, legalábbis az én képzeletemben, és éppúgy helyénvaló volt ezen a helyen, mint sok más egyéb.

Az épület maga is egészen más volt kitakarítva, mint amilyennek ismertem, friss festése valamiképpen hűvössé, idegenné, egy másfajta élet közegévé tette, zugai, benyílói ürességük miatt értelmetlenül tárulkoztak fel és tátongtak: mintha óriási hideg szappanhabban bolyongott volna az ember, buborékokba nyitva be. Az egymást váltó helyi nagyságok vagy inkább feleségeik ízlése szerint mindegyre átépítették, kis szobákat falaztak el vagy vágtak egybe, egyedül a nagyterem maradt meg változatlanul, bár az is alacsonyabbá vált a rejtélyes pótmennyezet miatt, és bútorzatát sokszor kicserélték. Később rájöttem, miért alacsonyabb a terem: a kisméretű nagy Ő magasabbnak hatott benne. Egyik benyílóban ottfelejtett seprűt találtam a jobb oldali sarokba támasztva, nedves fűrészpornyomokkal a cirokszálak között, és szinte meghatódtam tőle, olyannyira otthonosnak hatott. Egy drapp öltönyös úr azonban elterelt onnan, mielőtt ez sikerült volna, vissza a hátsó tálalóba.

Hamar végeztem a poharakkal, aztán munka híján fölöslegesnek tartottam magamat, és újra elindultam az alsó traktusban. A vendégek érkezése előtt meglehetősen felszabadult volt a légkör, bár arra is vigyáztak, szinte termelték a szolgálatosok, tény, hogy mindegyre átjártunk egymáshoz a különféle termekbe, a tálalóból a szobába is, ahol a szép asszonyok várakoztak. A poharak alá terített, népi mintás abroszok másával letakart alacsony asztal körül ültek, és a drapp öltönyös legények hordták nekik a kávét. Ételt egyelőre nem kaptak, mert nem bírtak volna enni később, ha mégis a belső nagy asztalhoz szólítják őket. Gyönyörűséges két-két lábukat egymáson átvetve várakoztak, szótlanul, miután kijöttek az alagsori fürdőszobából, ők is szintoly csírátlanul, akár a borospoharak. Ugyanolyan  üresnek látszottak, hangjuk, szaguk se volt, legalábbis nem a sajátjuk. Mégis fölöslegesek voltak leginkább, A legutolsó piaci papagájszelídítő is tudta, hogy a nagy Ő nem nyúl idegen testekhez. Lehetett ebben az önmegtartóztatásban holmi kamaszos irtózás vagy ellenkezőleg, egy más dimenzióhoz való tartozás gőgje és magánya, ahol a vágyait kielégítette. Ezt eldönteni egyikünk se tudta már, ahhoz meg kellett volna érinteni őt. Kedveskedtem és szellemeskedtem a szótlan asszonyoknak, s közben eljátszadoztam a gondolattal, hogy ugyan mi történne, ha nemi bajt kapna valamelyiküktől, s hogy ily módon el lehetne-e érni a nagy Őt. Hiszen nincs természetesebb a betegségnél. Ezek a nők szeppent várakozásukban alkalmasnak látszottak az ilyesmire, éppen mert borzasztó kimosdottságuk eltakarhatta volna a biológiai fegyvert a vaginájukban. Nemcsak én, a szolgálatos védelmezők is felismerték ezt a veszélyt, egy srófra járt az eszünk. Tudtam tehát, hogy ezek a nők mindannyian átestek a nőgyógyászati vizsgálaton, miközben néhányuk férje az ajtó előtt toporgott, vagy a drapp ruhás kísérők vállát markolászta együttérzésükre várva a járóbeteg-gondozó homályos folyosóján. A kimosdott tisztaságukkal bemocskolódásra várakozó asszonyok félelme azonban fertőzésként terjedt az alsó traktusban. A sterilitás is fertőző lehet, gondoltam én akkor ott, mert az is nyilvánvalóvá vált már, hogy a szenvedés aláaknázott határsávján átjutva, a nagy Ő éppen sterilitásában sebezhető. Szinte boldog voltam, hogy erre rájöttem, hiszen mintegy azonosat gondoltam vele. A megtartóztatással védekezett, és éppen ezzel árulta el gyöngeségét.

A nyolc nő közül kettő tiszteletteljesen felállt, amikor először léptünk be várószobájukba, aztán nem tudott mit kezdeni magával. Végül az egyik pincér, egy pofozástól pozsgás arcú kis öreg kedélyesen rájuk szólt, hogy üljenek le, elvégre magunk között vagyunk mi, kurvák. Maria ülve maradt, közömbösen elnyújtva bokában összekulcsolt lábait, mintha sosem látott volna, s nélküle megy mennybe a tegnapi nap. Lehet, persze, hogy a rá váró ismeretlen mélyebb volt annál, s emiatt ijedten várakozott ő is, tompa süketségben. Én kiéleződött érzékekkel, mintegy készültségi állapotban figyeltem és képzelegtem, a tapasztalás és a fantaziálás egyenrangúnak tetszett számomra, azt sem tudtam eldönteni, melyik gerjeszti a másikat. Azt mondtam, „feljött hozzánk egyszer, egy egyáltalán nem szép napon az árvíz a dombra, és olyan asszonyokat hozott, amilyeneket addig sose láttunk. Meztelenül aludtak ágyukban, a folyó hűvöse jótéten csillapította hajnali forróságukat, attól merültek mélyebb álomba a szokásosnál, akár egy víz fenekére, az meg ringatta, simogatta őket, miközben éppen felénk sodorta a felszínén. Ilyen bonyolult érzetekből áll össze a nők boldog állapota, amelyben elnyújtóznak, lefeszítik lábfejüket, olyan ívben, hogy szíve szakad meg a gyönyörűségtől minden mentőnek, aki értük úszna. Karjuk ugyanakkor fejük fölé nyúlik, ők maguk így saját testükben kipányvázva mutatják domborulataikat. Olyan állapot ez, hogy a kifeszítettségben csakis a szép formák maradnak meg, és ilyenkor igaziak a nők. Egyszóval így sodorta felénk, ablakunk alá az áradat az asszonyokat, akik aludva sem álmodtak, mert jobbat amúgy sem tudtak volna álmodni, mint amilyennek érezték magukat.

Nászhajókként vonultak sorban az ágyak az utcán, és estére sok férfi eltűnt a házakból, de máig nem tudni, sikerült-e felkapaszkodniuk a nők mellé és megmenekülniük. Az egyik ágyban azonban egy asszony vajúdott, ő a fájdalom miatt nem fogta fel, hova került és merre tart.”

Ez a meserészlet is abbamaradt a vége előtt, mint mostanában annyi minden, és nincs megalázóbb, mint ha az ember nem mondhat végig egy történetet. Az egyik drapp fickó felszólítására a helyünkre kellett mennünk, és azt elhagynunk sem volt szabad újabb utasításig. Minden készen várt az épületben, mi tehát álltunk csak, ki a tűzhely, ki az ajtó mellett, és füleltünk a hangokra, miközben alig hallatszottak hangok. Úgy álltam a poharak mellett, akár egy magánzárka magányában, és egyet tudtam csupán: hogy érezhetően megtelt a ház, s ezzel máris betöltötte egyszeri rendeltetését, én pedig olyan közel kerültem valaminek nemcsak a megtestesüléséhez, hanem az újabb megérzéséhez is, mint még soha.

A hátsó tálalón két idegen, eddig nem látott komoly férfi görgős konténert tolt át, fura kerek lakatok lógtak rajta, kocogtatták csillogó fémfalát, ahogy átdöccent a padlócsempék közein. Az acélszekrény fényezése körkörös mintákból állt, akár egy színházi kellékesládáé vagy zongoratoké. A fővendég vacsoráját hozták benne, s nekem még azt sem sikerült kilesnem, miképpen melegítik fel, feltéve persze, hogy nem különleges hideg pépeket eszik, vagy ellenkezőleg, csupa szárán-gyökerén termett természetes zöldséget, aminek a radioaktív sugárzáson kívül semmi nem árthat. Nyilvános szereplésein, a film- és tévéhíradóban sem láttuk enni soha, mindig abbamaradt a jelenet, mielőtt nekilátott volna, miközben előkelő külföldi vendégei vagy vendéglátói, még a királyi családok sarjai is rendesen faltak, annak ellenére, hogy dinasztiájuk történelméből bőséges tanulságot kaphattak a mérgezés veszélyeiről, sőt módozatairól.  

A nagy Ő egy-egy tószt után az övékéhez koccintotta talpas poharát, de nekünk csak a másik fél kortyolgatását mutatták; asztalhoz ült velük, soha nem láttuk azonban, hogy kinyitja a száját, hacsak nem szólásra, s nyelvét a kanál, villa felé nyújtja. Mintha nem lettek volna belsőségei, életfontosságú szervei, azonos volt a fényképeivel. Feltehetően nem is a mérgezéstől való félelme miatt nem evett-ivott ember módra, hanem hogy hasonlítson festett képeihez, a köznapi dolgoktól független, azaz fölöttük álló létezéséhez éppenséggel. Egyszemélyes, elvont szabadsága így egyaránt származott az éteri rettegésből és hasonlított egy eszményi, bár csak kevesek által vágyott állapothoz: a testiségtől való felszabaduláshoz, ami egyben a halhatatlanság képzetét keltette. Egyébként és nemhiába: a függetlenség és a szabadság volt két fő jelszava.

Kajánul szántam egy pillanatig, hogy ilyen élvezetek nélküli, érzetektől mentes életre kényszerül, ráadásul ő választotta magának, és mindezzel nem ad példát alattvalóinak, egyben értelmet saját lemondásának, hanem szabadsága önfeláldozásnak tetszett, egyszerűen semmit nem vállalt érte, a veszélyeket sem. Ilyen gyönyörök híján azok ellentétére, a betegségre gondoltam tehát, valami önként szerzett kórra, mintha azáltal, a hagymáz révületében juthatna át ismeretlen világába, hol indítékai és céljai is utólag alakulnak ki, szinte rá várnak ott, készen és kegyetlenül. Mostanra reflexekké váltak talán, így akár felcserélődhettek; önmaga nagyságának mindent, még azt a tökélyszerű arányt is betöltő érzetével járta kiszabott, ám számunkra érthetetlen útjait. Miköztünk emiatt védtelen volt, mégis soha nem elérhető. Ezért, másságából fakadó függetlensége miatt kellett viszont védeni, körülzárni és hozzá illő környezetet teremteni újra és újra, mindenhol és mindannyiszor.

Nem bírtam mindezt, egész átváltozását elképzelni másként, mint hogy egyszer, felemelkedése valamely fokán kattant benne valami, egy eleve rosszul beállított kapcsoló a génekben vagy az idegekben, és elrontotta a szerkezeteit, de egyszerre és egymáshoz illeszkedően az egészet, hiszen nem omlott össze, hanem éppenséggel működött, csakhogy már természetellenesen. Persze mindez csak úgy lehetséges, ha újfajta működésének megvoltak az éhség és a fájdalom, az eleve kivetettség lehetőségei, adottságai, sőt képességei benne. Valójában és egyszerűen: gyűlölet az emberek iránt, akik nem bírtak vele tartani, vagy ezt okozták neki, ilyenné alakították, esetleg éppenséggel ilyennek nemzették: mintegy megvonták tőle a természetes élet formáit. Jó lett volna tudni, hogy gyűlöli-e a szüleit, ami gyakran megesik, ha torzságáért valaki másokat tesz felelőssé. A hivatalos közleményekben vagy életrajzokban szüleiről csak mint elvont kategóriákról esett szó, még a szerető gyerek képében sem mutatták Őt, ami hazug mivoltában is emberinek hatott volna. Tudtam ugyanakkor, hogy egy ízben kijelentette valamilyen belsőbb körben: ez a nép nem érdemel meg engem; és ez kósza ötletem igazát látszott bizonyítani, ugyanakkor a döbbenetet, amit közelébe jutva is láthatatlan személye váltott ki belőlem.

Tudtam, mert átéreztem ugyanakkor, hogy állandó készültségben él, akárcsak én, és hogy nem ez az egyetlen hasonlóság közöttünk. Nekem azonban nem sikerült még átjutnom azokba a testtelen tartományokba, egyelőre csak az ő közelébe értem, mégis egyértelmű volt, hogy ráérezve, megértve megragadhatom, és ez az egyetlen igazi út feléje. Ahogyan anyanyelve szavait elfelejtve, egyre inkább puszta, íztelen, anyagtalan értelmükhöz közeledik az ember.

Jutott időm felidézni ezeket az eszement régi gondolatokat, és éppen az Ő jelenléte segített ebben, éppen az, hogy fölöslegesen, mégis helyhez kötve tébláboltam a poharak mellett. Ő, mint kiderült, nem ivott belőlük, csak vendéglátói használták, de ők is mértékkel, ráhangolódva, sőt utánozva a vezérüket. Távollétében hozzá hasonlóan ejtették a szavakat, mintegy egymásnak bizonygatva azonosulásukat Vele, az ismeretlen céllal magával, ám előtte megjátszott, elfelejtett népies hangsúllyal beszéltek, nehogy hasonlóságuk lehetőségét felfedezve riválisainak tartaná őket; így jelezték egyúttal, milyen alpári mélységben állnak alatta. Nem fogták fel, mennyire fölösleges utánozniuk vagy ellentétezniük: hiszen mindenképpen Őtőle függtek, és helyettesíthetők, egymással is felcserélhetők voltak. Itt állt tanúságul ez a ház, az Ő jelenlétével mintegy kitömve, melyet a helyi nagyságok már-már véletlenszerű változásakor mindegyre átalakítottak, mégis egyedül az Ő érkezésekor kapott értelmet.

A nagy Ő pedig, akinek szülei is puszta tényezőkként szerepeltek életrajzában, minden képzelgésemet és rokonaimról való lemondásomat magas rangú alantasai igyekezetével együtt cáfolva: saját rokonait helyezte különféle fontos állásokba, a vérségi kötelék áldozó és védő reményével talán. Egyikük sem bírt az ő tagadhatatlan elhivatottságával, de enyhítették veszélyérzetét, ami nála a hiábavalóság érzésével lehetett azonos, amikor leváltható, tehát fölösleges alantasait kinevezte. A családjáért dolgozott tehát, szólt a népi fáma, évszázadosnak nevezett tapasztalat szerint. Sok más tettével ellentétben megértették ezeket az újságok különszámaiban is megünnepelt gesztusait, hiszen a fámakészítők maguk is rokonaikat juttatták be a jobb helyekre, de soha nem a magukéval felérő szintre, csak valamivel alább. Nem értették viszont, szerintem, azt az itt is felbukkant ellentmondást, hogy a nagy Ő ezzel nemcsak lekötelezte rokonait, és biztosította önmagát általuk, de egyúttal engedményt tett, éppen elhivatottságából fakadó magányából, sőt mindenhatósága dicsfényéből adott fel, osztott ki egy-egy szeletet másoknak. Elvégre azok nemcsak egy klán fejének, hanem megverhető, sebezhető kiskölyöknek is ismerték, tudva, hogy éppen a rokoniság történelmet jelentő kötelékéből kellett kiszakadnia, hogy önmaga lehessen, és embereket válogatva ugyanakkor visszavegye ama kötelékek egy részét. Ilyenképpen hivatkozhatott a népre, a kusza vérségi szálak által összeszőtt közösségre, amelynek egyedül Ő, a belőlük kivált adhat célt. jövőt, ekként identitást: a sajátját. Ő más volt, mert mái. egyetlen akart lenni, s ez valójában tiszteletet érdemlő becsvágy. Csakhogy eljutott már magában odáig, hogy egyedinek, ugyanakkor az időben mintegy szétterjedve, elvileg általánosnak tartsa személyét, a történelmet pedig a népnek nevezett tömeg mára alája rohadt vagy ezután beszántani való televényének, amelyen lábát megveti.

Közelsége zavaros révületet váltott ki bennem, de éppen ebben az állapotban került helyére néhány lényeges jellemvonása, ez pedig azt a kínos elismerést is feltételezte, hogy van Ő olyan és akkora, bír olyan hatalommal, hogy elváltoztatja, magához idomítja az én gondolataimat is, és már-már meg kell köszönnöm neki, hogy gyűlölhetem. Nem figyeltem eközben az engem figyelő emberre: tegnap hirtelenében Belfegornak elkeresztel kisegítőnk, kísérőnk állt a poharas asztal mellett. „Fantáziálunk, fantáziálunk?”, kérdezte, és intett, hogy ne tegyem, mintha tudná, miféle képzelgés fogott el, és annak miféle következménye lehet. „Mit szeret Ő?”, kérdeztem kábán és óvatlanul. De hiszen éppen erről volt szó: hogy mit szeret, minek adja át magát, tehát milyen módon lehet azonosulni Vele a gyöngéi által, ha vannak neki. Mert a szeretet nyitottsága ilyen védtelenséget jelent, például.

Visszajövök, intett a vaskos ember, aztán elkeveredett a többiek között. Meglehetős sürgés-forgás támadt már akkor az egész alsó traktusban, ételek illatát sodorták magukkal az elhaladó pincérek, s bár nyilvánvalóan nem a fővendégnek hordták a tálakat, mégis mindannyian úgy képzeltük, egyedül ő falja fel a párálló, sistergő sülteket, gombaszeleteket, zöldség és krumplihegyeket. Aztán valamiképpen, a szokásos, mégis rejtélyes módon híre terjedt, hogy a nagy Ő a vadászattól elpilledve lefeküdt már, erre vallott az is, hogy egyre inkább elhalkultunk, suttogva szólongattuk egymást, annak ellenére, hogy senki nem parancsolt csendet.

Délután atomerőmű helyét jelölte ki egy hegytetőn, amikor helikopteren elszállva fölötte megtetszett neki a táj. A nagyteremben most azt mondogatták egymásnak a helybéli nagyok: egy csepp víz nincs azon a környéken, és odavezetni sem tudnak eleget. Vacsora végére azonban megtalálták már a megoldást: egy völggyel odább fogják felépíteni az erőművet, s avatóünnepségig a környező erdőket is az eredetileg kiszemelt helyszínhez hasonlóvá vágják, stuccolják, sőt onnan egy vadászházat, egyéb viszonyítási pontokat is áttelepítenek a pásztorfalu helyére, a lakók meg szedjék a motyójukat, templomukat, juhukat, költözzenek át az atomerőműhöz, ami éppen nincsen ott, és nem is lesz.

Nehezen értettük meg a csereberét, pincérek, biztonsági emberek hozták a nagyteremből a híreket, de nem mondták el nekünk, sem egymásnak, valamiképpen mégis összeállt bennünk a kép. A bennfentesek természetességével jártak-keltek, holmi közösen megfogadott titoktartás cinkosságával, és éppen azáltal váltak bennfentesekké. Számomra az egyedüli tanulság az volt, hogy lám, mégis és megint keresztülvitte az akaratát, hiszen mit számít az a néhány kilométeres eltérés egy országos térképen, az a néhány völgy, amikor eszerint minden az övé. Ezt nem bírtuk mi utánacsinálni. Egy nagy akarat hatalma munkált itt, vált egymagában is erővé, mely nem néz a részletekre, sem mások véleményére, ennek pedig mindenki annyira tudatában volt, hogy ellenvéleményét akkor se mondta volna el, ha van bátorsága hozzá véletlenül. Az ő dolguk az volt csupán, hogy egy szándékhoz igazítsák a valóságot, sőt önmagukat, és ezt a műveletet oly régóta végezték, meg is szokták már, s ez a kiigazítás, az engedelmesség munkás mivolta keltette bennük a hatalom érzetét. Csinálták is aztán mindaddig, amíg le nem váltották őket, ezzel is az általuk elismert erő hatalmát bizonyítva. Bukásukkal mintegy utólagosan újra igazolták, hogy nem akármilyen hatalmat szolgáltak, hiszen óriásinak kell lennie annak, ha őket fel- és lecserélheti, s éppen ezért szolgálatukra érdemes volt s maradt.

Mulatságaikat sem feltétlenül a fizikai élvezetekért folytatták. hanem mintegy munkájuk részeként, a gyönyörök és előjogok csak arra voltak jók, hogy saját erejüket s ezzel is a nagy Őhöz való hűségüket bizonyítsák, hiszen annak nem holmi gyönge, kisszerű segítőkre volt szüksége általa vélt és kijelölt igazi méretének kinyilvánításához. Addig, amíg bűnbakokként odavetette valami, néha általa indított suttogó kritikának, eléggé hatalmasakká kellett növesztenie őket, hogy a felelősséget is vállalhassák ilyen-olyan kudarcokért, amiket kisemberekre kenni éppoly lehetetlen volt, mint amennyire nevetséges lett volna. Ráadásul helyi nagyságok feláldozásával bizonyíthatta bátorságát és mindenhatóságát egyúttal. Ők pedig, akik most a nagyteremben ettek, a nagy Ő nyugalmáért kiparancsolva az addig is néma zenekart, nálam nyilván jobban ismerték a játékszabályokat és a gazdájukat, kegyelme szeszélyes rendszerét. tudták, hogy előbb-utóbb bekövetkező bukásukig maguknak kell összeszedniük a szolgálat s az azt lezáró, nyilvánosan vállalt áldozat díját, bérét, amiből azután is megélhetnek. Hódoltak, vezekeltek, majd elvonultak fennkölt magányukba, ami néha még némi ellenzéki színezetet is kapott, pusztán azáltal, hogy kívül kerültek egy körön.

Mindenki számára annyira nyilvánvaló volt ez a körkörös pálya es módszer, megtárgyalásra is ritkán érdemesítették, s ha a nyugalomba vonultak tetteit elítélték is olykor, az azokért járó honoráriumot természetes járandóságnak tartották. Sőt éppen ennek mértéke szerint becsülték őket, miután levitézlettek, s csupán régi nagyságuk tükörbeli glóriája maradt, a tartalmától, sőt árának-szolgálatának emlékezetétől függetlenül. A mi városunkban is több tiszteletre méltó polgár akadt, aki hivatalosan, azaz a nagy Ő kegyéből kapta ellátmányát, s a vele való bármiféle kapcsolat önmagában tekintélyt, a hatalom egyfajta utóérzetét biztosította számukra, ami szintén élvezetes lehet.

Számomra ezek az itt dőzsölő eljövendő nyugdíjasok olyannyira azonosultak a nagy Ő valamelyik alsóbb szintjével, minthogy bizonyára több rétegben létezett, bűzös testi valójától fel egészen fogalmi létéig, hogy úgy éreztem, Ővele fekszik egy ágyban az a nyolc asszony, aki eltűnt a nekik kijelölt várószobából, már az üres kávéscsészéket is elmosták utánuk. Mintegy helyette hajtották végre, egyenként vagy együttesen az aktust, jelezve, hogy a hatalom, egy alsóbb fokán, mindent magának követel, és kielégülve ahhoz való jogát is átérezheti. Talán éppen emiatt nem zavart, nem is érdekelt, hogy soványak vagy kövérek, többségük esetleg impotens: a testiségnek ugyanaz a jelentése lett, mint az elvont erőnek és a halálnak. Nemhiába nevezték a nagy Őt a nép lelkének.

Az irigység beszél belőlem, próbáltam humorizálni, de elméletekkel csak addig viccelhet az ember, amíg meg. nem ismeri őket, a sajátjaival szemben pedig már-már tehetetlen. Ráadásul zavart Belfegor integetése a folyosói kis asztal mellől, miközben harmadszorra töröltem ki szesszel a poharakat, teljesen fölöslegesen, hiszen Ő egyiken sem hagyta ott az ajka nyomát. Felismertem volna, még akkor is, ha most nem használt rúzst, mint a fényképein. Tudtam, az érintetlen poharak az övéi.

Pincérek rakták el a holmikat, kék és drapp öltönyös férfiak tébláboltak, látszólag céltalanul vagy egy utolsó kávéra várva, a konyhaajtóban az egyik mosogatóasszony sírt, a fáradtságtól talán, és egyre hangosabban. Belfegor felállt, odament hozzá, kérdezett tőle valamit, én csak az asszony hangját hallottam, ijedten ismételgette: „Szép,volt; olyan szép volt, istenem.” Belfegor megveregette a vállát, csattogott rajta, majd felém lendült vaskos tenyere: jó ideje efféle integetéssel lépett kapcsolatba velem, egyszer: együttérzést, máskor kihívást jelentett ! a gesztusa. Nemi maradt kedvem szóba állni sem vele, sem senki mással, elnyűtt, eltompított az itt töltött idő, bár nem történt semmi egész éjszaka. Túlságosan soknak éreztem mégis.  Belfegor végre odajött hozzám, és akkor figyeltem fel a szemére, amit később számtalan alkalommal láttam még: valami nőies nedvesség ült benne, ami színétől és állásától függetlenül, ha nem is széppé, felkavaróvá tette. A délután még fenyőfákat dukkózó fiúról beszélt, aki ugyebár tanítványom, tehát ismerősöm, ennélfogva ugyebár tudnom kell, miféle ember, mire képes; majd közhelyes válaszaimtól elkedvetlenedve felhívta figyelmemet, hogy többet és mélyebben kellene foglalkoznom diákjaimmal, mikor pedig megtudta, hogy nem vagyok már tanár, és visszatértem eredeti mérnöki szakmámba, mégpedig egyik, éppenséggel nőnemű tanítványom miatt, váratlanul a csónakosról kérdezett, mintha a két szóban forgó alakot ugyanúgy egymáshoz kötötte volna esetleges térbeli közelségük a délután, ahogyan engem velük életrajzom egy-egy epizódja. Ugyanabban a színjátékban szerepeltünk mindhárman, ám csak a múltban, mondtam bölcsen Belfegornak. „Abban a múltban nyilván a csónakos is oktatta a fiút, miféle viszonyban voltak?” „Azt sem tudom, valóban oktatta-e.” „Hát léteznek azért hosszú időn át titokban tartott kapcsolatok, egyezségek, hogy aztán közös tettben találkozzanak az egyedek.”

Így mondta: egyedek, és a tett megjelölést is holmi közös cél megnevezésére használta, az oktatást pedig az árulás rokon értelmű szavaként. Az történt, hogy a csónakos jelentette Belfegornak: az overallos fiú valamiféle tettre készül — most a tett, szinte magától értetődően, a bűn fedőneveként hangzott, és az is lehet valójában. Találtak tehát a fiúnál egy hosszú kést; ha nem éppen henteskés méretű körömreszelőt, vicceltem. Feltűnt az is, hogy tovább maradt a helyszínen, mint a feladata megkívánta. Én miért vagyok még mindig itt?

Nem tűnt fel a hirtelen váltás, talán mert arra figyeltem inkább, milyen átlátszó módon csinált ez a történet, mennyire ostoba az effajta lebukás, bár tudhattam volna, hogy léteznek elszánt és fantáziátlan alakok, akik szerint a nagy Ő ilyen egyszerű szerszámmal is elérhető, s ha nem másért, hősinek szánt gerjedelmükben képtelenek végiggondolni tettüket vagy a bűnt, nevezzék akárhogyan. Egyszerűen meg akarták szabadítani a többieket, társaikat, a hozzájuk hasonlóan képzeletszegény „egyedeket” Tőle, hajlandók voltak feláldozni ezért az életüket, persze, az Őutána következő főnökük kegyelmében éppen úgy bizakodva, mint a népnek nevezettek hálájában. Botor elképzelés volt, de hát csak eddig terjedt a képzeletük, és éppen az elszántságuk szűkítette be.

Mit akart tőlem mégis Belfegor? Miért mondotta el nekem az ő szakmájába vágó, gyerekes. történetecskét, melynek fiú szereplője képes volt ugyan meghatni, de el is riasztani tőle és gesztusszerű tettétől Figyelmeztetésnek szánta volna? Talán jó előre, még mielőtt bennem megfogalmazódott, kiszimatolta, mire készülök, ha csak gondolatban, képzeletben is? Az efféle feltételezés azonban éppoly gyerekes volt, mint a gyilkossági kísérlet egy körömreszelővel. Nyugodt voltam, hiszen tudtam, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie még, amíg előbb gondolatban, majd azt valóságra váltva eljutok Őhozzá, ez az éjszaka tehát nem jelentett számára veszélyt. Hacsak nem azért, hogy közelsége miatt, hitem szerint, megértettem Belőle valamit és ezzel megnyílt az út feléje. Végig kellett járnom azonban előbb azt a csapást, amit Ő taposott ki magának: mintha egy rengetegben törnénk előre, elhárítva arcunk elől a megsebző ágakat, amíg olyan gyakorlatra, szakértelemre nem teszünk szert a bujkálásban, hogy szélként suhanunk át a tüskék, indák között, és ez nem csupán időbe telt, hanem önmagam megváltoztatására is késztetett, kényszerített. Ez volt a tanulság.

Újra és megint fölöslegesen áttöröltem a poharakat. Egyszerűen az a rémült szándék vett rá a hiábavaló munkára, hogy továbbra is igazoljam ittlétemet, bár senki nem mondta, hogytávoznom kell, és közben tündökletes orgiák másnapos szennyeseként undorodtam a félelemtől. „Maga a csónakosnak is kollégája volt”, szólalt meg mellettem Belfegor, akihez nem illett már a neve, sokkal valóságosabbá vált annál, semhogy egy mesébe besorolhatnám. „Neki is, annak a kölyöknek is. ugye?”

„Ráadásul egyiket oktattam, másikat elárultam, hát nem?”’

„Ez nem probléma. Nem így kell nézni ma már.”

„Én magam se vagyok már az.”

Belfegor vidáman, szinte boldogan mosolygott a közhelyei szóváltás alatt. „Meg fogjuk érteni egymást, emberek vagyunk. Elmondok magának valamit, akár tovább is mondhatja, úgyse hiszi el senki. A csónakos... Ennek sikerült elkerülnie a halált, ugyebár. Ő a legmegbízhatóbb ember itt, már csak azért is, mert úgyse tudná felülmúlni azt a régi dolgot. Nem attól hűséges, mert meg akarja hálálni a kegyelmet, ilyen állatfajta nincs, a kegyelem lealázza az embert, és veszélyessé teszi, hiszen értésére adja, hogy kiszolgáltatott. Hanem a hiúság! Nevezhetjük önérzetnek. Mikor azt hiszi valaki, egyedül ő lehet a nagyfőnök leghűségesebb szolgája, csak mert a halált látva, hozzá hasonló magasságba emelkedett. A halál valóban megnemesít, ha mégis sikerül megúszni. Hiú és gőgös tehát ez a senki, ezért érezte megaláztatásnak, hogy nem ő hozta át a főnököt a vízen. Biztosan jelképesnek tartja a vizet, önmagát és az átkelést egyaránt. A Sztüx és Kharón, ugyebár. Átvinni valakit a szellemi túlpartra, ahová ő már bejáratos! Micsoda önhittség! Igen ám, de ezek a központból szalajtott fickók nem tudták, kicsoda ő, amúgy is azt képzelik, vidéken mindenki megbízhatatlan, mert eléggé ostoba ahhoz, hogy egy s másról képzelegjen, és ideje is van rá; az életrajzát, pontosabban élete egyetlen igazi eseményét, a halálát sem ismerték; hoztak magukkal révészt! Az ugyan miken mehetett keresztül, hogy megbíztak benne? Hány halál van maga szerint? Mindegy, az a fickó övéké így is, úgy is. A miénk pedig...”

„Albertnek hívják.”

„Hát Albert sírt. Zokogott egyenest. Egyedül magát tartotta méltónak, és most meg nem hagyják! A méltóságában volt sértve, érti? Hiúság, gőg, méltóság... Felcserélhető a sorrend, sőt fölösleges. Nem emberi érzések ezek, a halálraítéltek előítéletei csupán. És akkor ő, ez a csónakos Albert elkövetett egy borzasztó hibát, nyilván önmaga ellen, hiszen más ellen nem hagyták volna, ha netán merészeli. Képtelenség volt úgyis: a hűségét akarta bizonyítani mégiscsak, arra hivatkozva méltóvá válni, hogy legsúlyosabb, egyben legszellemibb terhét átszállíthassa a vízen. Micsoda kisszerűség! Hogy a hűségből akar tőkét kovácsolni valaki...”

„Nem csak Albert.”

„És mi a hűség legpontosabb bizonysága, barátom? Az árulás! A hűség próbája az árulás. Mit szól? És hűsége, gennyes hálája tanúságaként ez a révész besúgta azt a fiatal fickót. Erős, egészséges, rokonszenves fiú, az ilyenek előtt áll a jövő. Merthogy a múltja is jó, vagyis a családja, az apja nagy ember volt régen ezen a vidéken, most tisztességes nyugdíjas; ismeri maga az ilyeneket. Persze, valóban volt nála valami fegyverszerű, és valóban gyanúsan sokáig maradt itt. Egyre megy. A bejelentést ki kell vizsgálni, még akkor is, ha tudjuk, alaptalan. Maga segíthetne nekem. Maga ismeri, érti, ugyebár. Ez a szegény fiú meg semmit nem ért, egyszerűen semmit, barátom. Mindegy, hova, kihez akar eljutni, soha nem fog sikerülni neki. Ártatlan! Persze, attól még elítélhetik. Sőt éppen azért. Majd ott megtanulja. Szerzek neki valami jó lágert, ahol világossá válik számára, hogy az ártatlanok mindig meghalnak, mert képzetlenek. Kemény gyerek, szerencsére, remélem, idejében rájön, milyen a világ. Az apja szerintem hálás lesz érte, hogy valahol végre megnevelik. Az tudja ugyan, mi a módja, de hát az oktatáshoz nincs már hatalma. Magának van gyereke? Én azt javaslom, hogy legyen. Csináljon, szerezzen, egyre megy. Én a feleségemmel szeretnék örökbe fogadni egyet. Én fel tudnám készíteni.”

„Elmehetek?”

„Szabadon. Holnap azért jöjjön be hozzám, beszéljünk még erről a dologról. Maga érti, tehát segítheti is ezeket, elvégre mindkét fickóhoz köze volt. Mondhatni, maga a harmadik. Alig várom, hogy elmagyarázza. Maga nagyon, túlságosan szófukar, és ez nem vall jóra.”

A harmatos gyepen mentem a víz felé, ahol újra Albert révész várt a csónakjában. Hideg és derült sötétség kupolája alatt mentem, olyan egyedül, mintha meztelen volnék. Nagy, négyszög alakú pázsiton mentem át, és félúton visszanéztem. Az egyik vagy egyetlen emeleti hálószoba ablakában, a hullámos selyemfüggöny mögött alacsony árnyalak állt, göndör, ősz haja látszott csak a csillagokkal derített homályban. Kifelé nézett, és megrendítő volt az élmény, hogy ugyanazt a képet látjuk mindketten. A fákat, az eget, a vizet.

Hajnali fél négy volt, a neurotikusok ébredésének órája, a világegyetem ismeretlen járása szerint.

Kilenc évvel ezelőtt, hajnalban, a csónakossal beszéltem utoljára az anyanyelvemen; utolsó hangja, amire emlékszem, egy, a földkerekségen mindenütt érthető és felháborító, hatalmas kacagás volt, felerősödve harsogott a víz fölött, a hűség és a nála cáfolataként: szabadon és ijesztőn. Az a fiatalember, régi közös tanítványunk, az ő emberük, mondta, mielőtt kitört  belőle a csúfos röhögés, amivel megalázott és egyben figyelmeztetett, hogy öntudatlan képzeletem éppen úgy becsap, mint valamely szándéka szerint Belfegor. „Én is az övék vagyok, csak hogy tudd — mondta még —, és lehetséges, hogy már te is.”

Másnap Belfegor kacagott egyet, bár a révésznél csöndesebben, a kis irodában, ahol dühösen és kialvatlanul közöltem vele: tudom, hogy átvert, egyedül az okát nem értem, „Nem bírtam hirtelenében jobbat kitalálni, mint egy példabeszédet.” „Mire kellek én magának?”, kérdeztem rá. „Mert maga okos, bár rémisztően naiv. De, mint mondottam, nekünk módunk van felkészíteni az embereket, iskolában, lágerben egyaránt.” „Remélem, ez nem fenyegetés.” „Nem fenyegetés: ajánlat.”

Egy hónapon belül a városi tanács egyik különbizottságának vezetőjeként dolgoztam, a díszítés volt a feladatom. Rendeletileg sűrűsödtek az ünnepi alkalmak, amikor fel kell zászlózni, jelszavazni a várost és a feléje vezető utakat, főként azonban a nagy Ő bármikor esedékes, bár kevéssé valószínű látogatására készültünk folyamatosan. A raktárakban gyakran újramázoltattam az elfakuló, állásban megpenészedett transzparenseket és óriási arcképeket. A lobogókat hetente vasaltattam. A jelszavakat valamivel nagyobb, ám egyre kurtuló időközökben igazítottuk a nagy Ő beszédeiből kihüvelyezhető irányelvekhez vagy inkább sejtésekhez. Én is kezdtem családias cinkossággal Nagyfőnöknek nevezni, és arra vágytam kis irodámban, hogy egyszer ugyanígy szólíthatom. Állok majd vele szemben, és titkos szándékom éppúgy együvé zár vele, akár egy üvegbura vagy vasketrec, ahova senki nem jut be idejében: ketten leszünk csak arra az egy pillanatra.

Kicsi voltam még ehhez, legalábbis tisztségem szerint, nem juthattam be egyetlen díszvacsorára az asztalához, sem valamely fogadóbizottságba, melyek jelmezeiért én feleltem, pontosan ismerve azoknak a titkosrendőröknek a testméretét, akiket ilyen alkalomra majd földművelőnek vagy értelmiséginek öltöztetnek, nekik pedig nem volt egyéb dolguk addig, legalábbis az én hivatalomban, mint rendben tartani dús paraszti bajszukat, illetőleg copfjukat vagy aranykeretes szemüvegüket és körmük holdjait, hogy valódinak hassanak a filmhíradóban, amikor eljön az idő, és kenyérrel, sóval, esetleg egy erőmű makettjével két munkás karjukban a város kapujában vagy bárhol másutt várják a Nagyfőnököt.

A városnak valódi kapukat állítottam a jelképesek vagy a puszta megnevezésben létezők helyébe, minden ki—, illetve bevezető útra egyet-egyet, de különféléket. Faragtattam tehát galambdúcot és űrrakétát formázó oszlopot, márvány domborművet az Ő arcmásával, fonattam rusztikus sövényt, ácsoltattam zsindelyes szárnyékokat és mindezek kombinációit. Valamennyi könnyen leszerelhető és szállítható volt, hogy a szónoklataiban felmerült hangulatához illőn fogadhassuk, hiszen időnként a nép egyszerű gyermekének mondta magát, és ilyenkor a folklorisztikus kaput-kerítést helyeztünk készenlétbe, máskor a modern kor úttörőjének szerepében tetszelgett, és a rakétás diadalív rögzítőcsavarjait lazíttattam ki, hogy bármikor arra az útra vihessék át, amelyiken megérkezik. Nehéz volt kiszámítani az útját, akárcsak érkezésének idejét, módját,  

hiszen egy helikopterben is leszállhatott a stadionban. Ezért aztán nekünk lett a legszebb sportpályánk az egész országban; gondoskodtam róla.

Egy meseíró lelkesültségével és élvezetével dolgoztam, működtettem brigádomat. Rehuma-Buthalami szabad királyi város képe lebegett előttem, abba minden belefért, és rajtam kívül senki nem ellenőrizhette, összevetve a valósággal, hogy milyen forrásból ered, mi célból készült ez vagy az a díszítőelem, miért éppen olyan, amilyen. A jelszavakkal azonban bajba kerültem: nem találtam nekik mintát Rehuma-Buthalamiban, már csak  azért sem, mert ott más nyelven írták ki őket, ha léteztek egyáltalán. Megpróbáltam a képzeletemre bízni magam, egyre frappánsabb, hatásosabb, ugyanakkor rövidebb lózungokat fogalmaztam, csakhogy valamennyi túlságosan egyéni volt, mindaddig, amíg rá nem leltem a végső megoldásra: a nagy Őtől vett idézeteket festtettem föl mindenüvé. Igaz, ekképpen, eredeti szándékommal ellentétben, egyre hosszabb szövegeket kellett írni a mégiscsak korlátozott méretű felületekre, viszont hűségünket sem nyilváníthattuk ki meggyőzőbben, mint hogy saját tükörképét mutatjuk Őneki, ha eljön hozzánk.

Egy napon kihallgatást kértem elnökömtől, azon pedig azt, tarolják le a város melletti domboldalt, hogy kőből kirakathassam a Nagyfőnök valamely jelmondatát, felettünk átrepülve is gyönyörködhessen benne, sőt az a műholdfelvételeken bejárja az egész világot. Elnököm magasabb érdekekre hivatkozva haladékot kért, összehívta a maga bizottságát, majd feltelefonált az államhivatalba, végül megkönnyebbülten súgta oda nekem egy vadászaton: elképzelésemmel egyetért, ám az sajnálatos módon kivitelezhetetlen, mivel az illető természeti alakzat valami hangárt vagy silót, esetleg gyárat rejt gyomrában, arra pedig nem írhatjuk ki a Nagyfőnököt, akár egy márkanevet, mellyel a számunkra ismeretlen terméket jelöljük, a titkot reklámozzuk. Elnökünkkel együtt könnyebbültem meg. ugyanis magamban elálltam már a tervtől, éppen csak nem tudtam, miképpen vonhatnám vissza a szabotázs látszata, gyanúja nélkül.

A jelszavakat ugyanis mindegyre újra kellett rajzolni, amint a Nagyfőnök saját esze járását követve változtatta véleményeit, némelyiket egyenesen reakciósnak vagy tévesnek minősítve időnként, amikor megint felülbírálta önmagát, akár egy láthatatlan ellenfelet, és mindannyiszor győztesen került ki az összecsapásból. Az állandó, mindannyiunkat izgalomban tartó haladás kerékkötőiként pusztította saját kijelentéseit, sokakat száműzött a tankönyvekből és a könyvtárakból. Ezek a mondatok aztán úgy tűntek el, mint holmi hatalomra törő ellenségek a megveretésük után, miközben mi folyamatos harckészültségben, szakaszos győzelmi mámorokban éltünk.

Rendezői tisztemben egyre inkább megerősödve, sőt enyhe félelmet, gyakran pánikot keltve közvetlen feletteseimben is, jutott időm megfigyelni az effajta változásokat, és döbbent csodálattal adóztam Neki. Az akarat és a szabadság semmire sem kötelező, önmagát is cáfoló kötetlensége már-már elbűvölt, ugyanakkor megértetett velem valamit: hogy a Nagyfőnököt nem korlátozza, még kevésbé zavarja az emlékezés, múltjától mindegyre elrugaszkodva, folyamatos jövőben él, jelenét kényszeredett átmenetnek tartva csupán egy határtalan időbe, ahová saját árnyalakját máris kivetítette, hogy aztán ott várjon rá, ha felháborítóan véges fizikai létezését lezárva megérkezik, azonosul vele, és égi képként tündököl, ragyog vissza ránk. Ez a jelenét nyögő ország nem volt számára egyéb, mint az örökkévalóságig meghosszabbított jövő felé tett ugrás trambulinja, és ahhoz mérten rugalmasnak, fellendítőnek-lendülőnek képzelte el, hogy rátaposva elrugaszkodhasson. Lenyűgöző mutatvány volt ez valójában, s azt a vágyszerű képességét bizonyította, hogy az összes többieket egy bükkfadeszka rostjaiként tudja használni salto mortaléjához. Méretei folytán azonban egy őrült képzelgésének hatott, ám éppen nagysága miatt képtelenek voltunk ellene szegülni vagy tenni. Egyszerűen megragadhatatlan volt.

Munkámat azonban az ő kísérletének földivé kicsinyített másaként élveztem, fél év alatt sikerült olyannyira dekorálnom és elváltoztatnom a város külsejét, hogy aki messziről néz bele, egy mindegyre elforgatott kaleidoszkóp át-átrendeződő ábráit látja, ha pedig közelebb jön, észreveszi, hogy nem olyan kép fogadja az egyik úton, mint amilyen távozáskor búcsúztatja a másikon. Ez volt az én mutatványom, egy mesebohóc módján. „Ej, ej!”, mondta egy ízben Belfegor, amikor embereket kértem kölcsön tőle némi ünnepséghez, „maga kiváló, ijesztően kiváló, de képtelen vagyok megértem.” „Nem saját logikám szerint dolgozom ugyanis”, feleltem, és ő végre bólogatott, nem felszegte az állát, „a tehetségnek mégiscsak vannak rejtélyei.” Rájöhetett volna már ekkor, hogy ugyanazt csináljuk mi ketten, éppen csak más szándék és cél szerint.

Nem okozott örömet, hogy végül is sikerült becsapnom, mégpedig hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben az ő szigeti hazudozásához képest, de Belfegor attól félt talán, hogy be kell vallania magának és másvalakinek, tévedett: a felelősségre vonástól tehát. Úgyhogy beérte egyszerű és nyilvánvaló ellenőrzésemmel, amit minden térerősségmérő kimutatott, ám még ha lehallgatott is, ugyanazokat a jelszavakat hallotta tőlem az ágyban, mint amilyeneket a falakra írattam, aztán átmázoltattam hetente. Nem esett nehezemre fegyelmezettnek lenni: rendre minden asszony magamra hagyott, hiszen ők éppúgy nem értették kéjben elkiáltott „előre” és „minden erőnkkel” kezdődő jelszóbeszédemet, ahogyan Belfegor az okát.

Aztán egy délelőtt, akár a mesében, rátaláltam a viselős

Mariára a díszletté alakított város egyik körorvosi rendelőjében. Nem értette, miért mondom bemutatkozás gyanánt: „Nyugalom, múltunk mind mese.” Fertőtlenítőszaga volt, nem tudtam, mitől, miért. Kis hasa idegen tartozéknak hatott lesoványodott testén, mintha én adtam volna ki neki efféle jelmezt a szereppel együtt, ha eszembe jut, és a jövőre utaló terhes nőket is beválogatok egy jelképes fogadócsoportba, hogy meghassam a látogatót. Ezt a trükköt soha nem használtam volna, igaznak sejtettem ugyanis, hogy a Nagyfőnök undorodik az ilyen agresszív testiségtől, ami pedig éppen az általa követendő elvként parancsolt elképzeléseket jeleníti meg. „Jöjjön, jobb kórházba viszem”, mondtam Mariának, „megérdemli.” „Nem.” Később rájöttem, hogy ezt a szót használja leggyakrabban, és nem tagadás, hanem védekezésként.

Munkám azonban egyre értelmetlenebbé vált, hiszen bárki elvégezhette volna már, ugyanakkor tudtam, soha nem jutok olyan magasra, hogy személyesen kerüljek a Nagyfőnök közelébe, ahhoz sokszorosan nagyobb becstelenséget kellene elkövetnem, és sokkal lelkesebben, ráadásul többet jártatnom a szájamat, a többieké után igazítva. A kis gazságok sosem fizetődnek ki, legjobb tehát becsületesnek maradni, mondogattam magamnak csakis magamban, egyedül az ágyban. A nagy becstelenségekhez nem volt elég tehetségem, sem elég kemény gyomrom. Középszintű szolgálatom viszont undorított, mihelyst elveszítette ideig-óráig szórakoztató humorát, és karikatúraszerűen eltúlzott díszletezésem egyre jobban beilleszkedett a valóságnak nevezett zűrzavarba, mely utolérte, elborította, bekebelezte, és ezzel valóban rémítővé változtatta. Mint mikor egy hajnali álom megvalósulva, betonba öntve vár ébredéskor, így aztán azt sem tudjuk, felébredtünk-e, és semmit nem merünk megnézni vagy megérinteni. A szépség is nyomasztóvá válhat folyamatos jelenlétével, a humor pedig tűrhetetlenné.

Egy reggel tehát alkalmatlannak nyilvánítottam magamat a vezetői munkára, és csupán egy puskagolyóhoz hasonló ceruzacsonkot vittem el emlékbe az irodámból, minthogy én sem bírtam szabadulni még a mifelénk szokásos jelképektől, amelyeket a pontos igazság neve helyett használunk. Ezután egy kültelki iskolában tanítottam, és az orvoshoz kísérgettem Mariát, aki számára egy tanár elfogadhatóbbnak tetszett egy tisztázatlan hatáskörű és szerepű kisfőnöknél. Kislánya keresztelőjekor változtattam nevet én magam is, éppúgy kilépve ezzel egy közösségből, ahogyan védetten boldog nemlétéből az újszülött; és ugyanabba a nemzetbe, világba érkeztünk mindketten.

Attól kezdve féltettem a kislányt, hogy néhány naposan először megláttam, aggódtam, hogy nem éli túl a születés sokkját; törékeny volt, és ijesztően rövideket szusszantott. Ültem mózeskosara fölött, hangosán számolva mértem be- és kilégzési idejét, hasonlítottam a magaméhoz. „Rövid a légcsöve, kisebb a tüdeje”, mondta egy napon hátam mögül az anyja, elegáns utcai ruhába öltözve, „és nem muszáj szeretned.” A baba lágy koponyájára tettem a tenyerem, éreztem, amint enyhén lüktet agya a kutacsnál, és ez az érzés hosszú időn át minden másnál fontosabb volt.

Állásváltozásaim tagolták, mérték csupán az egyhangúsága miatt is elkeserítő időt: megfordultam mindenhol, ahová a nagy Ő megérkezhetett, vagy ahonnan küldtek neki valamit, és egyre lennebb kerültem, olyan alacsony szintre végül: ha figyelnek, sem merül fel a gyanú, hogy olyan mélyről támadok. Tudtam azonban, hogy ez az egyetlen esély, s már csak azért is ragaszkodtam hozzá, mert egyre inkább ellustulva nem bírtam kitalálni helyébe másikat. Számomra is egyre furcsábbnak tetszett, hogy annál kevesebbet beszélek, minél alantasabb munkát végzek, utóbbi időben egy budihordó némaságával kerülgettem az embereket, akik viszont úgy kerültek, mintha valóban bűzölögni kezdtem volna.

Kitaláltam aztán, rávettem új szomszédomat is, hogy neveljünk disznókat a rózsalugasban, és úgy szerettem a szagukat, akár egy közös nyelvet. Élőlények voltak, hagyták gondozni magukat, s talán egyedül nekik mondhattam volna el mesém végét. Léteznek olyan történetek, melyeket szendergő gyereknek akkor sem mondhat el az ember, ha az nem érti. A borzalom ott leselkedik a szavak mögött, és bármikor előugorhat, hogy ránk vesse magát. Ugyanakkor a szavak is támadásra készen sunytak bennem, a történet elalvás előtt, ébredés után mindannyiszor eszembe jutott.

„Kiment a szépséges hajadon Rehuma-Buthalami városából a tevéje hátán, nyomában a derék ifjú bujdosóval, a körül az ázott ingecskéjű árvákkal, úgy vonultak az árvíz elől, hogy elmossa a nyomukat. Az árvaházi felügyelők lámpaoszlopra kulcsolt lábakkal kuporogtak még a biztonságos magasban, a városatyák a tanácsház emeletén készítgették parancsaikat, az áradat elvonulását előre ünnepelve, annalesekbe foglalva és megtorolva a még fel sem derített bűnöket. A rendőrök csizmája a dombon száradt, ők maguk vöröspecsenyét játszottak, lovaik tavaszi füvet legeltek. A város ott maradt, ahol eddig állt, lazábban épített széleitől tisztul meg csupán, amint a vályogházakat iszapba mosta az istencsapása, aztán évek múlva is tarka kendőket, fogsorokat vetett fel az ekevas, és minden történelminek nyilvánított leletre csontvázmarok szorult.

Nem látták ezt már sem az árvák, sem az egymásba szerelmesedett fiatalok, aminthogy azt sem tudták, hogy hírük úgy jár előttük, miképpen nyomukban az ár, és éppoly veszedelmesen növekszik. Rejtélyes módon terjedt, légi vagy kerülő utakon, hogy rablók menekülnek a város kincseivel, s a vízözöntől amúgy is rettegő távolabbi községek felháborodása nem ismert határt, azt is elmosta a félelmük. Emitt aranyserlegekről beszéltek, odább régi és becses iratokról, amiket a menekülők eltulajdonítottak volna, néhol a szíveket fajtalan emberevők gyerekrablásának híre borzasztotta, akik régtől ismert szokásuk szerint kislányok felvágott hasába rejtik a történelmi ereklyéket. Nem tudni, mi okból s célból bocsátotta sötét szárnyára a gyanút Rehuma-Buthalami város tanácsa, miféle leltárhiányt szándékozott igazolni a rablási mesével, mert szó, mi szó, sok java hibádzott már a köznek az áradat előtt, mely jókor érkezve mintegy magára vállalta a veszteségeket azzal, hogy elsodorta, eltakarta. Értékesebb holmi valójában nem hiányzott más, mint az őshonos bujdosó, minthogy a tevés lány s a negyven árva átutazóban volt csupán, s nem a kataszterekbe is beírva.

Tudatlan-ártatlanul vonultak hőseink tehát úttalan utakon, s a meglévők is beomlottak, elkenődtek nyomukban, amint az az igaz szerelem és szeretet esetén történni szokott. Mert olyankor még az emberi tájék is elsimul, akár pusztulást játszik egyegy fényes pillanatra az egymásnak valók s rendeltek körül, hogy aztán feltámadjon újra, azoknak pedig akárha mindegy volna, hol járnak, mire lépnek, észre sem veszik, ha valaki másra taposva haladnak, úgy nézik egymás szemét. Ez a kis csapat pedig, az árvák és a szeretők úgy jártak együtt, mintha más világon.

Harmadnapon azonban a kisgyermekek nem bírták tovább az éhezést a veszedelmet megsejtett, elmenekült állatoktól puszta mezőben, s bármily furcsa is, előbb a fiúcskák kezdtek ríni, a lányok bőszebben tűrtek, mint sírtak a lurkók. A tevén kívül nem volt ehető egyebük, azt kellett volna legyilkolni már, s a nedvességen gyújtott tűzön pirítani húsa zsengébbjét, sercegtetni a púpja zsírját, mert hiszen az éhség nemhogy nagy úr, hanem azonfelül Isten, és efféléket sugall éjszakánként.

Az ártatlanoknak kése, egyéb fegyvere nem akadván, megkövezésre ítéltetett a sivatag hajója, ám sáros szikladarabokkal egy nap hosszán át is mindhiába próbálták szétverni szép szemű fejét, amit mindegyre felemelt ahelyett, hogy a földre, e hentestönkre hajtotta volna. Ekkor nevezte első ízben gyávának a bujdosót a gyönyörűséges hajadon, hogy nem ember az. ki nem bír megölni egy állatot. A bujdosó pedig nem akart többet ütni a más táji lényre, mint a nekivadult kisfiúk, bárha az ő tiszte lett volna ez életkora s lázadó múltja okán. Tüzet lobbantani sem tudott, bár hajdanvolt, suttogó szónoklataiban éppen azt akart rakni a hatalmasok alá, és lobogtatni fennen. Éles kővel, tört körömmel hasogatták fel hát a torz pupú állat gyapjas hasát, szedték ki belőle, ették nyersen a még rágható belsőségeit az árvák s szerelmesek, negyednapra virradva.

Caplattak aztán tovább a hírükkel felkavart messzeségbe, maszatos, véres szájjal, kerülve a településeket, ahol nemhogy falat ételt, egy szál kénes gyufát, kovát-taplót nem kaptak legalább, annál inkább fenyegetéseket és átkokat. Távolodva aztán egymásra szórták azokat, és a gyermekecskék igazán sírtakríttak már. Ártatlanul és értetlenül haladtak, nem is mondom, hogy meddig.

Egy reggel arra imedtek, utolérte őket az áradat, derékig álltak benne egyszeriben, és lovas katonák kerítették körbe távolabbról a csapatjukat, mint pestisesekét. Szavam ne felejtsem, a szerelmesek egymást vágyva is gyűlölködtek már akkor, úgy hitték azonban, hogy az árvákat kell kiadniuk a lovasoknak. A gyerekeket igazában törvény ellenében vagy azon kívül, puszta muszájból hozták magukkal, nélkülük boldogulnak, még boldogok is lesznek talán. Most visszaszolgáltatták volna őket a törvény küldte martalócoknak. A kisfiúk is szívesen választottak volna maguknak efféle büszke, mentegombosan csillogó atyát. Előre is mentek a csapzott ingű kicsik, hosszú láncban, egymás kezét fogva, hátuk mögül buzdítva, hogy haladjanak csak, mosolyogjanak a bajuszos, fegyverzsíros bácsikra. Amazok parancsnoka igen hős és marcona katona volt azonban, s így kiáltott: ezek megé bujsz el, te bujdosó? Gyermekecskék megett sunyik a tolvaj cigányné? Nesztek! Megkapjátok, ami a tietek!

Lőttek a katonák már akkor, és hulltak a gyerekecskék, egymásra a lányok és fiúk, elterültek a növekvő víz színén, ingük lebegett, vékony veres csíkok szalagzottak fejecskéjükből, mellecskéjükből a szegényeknek szanaszét. Meglódult a felszín, mintha a színével együtt elváltozott volna. Eddig fektükben ringatta őket, most pedig hirtelen odébb sodorta, el egészen a hőkölő lovasokig, hanyatt vetve azokat is. Valamilyen gát szakadt át megint, tarajos hullámaival verte uszadékokként a gyermekeket a víz, lökte eldűlő lovuk alá a katonákat, előrébb a szép lányt s a bujdosót, aki azon imádkozott már, átkokat keverve belé, miért nem érkezett hamarabb a természeti katasztrófa, úgy talán megmenti őket azzal, hogy magukra bízza, és önerejükből talán kijuthattak volna belőle, míg a fegyverekkel szemben esélyük semmi se.

Az eget káromolta még akkor is, amikor egyedül maradt az elcsitult mezőben, és már ezt sem tartotta csodának.”