Elhallgatások, (versek), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989.

”...de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.”
(Szophoklész)


A káprázat előérzete

Képzeld el bátran hangosan
mintha fekete kendővel a szemed előtt
mintha téglafallal a hátad mögött
mintha olajozott csattogások vezényszavak
mintha az eső mindenfelől
mintha átzúgna az eső zubbonyodon mintha
hétfőn kedden soha se vasárnap

mintha fogyatkozó szíved körül
akár egy köztársasági címeren
robbannának csillagos csöppjei mintha
se fönt se lent mintha már sehol

Ilyen ez a látás
még csak nem is álom
mintha szemedből kilakoltatnák a látványokat
helyére vissza mindent
a vakvilágba mintha

a tájak és tárgyak és talán emberek
saját képükkel leragasztva
árva tömbökként a messzeségben talán mindörökre
mintha sem veled sem nélküled
mintha körvonalaik rácsaiba zárva
mintha beléd már sose menekülőben
soha se kiszakadva mintha puskagolyó
Ez az a félelmetes pillanat
a készülődés a képzelgésre a villanásra
amikor a tükör lapja síkban meghasad
képe lemállik sistereg
mintha felgyúlna egy dobon a pergament
mintha megéreznéd bőrödön amint végéhez ér
egy pillanat és azt az apró kattanást
Kiszállsz most a tárgyakból akár a lélek
kivonulsz a tájból mint a szikla-árnyék
lenyugszol - egy csatavesztett gondolat
emlékmûveként földre állítod magadat
fal tövébe mindenek elé
szembe a semmivel mintha
És még csak nem is álmodsz
ó te régóta képzelegsz csupán
vagy előérzet gyötör

A tetthely berendezése

Ágyúcsőben lakik megőszült barátom
a leveleket oda várja
reggel csak a postás jön indigókéken
injekcióstûvel szúr a szemébe
rózsaszín látványokat
délre felszívódnak
Barátom vontcsövû kaleidoszkópban
sokszorozódó szemléltető ábra gukker vagy alagút egérlyuk talán
vérér is lehet legvégső lakása
valami végén derengő rejtelem
És tövig ég a rózsagyökér is
felgyúl és robban az otthoni táj
az álomképek szétkartácsolják a várost
kitapétázzák az élet tetthelyeit
az őszi falevelek — ott ahol

A megnevezés kockázata

Ellopták a fákat valakik
elvitték a felhőt törölték a házat
vadnyulakkal tele a zsebük
zsákban cipelik köveinket a mikulások
boldog ünnepük lesz valakiknek
anyaföldünkkel tele a szájuk
a mi szemünkben sincsen semmi jó
üres a szemünk védtelen
jaj annak aminek neve van
azt elfelejtheted
Új látvány támad napnyugatról
betör és betölt
minden hiányt kivattáz az idegen mező
a kölcsönkapott táj pénzen vett panoráma
s nincsen rá szavunk
ismeretlen minden katona
Kimaradtunk a teremtésből
szólíthatnánk akár cirmos komának
a vérehulló fecskefüvet
a nádszál is érintetlenül
áll tovább mint egy laktanya

őrgébics avagy gyöngyhalász
lehetne velünk azonos
mégsem a miénk
csak éppen teljes és örök
csak éppen nádszál egyedül
A mi szemünkben sincsen semmi jó
véres kendőként tapad rá a látvány
világát elveszi
ismeretlen minden katonánk
anyafölddel tele a szájuk
tömve a szemünk
A mező távoli szélén napnyugatra
hatalmas hosszú téglaépület
vaskeretes ablakai mögött lisztes félhomály
nézed vakon szavakkal tapogatod
Kimondod végre ez a házam
és ettől nyomban összedől
Jaj annak aminek neve van
azt elfelejtheted

A gyávaság dicsérete

LEVÉL AZ ERDÕN TÚLRA

A bölcs trükköt én is bőrömön tanultam:
összeesni, még tiszta öntudattal,
a végső csapás előtt.
Boldogok, kik vernek, hát védtelenek:
csak magukra figyelnek, és neked
marad még későbbre erőd.
Esélyedtől, ruhádtól úgyis megfosztottak ők,
amikor a nagyteremben körülálltak
a sokak, a keményebb öklûek.
Alázatod kuncogó, ha fáj is, és okos,
és jobb, mint a tehetetlen utálat
s az önveszélyes közös őrület.
Könyörgésnél, hízelkedésnél tisztességesebb
talán — már görbe puskacsövek benned az erek —,
halálnál ez bárhogy hasznosabb.
Óvd magad, feküdj: egyetlen életed,
egyetlen szíved, egyetlen barátod
van, egy fiad, de harminckét fogad.

Jelképek

LEVÉL AZ ERDÕN TÚLRA

A hajló füvet is bizony levágják —
nem áll vissza a múlt, ha él se,
a puszta fölött ragyog majd egy jelkép,
és nincsen ember, aki értse.
Magadra gondolj és vigyázz, barátom,
fontosabb vagy te a jövőnél —
nem terem többet a föld neked soha,
vigaszként, hogyha földbe dőltél.
Gazdátlanul hagyott fiadat
kantárra veszi a rettenet,
szótalan emléked a televényen
lelegeli néma gyermeked.
Mindegy, miféle gyönyörû tévedés
tündököl örökkön fölötte —
valahol egyszer rácsukják a könyvet,
éppen az ő bőrébe kötve.
Találj fel pontos szavakat, helyetted
éltetve fájnak, üvöltve szólnak —
ne állj, mint néma fûszál vagy szirti fa:
egy életre még jó vagy.

Hótükör
Sütő Andrásnak

... És akkor fölmenekültek a hegybe a megcsalatottak,
egyikük magában látszik a tetőn.
Hihetnéd, a többiek éppoly délcegek.
Saját lábukhoz esetten, anyaemlőhöz,
kushadva elmentett matracon,
kis kenyérrel tömött néma szájjal,
természeti alakzatként bokrok, kövek álruháiban:
többek s elfogyók,
nézhetetlen láthatatlanok,
hihetetlenek.
A nagyság, nem az igazság ideje, távlata még ez,
a mese múltja csak.
Láttad a követ, mely álcájaként kék virágot hajtott?
Menj közel, láthatod.
S az elcserélt gyerekek fûzlevél-koszorúi, odafönt?
A kecskebőrbe bújtak, a medveként üvöltők?
És lüktetve az élő szótlanok.
Ne szólj róluk, ha mégis visszaérkezel.
Hótükörben, magaddal szembenállva
őket látod majd egy éjszakán.
De akkor üvölts!

Tûzön, vízen
Jékely Zoltán emléke

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

mint akit folyvást megaláz
az emelkedés, a lankadás,
az örökletes néma gyász,
kit alig tart a józan ész,
életben tart a szenvedés,
hogyha vissza- s szembenéz,
ki önmagával szembejön
a semmiből, mint tükrökön,
utána áldott vízözön -
omlik föld és ömlik ég,
átköltözik a rég-vidék,
felragyog, fehéren felég
körül az ország- s szemhatár,
ellobban s már egy láng az ár —
ő fehér ingben rajta jár,
a máglyán emlék és halál

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

A bőrünk vására
Farkas Árpádnak, szülővárosomba

Magamról neked én többé már semmit.
Kit ijesztene akár hogy meghalok?
Ennyi a költő? Hajóduda hangján,
de sorsáról, mint a létről, úgy nyafog?
Kívülem, bőrömben kétmillióan
bújnak, költők mind — azokról írhatok.
A jobb világot ők is kitalálják.
Ezt egyenruhaként éppen viselik:
testükben ûre, fejükön hamuja,
és bőrükön ég, akár az iperit.
E jó nyelv nékik is életet adó,
habár a jó szó már rajtuk sem segít.
Ott a párzás tán örökké szerelmes
— túlélni két félnek egyben így lehet —;
nem jelképnek, nem csak szóként tartják
szoros szájukban a földet, kenyeret —
nemcsak szeretik: ismerik a folyót,
hát költőknél többek: ők már emberek.
Pontosabban fájnak, mint mit képzelek,
mássá lesznek s tûnnek, míg még láthatók —
kék foltjaikon a motozó ujjak
mint óceánokon a csempészhajók —
bőrükön a fagy kis tornyokat állít —
na, ott, na azokban lakni volna jobb.
Borzongó szerelmet, meleg havakat,
őket nézném én onnan: jobb magamat—
de elburjánzik tekintetem rajtuk,
túlérzékenyeken, akár a daganat —
Mint kinek vesztenivalója sincs,
és életéből csupán fél nép maradt.

Második félig nyílt levél
Visky Árpád, elcsapott színész, elhagyott barát,
tegyünk érted egy verset — egy kérdést legalább.

Ez a címre küldött névtelen halál
kinek szól végül is? Mindenkinek?
Nem állt az az ág túl magasan?
Nem volt a hó túlságos-ismerős hideg?
Az út hosszú, és rövid az idő?
Igaz valami, valahol — és nem hiszed.
Igaz, hideg az otthon, a cella-cement is,
a tiltott színpad: sötét szájüreg.
Kimetszett nyelveként dobált városszerte
téged is véresen a régi lendület.
Talán az Õrkőnél a nézőtér hava
ma nem csak néma, hanem már holt süket?
Lehet, hogy kölcsön cigarettapénzből
vásárol vasárnap valaki kötelet?
Zárva minden, a bolt, a szív, a föld,
csak a színház nyit: ötvenes öregek
játsszák el kisdiákoknak újra az ünnepi,
a hősi komédiát — és az ügyeket?

No ennyi. Utálhatod, szidhatod: tied.
Becsületből ennyire tellett valakinek:
ellopni a függönyhúzó zsinórt, mint remélem,
hátha bár egy este nem játszanak ilyet.
Nyíltak, üresek, feketék egy percre a színek.
Valami igaz valahol. És nem hiszed.

A keresztelő

Nem tudom, hogy szólítsalak, túlságosan sok nevedet
levedletted, túl sokat kinőttél, túl sok leszakadt.
Pedig annyiszor látlak a munka magányában, megsokszorozódva,
amint magad felé mozdul kulcsos vagy késes kezed,
huzatos csarnokban, vezetékekre fagyott marokkal,
parányokat kutatva üvegen, vagy irodák pultja mögött,
a ritka öröm pillanataiban, színhelyein,
topogó táncban, leejtett karokkal, béna-boldogan,
presszókban pohárba, a képernyő egérfogójára meredten,
az újságot főcímei olvastán szemétkosárba dobva,
távolba gondolva, mintha te is saját nevedet keresnéd.
Én néha boldogan végzem a dolgom, és szégyellem előtted
könnyû, mégis elcsigázó kedvtelésemet.
Szégyellem a gyûjtőfogalmat is, melybe betereltek,
gumigömbnek képzelem — ismerem játékosait.
Talán a kijutásért koptatod falát naponta,
szurkálod ünnepen kifent szerszámaiddal, míg elpattan,
majd mögötted újra összeáll, és egyedül ocsúdsz a labdatéren:
egy újabb szám, társtalan és nevenincs remény.
Szégyellem, hogy Ismeretlen Katonának kereszteltük el
kényelmesen a tömegsírok emlékmûveit,
nem írtuk ki az elhallgatott, elfulladt neveket,
hiszen mindeniknek maradt egy bizonyságtévő rokona legalább,
senki nem lehetett annyira árva, hogy a halálra bízzák,
s ha nem, a képzelet, a más harctéren bóklászó népmese
szülhetett volna nevet az egyszer-éltnek,
álmodhattunk volna élő azonosságot
a szobrok helyére, mindannyiuknak.
Nem barátokat látok, nem polgár- s elvtársat,
csak egy őseredeti másait, tükröződve elfakulásig.
Egymásra vetült alakok, leszerelt katonák emelnek csöveket,
tartják az égő tetőt, fogóznak össze munkában, majálison,
és félek, kiáll a nevén szólított hír s halál elé, a sor
megszakad.
Megtart magának az arctalan, a jeltelen élet, a hallgató erő?
Hősként ünnepli, bódítva sejtjeit a tervezett tenyészet,
egymás váladékaival itatva mindeniket?
Ez a rend, ez a mód, ez a csempe látszat,
mely mást mutat, mint mi vele szemközt történik az igaz
világban.
Ez a mutatvány, a munka: belesimulni a néma, fordított
tükörbe.
Ki vagy? — megszólíthatlak-e emberi nyelven,
mely maga is százfelé szakadva hálózza tûnő tárgyait, népeit,
vagy csak a zsigeri társulásban, a szeretet kínjában üvölt föl
a ráismerés, mikor majd magamat kiáltom, egyhangon veled,
és elveszek szótalan hangommal, mint kit megsemmisítő kéj
lök az egyöntetû mindenség iszamos sejtjei közé.

Látom, nevetsz, rühelled érzékenykedésemet,
hogy mit számít, ki mit ír a bérlista oldalára,
és a fejfán mindegy, hogy mi áll. Nekem jut időm erre,
ilyenek az én kedvteléseim, ez az én könnyû dolgom:
neveket kitalálni, vagy hazudni akár.

Szalonikiben ég a kocsma
”Zoltán bátyám”-nak

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Dől a fehér vér, cukrosan a hab
koszos kocsmalépcsőn, útra ki —
dől belőlünk a váltott görög lélek:
ouzó, Élektra, szirtaki.
Bolygó hollandi, bús magyar
nézi mint ömlik, olvad, alvad —
szemünket veszik, vérünk, Odipuszkám,
bennünk, felettünk halt hatalmak.
Hurkos szivárványon csüggünk mindahányan
istenünkön, ki hûs mennyben zabál —
Hogy is csak? Szép volt, de mára már
hősi, költői hulla itt mindahány.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Elhallgatások

Dr. Réffy Antalnak és dr. Tichy Annának,
akik megmentették az életünket, bár testünkhöz nem értek; hálás szeretettel, 1984. április
5-én és azután.

jó budán jó délután
csönd a zártkertben
ismeretlen és láthatatlan
és érthetetlen és védett
madarak messze repülők
hangjait mímelik
szürke feketerigók
a fényességes a hosszú
a tavaszi délutánban
rólam szólanak talán
magamnak jöttem én ide
úgy ülök
lehet
ennyi jót rigót
nyugalmat ingyen
még vágyni se
még akarni se mertem
ott amott az elvetélt
a szülői házban
hallották volna az álmomat is

most fejjel lefelé minden
a beton-délibáb
és minden kihull
szememből szememben
költözik a föld
kárpátokba csúszik
az alföld-fiók
világgá az az újszülött
vonaglik a bíbor
megint és újra
megint
magamnak jöttem én ide
úgy ülök
lehet új asszony
készíti magát énnekem
határokként törli el
szája körül a ráncait
auguszta
hátha oly öreg
szinte az anyám
egy híján huszas
vagy bécsi negyvenes
közös özvegyünk

tükrében hazámat nézi
a fél-egészet
ha átfesti arcát
ott vagyok én és vagyok
mögötte vele és nyakán
tíz körömmel
és látja talán
és leplével kivonul
lepleiből és
én akár egy szemceruza
de csupa só már
mindenem drágám
váltott lélek
ítélj és ne sírj csak
jó budán jó délután
fiatalon már ezerévesen
nekem jöttél te ide
úgy ülünk
lehet
akár egy néma néptömeg

Szökő-évem
1984. FEBRUÁR 29.

Órája leng a kulcscsomó a zárban,
a kertre nyíló ajtón saját árnyát veri el.
Lábujjhegyen jár odakint egy felhő,
a tavaszba felnövő gyepen.
Miért nézem s hiszem én a láthatót?
Egy óra, egy történelem óta ülök
a konyhaasztal mellett —
négy lába van.
Tél van odakint,
fehér lapok közé préselt angyalok.
De jó nekem!

Hajónapló
1984. FEBRUÁR 29.

Nos, uram, hogyan, hányadán —
citálja sorsom pár vagány —,
fia már megél en-nyakán,
s lám, lánya sem egy árva lány,
ön révbe ért, de tán a vám...
Nos, urak, nem ment könnyedén —
cibálom sorsom döngve én —,
fiam súlyos lett, kőkemény,
lányom egy könnyes költemény,
országos nagy fal dőlt felém.
Odatúl alszik asszonyom,
mereng a volt s lesz otthonon,
én két hazán itt osztozom —
egyik szülő, másik rokon —,
a tél túl árkon, bokrokon.

Az énekes halott

Rongyokban kellene járnom szerintük,
reklámfalak tövén, világba vetítő tükrökön.
Dísz-szalagként kilóg, vonszolom belem.
Az a jó, ha illik álmukhoz a bánat:
szívemből kipiszkált lövedéket,
fémpetéjét a párzó halálnak
pottyantok pénztári fémtálcákra én, a kolbászevő,
s borravalóként kivert szemem nyomom
frakkos, bőgatyás pincérek markába: fussatok.
Mögöttem acetonosan bûzlik a nyomom.
Térjetek jobbra, balra: ott se jobb.
Hiszen ti sírtok értem éjjel a konyha zugán,
sistereg könnyetek a főzőlapon, ez nyilvánvaló.
Nyilván, ez a való. Õk mondják.
S amit ők mondanak, az már kimondható.
Könnyeimmel kellene mosakodnom szerintük,
ha szabályszerû lidérces álomból szalmán ímedek,
üvöltve, mint kinek tele feje emigráns-vonatokkal,
vámmal, révvel, rémmel — amik már nincsenek,
és mellkasába temetve oszladozik az elhagyott szerető.
Õk szeretik azt, ami meg nem nevezhető.

Õk a halálveríték szagát is szeretnék rajtam:
a kelet-európai dezodort, a kecskebûzt,
akár a Kárpát-kanyar fenyőillatát, a hasonlatokat.
Micsoda tükrök: a mélység fölvet, fölvetít,
s a magasság magába nem fogad.
Márványvillában vacsorázunk, mauzóleumban.
Asztalfőn az énekes halott.
És ők büszkék, hogy barátjuk egy szakadt,
távolba, idáig szakadt vértanú. Éppen én vagyok.
Remeteféle: mosdatlan szája férges,
kígyótojást költ ki a nyelve alatt,
őshüllőket, node jövendő madarakat.
Muránói kádban fürödhetnék itt, fenyőhabban,
kulcslyukon át lesnék szétvert heréimet.
Operai szmokingjuk behozná egy csóré midinett,
még használt fogkeféjüket is ajándékba adnák,
viselhetném mûfogsorukat és a nyuszimosolyt:
kész archoz számban a csinált kaptát —
az én fogaimat remélhetőleg kiverték valahol.
Az állna jól nekem, a bevert száj, a beesett arc,
a bezúzott homlok, a begyöpösödött agy.
Ha nyelvemet nyújtanám ki alamizsna után.
Átkozódnom, rimánkodnom is kellene,
mellhúsomból tépni véres vitézkötéseket,
lenyúzott bőrömet lengetni zászló gyanánt,
legalább háromszín véraláfutással:
hogy hol van a hol-nem-volt hazám.
S ha semmim nincsen, akkor most mi bánt?
És ott ülnek ők púderos-parfőmösen, drága toprongyokban,
eltelt testükből kisajtolt könnyekkel maradék arcukon.
Ríjják: micsoda csonka tájak, sorsok, viszonyok —
itt vagy velünk, szegény, ám itt se jobb.
Itthonról haza gondolok, s tudom.
Aztán taxiért telefonálnak, hazamennek.
Későre jár, a nép szintúgy nyugovóra tért,
és holnap meg kell írni: szenved.
Pihenten kell harcolni holnap a nemzetért.
Állok én a Sárga Hordó kocsma előtt, a sarkon,
zöld bársonyban talpig, ököllel tele zsebekkel.
Jaj, én ma lábat mostam és fogat,
szájamból az átkokat is kiöblítettem reggel.
Láttam tükörben jólnevelt, szerelmes arcomat,
s hogy se vértanú, se próféta nem lesz ma belőlem,
nem mennybe, hanem haza megyek.
Mélyre zárva bennem ondó és titok.
Reggel lesz holnap is, dolgozom, aláírok.
Holnap telefon csöng, felhívnak ők, akár a taxi-standot,
közlik: elárultam este a nemzetet, s hova menjek.
Nem térdeltem ki nadrágomból az éles vasalást,
olvastam Kantot, és elfogadtam valamiféle rendet.

Ahelyett, hogy balladákból fonnék töviskoszorút fejemre,
csûrdöngölőt ropnék a kajmános medence partján, a partyn.
Így a társaság kénytelen volt hazacipelni
hazafias bû-báj-búfölöslegét díszes könnyzacskóiban.
Ha semmi baj nincs, akkor most mi van?
Tükör előtt az arcom újra, a munkahelyi
mûmárvány mosdóban, és esküszöm: ragyog.
Szégyellem, tehát hallgatok. A tükörben régtûnt alakok.
Vállszíjak, bőrtokok — úgy jönnek elő a foncsoron, fordítottan,
akár egy hadgyakorlat miatt kiürített erdélyi iskolából,
elmondhatatlanul. Dörren az ajtó utánuk. A térkép fellángol.
És látom mészárszék előtt, sorban barátaimat:
egymásból vágnák ki már a fejadagjukat.
Tompa késként villan a szemük.
És, íme, a hős is arra jár. Fütyül.
Másik énekel, némelyik ugat.
Akkor, a budin, végre elsírom magam.
Bársonyomra folyik a könnyem. Dolgozom.
Ilyen vagyok ma: nem néma, csupán szótalan.

AJÁNLÁS

Mondottam mindezt, vigaszul, magamnak,
sötétben, fényben, 1984. július 7-én.
Visszaforgott az a nap. Köröm alá vert
tompa tûvel lejátszom újra nyûtt lemezem
Utassy József barátomnak.
1986-nak is mindjárt vége van.

Kánikula
avagy
A kutya évada

Kihirdették minap a nyarat —
barátaim, hát nyár van.
Legalábbis Csádban,
a szívburok alatt,
egy bő doni télikabátban,
ami még megmaradt.

Fogytán a sör. S a dália is kókad, bólogat.
De habzik a remény!
Tövig szopták le a tornyokat
a jó szón nevelt okos torkosak,
csöpp harangok rengnek szájuk szegletén.
Díszruhába öltöztet a fény,
szironyos vagyok, csillagos, főhadnagy szinte —
bőröm még parlamenter-fehér,
és vérrózsával leszek talán boldogabb.
Testemen csak a seb az enyém.
Rókamál, csukaszín kacagány,
kétujjas kesztyû újra a divat,
s halántékokon az a régi dér.
Kisjézus jászlában felriad,
majd ismét nyugovóra tér,
hiszen nem hó hull: csupán a Hold túlsó udvarán
égő repülőgép pernyéje, korma,
az Úr fogtömése porzik ránk talán.
A bősz védőnő is ettől színezüst.
Nem fog ki rajta égi vám,
úgy hever le a parti porba,
ahogy anyám tyúkja keresi a hûst —
ennivaló ez az én babám!
Velem lakik egy kabátban,
mellbimbója világánál olvas:
Csillagom, kihirdették, hogy itt a nyár
kétméter magasan dalolhatsz!
Barátaim, hát nyár van,
általában.

Egy másik lélekben
Weöres Sándornak

A nyári lármát túlharsogja lágyan
egy meleg lehellet
a befalazott szoba ablakában,
a földi rög föllebeg, s lenehezül
a buborék ide:
magát méri élőn mutatva az ûr,
a szó egy másik lélekben pontosabb,
a dolgok valahol
így lesznek egyek s egyformán-fontosak,
újabb esélyt kap a létre mindenik,
kiszûlik egymást sorra,
s végül magukat világgá mímelik.
Tükörképként a költő üthetetlen,
és egy-valójával
szembesóhajt: hagyj engem földerengnem.

A hagyma

Akár egy hagyma belsejében —
véd zsenge hús, rejt ezüsthártya-vért —
nő zsigere a néma magzatot :
titokként tart - jó nekem nagyon.1
Akár egy idegen bolygón, minden réteg
gyöngyházas égként ragyog, s mind fölöttem,
egymáson át —
akár egy hagyma belsejében
fenem csodás gyökerem, tartó csápjaim,
egymásra boruló alkonyok alatt: éjsötétben2.
Akár egy hagyma belsejében —
dajkál ez a női, a nedves zamat,
rejt zsenge hús, ezüsthártya-vért,
egymásra boruló alkonyok alatt3,
éjsötétben — de jó nekem.
1. Érzed már? A tudásnál ez sokszor fontosabb.
2. Látod az érzést, mikor rádomlik rendre minden, mintha egyszerre több
nő lenyúzott bőrébe csavarva égetnének meg, gyönyörû kínban?
3. Tudod, ugye, hogy az. anyaméhben meggyökereztetett hagymával tépték
ki a nem-kívánt magzatot messzi tájakon?Ezt is érezned, látnod, tudnod kellene — énérettem.

A dinnye

Dinnye húsa omlik levesen,
bújdosó szent csontját köpködöm —
pirosába magam beeszem,
elrejt félig ez a zöld bödön.
Eggyé válik a mindenséggel,
mely apró körökbe zárkózott,
aki csak egymaga ebédel —
fogai közt a lét ropog.
Fal gondolattalan, éhesen,
boldogan, növényi létben —
Bújdosó szentem: vére sem
szakad, szökik szabadba étlen.

A Holdfény-szonáta
Páldy Gézának, barátomnak

Azt mondta este Géza: tök.
Azt mondtam, talán telehold.
Minden egy a derûlt ûrben,
kettőnk közt mindennek helye volt.
A hold sütött, az ímedő erdő
zúgásán át fülünkbe bújt.
Magasles ez, a hallgatás gyilkos —
szavakban csörgött, múlt a múlt.
Ölni fogunk, de állnak a fák még.
Értjük és ülünk és süt a hold.
Nálunk a puska, s kilép a fényre
az erdei lény, az idegen, a holt.

Egymagad
Attila Istvánnak

Ne hasonlítsd magad a fûszálhoz: lealázod.
A kerti fa is ágáról leráz.
Nem lehetsz vízként meztelen,
holdként nem gurulsz.
Épülsz, jársz, akár egy könnyû váz.
Villámlik. Tanuld meg most már egyedül,
viseld el ezután magad,
nem segít látvány, földi nedv —
ízenként kiszakadsz a képből,
tükör az ég, és nem téged mutat.
Haljárás a víz alatt, erdő és álom
összesző csak, aztán magadra hagy
boldogan a hasonlítatlan világon —
minden tovább él. Te védd magad.

Három mottó, egyetlen vers
amit Király Lászlónak ajánlottam

1.
Ültem egyedül, láttalak magam előtt átszállt rajtad egy szúnyog: főbelőtt.
2.
A halott gólyát versbe szedni:
rímként a két szárnya —
közöttük súlyosan ott a semmi,
már földig lealázva.
3.
Oly régi az a madár az ablak előtt, olyan hímes, olyan ó —
oly régi ez az ablak, ráccsal és madárral, olyan pontos:
szinte jó.
(A MADÁR)
Kopogjunk át a falon egyetlen lopott ceruzánkkal:
”Nézd, az ott egy madár”,
Ha egy madarat nézünk, mintha egymást látnánk.
Most elrepültünk egyetlen madárban —
hûlt helyét nevezzük el Szilágyi Domokosnak.
Egy kertben feküdt, holtan, úgy repült.
Elszállunk mi is, a cementen fekve.
Átkopogunk az időn. Ta-ta-ta-ta-ta.
”Vond ki tokjából hegyes ceruzádat.”

Kiskarácsony
Egy Kányádi Sándor-versre

Hófehérrel béllett már az ég,
kivert állatokon nő idegen bunda —
elvadult házőrzők törnek a téllel
köd falába ásott otthonunkba.
Feleszik a földet körben a házig:
fogy a rothadva is romolhatatlan —
elhull minden, a mozdulatunk is,
és fogsoruk a csuklónkra kattan.
A villa ágán mint a régi rozsda,
a villanyégő sötétlő ûrében,
idegen szavakként a rádióban:
sunynak a vadak, ugrásra készen.
Kieszik tyúkból a tojást, panaszlevélre
csiríznek való lisztünk nem marad —
felfalják a kályhában szalonna helyett
rejtett lapokat. Marnak, akár a fagy.

Úrnapja

Országosan kiszögelve virít ez a nyár.
Árnyékait rejti fûszál, fal tövén.
Fönn a nap, a vörös viharkosár,
délibábbal izzik az égre szállt fövény.
Begyûjt a gépesített évszak, leteper,
és fölöttünk zúgva tovább tündököl.
Más jövőnek készül égi hely:
föld színéig telt a silógödör.
Degeszre tömött, kerek ez a nyár,
nem fér bele egy szem gondolat —
Ki a kenyerét, asszonyát megkereste már,
tele partokon növeszt hozzá fogat.
Készen áll minden, és készül naponta,
hogy más tájakról kongva visszatér az ősz.
A gazda is kész, vászonházát lebontja —
Teljében áll a nyár még. Vagy csak elidőz.

A nyugalom

Lángol a nyár, sistereg,
mint a paraszt-istenek
fején tüzes glória.
Veszélyes gyönyör gyötör —
szerelmünknek semmiből
tér meg tékozló fia.
Heverek csak gondtalan,
csak kigondolom magam,
életemmel egy vagyok.
Ez itt csönd, nem hallgatás —
ez a testem: jó lakás.
Csukva szám s az ablakok.

Példabeszéd I.

országos biliárdasztal
néma gurulások — talpra fejre
da capo fejre talpra
és megint elölről
előre a szélekig hangtalanul
találkozáskor csattanások:
testzajok
hova? merre? Kérdeznek
kérdezed előre
elölről átfordulva visszaverődve
node a dákó node a dákó
node a gumifal

Példabeszéd II.

A sarkutazó a szánhúzó kutyáknak
ebédre előbb saját jobb lábát vágta le.
Aztán a balt és a kezeit.
Így megy ez. A szán.
A sarkcsillag talppontjára végül,
arra a földi helyre ott,
hova emberi talp a hóba úgyse fér,
megérkeztek a hős kutyák,
mindahányan.

Amikor Kassán a szlovák vasutassal

Amikor Kassán a szlovák vasutassal
mutogatva tanítottuk egymásnak az évszámokat,
főként negyven és ötven között, de
nem tudtuk még, hogy tizenkilenc vagy húsz és század,
és szinte emberi hangon kacagtunk már az irodában,
hirtelen nekilendült a poros írógép,
kopogni kezdte azokat a pontos dátumokat,
menetidőket, morze-jeleket, a fővonal
váltóállomásainak szívzörejét,
kétezerötig és talán tovább,
s mi csak álltunk ketten, szótlanul,
a tősgyökeres öreg vasutas
és én, a néma erdélyi vándor,
néztük, ahogy a billentyûk gumihengerbe marják
a minden nyelven érthető,
mégis más-más értelmû számokat —
készült az újabb közlemény,
íródott már magától.

Kiszámoló

Senki nem tudta, melyik út vezet Somorjára,
pedig Somorján voltunk már akkor —
ezért nem tudta senki, melyik út vezet Somorjára.
Senki nem tudta, ki vagyok,
pedig az voltam, ki voltam Kolozsváron —
ezért én sem tudtam, ki vagyok Somorján.
Három gyerek Istenről tanult,
pedig ott volt mögöttem Isten a somorjai sekrestyében,
ezért nem tudták, hogy az Isten elhagyta őket.
Az Isten Nicaraguába ment, Názáret városába —
nem tudták, ismerem az Istent Kolozsvárról,
senki nem tudta, melyik út vezet Somorjára.

Megtanítottak már

Megtanítottak már,
ne higgy, tudj csupán,
láss és ne beszélj,
tanulj.
Ülhetsz toronydaru,
kocsma üvegketrecében,
várhatsz ételre, feltámadásra —
öledben szétszerelt ejtőernyő,
egy ebéd alkatrészei —
nézheted.
Nincs edényed, tested sincs talán,
s ha mélybe ugranál,
már csak halálosan.

Nyomkereső

Ország a hóban: a sánta
történelem lábnyoma —
odébb egy másik is, magában.
Összetaposott tetthelyen dolgozom.
Mit jelentenek ezek a részekre tört,
ezek a varázslatos és rettenetes jelek?
Mit kell a földön kiolvasnom?
Hová kell eltalálnom?
Hiszen ott vagyok. Élek.
Azonos gyilkos, áldozat,
a tanú is ő, magára vall:
olyan vidék ez Betlehem
vagy Pécs, Brassó körül,
istentelen, de jézusos —
Feltámadásra várnak itt,
nem születésre — nem
beszélnek, csak üvöltenek.
Hová kell eltalálnom?
Hiszen ott vagyok.
Összetaposott tetthelyen dolgozom.
Odébb egy másik is, magában.
A sánta történelem lábnyoma
ez az ország.

Vegyesbefőtt

Az ősz jön újra — lefogadjuk?
Aztán a tél, mint páncélvonat.
”A politikai és gazdasági helyzet konszolidálása lényegében fölöslegessé tette az élelmiszerek — háborús mértékû — tartalékolását, halmozását.”
Talán érik a szilva. Ebből az ablakból nem tudom.
Kis Damjanichok lógnak kéken a fákon.
Hat Dózsa dunsztolódik lakodalmas dunnák közt,
színtelenedve — üveg alatt az ereklyék.
Adyról páráll alkonyi égre ez a vörös zamat.
És így tovább. Történik mindez a spájz keleti szögletén,
amerről a nap kel, süti reggel még a falakat.
Azokat a falakat, bizony. Melyekre rá-rágondolsz.
Ezt, azt, vagy semmit. Estére mindig lemeszelik.
”Az egész napos fárasztó munka jutalma az volt, hogy miután
a lekvár dunnák, pokrócok közé került az úgynevezett ,szárazdunsztba’, a segédkező gyerekek — első meós gyanánt — lenyalogathatták a fakanalat, és a lekvárfőző üst oldalát.”
Mert azért járnak valakik fehér festékes kék vödörrel,
hosszúnyelû bojtokkal, akár lófarkakkal, bajuszokkal
Európában, és itt is néhanap. Tûzoltók, lámpagyújtogatók
a hegyfalak, a sejtfalak között, s mar a tudat alatt is,
női álneveken. Fényesre kenik kanócukkal a romos házakat.
Belülről törlik az üveget, mint a tévében integetők.
És mi lovasszobrokat szopogatunk, gyerekek,
mutató- s intő ujjunkról szivaaíz-emlékmûveket.
Némán vigyorgunk hozzá, tele szájunkból hull a fogunk,
akár az érett gyümölcs, és nem kapunk utána. Belenyúlnánk.
”A hatvanas évek vége felé már arra biztatták a fiatalasszonyokat, szüljenek több gyereket, mert kihal a magyarság. (...)
Mindebből értelemszerûen következik: tessék hát befőzni. (...)
A kör ezzel bezárult.”
Átlátszó urnák a polcokon, kolumbáriumban.
A rehabilitáltak galambdúcaiban.
Szívkamrákban várnak, csipkés darócban, valakik.
A szekrények tetején, a titokzatos porban, lábnyomok.
Mindenütt, valahol, sehol — akár a némafilmen, idebenn.
Családi képek, térben (”történelmiben” is) kimerevítve,
dunsztban örökké, erjedt félhomályban. Dereng
a vetett ágy, a tükrös paplan, mely égbe vetít, vagy
háborúba: ki.
A délszaki, importált meleg — ez sokáig, tükrösen.
Miként a nyár lebeg a víz felett...
”A rózsaszörp annak való, aki előzőleg nagy csokor illatos piros rózsacsokrot kapott. A 30 deka szirmot 2 liter vízzel felfőzzük, amíg a lé megpirosodik.”

Asszonyult lányom közös takaró alatt hál a meggy-befőttel.
Ivarérett fiam barackokat melenget az ágyban, s egy szál
cukkinit.
Az anyjuk, aki biztatás nélkül, kéretlenül megszülte őket, sír.
Éppen most, nyáron. Késik megint a könnye. Most hozza a víz.
Én recepteket írok, magamnak, ő kolbászokat küldözget
kaszárnyákba, a posta meg viszi. Rendeltetésszerûen mûködik
minden.
(Másként persze nem.) Így folynak a folyók. Ideérnek.
”Végül néhány recept (...) kedvcsinálónak. Dulcsásza (erdélyi
vegyesbefőtt). Van tavaszi, nyári változata. Nagy üvegben,
többfajta, egyszerre érő gyümölcsből rétegezve készül. Például...”

AJÁNLÁS

Az idézetek egy Magyarországból, Bedecs Éva Kamrasirató
cikkéből valók (1986/27.). Köszönettel nyugtázom vételüket,
elnézést kérek megcsonkításukért. De hiszen földeket is így
szoktak... Akár egyezményesen elosztva, mint az Antarktiszt,
az ismeretlent, melynek jege alatt nemesfémeket sejdítenek a
tudósok, vagy legalábbis a mûszereik. A népességet, ott,
ugyanők alkotják: gondolkodók és kompjúterek. — A gyakorlat pedig mindenütt túl régi ahhoz, hogy én ne engedhetném
meg magamnak. Mert mi vagyok én?

Az apám és az évszakok

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

— és arctalan lények ülnek a fákon,
talán verebek, talán nyári lelkek,
törli az ág az ég képeit friss pamacsokkal,
szívéből a táj kiejti a vándort,
ezután tán Isten a tudója.
Ez a rend végül: ősz érkezik újra,
a távozók helyét betölti gyümölccsel,
ragyogással.
Egyedül ő nem áll, sem sárga búzában,
sem puskával a kék hegyen —
kimegy az emlékezetből, szál ingben,
izzadtan átballag a téli fehérbe,
és beleillik. Az áruló!
Citrusfák nőnek hûlt helyén,
és ülnek a fákon az arctalan lények,
talán verebek, talán nyári lelkek, és —

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Bukolika

Csöndes kertjében csöndesen ült, nézte, a bokrok könnyû
szélben mint hessegetik az esti árnyat.
Aznap nem gondolt a halálra, és ettől megrettent kicsit.
Hisz’ összeszoktak, mint hajdan tüzes szeretővel, ki melegíti
már az ágyat, mielőtt belefekszik. És türelmes és gyöngéden
karol, nem ijeszti ismeretlen, mohó kezével. Bent a házban
tesz-vesz, és néha énekel. Ma úgy hallgat, mint ki semmibe
tûnt.
A vég ez — jutott eszébe, és végre mosolygott.

Felvételek

Ezt a mosolyt örököltem,
azt szereztem valahol,
ez pecsét egy ócska pörben,
az koldul vagy bujdokol,
ez itt csókban rámragadt,
az ökölnyom, daganat —
megpatkolták néma szájam
vidám csúfságokkal.
Mosolygok, úgy hallgatok,
üvölteni sem lenne jobb.

A nevem

Kiáltottam egyszer egyet —
idegenbe szállt, szakadt.
Most a hegyről visszajön,
mint hús-vér gyermekem,
teste, súlya van.
Számban tartom, etetem,
itt lakik, sétál nyelvemen.
Zenél, táncol a szájpadláson,
bolygatja a régi kacatot.
Kacag s ragyog, gyújtogat.
Kiejteni nem merem,
ő az utolsó szavam.

Öreg szem

Lám, nem jól olvastam én máig
bús verseket, híg közleményeket,
nem jól ragyogott a nap, és hiába
fogyott el az is a földem felett.
Arcomat rosszul, rossznak láttam,
kevesebb volt minden, mint elég —
szerelmemen úgy csüggött szemem,
akár az ó, a hamis körpecsét.
Talán mert túl közelről néztem
barátot, vért és zsarnokot:
egyetlen egész volt a világ máig,
megszoktam — és mindig megszokott.
Csupa részlet lesz ezután minden,
ránc, szöglet, tán mélyebb olvasat,
hasonlít csak régi önmagához,
semmi sem éppen az, de világosabb.
Derûs talán. Kiderül. A betûk bölcsek.
A nők társak. Hahó, jobb lesz a világ!
Színezik a hosszú tragikomédiát
eddig elnézett apró, szép hibák.
Vadonatúj lesz a fáradtság is,
a részletekbe visszaszáll a lélek —
Szemüveget a kezdő öregeknek,
és felragyognak az ifjú tévedések!
Kibújnak homályból a régi fiúk,
a leltár elkészül egyetlen lapon —
Megtörlöm házam üvegét, lassan fordítok,
s az egészet elölről olvasom.

Egy fényes reggelen
nem ismertem fel a tárgyakat

Egy fényes reggelen nem ismertem fel a tárgyakat,
isten báránya, mondtam a kanálra,
szeretőm bal mellének hittem a csészét,
a tükör mögött új szoba nyílt.
Ijesztő volt mindez, enyhén csodálatos,
akár egy barikádharc vidéken és más,
társadalminak nevezett jelenségek,
hûtőszekrényben a turulmadár.
Nem találtam egyetlen holmimat,
csak a helyüket, a ragyogást láttam
a nevekkel megkettőzött gazdagságban,
s mindvégig tudtam, nem álmodom,
nem játszom, csupán élek egy kicsit,
belakom ezt a keddi napot, magammal berendezem.
A dolgok jelentésének tükör-szobájában,
a fogalmak légzsákjában szeretetlenül,
ismeretlenként álltam, és azt is tudtam,
egy kattanás még
és boldog leszek.

Kettőskép
Magamnak ajánlom

Több a munkám, mint az időm, érzem —
újratanultam az emberélet közhelyeit már,
nem bírtam kitalálni helyükre újakat.
Magamat is népgyûlésen látom, elfogyóban.
Állok tele téren, mégis fényképen nézetkedem
zárt szobában, s hiába hadonászok. — Egyidőben
történik mindez, akár egy boldog halálkor.
Nem fáj hiányom, fehér helyem a képen nem sajog,
az érzelemtelenség kegyelmi állapotában
csak véremet látom testemen leperegni —
foszforeszkál, akár vásári bábuk mentegombjai.
Mint kinek fejébe szájat hasítottak
könnyû késsel, hogy éppen a miskárolókra mosolyogjon,
és ő nem bírja magában tartani legjobb nedveit,
tükörképe belőle kicsorog. Itt kezdődik az árulás:
hogy meglátszunk, hagyjuk, hogy nézzenek.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Jobb voltam tegnap: üvöltöttem. Visszhangoztam a hangomat.
Fütyültem. Jártam az utcán — és valódi utca volt,
Barátaimnak vigasztaló szót nem, de szójátékokat,
semmit sem mondtam végül, de beszéltem —
Magamnak beszéltem, hogy oldalt ne döntsön
a testes némaság, mint zsigereimből támadó mohó szerető.

Feküdhetnék azóta mozdulatlanul és hatalmasan,
akár egy aratógép, szövetséges tank a csapda mélyén,
vagy csak mint a holtával teljes szöcske, margaréta,
szerepét töltött szervetlen anyag, netán gumicső,
olajos visszfények között — a légoszlop talapzataként,
az élet emlékmûve alatt, a sóderon.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Annyi a helye az önfeladásnak — szabadon
választhatsz végre, barátom.
Egy pályaudvar mellékhelyisége vagy a sínei.
A tündöklő mező katángos közepe, egy özvegy steril lakása.
Vagy csak a szeme. Pongyolájára is odarogyhatsz.
Elbújhatsz vállalati üdülő rádiódobozába,
mehetsz a hegyen, oly messzire fel,
hogy mákszemnek látod magadat a magányos asszony
albérletéből, és az üdülőből éppen úgy.
Látlak, te fekszel álltodban azon a képen,
azon a mezőn, azon a kék linóleumon, valaholban.
Tavon lebegsz a hold mellett, szürkületkor,
és az is máshol ragyog igazában, úgy vigyázz!
Ennyi a valóság, ily kicsi, de legalább tied.
Másokkal meg nem oszthatod, csak árnyát, melegét.
Mesélj magadnak máskor is este, szótlanul —
hadd szóljon hozzád valaki, magad árvája, te!
Mesélj el engemet. Nevezd ki
azt a vér-gombos, eltûnő árnyat követednek,
és add neki az emlékeidet, csomagolja.

A mezőt, a pályaudvart és a nőt, anyádat.
Csöndesebbek már, mint az álom.
Beleférnek a borjúbőr dossziéba.
Viselje csak az összeset, hajlongjon fényes padlatú termek
ajtajában, várva, hogy megkérdezik az államfők, mit akar?
Akkor ő majd vissza-: rádmutat, sebhelyes háta mögé.
De te nem állasz mögötte már, te boldogan szalonnázol
három kajla paraszttal egy eperfa tövén,
és a hangyákat nézed kezeden.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Barátom, ennyi a munkám — nem ez az én időm.
Menj csak. Minden sebem zárva, a szemem is.
Kiment belőlem a hős bohóc, stadionokban vendégszerepel.
Visszajönni nem mer, fél, hogy halálra szeretem.
Különben is zárva mindenem — és hova jutna ő egymagában?

A szerelem teste, háza

Mitől vagyok olyan messze most,
hogy kívánkozom utána,
s mihez oly közel már,
hogy egy vagyok vele?
Hol vagyok, ha csak magamban
bízom és lakom?
A szerelemre is csak gondolok —
hol áll szomorú háza?
Mit tesz most a tested nélkülem,
hová épül tovább, kire omlik?
Hogyan omlik, hogyha kell?
Mire válik egymagában?
Legszebb szervedként én itt
betegedem, elburjánzom,
lebegek szesztömény fényben,
idegen szemnek is már láthatóan,
az egész egészség sötétjéből
kimetszve tompa késsel.
Egymást nézni is félünk,
annyi halottunkat láttuk.
Egyikünk mégis mer korábban
ébredni, mindig túl korán —
s a másik mozdulatlan.
Jaj, ő nagyon látszik.
Micsoda mély menny, ahonnan
fuldokolva felmerülünk olyankor:
itthagyott testünkbe vissza?
S miénk-e a test, amelybe
utolsóként belekapaszkodunk?
Vagy mellettünk egy furcsa másiké,
elhagyott, árva szeretők?
Ki lebeg fel, és miért hagyja magát?
Honnan s milyen mélyről érdemes?
A süllyedő szív búvárharangjában
ki éli túl a szeretett halált?
Melyik asszonyom vagy te hajnalonta,
hogy mindenik helyén fekszel a vizeken?
S ki vagyok én, hogy felbuborékolva
testedként engem találsz, ugyanott,
mindig, mégsem örökre?
Mekkora a magasság?
Váltjuk s megváltjuk alakuló
alakunkat utolsó lélegzetünkkel,
minden ébredéskor.
Oly néma légy ilyenkor, akár
az elvetélt gyerek — egy sóhajodtól
magzatburkodként szétpattanok.

Visszatérnék testedbe, közös házunkba:
síró részeiként beleépített már
a végtelenként csöndes szerelem.
Ott lebeg ő a vizek, a dolgok alján,
csúf-szépneve: természet vagy Isten.
Mitől vagyok olyan messze most,
hogy kívánkozom utána,
s mihez oly közel már,
hogy egy vagyok vele?
Hol vagyok, ha csak magamban
lakom s bízhatom?
Melyik halálban?
Rád fordítanám ennen szemedet,
magadat nézd szerelmem helyett —
hiányommal is teljesen állasz,
lám, lásd, teljesen és egyedül,
falaiddal a falak között.
És te vagy az mindig, az újraépülő.
Sarkából kitépett ajtódnál nem vagyok egyéb
s e bajjal is már csak szabadulsz —
többet látsz s többre — talán énreám.
Egy felhagyott ház csupa ablak:
fény és levegő és csak téglaomlás.

Rakom hát én is házamat:
magamnak a jó szilárd halált —
szomszédolhatsz: idegenben, bennem
szebb messzeségbe visszhangzik
a szerelem boldog jajgatása is.
Üvöltsünk ketten, mintha harangoznánk.
Cseréljük el magunkat egy ölelésben
hajnalban arra, akit szeretünk —
ismerős új alakunkban, bizonyosságul,
annyira lennénk boldogok,
amennyire szeretjük most a másikat.
Mitől vagyok olyan messze most,
hogy kívánkozom utána,
s mihez oly közel már,
hogy egy vagyok vele?
Hol van, hol van, hogyha te
vagy a szerelem háza?

Húsharangok

hét eszed legyen úgyis
nálam jár
tilosban az egyik
simogatásom emléke
kis tornyokat épít bőrödön
messze hallatszik borzongásod
ezer harangzúgása
valami hídon megyek át éppen
elér és megingat
odalent szél tépi föl a simaságot
tiszta víz libben háborog
elömölsz te is héthatáron
kék foltjaid szigetvilágán
akarok megpihenni én

Tahiti

a festő rohadt már csöndesen
hullafoltokkal kente össze magát
megvakultak talán ott a lyányok?
nem fogták már a szagot?
”látod ez a szerelem”
hû kutya vak lekuporgó
lődd le ha kivénhedt
tisztességesebb mint véres rúzsokkal
asszonnyá festeni újra
mint félálmukban a banktisztviselők
és hagyd a nőt menjen
a kagylóhomokon meztelenül
ölébe felcsap majd a hullám
bólyaként lebeg a keble odább
négy kilométerre bent a nyílt vizen
horgonyoz a festett fehér hajó
százhúsz hősi halott tengerésszel
a fedélzetén — mind élni vágynak
s oly mohók

Vörös kés

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Szerdánként gyötör egy szőke szép,
szájamban kis kápolnákat épít.
Könnyeken át nézem a szemét,
és ellátok egészen a vérig.
Az erek tokjában végtelen
vörös késként pihenésre csusszan —
odakínálnám néki életem,
vágja át lassan — mintha hús a húsban...
Hús a húsban, előre, vissza —
egyhelyben mozdul a vér és éltet —
Feltámad sírva testünk piszka,
betelik ûre a jó reménynek.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Nászdal

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

a nő, aki megégetett
egy lassú lobbanással,
a nő, aki majd úgy hal el,
mint távolban egy nászdal,
a nő, akinek kedve van,
mersze nincs, és úgy akar —
ki úgy készül, mint színi vég:
játsszuk egymást el hamar,
a nő, akinek a szemét
csak lehunyva láthatom,
a nő, ki kéjben bújdokolva
éjjel rajtam átoson

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Ajándék

hoztam neked egy üveg tengert
nem kék sem semmilyen
a halakat persze kifeledtem
ki én a rávetülő erdei színeket is
így az egész kissé zavaros
kicsit kicsi s oly izé
mintha testápolószert reggeliznénk
szombati strandon a balatonnál
hideg homokon magyarul
azok ott nyilván tej-vajban fürödnek
beleisznak a mosdóvizükbe
reklám-italukba mely nyakig ér
attól oly bőszen egészségesek
és jobb az ösztönük
csillapítja ez a gyermekágyi lázat
a forradalmasokat is talán
jobb a klimax és éljen aki bír!

nekem ennyire telt csak
a többi pénzt az üvegért adtam
amiben a tengert elhoztam neked
az idegen partra úszók azért benne maradtak
itt ülepednek legfenekére
én is csirió
A mentők
Amikor egyszer majd megint

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

amikor egyszer mégis visszatérsz
ebből a sajgató-ringató közönyből,
felbukkansz, kibuksz megőszülve és iszaposan:
meglátod végre, miféle rezes fákat
ültettem helyedbe, hiányod tükre köré,
hogy susogok.
Vezényszavamra benyújtják érted
gyökereiket, hálót szőnek a sûrû mélybe,
és csöngetnek leveleik kint az út,
a kövecses part mentén vége-hosszan,
riasztják a mentőket egy kastélytoronyban.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Neked akkor már árt a szabad levegő is,
utánam kiáltó szádba, a sötétbe
szondákat nyomnak felelős idegenek,
talán elhagyott cimboráim,
nem tudnálak megcsókolni sem.
Átalakítottam közben itt a tájat,
gépesítettem és álcáztam füvet, felleget,
riasztóberendezést szereltem a kövekbe is,
pacemakert operáltam leghûségesebb kutyádba,

felvontam a viharkosarat —
Dolgoztam én látásodtól vakulásomig,
elmázoltam vörös véremet,
most lengek, lobogok.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Fekszel csírátlan lepedőn,
csupa doktor, csupa rendőr hajol majd föléd.
Egy másik asszonyom, újabb idegen árva
mossa fehérre, szinte szûzivé
elfogyott tagjaid — és nem nevet.
Messzi kunhalomról, lopott távcsövön,
kaleidoszkópban nézem alkonyig
ahogy először emelkedik, újra a melled.
Sok présház áll itt üresen —
szerelmed partizánja: azokban bújok én.

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Húsra kapatva tartalékoltam egy galambot is,
idomítottam, rád se száll, lélegzeteddel
fölötted verdes ott, mentőid között,
testtelen-nemtelen tolakodó, Szentlélek-féle állat,
bögyében zúzott kövekkel, szavaimmal.
Még ájulsz kint a parton, még nem érted,
még halálodban hiszel csak, ocsúdóban.
De én már a löszfal tetején kiáltom,
a meredező emlékmû tövében felmagasodva:
Evoé! Megjöttek a bölcsek Napkeletről.
A barátaim — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Az egyetlen, az ehető világ

Az egyetlen, az ehető világ,
mi tegnap rádszakadt,
akár egy mészárszék árukészlete,
akár a szerelem:
oly közel, hogy önmagát elfödi.
Nem sötétség ez, de vakság:
húsvörös ragyog — derengsz.
A tülekedő tömkelegben
nem tudod, melyik a te szíved:
veled vonaglik a teljes egész.
Ugyanaz a hús, ugyanaz a súly,
ugyanaz a szó,
ugyanaz az otthonos halál:
akár egy ősanya méhe.
Micsoda kín lesz kiválni,
kihámozódni a zsigerekből.
És nem segít már a fájdalom,
nem érzed már, hogy te lüktetsz
a bőség mélységeiben,
hol megnevezni sem tudod magadat.
Nem menekülsz, meglátszol csupán.
Szebb legyél avagy véresebb,
pontos és magányos, akár a remény —
egyedül vagy az anyaméh-mészárszékben.

A kín-rímek
Simó Sándornak, Kővágóörsön

Jobb kedvem végre visszatér,
nyúzott, zúzott, zúzmarás,
söréért nyúlva orrbavág —
Scott kapitány az, senki más.
Álmomban kibírt két halált,
üres gyomrából dől a tél,
kutyaszaggal, beglóriáz,
kék bütykéről a fagy-fehér,
melegben lüktető varázs
lengeti sajgó zászlaját,
s keményebb hangra vált.
Olvadtan fekszem nélküle
hat éve forró partokon,
egyiken elhagyott szüle,
másikon fogadott rokon,
s ő mindenre fütyül.
Búmat hiába hordozom:
népi cafrang, giccs-mütyür —
mondja: én nem mondhatom,
fekszem csak egyre, egyedül.
Õ megmaradt a jégbe zárva,
izzadt omló gleccseren,
nélkülem dolgozott az árva,
nem volt egy csöndes perce sem,
nem volt egyetlen téli álma,
holt nyelvén ég a hideg.
Csak áll és vár rám peckesen,
hogy talán halálra válva
végül csak megérkezem,
mint mennybe a többiek.
Sodor idő árapálya —
a tenger elmos, nem siet.
Nézte hosszan, mint kinek
semmi az idő se drága,
ahogy bukfencet vet a bálna,
túlélnek a pingvinek,
önkörét írja a pálya:
a vak hóféreg megtalálja
helyét, akár egy kis ideg
vihar előtt a vakszemen,
és egy görcsben elvihet
észak-déli éjszakába,
és semmit nem visz velem.
Node, vár tél boldog magánya,
érkezem fagyba, meztelen.
És ott áll a részeg kedvem,
duhajul és szenvedőn,
bölccsé aggva ismeretten
isten nyálával kent tetőn,
s vele minden szeretőm
csurdén hever egy hajón,
jeges szememmel szembejön,
úgy látja, hogy én is láttam
elhagyott, kiégett valóm:
itt a part forró homokja
magába szí, rámborul,
s a nap után elforogva
én csak tûröm jámborul,
hogy deres szakállam fogja,
nyársán megsüt már az Úr:
reggel felkelt, este altat,
én vagyok a húsos foglya
szenesedő kettős partnak,
mit egymásra fordított —
minden nagyszájú befalhat
Egyben nézem a sötétet,
egy pályán hozzák az éjek
messziről a földeket,
és a tenger földereng,.
egy a rend és a titok —
azt hiszem néha, hogy élek:
álmomból felordítok.
Hull szememből a homok.
S most itt áll a jobbik kedvem,
jégcsaposan, talpig dérben,
üveggé forrt fövenyen:

valamelyik jobbik énem,
mint visszasírt gyötrelem:
múltam, csudás életem,
s most már végleg elvihet.
De eltaszít a félelem,
ha felold csábító pára
s borban, nőben föllelem,
hol bukfencet vet a bálna,
túlélnek a pingvinek,
a vak hóféreg megtalálja
helyét, akár egy kis ideg.
Önkörét írja a pálya,
a tenger elmos, nem siet.
Úgy járok fagyott tükrökön,
fekszem a forró partokon :
égbe vetít egy vízözön.
Búmat hiába hordozom,
a mennybe se költözöm.
Merő jég a jobbik kedvem,
nyúzott, zúzott, zúzmarás,
szakálla, szeme tiszta dér,
gyereknek való varázs.
Néki a varázs: való.
Hővel hóba visszatér
kapitány Scott-Mikulás,
puttonyából hull a hó,
és szinte orrbavág,
káromkodik vagy nevet.

Õt északi árapály,
engem mérsékelt kelet
parttól partig úgy dobált,
mint az ugrókötelek,
lengetve a héthatárt,
s vele jobbik kedvemet.
Ránkfázik a glóriás,
idáig hurcolt varázs,
ide olvad a néma tóba
a porond mai martaléka.
Élet van itt, és semmi más.

Kémjelentés az ifjúságról
Mircea Dinescu modorában
Mottó: Messze már az a vallató,
de hallgatása hallható.

Bülbül rózsának kereszteltem ezt a babszemet,
a másikat meg Nicaraguának.
Hét ingem van, őrnagyom,
mert egyik mindig rámfagy.
Azontúl pedig befogom a számat,
ki ne hûljek — Ön is jókor intett.
Node, az iráni sah seregének tényleg
szomszédunkban varrták a sivatagszín inget,
s amy dzsungelbakancsban topogtam a téren,
üvöltve: le a vietnámi agresszióval —
Egyiknek sem volt az ára ott nagyobb,
mint egy vidéki békeharcos sóhaj.
S a csonkolt fenyők, a templomhegyen, ott,
ágyúcsőként miért Keletnek álltak?
Hét ingem van, őrnagyom,
mert egyik mindig rámfagy.
Szóval túróból nem gyártottak tankot,
a bergmanncső sem puskához kellett?
Kéjmámorban egy kamasz szemén
csak átúszott, de nem füstből volt a felleg?

Tényleg nem szólt hátra B. Bözsi
a hússorban, hogy nem az ő farából
fő vasárnap a leves, hanem kieresztett
a hûtőház egy kaszárnyában, bárhol —?
Ezüst kanállal maradékot faltunk, s nem szóltunk soha,
hogy mi áll ki a babból, bakancs-e vagy váll-lap —
Hét ingem van, őrnagyom,
mert egyik mindig rámfagy.
X, 1, Z 6 vagy Á — a hadititkok!
Közhelyeket árulok, és nincs, ki megvegye.
Dehát, ott állt a sorban, mint egy népgyûlésen,
a vérszagra, szóra bejött fél megye.
Kezdődő ifjúságom tanúi ők mind,
és tudták már az összes titkokat,
hogy B. Bözsi délutánra hazahív,
de rúgkapál és magába nem fogad.
Ez igen, ez rejtély, és ez el nem évül —
node, őrnagy, ezek a puskacsövek itt!
Néhány új titkot rejtve les reám —
node, mikor és melyik?
”Húzd ki magad, picinyem,
valami új élmény most áthat” —
Hét ingem van, őrnagyom,
mert egyik mindig rámfagy.

A Crow Creek-i indiánrezervátum
1884-ben és azután

I.
szívemben nincs harag és nincsen bocsánat
hegyek közé préselve mint kihaló növények emlék-albumokba
akkor már nem volt emberünk ételünk
egymást ettük már akkor s a hitet
asszonyból is csak az anyatej érdekelt
emez békedalt furulyázott a puskacsövön már
amaz letépett véres kisujját lengette mint virágot
én egy fekete homokszemmel beszélgettem éjszaka
asszonyból is csak az anyatej érdekelt
szívemben nincs harag és nincsen bocsánat
nekik lángszórójuk van és helikopterük
végtelen türelmük és hangágyújuk
látják a fekete homokszemet az éjszakában
és hallják gyermeki suttogásomat:
rád építettem szülőföld morzsaléka pattintott láva
szikladarab te messzi szikra házamat
szemembe rejtettelek és nincs több istenem

te légy a piszok majd puskájuk csövében
hogy szemükbe robbanjon a tökéletes szerkezet
hegyek közé préselve mint kihaló növények díszes albumokba
nem halálukat akarom mégsem hanem az életemet
szívemben nincs harag és nincsen bocsánat
rád építettem fekete homokszem legszebb kínom minden ékemet
szemem gyöngyháza házam gyöngye az anyatej csöppje is te vagy
homokszem nyelvemen torkom rángó bíborában
te lettél derengő hazám ûri gömbje mára
amikor már nincsen emberünk ételünk
egymást esszük már akkor s a hitet
hegyek közé préselve mint kihaló növények emlék-albumokba
szívemben nincs harag és nincsen bocsánat
II.
áll az asszony két iker kölkével
egy-egy mellét szopják
két féladag
áll az asszony háttal a jövőnek
dajkálja a kis friss
halottakat

áll a férfi két iker öklével
üres kezeivel
vár napra nap
áll a férfi arccal a jövőnek
temetni a kis friss
halottakat
áll az ikerpár a síknak arccal
fejükön karimás
puhakalap
áll az ikerpár egyetlen hantot
bámul lent s lennebb
halottakat
III.
gyerekek ők és mindig többen vannak
és nem tanulnak az élve felboncolt madárból
pedig a koszos szárnyék alatt lüktetett még a szíve
és isten napja rásütött a szívre a késre a madárra
a döngölt földre is
gyerekek ők a nagyobbak a többek és én madárként
adom kezükre szerveimet ha elfognak végül
halva tanítom meg nekik magamat
egy veréb bölcselete avagy élete...
de miért nem láttam én egyetlen szívüket sem
lopott tompa késem alatt gyerekkoromban?
és mellükön sem tépték fel az inget:
itt a te hazád is ide csókolj vagy ide lőj!
de láttam a hegyet én is — ugyanazt
lüktetett alkonytájt akár a mindenség szíve
egy veréb szívéhez hasonlított igazán és valóban
koszorúerein jártunk föl-alá
lüktettünk mi is ugye gyermekeim?
gyerekek ők valóban még szeretik a kést
és mindig szeretik társát a madárnak
akit élve feldarabolnak s még csak meg sem eszik
ne lennék én társtalan veréb oly rövid repülésû
és házhoz szoktatott hogy a kisiskolások is utolérnek
bár félmázsás géppuska veri veréb-szívük felől
oldalukat a táska helyén
gyerekek ők valóban válogatott könnyük elered
s megrándul a kibontott madár szíve a sós
az ősi fiziológiás oldat permetében és
a konyhaasztalról elszáll a holt veréb gyerekek ők
IV.
nem kell ide puska kés
végez a penész is velünk
rézbőrünk rozsdája sápad
ágyúk voltunk haranggá lettünk
öntöttek jobbra s harcra
végül levesestálnak
V.
a csúcson állsz testvérem és éhenhalsz egyedül
omlott otthonuk mellől bálványként mutogatnak a
testvéreid
míg szét nem hord a keselyûhorda a szél
rostonként a nap fel nem csipeget
nagyobb a természet esze nálunk
árnyékod megürült télikabátként áll még helyeden
míg szakadt cipőjüket nem kezdik nézni az alantvalók
és szárnyak fekete lángok lobognak emlékezetükben
de kiköhögik azokat is végül
testvérem szobrot állsz a magasban
és nem hallatszik idáig beszéded nagyon lent vagyunk
hat gyereked földet eszik akár a farkas
asszonyod kövekkel eltömi magát
egy isten után teste nyílásaiba senkit nem fogad

siketen némán és vakon ül az üzletsoron
egy világváros legközepében a kirakat előtt
karácsonykor bőrövedet kínálja olcsón ereklyeként
amíg menhelyre nem szállíttatják a fiai
akik kiköpték a földjüket immár
és tele a szájuk idegen szavakkal
testvérem csúcson állsz néznek a völgyből
nézik magukat a testvéreim
és meleg télikabátra vágynak
vesd le hát nekik az árnyékodat
bízd magad a keselyûkre a napra a szélre
a nap a szél örök s te rokonuk voltál
eltûnhetsz velük este reggel
a keselyûk életét is megnövelheted

Éjféli taxi
Ágh Istvánnak

”A mindenség meghódításában elszenvedett
kudarcaink alapján rangsorolom magunkat. ”
Faulkner

I.
Te sem mondod el még.
Én neked majd igen.
Más kenyéren nőttünk,
és mégis egy hiten —
szállunk együtt, némán,
a hangos semmiben.
Fordul a föld, sorsunk,
és mindenütt ilyen.
Tegnap otthonról el-,
mára hazatértem,
csak éppen más a táj:
fölérem már térden.
Te sem mondod el még,
s én ugyan miért nem? hogy bújni se könnyû,
és szólni se érdem,
vesztenivaló nincs,
és nyerni nem lehet,
kiejt szájából Nyugat,

de kiköp a Kelet,
Észak nekünk fagyos,
a Dél meg túl meleg —
A hangos semmiben
hát hallgatok veled.
(Ott a sarkon három Sára,
rejti nekünk pesti pára,
hazaérünk, de sokára —
minden jó, de nagy az ára.)
II.
Való, álmodjuk csak itt a történelmet,
hulláma álma Emese óta ellep,
és felijed zárt sötétben a gyermek.
Az álom-árra ráképzel hajókat,
csupa hőst hoz a lidérc-hajóhad,
a hullámok már hódolón hajolnak.
Való, hogy álom, de valónak-való.
Tengertelenül tenger álmodó
valóban él, és száll — ha jó a hajó.
(Uram, sok volt már a jóból,
bódított újólag az óbor —
aszúsodom, de nem forrok mától,
az eszemnél megint jobb a mámor.)

III.
Jobb lett volna úgy?
Így milyen lett volna?
Te mit hiszel ?
Kit a Marianna-árok,
kit egy szennycsatorna,
de így visz el.
Egyforma mind a történelmi forma,
változón is egyek a határok:
kivételt nem tesznek senkivel.
A kardos angyalt hiába várod,
tied egyedül: lelked itt a hely,
mely bizony ”ápol s eltakar” —
Kinek szólhatsz fel, hogy megmaradjon,
s legyen bár egy magyar?
A hallgatásból e földi parton
származott legalább annyi baj,
mint a szóból, amit lelket-váltott,
félig agyonvert színész szaval:
élteti életét, ezt a magán-pártot,
s hogy jöhet még a jobbra bal,
és jöhet jobb, ”mert jőni kell”.
Te mit hiszel?
Magad vagy, hát tied,
puszta itt e hely.

(Bérkocsi a bérlakásba elvihet,
düheim, ha vannak is, elviek.
Ez a világ pedig csak firegforog. Körülöttem, nélkülem.
Igazad van, s nem hiszed.)
IV.
Kinek testvére nincs, bátrabban hazudhat,
árvának még igazsága sincsen,
magányában teremthet akár egy világot,
mint az apátlan, mégis igaz Isten.
Kinek fia nincsen, bátrabban hazudhat,
az özvegy magát szép reménnyel csalja —
önmagának fest az égre földet,
birkanyáját legelteti rajta
Árpád apánk maradék magyarja.
(Na most! A szóra-bírtak!
Akikből kiverni se kell. —
Párnába sírva is hírt ad,
ki lefekszik mindenkivel.)

V.
Semmim nincsen, csak egyetlen hazám,
a vérem, mi szétfolyt héthatáron:
Nyugaton tó, Keleten iskola,
itt szellem, ott pedig egy várrom —
népem nincsen, csupáncsak magányos,
anyanyelvből szakasztott barátom.
Beszélni kéne nékik, verhetetlen,
míg bíborunk torokból kiszakad,
és elborítja a nemes okádék
világszerte a reklámfalakat.
Ha kiszívták már véred, s nincs elég,
állj oda a falhoz te magad:
takard el a teljes kínálatot,
född be testtel ami még hiányzik:
föld, jó szó, józanult értelem —
a fedőszínek alól mégiscsak kilátszik,
téglavörösen szívedig világít
az összes világi, nemzeti hiánycikk.
Én semmit nem hiszek, én tudok csupán —
lőtt sebek távcsövén át néztem,
úgy tanultam meg idegen népeket,
s a fél földet, mélyen és egészen:
kiáltó részek, ordító hiányok —
beheggedt a szájam, mindhiába tépem.

De te, ki velünk zúgsz át a városon,
de te, ki egy rezekált ország
degesz bendőjében emészted magad,
vérző gyomrodból hogyha földadognád —
de ha szólnál: a látvány hazug,
szemekbe szöknek mindenütt a morzsák,
s az egész szótalan, még csak nem is néma,
hallgatózik, vagy csak magára hallgat...
Láttam én már nyelvtépett rokont
és hallgatva hajlító hatalmat —
Üvölts hát, ne csak láss és látsszál,
hanem a vér a szájadba alvad.

Az apokrif komornyik
Lászlóffy Aladárnak,
tőle tanulva, neki köszönve.

Ember lehet. Hiszen él még a forma.
Õ meg akár egy nagy terem.
Zúg benne a csönd is, barnán, süketen.
Hársak is állnak, túl az ablakon.
Lehetnek tölgyek vagy akácok.
Természeti csodák, kiégett mezők:
tündöklés és sovány tehenek.
A fák még szabadon.
Déli falán veszélyes könyvek, odabenn,
szemközt csupán a védő fegyverek,
fejedelmiek. S bár egy fejedelem.
Ott vannak mind, akik nincsenek.
Személyében személyesen.
A sarkokban talán lom, kacat,
zacskók, násfák és dobozok,
lehet ezernyi más vacak,
elvétve még elszálló pihék:
csöndes asszonyok, néma madarak
szûz tollai: jelezni még,
hogy lélegzik ő, s bár a levegő mozog,
legalább az a képzelt égi lég,
az talán szabad.

Kiáltványok gyûrt piszkozatai a padlón,
rajtuk a csizmatalp-pecsét —
helyi engedély a képzelt képeken,
valami való. A mennyezeten felfüstölt mesék.
Övé s megélhetetlen ez a lételem.
Talán valami történelem.
Kik raboskodnak ilyen múzeumokban?
Holt költőknek való és szokás.
A csöndben torkig.
Azok talán még mindig láthatók.
El- s előtûnnek.
Koronként nevüket bekiáltja kerge őr,
avagy apokrif komornyik.
Felpezseg az össznépi ünnep.
Tehát piciny mozgás támad odakint ilyenkor:
egy-egy délutáni kis Mohács.
Pillanatokra a Don-kanyar. Hó is hullhat.
Ismét a kilenc, kampós aradi hárs.
A tölgy, avagy akác. Újra Szárazajta.
Elölről megint. Nevezzük Kolozsvárnak.
Mindegy, ki milyen s ki nevében ordít —
elkészül majd hozzá a magyarázat.
Kancsal keresztrím: mintha szegény-rokoni
ebédre csöngetne valaki: megalázhat.
Tálcával jön az apokrif komornyik.
Tőlünk tanult fejeket hordani.

Erjedten felpezseg a pince is akkor.
Halk, szinte meghitt lánccsörgetés.
Növényi neszek, jaj, nem egyebek.
Hosszan mállik, susogó hanggal
a vértanú-vér a falakról,
valamint a száradt agyvelő.
Le a téli krumplira, le vermelt anyaföldig.
A pince mélyén a világ földereng.
Leveti szárnyát a szénhordó angyal.
Gratulál. Vagy talán ő is ordít.
Semmi sem megnevezhető.
Golyóütötte, kész lyukakba
új képeknek kampót, szögágyat
gipszel az apokrif komornyik.
Sebaj! Él még a gazda.
Vigyáz. Vagyona ő maga. Vigyázhat.
Megvan még magának.
Krumplija fél télre elég.
Könnye is kitart tavaszig.
A százezredik új lapra fordít.
Valami nagyterem valahol.
Királydráma lopott helyszíne.
Végekre számûzött tragédia,
hol kezdetben vala az ige.
És vége nincsen, többé már soha.
Bent a nagyteremben, lent a pincemélyben,
néhol a hársak tövén is odakint
látszik már a bíbor s az okádék nyoma.

Sőt, fent a vásznakon. Kiszivárog.
Újra, jobbra int.
Fel-fellobog és eltakar.
Zászlólepedőn készül a szapora csoda,
és alig-alig egy-egy új magyar.
Zárja a gazda ablakait hát.
Tudja ő. Három történelmet látott,
százannyi halált. Kurucot, labancot gyûjtöget.
Búcsúztat vándor kolduló barátot.
Nem siet, bár ideje kevés. Elszivárog.
Nem néki, csak belőle folyik. Nem vele.
Nem hoz mást, nem visz, csupán kitalált, mesés,
csak szóra bírt, csak holt hősöket.
Így folyik a végtelen mese.
Õ tudja rég: az egész rászakad.
Nézi tehát a hársakat.
Ezen egy Damjanich, azon egy bőrkabátos.
Ki lóg, ki néz, s mind vadonatúj.
Ki hallgat, ki hallgatózik épp,
ki anyaföldben, ki fenn a lármafán.
Õsünk lesz itt később mindahány.
”Újdivatú nyakravaló készül most...”
Neki. Mintha... Meglehet. Talán.
Átnyergelhetne a szomszéd fára
a rosszul felakasztott élő. Igazán.
Kínja a kára.

A délután ilyen. Nyugodalmas.
Talán csak éji látomás.
És mindvégig ez az ősz!
A nagyterem nagy, a krumpli kicsírázik.
Este lesz valóban. Minden egyszerû, sötét.
Egyvalaki világít odabent, magának.
Õ ég, egészen, kit felgyújtani kéne.

Az avokádókörte

Barátai az embert elviszik.
Barátai az embert kurváknak megmutatják.
Abban a városban egy messzi szél este benyúl
a kurvák neon-rózsaszín harisnyás lábai közé,
odább kínai gyerekek arcát simogatja. Érezhető:
ez a szél otthoni. Brassóban, Selmecbányán,
Salgótarjánban gerjesztik mindenféle vaskos melósok
surrogó, nagy generátorokban, a föld alatt.
Hátukon hideg az ing.
Barátai az embert elviszik.
Meleg főzeteket itatnak vele barátaiknál,
közben a szél meglengeti az alkonyi várost,
akár egy lepedőt. Aztán leteríti helyére, az leülepszik.
Barátai baráti szavakat találnak ki neki,
fehér festményeket támasztanak a hálószoba falának,
s az ember tükörképét látja egyetlen tört vonalban,
valahol az egymást metsző vonalvégeken,
akár egy térképi buszállomáson - a röntgen-vázlatát.
De barátai az embert onnan elviszik.

Forradalmas vidékek gyümölcseit falja egy piacon.
Földet az éggel egybeharap és tudja: jelképet eszik,
csillag- s keresztalak neki törik éppen így a fogai közt,
neki ereszti erjedt televényből, sajgó napsütésből szûrt levét,
csábítón, mutatóan. Mintha kifacsarnának egy imakönyvet.
Apró Buddha-szobrokat roppant szét reggelire,
mint szavakat. Mindennek íze jelzi éltető halálát,
zamata törtét jelöli, történelme támad, határtalanná
válik a gyümölcs, az emberrel árad szinte, édesen, fanyarul,
s az ember megnyugszik az érzékelés pillanatában. Õ az.
Beszélni sem akar már, hiszen érti az ízt.
Éppen csak barátai éppen elviszik.
Nem az emberi munkát, hanem a sarjadást, növekedést
látja a barátai-barátja ember az ínyével.
Nyelvén, az ízlelőbimbókon készül a rózsa,
önmagát csodálja nyákjában a jó.
Az ember az avokádókörtében hazatalál.
Országos hagymaszagra ébred. Hazája lehet mogyoróban.
Tojásgyümölcs teljességében, se fönt, se lent,
magként a közepében alszik élve,
csíráival tapogat kifelé, némán s boldogan,
tehát öntudatlanul. A szél olyankor eláll odakint.
Barátai az embert csak viszik.

Nem idegen egy hajnal sem, ami rávirrad:
ugyanőt találja átizzadt lepedők között,
miket anyaméh-fodrokként maga köré gyûr.
Első kiáltása mindenképpen: bíbor.
A szín mint anyag. A szín maga. A szín odabent.
Igét, nevet felejt az ember barátaival.
Sápadtan bólogat, és azt mondja: de...
Tudja az is-is-t is. Tudja: ő, aki mondja.
Az ember tudja, mégsem akarja megnevezni önmagát.
Önkéntes álma ismeretlen világrészekkel határos.
Felszállhat bármely villamosra, mert lakhatna bármely
állomáson,
akár két újságlap között, ahogyan a sokszorosított képe,
vagy csak a neve — reggelig le se száll, le se szállna,
csak ismerkedik a széllel, légvonatokkal.
A szél persze ugyanaz, vas-szagú. A mûvészet
állapota ez, a csodálatos üresség: talál
valamit az ember, bárhová nyúl vagy érkezik.
Így utazik a Déli-sarkra villamoson.
Kolumbusz tévedése a legnagyobb mûalkotás —
tanítja neki a gömb alakú föld, egy kocsmasarokban.
Átutazik a tüntető tömegen, és mintha része lenne.
Persze, akár egy rózsa — választott alakjában.
Az asszociációk szabadságáért küzd ültő meleg helyében,
narancsosláda hátára írja ölében: Szabadságot a növekedésnek!
Éljen az anyás, a kurvás tenyészet, éljen a mérce, a tojásalak.
Kéri azt, amit adhat. És kintről visszaintegetnek.

Barátai az embert persze olyankor elviszik.
Öregasszonyok, asszony-öregek kérdezik tőle, miért fiatal még?
Hiszen egy terrort tud háta mögött, hátán sebeit,
egy nép szakadt reá, melyből kiszakadt, szitává lőtték,
aztán áttörték önmagán — hogy élvezhet akkor egy avokádót?
Barátai markát mímeli a héja. Az sem maradt neki,
ahova nézzen megvert, szélmarta szemével,
az egy szervét kivéve, amellyel önmagát szaporítá.
És lőn kettőből egyízû sok gyümölcs, Jézusom,
Jézusmáriám, hermafroditám, jómagad, enfiad.
Micsoda kéj az, harapni: beléd, tebelém.
Mûfogsor közt a véres rózsaszál, Federico,
és az ipari forradalomról már senki nem beszél.
Elhiszi-e önmagát, létét az ember? Szereti-e,
hogy másnak nézik, mint amivé nőtt? — a társuk, emberforma.
Szétharapottan, zamatával okoz idegen élvezeteket barátainak.
De övé ez a rend, tehát már-már virágokat hajt
az ember, ágaskodnak nedves csápjai.
Hát ki vagy, hogyha nem önmagad? — kérdezi némán, magától.
Gyökérevő vagy diplomata, esetleg népitáncos,
régiségkereskedő, pitykehuszár, templomszolga vagy lágerlakó?
Miképpen vagy te én? — csodás avokádó.

Barátai az embert elviszik.

Barátait az ember odahagyja.

Haza soha nem ér, s elhiszi végül,

nélküle is jó a világ:

minden hajtása visszanő.

Utóhang
Feleségemnek

Ne higgy nekem te se.
Túl sok hazugságot láttam,
összekenték a szemem,
megcsúfol néma szájam.
Nyelvemre vennélek —
jaj, csöpp mézes tej légy,
szememben, a zárt szobában
jóllakva alvó vendég.
Költözz be minden csöppnyi helyre,
mit nem tölt ki mocsok, a vér —
ne szeress, csak ott legyél,
ne higgy nekem — csak élj.