IV.

A mama akkoriban éjszakánként kérvényeket, beadványokat írt, és reggel összetépte őket. Új helyen, egy kívül vakolatlan boronaház utcai szobájában laktunk, szemközt a mérlegházzal, és volt egy biedermeier komódunk. A mama, valahányszor beleütközött sovány csípőjével, azt mondta, majd eladja, és minden rendbe jön. De ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, a komódot előbb be kellett volna fuvarozni a városba, mert ezek a parasztok nem értékelik az ilyen úribb holmikat. Ezek a parasztok csak a konyhakredencet és a szarvasagancs fogast vették meg tőlünk, késő este jöttek érte, amikor a rendőr már szinte felragadt belülről a kocsma kirakatüvegére, a mérlegházban is már csak összebújó párokat lehetett látni, csendesen nyögve cipelték ki a holmikat a sötétbe, amibe utat vágott nekik a lámpafény.

A mama szerint valamelyik kérvényének végül mégiscsak foganatja lesz, és visszaveszik őt a tanügybe, ahonnan a csütörtöki reformkor rúgták ki, merthogy kántorizált is. Kántortanítónői oklevelét berámázva a komódfiókban tartotta, a fehérnemű és az albumok között; valami olyan messzi és hosszú nevű városban szerezte több éven át, mint Zalaegerszeg vagy hasonló, az albumbeli képeken pedig kiránduló társaságok látszottak.

Reggelenként a mama ilyesmiket kérdezett tőlem: – Tagadjam meg az istent? – Mondtam neki, hogy ne tegye, mert akkor a plébános úr nem küld át többé titokban birkahúst. Aztán a mama írt egy olyan kérvényt, hogy a tanítóképzőben csak muszájból végezte el a kántorit is, ő nem reakciós, és lefeküdt. A kérvényt nem írta alá, mert nem tudta még, érvényes-e a válása, s az apám után kijáró nevet írja-e vagy a lánykorit. A keze még a régebbire állt, és reszketett egy kicsit. Erre én, az Éljen a békeharc! alá hajnaltájt odacirkalmaztam helyette: özv. II. Rákóczi Ferencné – egy díszalbumból éppen erről a fejedelemről olvastam. A mama sírt, amikor ezt meglátta, de nem vert meg, mi az hogy, még a fejemet is megsimogatta, tenyere érdes bőrébe ragadtak a hajszálaim. – Neked van igazad – mondta –, csak az a baj, hogy nincs több papírom. Én nem írhatok, staneclira, mint ezek a parasztok, a plébános úr meg nem ad több lapot, mert ő egy békepap, s ezek mindentől be vannak szarva.

Aztán a mama mégiscsak eladta a komódot, és vásárolt nekem egy pepita kiskabátot. – Most már meglátogathatod az apádat – mondta.

Rövidnadrág és pepita kiskabát volt tehát rajtam, amikor átmentem a púpos suszterékhez, megnézni magamat a régi tükrünkben, amit ugyancsak eladtunk nekik, egy; Görbe Imre nevű fiú pedig mindvégig jött utánam, és kacagott, miközben a mérlegházon át a suszterékhez mentem megnézetkedni. Úgy emlékeztem, a mérlegházban megmaradt néhány üvegtábla a hivatali kuckón, előbb ott akartam megnézni magamat, menet közben, de aztán nem nagyon mertem a Görbe Imre nevű fiú miatt, akivel farkast vadászni jártunk a téli temetőkertbe egyegy bottal, amiből csillag alakban szegek álltak ki, hogy az ordasok torkába nyomhassuk le, azok meg fennakadjanak rajta, és ez a fiú most mégis kacagott rajtam. Üvegtábla sem nagyon volt már a mérlegházban, helyükre újságpapírt ragasztottak a szerelmespárok, hogy ne lehessen belátni a kuckóba, ahol valamikor egy bajszos ember ült, és hosszú számoszlopokat írt, közben üvöltözött. Valaki azt mondta, rokonom volt az illető, de már nem él. Az ablakkeretbe most egy bajszos-pipás ember képe volt kifeszítve, nem is egyszer.

Görbe Imre azt kiabálta mögöttem: – Mégiscsak egy úrifiú vagy, hiába tagadod. Gyere, szedjünk verébtojást rántottának. – Arra gondoltam, megmondom neki, hogy Zápolya János erdélyi fejedelem és magyar király volt az ősapám, de aztán mégsem szóltam, mert ez a Görbe Imre még a román király arcképét is leköpte az osztályteremben a tanügyi reform után, pedig azelőtt azt mondta róla: az apja volt, hadifogságban halt meg, s csak azért fényképezték félprofilból, nem rendesen, mert arca másik felén kiütköztek már a skorbut fekete foltjai. A skorbut jó szó, gondoltam, majd használni fogom valamire. Azt is mondta, őt az apja után valójában Redzse Mihály Imrének kellene hogy hívják. Még jó, hogy nem hittem el.

Aztán az indulás előtti estén a mama útizsákot varrt nekem, pontosabban egy hímzett bársony párnahuzatra sodrott zsinórt szerelt, és hajnalban a nyakamba akasztotta. Nyakkendőt is kötött rám, az apám itt hagyott holmija közül, de annak egyfolytában kilógott a vékonyabbik szára a nadrágomból, még a sliccemen is kibújt, ha pisilni tipegtem a majorságudvarba, mert túl sötét volt még ahhoz, hogy egészen hátramenjek a kukoricatáblába. Az izgalomtól állandóan ki kellett mennem mégis, a felijesztett tyúkok meg körülálltak, miközben a dolgomat végeztem. Egy kendermagost végül sikerült becéloznom és eltalálnom a meleg sugárral, csakhogy a nyakkendőm vége is elázott, aztán ráfülledt az ágyékomra, miközben a lábam szára libabőrös volt a hajnali hidegtől, s nagyon rám fázott az egész.

Öt óra tájban házunk előtt megállt a teherautó, beültem a raktérbe a hordók közé, és Béni bácsi megkérdezte: – Elférsz, öcskös? – Megszoktam már a hordókat meg a krumpliszsákokat. Moldvába vagy hova jártak át borért nagy titokban, azaz egy hegyi faluban cserélték el a krumplit, amit aztán szekereken vittek át magukhoz a szőlősgazdák. A hordók egy része a mi szobánkban állt, rongyszőnyeggel letakarva, köztük a biedermeier komód. Otthon Béniék nemigen merték tartani. Néha annyi hordót gurítottak fel éjszaka, a magas tornácon át, be a szobánkba, hogy alig bírtam eljutni anyám mellé az ágyba.

Lakbér fejében rejtegettük a hordókat, mert Béni bácsi – vagy inkább a felesége – volt a házigazdánk, mióta Albert bácsiék falusi házából elköltöztünk.

Ünnepek táján és szombatonként megjelentek néhányan egy rózsaszín irrigátorcsővel, szívtak a hordókból, és vizet töltöttek beléjük, az érdes fadugó közben ott görgött a hordók hátán. Amikor leszívás közben már annyi bort nyeltek, hogy térdeltükból padlóig kókadt a homlokuk, én is bele-beleszippantottam az irrigátorcsőbe, csakhogy én két nyelés között mindig megtörtem a gumit, és lélegzetet vettem, mert elég okos voltam már ehhez. Nem volt könnyű munka, a kénes lé szárazra marta a szájpadlásomat, és egyszer a kredencben ébredtem fel, aminek a tetejéről azelőtt esernyővel ugráltam le, mint felszabadító katona és deszantalakulat. Az esernyőt apai nagyanyám felejtette nálunk, amikor rohanvást távozott, mert a kántortanító anyám azt kiáltotta neki: – Engem már nem érdekel, kivel izél a drágalátos fiacskája, de a bútort nem adom. Megszenvedtem érte.– Mióta a kredencet is eladtuk, a hordókról ugrálva gyakoroltam az ejtőernyőzést.

A mama meleg kézzel tolt fel a raktérbe, a hordók közé, és utánam szólt: – Nekem aztán nehogy panaszkodj. Szép kabátban jársz, és kolbászt is tettem neked a zsákba. Csak annyit mondj, ha netán mégis megkérdezi, de nem biztos, hogy kérdezi, mert ő már olyan, csak annyit mondj, hogy petefészekgyulladásom van. Értetted? Pe-te-fé-szek!

A kialvatlanságtól is be volt dugulva a fülem, az is lefoglalt, hogy helyet keressek magamnak az üres hordók, tele zsákok között, úgyhogy nem nagyon értettem, mi az a petefészek. Csak ültem egy zsákon, és nyomtak a krumplik. Arra gondoltam, hogy legutóbbi olvasmányom szerint a francia férfiakat mind egy szálig virágokról nevezik el – de milyen virág lehet akkor a Louis? , hogy jó lenne megtanulni franciául, vagy belgául legalább. De hogy? Nincs nekünk ahhoz elég pénzünk, soha nem tud csináltatni nekem anyám olyan parókát, amilyent La Fontaine visel a képein.

Aztán arra gondoltam, hogy meghalok. Összevissza verődtek a hordók a raktérben, kongtak és dübörögtek, és kék volt már tőlük a vállam, csupa por az új pepita zakóm. Azt hittem, úgy kanalaznak ki a nekivadult edények közül, akár a véres hurka langyos töltelékét, ami mindig kitüremkedik az ujjaik közül, miközben kéjesen markolásszák.

Nagyon élveztem én is. Felálltam a rázkódó raktérben, és kereszt alakban kétfelé feszített karjaimmal tartottam a hordókat, egyre azt mondogattam magamnak: mindvégig kitartom őket, elvégre apámhoz utazom, és útközben megedződött, megerősödött kezemmel majd úgy megszorítom a kezét, kiszökik a könnye.

Hevenyészett vállzsákomból eközben a zötykölődés minden holmimat kirázta: láttam rendre, hogy anyám váltásként női bugyogót csomagolt nekem, de volt ott egy sárga fésű és két rövid kolbászdarab, három kockacukor, sőt egy szelet margarin, papírszalvétában. Majd egy borotva csúszott elő és fordult le az egyik krumpliszsákról a porba, nem tudtam, ezt vajon vissza kell juttatnom apámnak, vagy ha nem, miért van ott. Talán csak nem hiszi anyám, hogy olyan messze megyek, megtámadnak és védekeznem kell? Egyszer átvágtam vele egy macska nyakát, és akkor a mama nagyon kiabált, kilátszottak a fogai mind: hogy csupa vér az egyetlen ruhám, és ne nyúlkáljak a felnőttek dolgaihoz. A végén már azt kiáltotta, hagyjam őt békén, ne gyötörjem én is, elege volt a férfiakból, az apja is őt verte meg, ha nem találta a szemüvegét. Ezt kiabálta, aztán hirtelen karjába kapott, hanyatt döntött az ágyon, én meg félmeztelenül kapálóztam – mert ez is este történt, a lámpa és a senyvedő nyers fa savanyú szagában, mint minálunk minden –, s addig mind rúgkapáltam, belevágtam lábamat az üveg éjjeliedénybe, az meg bugyután széttört, s éjfélkor anyám a nagyolló hegyével piszkálta ki talpamból a szilánkokat, mert nem akarta elszalasztani ezeket a parasztokat Sanyi doktorért, akivel hajdan – amikor még apámmal együtt ők voltak a falu intelligenciája – kijártak a zöldbe, flekkenezni; és sírva tértek vissza.

Úgyhogy nagyon élveztem a hordótartást a teherautóban, és pont úgy szidtam a rossz utakat, akár egy igazi férfi. És azt is nagyon élveztem, hogy teli torokból káromkodhatok, a pap bácsi nem fogja kivágni a nyelvemet. Úgy zörgött, dübörgött minden a kocsiban, hogy az Isten maga sem hallotta volna meg, amit mondok. Igaz, anyám szerint a békepapok már nem vagdoshatják ki a káromkodó gyermekek nyelvét, őket nem is hallja az Isten, a kántortanítónőket még annyira sem. Ezért aztán az én úrilány anyám is egyvégtében káromkodott, a komód és a mosdóállvány között kerengve, ide-oda verődve éjszakánként, mióta felmondtak neki. Imádkozás helyett kérvényírással töltötte az éjszakáit, s közben a falubeli legények, de főleg az özvegyemberek be-bekopogtak az ablakon, hogy fogadja-e őket, amitől anyám megint csak sírt vagy káromkodott a komódra, aztán a helyére állított mosdóállványra dőlve. Azok odakintről, térdig hóból azt mondogatták, ne hordja olyan magasan az orrát, maga papkurva, két kiló színhúst hoztam magának, meg friss kenyeret, az édesanyám sütötte. Kicsi gyerekem van, szipogta anyám, és a politúrozott komódra, később a mosdó zöld olajfestékére preckelt a könnye, árva gyermekem van, és ezek sem beszélnének így, ha velük inna az a gazember férjem, és el nem kobozzák a vadászpuskáját ezek a senkik. – Olyan halkan motyogta ezt, hogy egy ízben én kiabáltam kifelé az ablakon, mintha franciából fordítanám: – Elvették az apu vadászpuskáját, hogy kitisztítsák, de ha megjön, majd mind seggbe lövi magukat. Feküdj le, anyu – mondtam neki –, elijesztettem innen ezeket a parasztokat.

Ezek a hordók meg úgy hengeredtek rám mindenfelől, hogy két apám legyen, azok is alig tudták volna megtartani őket a helyükön. Még a barna komódban találtam egyszer egy könyvet, amiben a nőkről meg a férfiakról írtak, és a nőkben mindig fejjel lefelé lógtak a csecsemők, na, abban a könyvben volt szerintem olyan meleg, és bíbor tulakodásban ott láttam úgy a később megszülető kisdedeket – ilyesminek éreztem magam a hordókat tartva, síkosra izzadva, mintha görcsben vonagló izmok akarnának kilökni valahova.

Aztán valóban megálltunk, fölcsapták hátul a ponyvát, kimászhattam.

– Köszönj mindenkinek, fiam, nem tudhatod, melyik az apád – mondta Béni úr, amint napvilágra értem.

Ott volt a mocsár és a nádas, fehér lepedék lengett a vízszemek szélein, ingott a nád. A magas földútról néztem, arcomba lógott még a gépkocsi ponyvája, és fáradtolajszaga volt, majd lesimította a por egy részét az új pepita zakómról, miközben kibújtam alóla, zörgő holmimmal leugrottam a száraz útra, és megsajdult talpamban az üvegbili szilánkjának a helye.

– Hojszra menj, ne csára – mondta Béni úr, és hátamra csapott a cefreszagú kezével. Kicsi volt még a talpam, nem tartott eléggé, nekiestem a kocsipalánknak, és megsajdult a szemöldököm, pepita kiskabátomra horgas nyomot préselt a kallantyú.

– Köszönöm – mondtam Béni úrnak, és odanyújtottam neki poros kis kezemet, lerágott körmű, hidegen izzadó ujjaimmal. Megdöbbent tőle, s attól, amit aztán mondtam, még inkább:

– Ejtse már útba a nagybátyja börtönét, Béni bácsi. Tudom, hogy független Erdélyt akart, azért ültették le. Magát egy hordó borért még oda is beengednék.

Lelkes dühömben a hordók között mindvégig ilyesféle mondatokra készültem, és nem is mondtam egyebet, mint amit ők összebeszéltek, miután irrigátorcsövön leszívták a bort a szobánkban poshadó hordókból, végül meg az ágyamba dőltek, és hortyogva fújták szanaszét a bajuszukat, amit a hadifogságból hazatérve csakis azért növesztettek, hogy községházi gyűlések eló’tt, a kuglipályán ne tévesszék össze őket a messziről szalajtott szőrtelen aktivistákkal, vagy hogy idejében fennakadjon rajta a könnyük, ne sózzák agyon a borukat, amikor egy régi himnuszt énekelnek, református zsoltároskönyvből. Miközben ők olyan katolikusak, péntekre vagy böjtös napokra még a fazekak zománcából is kifőzik előbb a zsírt, ha nem telik külön böjtös edényre nekik.

– Itt lemész – mondta Béni úr már sokkal csendesebben –, át a nádason, el a barakkok mellett, s már ott is vagy a keményítőgyárnál, ha éppen nem lőnek... Lehet, hogy ott találod az apádat. Aztán, ha megint elcsámborgott volna valamerre, mi holnap hajnaltájt jövünk visszafelé, megállunk egy percre. Egyedül gyere ki az útra. Nehogy nyakunkra hozd a milicistákat, öcsi. Ülj le erre a kilométerkőre. Rágyújthatsz egy szivarra is, hogy jobban lássunk.

Ott álltam a száraz agyagúton, s még a falu nevét sem tudtam pontosan – mármint hogy eltörölték-e előle a „Szent”-et, mert errefelé minden falunév ezzel kezdődött –, a település meg kiterítkezett a völgy túlsó oldalán, valahogy úgy, mint egy körhinta a templomtoronyra akasztva: már-már szabályos kör alakban lebegett a reggeli ködben, elfolyva-kenődve a szélein. A magas útról nézve alattam hevert az épülő új gyártelep a régi helyén, szerteszórva: csövek, gerendák, egyebek, akár egy óriási marokkójátékban.

Korán volt még, alig néhány teherkocsi zötykölődött el előttem, rakterükből szállt a máshonnan idehurcolt por, de egyetlen gyerek sem szállt ki belőlük, s felmondhattam volna magamnak a Toldi hat énekét, mire annyira emelkedett a nap, hogy alkalmasnak találtam az időt, s elindultam lefelé. Kakukkfűszaga lett a nadrágomnak, miközben lecsúsztam a töltésen, mert kezemmel az új pepita zakómat védtem, derékig felgyűrve. Végül elérten a szittyós lapályt, buzogánynádakat toltam el az arcom elől, ettől felcsipogtak a rigók vagy másvalami madarak. A nád közt melegebb volt, és olyan langy pinceszag, amiben minden megtörténhet. Arra gondoltam, biztosan itt ásták el a juhtúrót meg egyebeket a kulákok, nehogy elrekvirálják tőlük, attól lehet ez a szag.

Később egy vízisiklót bámultam az egyik vízszemben: kecses kis halálfejét magasba tartva úszott szembe velem, lágyan rajzolta kígyóvonalait a felszín alatt. Az ösvényen leguggolva néztem, s közben kiszedtem díványpárna-zsákomból a kenyeret, elmajszoltam egy-egy falatot, majd beköptem a vízbe, amilyen messzire bírtam, de a kis sikló nem evett belőle. Darab kolbászt is haraptam, s közben azt gondoltam, hogy megmutatom majd apámnak a letört fogaimat, látszani fog köztük a kolbász is, s akkor majd elhiszi, hogy reggeliztem, tele nálunk az asztal, csak éppen a mamának van valamilyen gyulladása, amitől nem tud enni. Anyám szerint a háború alatt született gyerekek foga mind rossz, mert terhességük alatt gyengén táplálkoztak a nők, akikben fejjel lefelé csüngtek a magzatok, kevés foszfor és vitamin volt az ételükben. Én még azt hittem akkor, hogy foszfor csak a gyufába kell.

Guggoltam a nádasban, majszoltam és köpködtem és gondolkodtam, amíg kurtára nem fogta árnyékomat a nap. Úgy ment felfelé, mintha toronyra mászna, hogy megjavítsa és újraaranyozza a keresztet. Volt nálunk egy ilyen paraszt. A kis sikló eközben beindázott a nádtövek közé, békák bukkantak fel a helyén, rücskös háttal lengtek a vízen. Eljött az idő, láttam.  

Végül mégiscsak elindultam a barakkok felé.

A barakkok lapos kátrányfedelén meg ott feküdtek a meztelen nők, szanaszét vetett lábakkal. Aludtak. Csöcsük kétfelé omlott, és beléjük sütött a nap, lágy göröngyöket mutatott ki combjuk belső felén, és sötétlő vagy bíbor színeket. Túlságosan sokan hevertek a tetőn, és kétszer annyi lábuk volt. Oldalra ejtett talpuk fehérlett.

Kifehéredett, sós ösvény volt az is, amin feléjük mentem, pepita kiskabátban. Borzongatóan verte az alja csóré combomat, pedig meleg volt már, csakhogy túl hosszú volt nekem a zakó, vagy én voltam még túlságosan kis gyerek. Odahaza, a ministránsing csipkéibe is mindegyre beleakadt a cipőm sarkán elfordult patkó, szinte ráestem az oltárra, amikor jobb oldaláról a balra vittem át a misekönyvet. Ezek a nők meg éppen úgy szét voltak nyitva itt, mint otthon egy-egy misekönyv, és én is eléggé akadozva léptem.

– Apádat keresed, pucika? – szólt le az egyik.

– Az én édesapám mérnök– kiáltottam fel neki.

– Csak csöndesen, fiú, éjjeli műszakosak voltak a lányok  – mondta lágyan.

Egészen nagydarab asszony volt, lábait felcsapva fordult hasra a tetőn, rúgkapálva csúszott le az ereszig, roszogott húsa a kátránypapíron, és villogtatta combjai között az ismeretlen sötétséget. Egy ideig az ereszen himbálózott, sőt két karkihúzást is végzett, amitől szinte beverték fogait a felcsapódó keblei, s azt hittem, lefolyik róla az egész nehéz hús, de aztán talpára zökkent a sóderon, és mosolygott. Rengeteg sok foga volt.

– Lesz itt népünnepély – mondta, és megint szétcsúszott ajka vastag fogain. – Nagyon vártunk, fiúka. Lőhetsz is. Hallod?

Valóban, lövések pukkantak a hátam mögött, csak éppen én nem hallottam mindeddig, mert őt néztem, zúgott tőle a fülem, és még elszaladni sem mertem. Mellrengetve jött felém teli talpain, szinte hogy legázoljon, és kerek hasán a fodrokban rángott a köldöke.

– Ne félj már – mondta. – A műkedvelő színjátszók lűdözik a verebeket. A pártbizottságnak azt mondják: próbálnak. Megsimogathatom a fejedet?

Most már egészen közel ért, orromhoz ütődött, vagy szinte a kőszerű melle, nagy kezét fejemre tette, amitől a csontom is nyomban átforrósodott, aztán lennebb húzta, simogatásszerűen, arcomra csúszott a tenyere, le az államig, és éppen egy pattanást szorított meg, ahogy csücsörire fogta az ajkaimat, de se nem sziszegtem, se nem szóltam, hogy fáj. Nem fájt olyan nagyon. Pedig nekem mindig eleredt a könnyem, ha a tükör előtt egymagam próbáltam kinyomni a pattanásaimat.

Csakhogy neki egyszerre elindultak a könnyei, de úgy, mintha elromlott vízcsapból csurognának le egy puszta téglafalon, hidegen. Széles, kemény arcán vésetszerű kis ráncok voltak, azokban csurgott, némelyikben megült. Ezek csillogtak.

– Na jó – mondta, és megrázta a fejét, amitől szertepreckeltek a nedvei, el is tűntek. – Majd felköltöm a lányokat, ha kialudtak magukat, hogy lássanak. Rácsos tésztát is sütnek neked, sztálinvajjal. Lekvárral, kisfiam.

– A mama mindent pakolt – mondtam, s előhúztam hasamra a díványpárnából szabott zsákomat. – Nem szabad elfogadnom semmit.

– Na jó – mondta ismét. – Várj, amíg magamra kapok valamit. Nem vagyok én papkurva. Igazán nem az vagyok.

Vékonyak meg gyöngék voltak a lábaim, biztosan a sok szobában olvasástól, le is ültem megint, most egy oldalára döntött talicskára, amibe beleszáradt a malter, és megreccsent kis súlyomtól, pergett-szotyogott benne mindvégig, amíg rajta kellett ülnöm, és nagyon illetlennek éreztem a hangját magam alatt. Próbáltam lefogni remegő térdemet, de csak a kezem izzadt rá,  olyannyira, hogy egyszer csak lecsusszant róla, s majdnem belevertem államat a térdembe.

Nagyon síkos volt errefelé minden. Anyámnak mindig azt mondtam, ha be akart állítani a lavórba, hogy nem koszos, csak árnyékos a térdem, most meg tényleg az volt, oldalról sütött a nap.

– Előre indulj – harsogta mögöttem az asszony, de nem olyan hangosan, hogy fölröppent volna tőle a sármány.

Ez a madár imént szállt le egy nádszálra, rákapott a szemem. még a nevét is tudtam, és vele ingtam föl-alá, ő nádon, én térdemre támaszkodva, a talicska oldalán.

– Nyomás! Éljen a békeharc! – mondta az asszony, s már el is indult előttem szortyogó bakancsban, néztem a fara két szögletes félgömbje közé gyűrődött kék kezeslábast, melynek szára lent, bokája fölött csapkodta visszeres lába szárát, és arcomba vert a nád. Mikor kiértünk a gyárudvarra, már csikorgott alattunk a murva, a zuvat, kis porpamacsokat vertünk fel siettünkben, úgy loholtunk a kapusház felé, a telep túlsó fertályába, ahol már állt a védő betonkerítés, a falu felé néző külső oldalán festett választási jelszavakkal és a Nap jelével. A kapusházban telefon berregett, s egy kis ember azt mondta a kagylóba, nyálas kenyérmorzsákat köpködve belé:

– A hordókkal itt sem lesz semmi baj, csakis a verebekkel.

Valóban, itt még annál is több volt a veréb, mint a nádasban: a löttyedten terpeszkedő malátásmedencék beton mellvédjén zabáltak, és a régi hordógyár eresze alá, a cserepek közé is hazacsapódtak, rázták a szárnyukat.

Kalapálástól süket földművesek bontották a régi hordógyárat annak meglazult cserepei alól is verébfészkek tépése lógott, a tető meg csupa keresztléc meg kormos gerenda volt, nem is, tudtam, a szekercés munkásokat a lécek árnyéka vagy éppenséggel a korma csíkozta-e be? Fura egy matrózok voltak ezek a parasztok, ilyenekről egy könyvet sem olvastam. De hát én akkor a malátát is egy cukorka nevében hallottam csupán; egyszer ettem is olyant, enyhén keserű íze volt, bár talán csak azért, mert Sanyi doktor hozta. Ő is rávert anyám hátára, biztosan kocogott pecsétgyűrűje a sovány lapockacsonton, csak én nem hallottam. – Túlságosan kiszolgáltad úri barátomat – mondta –, az a baj. Magadra vess.

– Tanár úr – mondta az asszony a kapusnak –, kiáltson már ki a mérnök elvtárs után – s azzal csak odabökött az új csarnok felé.

– Kiáltson maga – mondta a kapus. – Magának biztosan idejön.

– Itt a gyerek! – szólt rá az asszony, és rengve előbb lépett egyet. – Nem venné ki jól magát, ha én is megjátszanám a nagyságát.

– Hát nem is – felelte a kapus, és lezöttyent a házikója magas küszöbéről. – Te vagy az?

– Én – mondtam. Ez én vagyok. De azért ne tessék....

– Anyád küldött?

Mire megfelelhettem volna, az asszony hátat fordított nekünk, és csöndesen elindult visszafelé, át a sivár gyárudvaron, az állványok irányában, s még azokon is túlra, a barakkokhoz; úgy képzeltem, már a kis nádasban leveti ruháit, velük integet, meztelenül, a társnőinek. Innen, a kapusház padjáról nézve, szörnyen zsúfolt volt a terep, félig lebontott és félig felépült épületek halmaza: emitt ledobott gerendák, lécek és verébfiókák a porban, amott téglarakások és megint csak gerendák, amiket magasba akartak felvonni bricsesznadrágos, csizmás segédmunkások, félcipőjükben el-elbicsakló sörivók. És olyan szépen sütött a nap, igazán! Külön-külön látszottak a tárgyak, és az árnyékuk is.

Az asszony egyre kisebb lett, távolodva. Rá kellett volna kiáltanom, hogy vegyen fel védősisakot, ha nem, agyonütik az omló állványok, de csak az árnyékuk esett rá.

Elhalkulva ültem a kispadon, a kapusház átmelegedett bádogcsatornájának dőlve, eltakarta térdemet a pepita kiskabát. Egyszerre mintha Béni bácsit láttam volna felém rohanni, bajszos szájában egy piros almával fújtatott ki a nádból a napverte murvára. Azt akarta, hogy elrejtsem az almát, de ezt éppen amiatt nem tudta elmondani, csak morgott, s ettől felfújódott az arca, szertemeredtek a sörtéi. Úgy volt, hogy Moldvában jól ment a pityóka, áldomást is ittak rá a kicsillagozott sötétségben, valami hideg hágón, de amikor szekerükről a szénából elcsent egy szem almát, azok a parasztok botra kaptak, megkergették. Szélfútta nadrágjában idáig futott, s délre válva a nap, megizzadt a csizmája, folyt le szárán az olvadt hóharmat. – Nem is volt püspök az apám – lihegte a piros alma mögül. – Ne lőjenek!

– Öcsi – mondta felettem a kis kapus, és rám tette a kezét, gyűrögette a pepita zakóm válltömését –, öcsi, apád most lapátolja ki a fűtő maradékát a kazán alól, merthogy ő küldte be. Várnod kell még. Menj be hozzám, ott elaludhatsz.

– Nem – mondtam , nem, aludtam.

– Akkor elviszlek lőni.

Elmentünk lőni. A nádas egyik beszögellésében két bajuszos és két csóré arcú férfi meg a kőmellű asszony hasalt, nagy csomó sörösüveg mögött, flóbertpuskával, és nagyokat kacagtak. Ők voltak a műkedvelő színjátszó csoport. Azt mondták, illetve visították éppen, hogy Tell Vilmost játsszák, csak éppen nem lehet almát kapni ezen a hideg vidéken, bár amúgy se lenne egyetlen árva gyerekük, akit alája állítsanak. Hasmánt fekvésből próbáltak lőni mostanig, ebből a helyzetükből hengeredtek el kacagtukban, nem is találták el a verebeket, amiket a rajzolt céltábla mögött céloztak. A sármány is békén ingott tőlük a nádon, csak a fejét kapta fel néha, amikor eldurrant egy puska, olyan hanggal, mintha nagy nedves szájjal csettintene valaki.

– Gyűjj már, fióca – mondta az egyik bajusztalan , hasalj, kushadj, és lőj, amíg apád máshol kilövi magát.

– Nana! – herrent rá a kőmellű no. – Ez még gyerek. Hiába voltam csóré, elég volt neki a rövidnadrág. Gyere, lőj, öcsi.

Reszketett kezem a puskán, talán mert túlságosan nehéz volt. Igaz, előbb megpróbáltam könnyedén magam elé lendíteni, mint egy Winnetou, de szinte kiakadt tőle a karom, még tartani is nehezen bírtam. Hosszú egy fegyver volt, alig értem el jobb kézzel a ravaszát, amikor végre-valahára a vállamhoz igazítottam. Egyszerre megértettem, mire mondták azt a nagyok: – Ehhez még nőnöd kell, öcsi , aztán általában kiküldtek a szobából, s ők odabent röhögtek valamin, én meg fáztam a tornácon vagy túlságosan melegem volt, évszaktól függően. Olyankor is egy puskára gondoltam, és egy ilyen alkalommal vágtam el borotvával a macska nyakát.

A faluban majd mindenik fiúnak volt fegyvere, egyikük csúcsos báránybőr kucsmája alatt, a kopaszra nyírt feje búbján viselt egy revolvert. Minden pajtabontáskor előkerült néhány, olajos rongyba csavarva, aztán ha ez kitudódott, megteltek velük a budik. Én éppen arra gondoltam ott, hason fekve a gyári porban, vajon ezek a puskák is a hordógyár teteje alól bukkantak-e elő? Nekünk nem volt saját házunk, amit lebontsanak, így aztán nekem se jutott fegyver, pedig nagyon kellett volna. Jó dolgokat csinálhattam volna vele, s farkasok után sem csillagszeges botokkal jártam volna a temetőkertben, ahol egyetlen rokonom se feküdt.

Éreztem, hogy fejemre nehezedik egy kéz, akár egy ellopott forró rohamsisak; úgy látszik, ezen a környéken mindannyian a hajamat akarták megsimogatni, beletörölték a koszukat, vagy  laposra simították volna a koponyámat, hogy megálljon rajta Tell Vilmos almája, ha mégis szert tesznek rá végül.

– Én is izgultam elsőre – mondta az egyik férfi, de a puskatusra meredve nem láttam, melyik, amúgy sem tudtam volna megkülönböztetni őket egymástól. – Aztán belejöttem – folytatta. – A háború előtt sok volt itt a vad, nem ijesztették el még őket. Azóta már azokból is határokon túlra futott az okosabbja, ahol nem volt annyi állóharc, mert ők azt nem bírják. A vadaknak több az eszük vagy jobb az ösztönük. – Ez nyilván nem nekem szólt már, hanem a többieknek, akik csendesen szuszogták ki magukból a sörszagot. – Az emberekért nem kár, mint kiderült; úgyis csak a butája vagy a hőse halt bele, de a vadakat még sajnálni is lehet. Olyan szépek, le kell hogy lője az ember, hanem soha nem látja őket többé. Meg kell állítani őket, szegényeket, végleg, mint a nőket is.

– Hát azért nem túlságosan sokat lőttél magadnak, jegyzőkém – mondta egy másik, s a nő kacagott hozzá, de úgy, mintha fémpénzek csörögnének a torkában. – Neked is szarvak a trófeáid.

– Mert mindig csak azzal a mocskos szájával mondta, hogy pukk-pukk – nevetett a nő. – Azért puskáztátok el ti az összes háborútokat. Meg a feleségeiteket. Mert csak a levegőbe lőttetek.

– Az meg vissza – hallatszott egy vastag hang.

– Túl sok brómot tettek a teátokba, postafőnök úr, az a baj – mondta a nő.

– Beléd azért mindenki beléd talált.

– Ide figyelj – mondta a férfi, aki rajtam tartotta a kezét, és hangja remegését a karomon át is éreztem. – Amelyik férfi egyszer messze ment a háztól, annak aztán egy nő már nem elég. Ha túlságosan sokáig nem látott egyet sem, azután már... Azután már minden megtörténhet vele, és minden mindegy neki. Kérdezd meg hajnaltájt egyszer ennek a küsdeg gyereknek az édes apukáját. Az is túl sokat látott ahhoz, hogy egyvalami mellett megmaradjon. Na, öcsi, lődd le a madaradat, és menj a jó francba, az édesapádhoz. A sármányra kellett céloznom, amelyik engem nézett, miközben a kis nádasban bolyongtam, s talán még azután is, csak én nem vettem észre a sok más látnivalótól meg ezektől a furcsa tisztviselőktől.

– Oda süsd! – mondta egyikük, akinek csupasz képe lehetett, mert nem sípolt át bajuszán a szó. – Számolok neked. Egy-kéthá-négy! Mint a tánciskolában. Akkor lődd meg, amikor visszaér a holtpontra – s egy gazdátlan kéz, puskámmal párhuzamosan kimeredve, mutatta előttem a föl-le ingó nádszálat, gyönge ívén a sármányt.

A vájatot meg a célgömböt néztem a puskán, ahogyan tanították, és éppen a kilométerkőre láttam odafent, a magasúton, ahova nekem hajnaltájban majd ki kell ülnöm, ha nem sikerül megmaradni apámnál a vakációra, aztán visszavisznek görgő hordók között egy teherkocsin. Ezek a férfiak meg mintha boroshordók hátán hengeregtek volna mindahányan, mint otthon a fadugók.

– Lőhetem a lámpát? – kérdeztem kicsi hangon.

Délre járhatott már, de az átépülő, szertehányt gyártelep szélein, a nádason túl, úgy a női barakkok körül, mögött vagy előtt még égtek a lámpák a sebtében lecsonkolt élőfa-törzsekre szögelve, mögöttük meg ott pöffeszkedett valami széles és hoszszú kék, belelegyeztek a villanypóznának kinevezett jegenyéken újrahajtott ágak a felfújt égbe.

– Én fizetem – mondta a nő. – Vendégem vagy, öcsi. Suvassz oda egyet, hadd folyjon ki az okosok szeme.

Minden ingott körülöttem, mintha szélben száradó lakodalmas lepedőkre rajzolták volna még a göcsös fákat is odatúl, de azért eltaláltam, és kialudt a lámpa. Valahogy úgy, mintha ijedtemben csettintettem volna, mert lenyeltem egy svábbogarat, s közben véletlenül kifújtam a lámpát, anyám meg felvisít. Nem, is esett túlságosan jól, talán az izgalom miatt.

– Na, így kell spórolni a villannyal, urak – mondta mellettem nagyon halkan a kőmellű nő, és kitörölte szememből a verítéket, megint rajtam csúszott a tenyere. – Ezért biztosan megdicsérik magukat. Az enyém vagy, öcsi. Nagyon kellettél már nekünk.

– Maga fizeti – mondta valaki férfi.

Ez a fiú minden pénzt megér – mondta a nő, s közben a hajamat matatta.

– Szűzkéz!

Ekkor már álltam, és láttam is, ki mondta. Vadászkalapja volt.

– No, főfőjegyzőkém! – Az asszony is állt már teli talpán, katonabakancsával túrta a port előbbi fekhelyén, elsöpörte a két melle nyomát.

A férfiak tényleg négyen voltak, ültek meg feküdtek, s nem tudtam, melyikükhöz szól; alulról nézve – mert még alkomban is kicsi voltam – fodrosan feltüremkedtek ajkai az ínye fölött, az meg olyan rózsaszínű volt nekem, mint amilyent még a barakk tetején láttam meg benne, csak éppen másutt. – Fogadunk? – kérdezte.

– Maga állja? – kérdezték tőle.

– Én már annyit kiálltam, jóllakhatna a felével. Mondtam, hogy fizetőnadrágomban vagyok.

Most aztán megijedtem: mert nem a vadászkalapos állt fel, hogy kezet nyújtson a fogadásra – az zöld kalapja alatt acélszürke öltönyben és vörös nyakkendősen ült tovább a földön, még vigyorgott is –, hanem egy kurta férfi. Nem rá számítottam. Benyúlt két vastag combja közé, eligazította a nadrágját vagy mit, aztán csak nézte a markát, elég hosszan még ahhoz is, hogy beboruljon fölötte az ég, és feltöltse esővel a tenyerét. Úgyis az volt az érzésem, hogy meg akarja mosni a feszesen piros arcát. A többiek viszont mintha biztonságos ernyők alatt napoztak volna: hallgattak. Csak hát egyetlen légy sem volt a környéken, hogy a csendet érzékelhetővé is tegye. A legyek mind a malátásmedencékhez húzódtak, ott csípték a lovakat. Talán még a fáradtan lecsüccsent gazdákat is megmásztak.

Igen ám, de ezek hirtelen elkezdték ott nekem lűdözni a lámpákat – előbb a vaskos, elcsapott jegyző feküdt neki, végül mindahányan , az én kis karomat meg szorongatta a nő, miközben épp arra gondoltam, milyen jó, hogy mégiscsak van anyám valahol, meg még az apám is eljöhet, ha idejében kiszedik a fűtőt a kazán alól, ahogy a portás mondta. A messzeségben pedig szilánkká spriccolva szálltak szanaszét a lámpaburák, mint egykor az élő fák virágpora, de nem ért el hozzánk a pukkanásuk hangja, csak a puskák ínyenc csettintgetése hallatszott.

– Mi most fussunk – suttogta mellettem a nő.

Mire ezt kimondta, már festett fejek tolakodtak ki a nádból, úgy térdmagasságban, a láthatatlanul fütyörésző puskagolyók röppályája alól. A barakkokban álmukból felriasztott, félig felöltözött nők voltak, néhányuknak a melle rengett alá, meztelen bimbójával, valami sebtében felrántott loknis szoknya felett – ezek aztán később a gumicsizmában fehérre pállott talpukat maguk után villantva szaladtak elő, bár ezt csupán Béni bácsi és a sofőr láthatta volna a magasútról, ha még napvilágnál érkeznek vissza a borukkal , másoknak meg katonablúz vagy kockás férfiing alól látszott ki a hasa s annál alább a gyöngyöző szőrzete, de ezek is úgy felcsapták két karjukat, amikor szemberohantak velünk, hogy közben bizonyára azért imádkoztak a kék ég fölött dekkoló istenükhöz, lenne harmadik kezük, amelyikkel eltakarják magukat, mert – ahogy anyám mondta – a szemérmetlenség önveszélyes, s mindenki meghal, aki kitakarta magát egyszer valakinek.

Ezeknek meg olyan nyilvánosan váltották egymást a futó csóré combjaik, akár egy falusi moziban az elszakadó filmen: mozdulatokra tépetten és lelassulva, mégis fenyegetően. A filmeken akkoriban még lovak látszottak csupán, és főleg tankok persze. Ám a félig meztelen nők – akár egy-egy derékba vágott dáma a kártyán, önmaga tükreként – valóban lelassították ijedt futásukat, mintha a mama üzent volna nekik valamit hirtelen. De amint rájöttek, hogy nem rájuk lőnek, hanem tömegszállásuk fölé, valami buta célra, keblüket ugratva, csurdé lábukat fénybe felrúgva rohamra indultak a nádasból értetlen félelmükben – aztán egyszerre minden megmeredt.

A nádas széli téren megálltak a nők, remegő keblük lassan elcsitult, a megtorpant lendülettől a lágy talajba túrt a lábuk ujja, és ott feküdtek velük szemben a puskás férfiak, akik véresre lőhettek volna őket. Egyik tábor sem értett semmit, csak nézte a másikat, és kínjában nevetni próbált, magyarul.

Ebben a dermedt, kimeredt képben kezdtünk el szaladni ketten, a nő meg én. Markolta a karomat, hogy sajogva ugrált a csontomon minden összeszedett kis izmom, én meg a munkanadrágja zsebébe kapaszkodva szaladtam mellette, ki a feltúrt gyártelepi murvára, s közben éreztem, ahogy egymásra tűrődnek derekán a hurkák. Biztosan a sok rárakódott cementpor is síkossá vált rajta, hiszen izzadt is, az én kezemből szintén rákenődött a veríték.

– Ezt jól megcsináltad nekünk – lihegte. – De most lassan járj ám. Nem futunk most. Semmi közünk hozzá.

Úgyhogy sétáltunk, akár egy kisvárosi parkban, amilyenbe egyszer engem is elvitt a mama, amikor valamelyik kérvényét beadta, és két órán át vártam rá. Mosolygó férfival jött vissza, az kezet csókolt neki a bajáratnál, a mama pedig nézte a keze fejére hajló lila kopaszságot, de szerencsére nem simogatta meg.

– Ide figyelj, reám, öcsi – szuszogta mellettem a nő, mintha még mindig menekültünk volna. – Nem akad más, akitől ezt megtanuld. Ezeket a lányokat halomra lőhetik, fáj tőle az izéjük meg a könyökük. Jó nyilvánosházból való úrilányok ezek, csak aztán felszabadították őket. Az ordasabb lányokat levitték közmunkára a Csatornához. Attól koldul az is. Örvendhetett, aki ilyen elit helyre került, mint ez itt, most meg be vannak ijedve, hogy a haverinák után menesztik őket, csak mert célba lő egy műkedvelő színjátszó csoport. Csupa főjegyző meg kirugdalt entellektuel az egész vidéken. A Teli Vilmos Nő- és Lőegylet. Csakhogy senki nem talál bele semmibe.

Ekkor már újra sírt, vedlő hernyókként másztak le arcán a könnyek, rajta hagyták a nyomukat, és már megint a kezemet fogta.

– Tudod azt te, öcsi – hüppögte –, hogy hozzánk Gyergyószentmiklósra még Budapestről is lejártak a jobb urak? Most meg egy kátránytetőn napozunk. Na, ez a hazánk. Te meg légy férfi: menj a jó francba, tényleg. Ne nézd végig aput... Látod?

A lövöldözésre, ami az imént épp elcsitult, három férfi rohant ki a félkész keményítőgyárból, fenyőágmintás kovásznai posztóból szabott hosszú zakójuk tele volt súlyos holmikkal – amolyan betyárbútorral –, alig-alig bírt lebegni utánuk, lehet, hogy nem is akart, mert már fáradt kabát volt. Egyikük, a harmadik, saját combja felé fintorodva, fájdalmasan odakapott, amikor mégiscsak visszacsapódott rá a lengő hacuka, meg is állt egy butuska pillanatra, aztán mélyen benyúlva egy revolvert vett ki a zsebéből – hogy ezek is miért nem a fejükön hordják, mint az osztálytársam a kucsmája alatt? –, na, azt kezébe fogta, jól belekapaszkodott, és végre könnyed léptekkel futott tovább, mintha a részletekben felzabált őzeket utánozta volna holtukban. Kék nyakkendője volt, az lobogott utána. Döngött a csizmája.

Hármójuk közül egyiküknek sem volt fehér sisakja, mint a mérnököknek, nem is pantallóban jártak, mégis úgy néztek ki, mintha ők lennének itt a telep intelligenciája. A műkedvelő lőteret is sásfal választotta el a gyárudvartól, amögött tűntek el tehát, a késes szálak meg összecsapódtak utánuk, és bólogattak nekik a nádbuzogányok. Olyan szép volt az egész! Az ég is ragyogott felettünk, legszebbik kék nyári ruhájában.

Na, aztán a három úr után kijött a negyedik is az épülő csarnok félig falazott főbejáratán, ennek üres volt a marka és roggyant a nadrágja, de csak egy kicsit. A szeme meg vöröslött, mint az angóranyúlé. Magas, fekete embernek látszott amott, de azért nem túlságosan nagynak, a főbejárat hideg malterszagot árasztó sötétjével a hajlott alakja mögött. Kezében mégiscsak tarthatott valamit, mert derekát reumatikus lassúsággal elfacsarva, hogy kicsurrant volna belőle a lé, ha ő netán valami gyümölcs, hátrafelé nyulánkozott, és a mögötte vöröslő téglarakásra tett valamit. Kicsi tárgyacska lehetett, mint egy puskagolyó vagy ceruzacsonk. Végül elindult a másik három futó nyomában, a visítás felé. Merthogy akkor már visítottak ott, a nádfüggöny mögött a jó házból való lányok, a műkedvelő színészek, és a sármány is elszállt, úgy láttam. Ez a görnyedt ember meg mindegyre visszanézett, mintha nyomait keresné a kavicsokon, és iskolás cikcakkokkal a szélein rányílt néhány fekete gyárablak helye, párkányuk alól felbukkant egy-egy valódi emberfej, ő meg lefelé fordított tenyérrel integetett nekik, mire a fejek visszasüllyedtek a mellvértjük alá, tovább szitált rájuk a bontott hordógyár pora.

– Most hagyd az apádat – szólalt meg a nő, aztán egyszerre elkáromkodta magát, még az anyámat is belekeverte, s nekem az jutott eszembe, erre mondják, hogy beleártja magát, és közben örökzöld tűleveleket láttam a szemem előtt, pedig nem is voltak. Éppen elkezdtek kinőni szanaszét a levegőben. – Mindjárt lehúzzák a függönyt a műkedvelőknek. Ezek még egy zaftos nőt... egy nőért sem tudnak eléggé lelkesedni, öcsi, pedig mindent feldobtam nekik. Egy nőt sem tudnak eltrafálni a hülye puskájukkal, nemhogy egy embert. Azt kapják hát, amit érdemelnek. Túl sok bróm volt a teájukban, de azért rám is rám vallanak, ha a töküket verik. Téged a tanár úrra hagylak.

       – És feketére nyílt szájjal elkiáltotta magát: – Tamás! Másodszorra is leültem a kapusház előtti – vagy mögötti – fapadra, azon nyomban belém ment belőle egy szálka, de én csak ültem csendesen. A rikoltásra előjött a kapus, talpig barnában – a haja, a kis Hitler-bajsza meg a ruhája mind barna volt –, de tetőtől talpig sem sok látszott belőle, amilyen apróka volt.

– Irtó másnapos vagyok, tanár úr – mondta neki az asszony.

– Én sem fogom így kibírni. Utálom, hogy izzadok. Azt hiszik majd, hogy félek. Ez egy érzés, nem igaz? Attól beszélek annyit. De félek, hogy megizélnek, pedig kurva vagyok.

A kis kapus leengedte a szája elé kapott kezét – eddig úgy tartotta, mintha fogpiszkálóját takarta volna el egy ünnepi ebéd után –, le a nő válla és nyaka közé, abba a meleg hajlatba. Úgy látszik, itt ez a szokás, gondoltam: megérintik és fogdossák egymást az emberek. A nő oldalt döntötte a fejét, rá a kapus kicsi kezére, aki azt mondta neki:

– Nálam ellehet egy ideig, Olga.

– Na, azért nem bizalmaskodunk – mondta a nő, és felkapta a nehéz fejét. – Nem volt magának elég baja, kis Tamásom? Nahát! Még csak az kéne, hogy feleségül vegyen s ezzel megmentsen az elkárhozástól... Öreg vagyok én ahhoz. Miket olvastak össze maguk?

– Túl sokat – horgadt le a kapus feje. – Lehet, hogy túl sokat.

– Felejtse el, ha lehet. Itt segítenek magának ebben. Na, de komolyan. A fiamat magára hagyom. Pakolja ki a kapun kívülre, amint lehet, ez nem gyermeknek s főleg nem neki való.  

– Maga most hova megy, Olga?

– Szólok a kisöcsi apjának, vigyázzon magára, mert ő is itt van nekünk. Nem volt bekombinálva. Érthető?

Fejem fölött beszéltek, osztották a semmit, és értelmetlen volt. Az ég viszont kék volt, s még mindig ugyanaz – azt néztem. Olyan szívesen elsírtam volna magam, ha tudom, hogy miért! De ültem csak a fapadon, a bádogcsatornában karistoltak felettem a verebek. Rokonaikkal és fiókáikkal volt tele az udvar földje is, a régi hordógyár előtt, a tetőn léceket feszegető emberek közé is be-becsaptak az ebédjükért vagy a volt fészkükért, párban villantak a szekercékkel. Kezdtem irigyelni a porban tátogó verébfiakat, mert ők gyomorig kitátott szájjal merték jelezni, hogy mindjárt éhenhalnak, nekem viszont annyi bátorságra sem tellett a kis testemből, hogy előkotorjam a két rövid kolbászdarabot a díványpárnából, amin itt senki nem röhögött, csak én szégyelltem egyedül. Itt mindenkinek bőriszákja.volt, rézcsatokkal, vagy semmije se.

– Néni kérem – mondtam.– Tessék felvenni ezt, akkor magát nem tudják meg... akkor nem lesz semmi baja.

Előcibáltam zsákomból a váltásnak tett barhentbugyogót, amit a mama nyilván újjástoppolt az este, nyújtottam az aszszony felé. Boldog is voltam egy kicsit, hogy megszabadulok tőle. A nő elvette, s én lehunytam a szemem. Megtörténhetett volna, hogy ott helyben, a kapusház mögött fél lábon egyensúlyozva húzza fel magára a mama téli bugyiját, sőt talán még combjai közé is beigazítja, közben meg bámulják a hordógyár tetejéről ezek a parasztok. Persze mindvégig hajigálják le a félkész verebeket is, hiszen jó munkások voltak ők.

Csukott szemmel ültem ott, a fapadon, szálkával a combomban, bizsergett bennem. Nem volt nekem semmi bajom, éppen csak elcsendesedtem egy kicsit, megpróbáltam kitalálni, hol vagyok és mikor jutok vissza. Volt nekünk otthon egy vítőrünk az apámtól – falra akasztotta a mama , gondoltam, elcserélem majd igazi revolverre. Lehet, hogy lekapom egyszer a kucsmát osztálytársam fejéről, mert a leckék alatt is abban ült, mondván, hogy ő egy ótvaras bojtár, zörömbölve leesik akkor a fegyver a gázolajjal felkent padlóra, és legalább neki sem lesz többé, ha nekem nem lehet. Aztán még mindig meggyónhatom egy békepapnak, hogy árulkodtam.

Forrót éreztem az arcomon, felnéztem, mert furcsa forróság volt. Az asszony kerekre nyílt, csokros ajkát láttam magam előtt, gőzös meleget fújt rám, mint egy almára, amit meg akar tisztítani.

– Hagyod, hogy megcsókoljalak, fiúka? – kérdezte, s azzal a szája megint körbekerekedett, és én megint lehunytam a szemem. Nagyon száraz ajka volt, kemény a bőre, mégis rám tapadt. Vakon ültem ott, és tudtam, hogy ismét átmegy a gyárudvaron, a sásfal felé, mint amikor először otthagyott, csakhogy most nem csattantak fel a puskalövések, pedig elég sokáig tartottam csukva a szemem és nyitva a fülem ahhoz, hogy ő a többiekhez érjen és kiadja parancsait. Úgy hunytam ott, mintha letagadnám, rejteném az asszonyt, akit anyám biztosan nem szeretett volna. Ennyit gondoltam.

Körülfogott a langymeleg, meztelen combomra sütött a délutáni nap, mintha fürdővizet locsolna rám a magasságos isten egy szombat este; végül jó szagúan ellepett. Rózsaszínt láttam szemhéjam alatt, olyanformát, mint a tollatlan kis verebeken és a nők szőre között, meg fekete pontokat. Találgattam, mik lehetnek, mit jelenthetnek ezek, talán messzi-messzi eltűnő emberalakok voltak, egy alkonyi hegyoldalban, talán egy dolgát végzett s hazafelé tartó szabadcsapat harcosai. Nagy puskákat cipelhettek a fekete pontok, és piros fák közt szaladtak szét minden kakukkszótól, mintha menekülnének mégis, és nem pihenni ballagnának havasi szállásukra.

Koppant valami a vállamon, és bűz ütött orrba hirtelen. Megkotlósodott, magtalan tojását dobta ki egy okos verébanya a csatorna alatti fészkéből, nyúlósan folyt le sárgája legszebb pepita kabátomon. Tudtam már, hogy megy ez, az államat leszorítva néztem csak, amint hajtókámra csurog az egész, s onnan meg a combomra cseppen. Olyan zsibbadt voltam, csak mosolyogtam rajta, mint a bölcs felnőttek, aztán elkezdtem letörölni a zsebkendőmmel, amit anyám egy szakadt lepedő sarkából tépett, körbeszegte és belekötötte az útiköltségemet, csupa fémpénzben. Ettől jó fogása lett a zsebkendőnek, sikáltam vele a vállamat, jobboldalt a mellemet. A sárga tojáscseppet eközben combomra szárította a nap, kis rántottát sütött belőle. Görbe Imrének jólesett volna, amúgy is mindent megevett.

Oldalzsebembe gyűrtem a zsebkendőbogot, mert mellem körül enélkül is elég nagy bűz támadt már, és bántam egy kicsit, hogy nem tanultam meg cigarettázni; az elverné a szagot. Újra hátraereszkedtem, nem is volt máshova, nekivetettem kis hátamat a bádognak, igyekeztem ismét megpillantani a rózsaszín mezőben fekete ponttá zsugorodott szabadcsapatot, de nem sikerült, lassan elsötétedett a kép, és beleolvadtak a pöttyök.

Most apám állt előttem, és nem is volt olyan nagyon magas a fehér védősisakja nélkül. Nem sokat láttam belőle az ellenfényben, alig többet, mint egy pénztárcában koszlódó katonaképen, szemem is káprázott a naptól, újra kis pontok jelentek meg előttem, csakhogy most ezüst színűek. Látómezőm homályos szélei felé áramlottak egyre, mégsem fogytak el. Felálltam, hogy megcsókoljam az előttem álló sötét alakot, mert hiszen anyám azt mondta, ez legyen az első, és meg is ölelhetem, ha lehet. – Fond nyaka köré a kis karodat – azt mondta. Úgyhogy engedelmesen hozzáléptem, nyújtottam a kezemet, ő meg lehajolt, arcom mellett vállamhoz ért a szája, meg nyilván az orra is, hallottam sercegni borostáját a pepita szöveten meg a fülem cimpáján. Egyszerre csak eltolt magától, és felegyenesedett: kinyílt, akár egy bicska. Tudtam, hogy most döbbenten vagy ijedten szimatol, de mégsem szólhattam neki a verébtojásról, mert nekem most azt kellett mondanom: – Eljöttem hozzád, édesapám. Hazavárunk. – Ám ezt a fülébe kellett volna súgnom, az pedig messze volt. Aztán eszembe jutott valami, amiről azt hittem, elfeledtem.

– Édesanyának petefészek-gyulladása van – mondtam. – Pete-fé-szek.

– Igen, öcsi, igen – hadarta. Akkor hallottam először a hangját. Irtó mélyről jött belőle, valami forró zsigereken át. Rekedt hang volt, és nagyon izgatott. – Most haza kell menned a mamához – mondta. – Majd én írok neki. Itt van az útiköltséged.

– Nekünk semmi nem kell, csak amit a törvény megítél mondtam.

– Jól van, jól, öcsi.          Hangja most mintha a fejéből jött volna, kisebb volt. – Nem maradhatok sokáig, várnak.

– Én sem maradok – mondtam. – Engem ingyen is hazavisznek innen, ha akarom. Maga jön?

– Jövök majd, öcsi. Majd írok.

Ennek is öcsi voltam, s már kotorta is zsebéből a papírpénzeket, összegöngyölve, mintha jó előre előkészítette volna.

– Pár cigarettát adjon csak – mondtam neki. – Reggelre kéne. A szag miatt is kell – próbáltam elmagyarázni, de nem erre figyelt, úgy látszik, inkább a hajamat nézte.

– Hányadikos is vagy te? – kérdezte.

– Mindjárt ötödikes leszek. Ad cigarettát?

Nagy, keményen ropogó viharkabát volt rajta a melegben is, annak a zsebéből szedte ki a csomagot, megszámolta, hány szál van benne.

– Azért nekem is hagyj – mondta. – Ki tudja, megint meddig nem kapok. Hányat akarsz?

– Ötöt.

Kiszámolta, és elém tolta a tenyerén. Akkor már egy köpcös ember állt mellette, azt eddig nem láttam a nagy napsütéstől, vagy csupán mert a papára figyeltem, ez az ember kivette apám kezéből a cigarettákat, az orra elé emelte, sokáig nézte, meg is szagolta talán. Aztán betette a fenyőágmintás, hosszú kovásznai posztó kabátjába.

– A fiamnak csak adhatok ajándékot – mondta neki apám. azzal kezembe nyomta az egész csomagot. Aztán láttam rajta, hogy visszatartja a lélegzetét, és fölém hajol. Még meg is csókolt. Közben én falatka száraz szappanhabot pillantottam meg a fülén, odanyúltam és letöröltem, ettől nyomban felegyenesedett. – Ülj itt – mondta –, a kapus bácsi majd felrak a vonatra.

– Gyufát is adjon – mondtam.

Töltényhüvelyből készült öngyújtót adott, jó meleg volt a fogásától.

– Viseld egészséggel – mondta. – Szervusz.

Hátat fordított, s a köpcös emberrel kettesben elindultak az új gyárcsarnok vörös falai felé. Nem vártam meg, amíg a sötét bejáratig érnek, visszaültem az átmelegedett padra, becsuktam a szemem, és nem láttam semmit, sem fekete, sem ezüst pontokat. A verebeket hallottam fent a csatornában, és a hordógyár előtt, a földön rívó unokaöccseiket. Aztán a kapust.

– Öcsi – mondta. – Írtam néhány sort, vidd el az anyádnak.

– Nem vihetek neki idegen férfiaktól levelet – mondtam, mert valóban nem volt szabad ilyent elfogadnom, még otthon, a faluban sem, pedig többen is küldtek volna, és mind férfiak, s főleg az intelligenciából. Az elsőt még átadtam, a mama meg káromkodott, aztán pityergett egy kicsit a biedermeier komód felett, ami még megvolt nekünk akkor, és üvöltve tiltotta meg, hogy levelet átvegyek. Még az iskolaigazgatótól sem volt szabad.

– Ez fontos – mondta a kapus. – A papáról van szó benne.

A papa itt hagyott, gondoltam, s azt is, hogy majd útközben elhajítom a cetlit, úgyhogy hagytam, szuszakolja csak be a zsebembe, a madárlátta, büdös zsebkendőm mellé.

– Nem vagy te éhes? – kérdezte erre. – Sok van még a vonatig.

– Van nekünk mindenünk, tessék csak hagyni.

Guvasztotta rám a kis szemét egy ideig, aztán elment kaput nyitni. Terepzöld teherautó hajtott be a gyárudvarra, egyenest a régi hordógyár irányába tartott, a földön csapkodó, vergődő verébfiókák felé.

– Álljon meg – kiáltottam. – Tessék már megállni! – Nem hallották meg a vezetőfülkében, vagy az én hangom volt túl kicsi. A tetőbontóknak is próbáltam felkiabálni: – Hagyják abba –, ők azonban messze voltak tőlem, és a szekercéjük csattogásától sem hallották. – Ha nem hagyják abba, azt fogom kívánni a jó Istentől, hogy maguk leessenek onnét.

Nem akartam nézni, mi történik ezután, nem akartam én semmit se látni már, úgyhogy átszaladtam a gyárudvaron a nádas felé, a díványpárna-zsák meg verte a combomat, kihullt belőle az egyik kolbászdarab, aztán a másik, végül a margarin a papírszalvétában.

Megkerestem a kis vízszemet, leguggoltam hozzá, vártam a halálfejű szép kis vízisiklót. Reszketett már a lábam a sok kuporgástól, s kígyócska mégsem jött. Lassan hátraereszkedtem a langymeleg földre, úgy ültem sokáig, átázott a rövidnadrágom.  A sármány sem volt sehol. A verebek lassan elcsitultak a nádban, ahogy elhalkult a napfény. Elővettem a kapus levelét, hogy még napvilágnál elolvassam, miféle disznóságot írt ez is a mamának. Nem nagyon értettem, nem is nagyon láttam már, bár szép rondbetűkkel írta, akármennyire sietett vele, s akármennyire portás volt. Valami olyan állt benne, hogy apámat egy félreértés folytán, és hogy beosztottai gyerekes csínye miatt, ideiglenesen...

Akkor nagyon boldog lettem én ott a nádasban. Jól éreztem én eddig is, hogy igazi szabadságharcos az én apám, s csupán azért nincs velünk, mert messzire kellett mennie egy szabadcsapattal, célba lövést tanulni; akárcsak azok a fekete pontok a szemhéjam mögött. Csíkokra téptem a levelet, beszórtam a vízbe, de a kis sikló erre sem jött elő”. Tudtam, otthon ezt szebben kell majd elmesélni, nem ilyen szavakkal, hogy „ideiglenesen”...

Boldogan ültem a kilométerkövön is, sötétben, pedig nagyon fáztam már akkor, de azon gondolkodtam, hogyan mondom el anyámnak ezt a csodálatos délutánt.

Hajnaltájt elkezdtem cigarettázni. Egyiket a másik után gyújtottam meg a benzinszagú öngyújtóval, melyet mindvégig a markomban szorítottam, nagyokat szippantottam, hogy lássák a parázs, észrevegyenek, ha jön az autó és hazavisz.

A kendermagos kis tyúk várt a tornácon, az ajtón meg az üveg mögött a függönyre tűzve, egy cédula: Hétfőn megjövök. Nem írta, melyik hétfő lesz az.

Az üzenet alatt anya leánykori neve állt. Szóval így; eldöntötte. Nem félt már a leánykori nevétől; biztos fordult egyet a történelem kereke.

– A városba ment – mondta Béni bácsi felesége. – Megint behívták tanúnak. Ma ejsze elítélik a káplánt. De legalább megtudja végre, mi lesz vele.

– Ne okoskodj, inkább gyere, segíts behordani a hordókat – szólt rá Béni bácsi. – Mindjárt ránk virrad itt.

Jövet három helyen álltunk meg az autóval, szalonnázni meg vizet tölteni a hűtőbe, hogy csak sötétedésre érkezzünk haza, most meg már túlságosan késő volt, azaz szinte virradt a csűr mögött. Hátul a kertben egymásnak dőltek a kukoricaszárak, és nyüszítő hangot hallattak.

A kis tyúk fél lábon állt a küszöbön.

– Az anyját – mondta Béni bácsi, és feléje rúgott. Tudtam, siem a tyúkra dühös, hanem az anyámra, aki bezárta az ajtót, és úgy elvitte a pótkulcsot is, nem lehet behordani a hordókat a szobánkba. Anya a lánykori nevén sétált valahol, hétfőig.

Megfogtam a kis tyúkot, harmatos tollai közé túrtam a kezem, be egészen a meleg pihékig. Erre lekuporodott. Felfogtam, és beraktam a párnahuzatból szerkesztett cirádás tarisznyámba. Gyengén láttam az istállólámpák világánál, azt is mindegyre eltakarták a hordógurigató emberek. Káromkodni és nyögni is csak halkan mertek. Ez a kis tyúk meg csak némán remegett nekem.

Mire kiértem a faluból, a téglavetők mellett, valóban kihajnalodott már, s ettől minden alá lefeküdtek az árnyékok. Mire aztán felértem a malomhoz, szinte este lett megint; ott tudtam meg Sanyi doktor halálát, gyertyafénynél. Olyan nagyon odaillett!

De előbb elengedtem a kendermagos tyúkot. Az a fajta volt, aki nem akar elmenni. A hűség egyvalakihez, nyilván abból adódik, hogy félünk az összes többiektől, vagy csak az üres tértől. Ezt tanultam magamtól aznap.

Mindegyre letértem a szekérútról, s az erdő szélén, kaszálón megállva kiszedtem a zsákomból, ő meg pittyegett, állt egy fa vagy szénaboglya tövében, és nézett.

– Hess – mondtam neki. – Fuss! Uccu neki!

Nem értette. Elkezdtem csápolni a két karommal, erre hátrább lépett egyet-egyet. Csodálkozott volna, hogyha tud. Feléje szaladtam, kiáltottam is: – Hess! Hess! – Nekilódult a mezőn, de csak körbefutott, nem távolodott el az úttól. – Menj már – mondtam neki. – Jobb neked egyedül.

Ő meg állt, kicsit kíváncsian, vagy nem tudom, hogyan. Nem szokta meg a mezőt, az erdőt, s amint visszatértem az agyagos útra, nyomomban volt megint, úgyhogy újra becsomagoltam. Ölben nem vihettem, mert cigarettáztam, a cigaretta pedig mindegyre elaludt a számban, és újra kellett gyújtanom a töltényhüvelyből készült öngyújtóval. A szélben, mert a szél is feltámadt, mind a két kezemre szükségem volt. Jól elzsibbadt a gyomrom a füsttől, nem éreztem éhséget, de még hányingert sem. A kis tyúknak nehezebb dolga lehetett.

Egy dombon aztán kicsaptam legelni, és úgy tettem, mintha pásztorolnám. Nem ment messzire, csipegetett is, de állandóan felvetette a fejét, és engem nézett.

– Nincs mit csináljak veled – mondtam, s ez egy kicsit visszhangzott, mert közel jártunk már a hegyekhez. – Nem vihetlek világgá. Az anyu elment tanúnak. Az aput elvitték. Béni úr meg levágna téged vasárnapra. Az lenne a legjobb, ha én eszlek meg, Klotild. Mert így csak a róka. Én legalább szeretnélek. Menj innen a francba, érted? – Szinte sírtam ott neki, jól is esett volna. – Szerencséd, hogy elvesztettem a borotvát, mert elvágnám a gigádat, azzal kész.

Közben rájöttem, nem szabad beszélnem hozzá, mert attól még jobban figyel rám, pedig ő sem érthet többet az egészből nálam. Hasra fordultam tehát a kaszált mezőn, játszottam a holtat, mint a favágó az orosz mesében, amikor megtámadta a medve. De én csak elaludtam. Átfázott a hasam, mire felébredtem, korgott a gyomrom, mintha hideg göröngyök görögtek volna benne.

A kendermagos kis tyúk nem volt sehol.

– Te is egy dög vagy – mondtam bele a levegőbe –, de valaki majd csak megesz a végén –, aztán elindultam a malomhoz. Úgy vert a szívem, talán hazáig hallatszott.

A malomban gyertyák égtek, és fújt a szél.

Albert bácsi és a felesége nem szokott egymással szemben ülni az asztalnál, még vacsorakor sem, ha pedig vendég jött, az asszony, az ura mögött állt, s az a válla felett időnként hátranyújtotta neki a kiürült üveget vagy kancsót, s ő ment megtölteni, és ecetes hagymát hozott. Most mégis szemközt ültek ölbe ejtett kezekkel. Albert bácsi talán azért, mert már tizenöt éve nem tudta, mit kezdjen a kezeivel, mióta véletlenül gyilkolt velük. Azután csak gyalult fadarabokat fogdosott, s a faluba is csak értem meg anyámért ment volna le. A felesége legszívesebben összefogta volna a két kezét, jobb hüvelykujját a balra kulcsolva, ahogy egy katolikushoz illik.

Volt ott egy szél is, amelyik mindegyre bejött a szobába, körbekerülte, motozott a szalmazsákban, a kályha felett megmelegedett kissé, aztán kiosont, és beküldött maga helyett egy másikat. Talán Sanyi doktor lelke járt arra, meg a többieké. Hát nem furcsa: valakiről nem tudjuk, hogy már nem létezik? Szerintünk még mindig vadakat lő, eszik, csizmát fényesít, és injekciókat ad még éjjel háromkor is. Csakhogy Sanyi doktor dél óta nem létezett már.

Albert bácsi és a felesége mégis a káplánról beszélt először.

– Tényleg olyan fehéresszőke volt? – kérdezte Albert bácsi a gyertyák mögül.

– Kopacra nyírták – mondta a felesége.

– De azért legalább imádkozott, nem?

– Egy szót se szólt.

– Akkor biztosan megverték. Mert hanem a papok beszélhetnének legalább, őket védi a pápa.

– Tagadott.

– Azt mondod, nem szólt.

– Azt mondják, mégis tagadott. Hogy nem simogatta a leánykákat a hittanórán, nemhogy egyebet művelt volna velük. Szüzességet fogadott.

– Mikor? Kinek? – kérdezte Albert bácsi. – A püspökét is bezárták. Az se volt, aki felszentelte volna.

– Nem nyúlt a leánykákhoz, az a fő.

– De hát kántor lett csak, nem pap – mondta Albert bácsi.

– Ennek a kicsi szerencsétlen gyereknek az anyját miatta tették el az orgona mellől, hogy helyet szorítsanak neki. Nincsen ezzel a fél-pappal valami baj? Ő főz a plébános úrra, azt mondod. Mint egy szakácsné.

– Rokonok.

– Mi székelyek mind rokonok vagyunk, azt mondják.

– Nem mind – mondta az asszony. – Sanyi doktor magyar.

Még az is lehet, hogy bánáti.

– Azok olyan jelentgetősek – bólogatott Albert bácsi, de úgy, hogy ha fején áll a kecskeolló, most leesik. – Van anyja ennek a Sanyi doktornak? Nem másféle ember ez?

– Magyar, na. Még rendes is volt. Eddig rendes volt, orvos.

– Nem idevalósi ez. Farkaskutyát tartott, azt mondod, és latinul beszélt, mint egy pap...

– Még németül is tudott a szerencsétlen – mondta az asszony.

– Bánáti.

– Azt sose tudni – mondta Albert bácsi. – Propaganda. Nem volt mit írjanak az újságba, erre fel kitalálták a klerikális reakciót meg az orvost, hogy az kommunista. Pedig láttam én az apját kacagni...

A kályha mellett ültem, a tisztaszoba küszöbén, úgy tettem, mintha megenném a tyúkhúst a térdeim közé fogott pléhtányérból, s közben a kályhába szuszakoltam a lángoló kukoricacsutkák közé. Ott szinte szárnyra kelt. Sütött a kályha, vörös lettem tőle.

Az újabb szél előbb az asztal felett tétovázott, odébb nyomta a gyertya lángját, aztán ahogy az megmutatta neki az irányt, a kályhánál elsírülve kifordult az ajtó résein. A lángot a beszélők is inogtatták. Valamiféle hártyákról beszéltek, amik hiányoztak a kislányokból hittanóra után, és hogy Sanyi doktor erről nagy, vonalazott papírokat írt tele, még le is bélyegezte, mert az apja földbirtokos volt, és ő most helyesbíteni akar, vagyis benyal ezeknek. A kántornak szerződött ifjú káplán okozta az egészet, a hiányokat a kislányokban; rajta érződött még a papnevelde savanyú kenyér– és fuszujkaszaga. Ostyasápadt volt, igazán. De aztán a törvény és az állam nagy szájába vette: megáldozott vele. A kispap, akinek nem jutott máipüspök, csak szenteltvíz, elolvadt az óriási nyelven, bejutott a titokzatos sötétségbe, ahonnan csak a vére folyhat ki egy belakatolt ajtó alatt.

– A leánykák nem voltak ott – mondta Albert bácsi felesége –, csak a vallomásukat olvasták fel. Meg ennek a gyereknek az anyja mondott valamit. Azt se teszi ki az ablakba.

– De az újságba igen. Abba minden hazugságot kiírnak. Meglehet, hogy kukoricacsutkába ültek azok a leánykák, fenn a hiúban, attól lyukadtak ki, s lettek olyan hiányosak – mondta Albert bácsi. – Tudod te, hogy történik az ilyen. Tudod, ugye, Annuska? Hogy csutikánál jobb még egy káplán is. Meg hogy milyen egy ügyvéd. Talán a doktor urat is tudod, hogy milyen.

– Albi – mondta az asszony —, a doktor úr meghalt már – és egyszerre elsírta magát, mintha régóta készülne rá, vagy csak a gyertyát kerülgető szél vette ki belőle a könnyeket. A kályha pedig, távolról, máris kezdte felszárítani, sima lett az arca egy pillanat alatt. – Négy évig nem láttam magát.

– Szűz voltam ott én is, Enyeden, pedig meg se fogadtam. Ne bőgj – mondta Albert bácsi. – Ez már el van intézve. Azt mondd, ezután mi volt?

– Sanyi doktor vett magának egy motorbiciklit.

– Motort-e?

– Orosz motort.

– Ejsze kifizették neki azokat a bizonyítványokat a leánykákról.

– Elsőáldozók voltak – mondta csendesen az asszony.

– Aztán hova akart menni Sanyi doktor a motoron? Ezeké itt már az egész. Oda van adva. Hova lehetne futni? Mennybe vagy pokolba, fel vagy le, mert oldalra nincs hely.

– A tárgyalásra akart menni, tanúnak.

– Az is az ő bajuk. De az is harminckét kilométer ide, még motoron is.

– Szólították: Bánáti Sándor doktor.

– Bánáti! Na, ugye mondtam.

– De nem jött be senki.

– Nem-e?

Ültem vörösen a kályha mellett, és hallottam, hogy az történt, hogy Sanyi doktor szovjet motorján kihajtott a zöld rácsos vaskapun, indult a tárgyalásra tanúnak, és akkor az ere szárán fordult egyet a szíve. Úgy elfacsarodott neki, megszakadt. Mint aki rosszat gondol, vagy túl nagyot.

Sanyi doktor a templom és a paplak közötti kis téren dőlt le IZS motorjáról, annak meg tovább pörgött a kereke. Olyan helyen túrta be arcát a porba, amelyikre Albert bácsi vagy a felesége, vagy mindkettő egyszerre azt mondhatta volna: – Van isteni igazságszolgáltatás – vagy azt: – Nem ver az Isten bottal.

Ott rugdalt Sanyi doktor lágyan a fényesre kefélt birgelicsizmájával egy darabig, s nézte, hogy egy fekete hangya bemászik az aranyszálas zöld pulóverébe. Nem bírta lesöpörni onnét, beleragadt a verítékébe. A hangya sem akart volna ott maradni. A hangya tudta, hogy utolsó görcsében Sanyi doktor oldalt veti magát és agyonnyomja őt, olyan kemények a görcsös izmai, s a föld is olyan a por alatt. Sanyi doktor sokat járt a hegyen puskával és injekciós tűvel a betyárokhoz, az összes bogár ismerte.

Harangoztak éppen, a városban folyt a tárgyalás, a féligmeddig-pap magában imádkozott két fegyőr között, anyáin meg egy padban, és Sanyi doktor rángatózott a templom előtt. Az egyik kis szél újabb port hordott rá, aztán elindult a malom felé, és estére meg is érkezett, most ott téblábolt a gyertyák körül.

– Te legalább köszöntél neki, hogy isten vele? – kérdezte Albert bácsi. – Elbúcsúztál a szeretődtől?

– Olyan csúf volt – mondta a felesége. – Nem mertem;

Sanyi doktor akkor már valóban csúf lehetett. Mint ki elfelejtett valamit, és eltátja a száját, amikor eszébe jut, mi az. Hogy semmi. Az apám megmondhatta volna neki, de ő sem volt jelen, őt éppen másfelé vitték kenyérszállítónak álcázott autóban.

– Tudja, ki jött oda elsőnek? – kérdezte az asszony. – Egy kis kendermagos tyúk. Odament hozzá, s elkezdte felcsipegetni a morzsákat, amik a zöld pulóvere zsebéből kifordultak. Mégiscsak szegény ember lehetett a Sanyi doktor, ha zsebében hordta a kenyerét.

Másodiknak a diakonissza jött, a nem-katolikus apáca. Őt azért telepítették ki éppen ebben a faluba, hogy majd gyűlöljék a püspök rokonai s az összes katolikusok. Azok meg enni adtak neki, mert azért nemcsak titokzatos dolgok és okok léteznek a világon, hanem van egy olyan nagy madárszárny is felette, amelyik minden keresztényt betakar. A szárnya felett két feje is lehet a madárnak, hangja úgysincsen már.

A diakonissza letörölte Sanyi doktor nyálát, de amikor a szívéhez akart nyúlni, a kis kendermagos tyúk odavágott a csőrével, s egy ember azt mondta: – Hagyja, nővér, hadd folyjon.  Dicsértessék – felelte a nem-katolikus apáca, és nézte, amint kezéről lehull egy vércsepp Sanyi doktor mellé. A kis kendermagos magasra emelt fejjel állt, készen arra, hogy lecsapjon újra. – Mindörökké – mondta a katolikus ember, és továbbment.

Sanyi doktor éppen akkor rúgta a hetediket a templom előtt. A szél sem segített neki, hogy befújt volna legalább az eltátott szájába, a diakonissza meg vérzett helyette. Sanyi doktor körül tele volt emberekkel a tér, de mintha láthatatlanok lettek volna. Ott voltak mind, akik nem utaztak be a városba meghallgatni a vádakat, mert úgysem hitték, s nem akarták látni az orvosi pecséteket sem az elveszített szüzességeken.

Sanyi doktor szívét akkor még egyszer megmarkolta a nagy semmi, és letépte a száráról. Sanyi doktor nem látta az embereket a téren, szerencséjére.

– Egy mentőautó bevihette volna – mondta Albert bácsi felesége.

– A tárgyalásra? Nocsak. Direkt azért halt meg, hogy ne kelljen bemennie tanúnak. Kristályné leköpte legalább?

– Csak megnézte.

– Boda úr?

– Az felszedte volna onnét, de nem hagyták. Nézték.

– Ez meg... ez a Sanyi doktor? Nem szólt? – Nézett. Csak nézett, guvasztotta a szemit.

– Nem hunyta le?

– Magát ne érdekelje olyan nagyon, hogy mit csinált a halála előtt! Maga ne figyeljen oda! Nehogy utána csinálja.

– Azt mondod, nem hunyta le?

– Bizton fennakadt neki.

– Ilyenek ezek a bánátiak. Csak néznek. Mostanra kövér is lett már, lefogadom.

– Keszeg ember volt, bajuszos.

– Lehet, hogy mégiscsak magyar ember volt.

– Lehet, hogy nem bánáti. Csak úgy hívták: Bánáti.

– S azt mondod, mind elmentek mellette? Dolguk volt, biztosan. Nem hívták az orvost?

– Ő volt az orvos. De a harang mégis szólt.

– Szólt-e?

– Pedig csak tizenegy óra múlva egy kicsivel. Mégis kongattak valakik.

– Na, jó – mondta Albert bácsi. – Te is imádkozhatsz érte egyet, hagyom.

Albert bácsi értette, mégis, felfogta az egészet, pedig évek óta nem járt le a faluba, nem látta sem a káplánt, sem Sanyi doktort személyesen. Ebben a történetben mégis ő volt az igazi tanú, nem az anyám. Egyszer a városban ő is állt bíró előtt, és tudta, hogyan lehet százféleképpen összemocskolódni, törvényesen.

Anyám pedig reggel a malom előtt állt, zsorzsettruhában és Jenő bácsival. A városból jöttek, Béni bácsi teherautóján, aki a válluk felett kacsingatott nekem. És még mindig csak vasárnap volt, nem hétfő. Hétfőn lementünk volna anyáért az állomásra Albert bácsival, szekéren, s a dunnát is elhozzuk a tornácról.

Anya fáradt volt, sovány, a sápadtságtól szinte szép, és nem érdekelte a dunna. Olyan volt, mint aki kidobta az albérlete kulcsát a vonat ablakán. Jenő bácsiról akkor láttam, milyen kicsi, és mekkora csodálattal néz fel a mamára. Römikő-fogai csillogtak, s azt mondta, ő most bukaresti, az anyjának akkora trafikja van, abba is be lehet költözni más híján.

– Eljöttem az anyádért, kis Tiborc – mondta. – Kiböjtöltem. Szeretem.

Béni bácsi a sofőrfülkéből integetett nekem, de nem mozdultam. Mindenki állt egy pillanatig, még a szél is elakadt valahol. Béni bácsi az ablakon át kinyújtott egy borosüveget, és Jenő bácsi csontos vállához koccantotta, hallottam a hangját.

– Húzza csak meg, attól felébred – mondta.

Jenő bácsi kortyolt az üvegből, aztán visszaadta, és Béni bácsi is ivott belőle. Anya még mindig nem szólt, feszes fehér arca úgy fordult vissza rám, mint egy tükör.

– Na, gyere – mondta végül, mert valakinek mégiscsak szólnia kellett.

– Előbb a holtakért – mondta Béni bácsi, és elkezdte a földre önteni a bort az üvegéből. Húsz kiló pityóka árát locsolta ki ott. Albert bácsi csak nézte, hogy helyette a föld issza meg az áldozati italt.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Szar vagyok, nem jegyző – mondta Jenő bácsi. – Köszönöm.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Nem nekem kell elszámolnia a fegyverekkel, ha arra gondol – mondta Jenő bácsi. – Hiába adtuk ki maguknak, és hiába rejtegették, semmire sem mentünk vele. Dobják el végre, Albi. Föladtuk.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi.

– Ezt a gyereket meg az anyját elviszem – mondta Jenő bácsi –, a többi nem érdekel.

– Jegyző úr – mondta Albert bácsi –, a gyereknél még van egy.

– Hoci, öcsi – mondta Jenő bácsi –, addsza ide azt a stukkert.

– Az apáé – mondtam.

– Az apád attól kódul. Add ide, majd elsuvasztjuk egy budiba.

Összeszedtem a vánkoshuzatba a holmimat, de kivettem belőle a pisztolyt. Visszahajtogattam rá az olajos rongyot, nagyjából úgy nézett ki a csomag, olyan ártatlannak, mint az éjszaka, amikor kivettem a hídlás alól, a búbos bankák fészkéből. Így lett fegyvere Jenő bácsinak, hogy aztán rám foghassa.

Anya meg csak állt a teherkocsi mellett. Aztán ült mellettem, melegen, a raktérben, elindultunk, s a tájat betakarta a por, engem is ellepett.

Egy év múlva, mostanra, a malmot elborította a visszafelé folyó víz, a múlt véget ért: ragyogott a tükör, amellyel szemben nem áll senki sem.

Feküdtem a mosókonyhában, a történet rengeteg sok elszakított vége itt mind összeért, és én megpróbáltam aludni végre.

Reggelre aztán anya eltűnt, és ezzel újrakezdődött az egész.

V.

Reggelre anya eltűnt, én aludtam volna, és azt hittem, ő is alszik egy másik szobában.

– Hol találkozik az Olt és a Maros? – hallottam. – A trafikban! Jenő bácsi topogott az ágyam mellett, zokniban olyan vido– ran, mintha a mama tényleg elígérkezett volna neki az éjszaka, ahogyan nekem megígérte. Az az éjszaka volt az, amelyiket hosszabbra terveztek valakik, mint ameddig eltarthat, s amikor nekem egy csomó dolog eszembe jutott.

– Kapd össze magad, Tibi – mondta Jenő bácsi –, aki legény éjjel, legyen legény nappal is. Ma perecet reggelizünk.

Elindultunk tehát a trafikba, és valóban perecet reggeliztünk a villamoson. Még mindig álmos voltam, és úgy korgott a gyomrom, mintha én nyeltem volna le Ökörfejű Iont, a kispapot, az összes ismeretlen bűnöket; olyan voltam, mint egy éneklő törpékkel teli néprádió, lehalkítva.

A konyhában aznap nem zúgott a gázláng, nem futott ki a törökkávé a plattenra, Róza néni sem volt sehol. Sokáig ültem a vécén nadrágosan, hallgatóztam kifelé, de hiába. Róza néni nem került elő, legalábbis nem beszélt, hogy hallottam és megnyugodtam volna, hogy ez egy rendes nap. A szűk ablakon át lenéztem a világítóudvarba, ott se volt. Elázott papírlapok, sörösüvegek hevertek a mélyben, de láttam egy különös csomagot is, amolyan pólyafélét, madzaggal átkötözve. Mária néni ilyenkor biztosan a piacot járta, kergette láthatatlan apámat, de szerencsére mindegyre megcsúszott egy uborkahéjon, káposztalevélen. Talán a templomban imádkozott, hogy elmenjünk innen, vékony sárga gyertyákat égetett ismeretlen halottai emlékére, és mindegyikre ráfogta, hogy az apám az, aztán várta az udvarhölgyek gratulációit, amiért olyan szépen szenved.

A házban egyedül a macskaszag hatott élőnek, és a csönd. Mesebeli állatok osontak a csöndben, talán hideg elefántok, hatlábú kutyák, de lehet, hogy padlási tábornokok.

Ünnepre ébredtünk, észrevétlen. A villamoson is alig láttam embert, több volt a zöldséges gyékénykosár, de azért az se sok. Aztán a szerelvény csikorogva lefékezett, rengeteg ember torlódott előtte a síneken, de nem akart felszállni senki sem. Nekünk kellett gyalog menni tovább, és mindegyre beleütköztünk valakibe.

A férfiak egy része sötét ünneplőt hordott, többnyire kéket vagy feketét, másik részük sárgával, vörössel hímzett fehér népviseletet. Mintha a szomszéd udvarhölgy fiának a fehér ingeit viselték volna; derékon alul meg-meglebbentette a szél. Fejükön svájcisapka volt, illetve pántlikás-tollas kiskalap. A színes rojtokkal díszített népi alakok bocskorosan, széthullt sorokban topogtak az úttesten, a városi ünneplősek inkább a falat támasztották, ették a napraforgómagot reggelire, és kézről kézre járt néhány félliteres üveg. Lábukhoz eresztve, a lehúzott redőnyű kirakatoknak támasztva nyeles fényképeket láttam, azokon szakállas, bajszos és néhány meztelen arcú alakot, fejjel lefelé. Vörös vászonra varrott fehér betűkkel teli táblák is voltak.

Ezek az emberek szemmel láthatóan vártak valamire, és alig néztek egymásra. Egy-egy tenyéren kártyalapok csattantak, aztán eltűntek a zsebekben. A fiatalabb férfiak vöröspecsenyét játszottak, kapkodták vastag kezüket, és állandóan azt kiabálták: bzz! Ez mindannyiszor csöndes kiáltás volt, azt, hogy bzz!, nem is lehet hangosan kimondani.

Mindenki halkan beszélt, akár egy főhivatal óriási előcsarnokában. Az asszonyok elcsigázottnak hatottak, a kirakatok párkányára ereszkedtek, és lábfejük kifordult. Kezük üresen lógott, a virágcsokrokat, apró papírzászlókat ölükben tartották, és nem nyúltak értük, ha leestek kifordított két lábfejük közé.

A kivezető mellékutcákat autóbuszok torlaszolták el, néhányból rendőrök néztek ki az ablakon, aztán a várakozókhoz hasonlóan lehajtották a fejüket, kezüket bámulták, abban valamit. Lehet, hogy kártyáztak ők is, mutyiban.

Az ismerősök közül elsőnek Elzász-Lotaringia udvarhölgyet pillantottam meg. Megfiatalodott, feje körül eltűnt a hajkoszorú, nagy szalmakalapja alól fülönfüggője se látszott, ha viselte egyáltalán, most, hogy tüntető proletárként vendégszerepelt. Hímzett kötényt viselt, kivarrott vállfős inget, és nem nézett ránk. Lábához eresztve a jelszavas tábla: hólapát a kánikulában.

Körülötte ott álltak, felszegett állal a többiek, az udvarhölgyek mind, laza kis tokájuk megfeszült. Indulni készültek valahova, látszott, de azért talán mégsem Párizsba. Mégis úgy álltak ott, mintha egyenest odáig ellátszana, hét határon át. Tekintetüket követve, messzire el lehetett volna menni, akár a vassíneken, a Repülők teréig legalább, ahova nem is vezettek sínek.

– Hiába utasítottuk ki őket, itt voltak, tudták a helyüket és a dolgukat, mint mindig – suttogta nekem Jenő bácsi. Számomra a madámok mégis inkább úgy néztek ki így együtt, akár egy öregház népitánc-csoportja. Tüntettek a demokráciáért az udvarhölgyeink, hogy többnek lássék a nép. Ezt Jenő bácsi mondta, halkan, a válla felett.

Nehezen furakodtunk át a laza tömegen, senki nem húzta maga alá a lábát. Az utca túlsó végéről mozgás indult, karszalagos férfiak jöttek, fojtottan kiabálva, nyomukban elrendeződtek a sorok az úttesten, a síneken, az udvarhölgyek is beálltak a falvakból berendelt parasztasszonyok közé, a sapkás, kendős fejek fölé lendültek a nyeles fényképek, táblák, inogtak még egy kis ideig, aztán megmerevedtek a levegőben.

Most már kényelmesen haladhattunk volna a megürült járdán, Jenő bácsi mégis libickelve osont a fal mellett, apró ugrásokkal lendült át a vizeletfoltokon, kerülgette az üres üvegeket, zsíros papírokat, amikből imént még gyerekek csipegették kihűlt reggelijüket. A nagyobb gyerekek most anyjuk kezét fogták a sorban, öccsüket, húgukat a karszalagos férfiak intésére nyakukba ültette az apjuk vagy egy idegen férfi. Mindannyian álmosnak látszottak, akárcsak én. Néha hátulról beleütköztem az ugráló Jenő bácsiba, olyankor éreztem, hogy izzad, pedig még nem hengeredett ránk a síkvidéki meleg a tenger felől. Egyszer csak másvalakinek is nekimentem.

Karszalagos férfi állt előttem, fegyverzsírszagúan, társa Jenő bácsit fogta, de úgy, hogy több napon át virító kék karszalag nyomát hagyta karján a marka. Jenő bácsi bábuként pörgött erre-arra a kezei között, teljes sebességgel hadart, mint a rádióban a messzi törpék, vagy ő maga a trafikban, félrészegen. Végül sikerült zsebéhez férkőznie, és előhúznia az igazolványát. Mehettünk tovább, trafikot nyitni, nem kellett felvonulnunk a többiekkel. Nekünk az volt a feladatunk, hogy kikészítsük számukra a cigarettacsomagokat, mire az ünnepség véget ér, és felhúzhatjuk a redőnyt.

Mellékutcákon nem mehettünk, az autóbuszok miatt, csak a nagy tér szélén sikerült megkerülnünk a gyülekezetet. A téren éppen óriási vörös dobozba bújtatott traktorok haladtak át, első sebességben, azokon is sötét ruhás, overallos vagy népvi– seletes alakok álltak, mint a mellékutcákban, csak éppen mindenféle szerszámot fogtak a kezükben, a szövőnők többnyire csavarkulcsot.

Az egyik önjáró piros doboz mögött az udvarhölgyek vonultak, lassan riszálva lapos szalmakalapjuk alatt. Most már mindenki frissen kiáltozott, amint a mellékutcákból kikerült, lengették a virágokat, kis zászlókat. A nyeles fényképeket és táblákat nem lengették.

Szép volt, olyannyira, hogy féltem tőle egy kicsit. Jenő bácsi mutatott egyszer ilyen jelenetet egy régi fényképen, azzal, hogy erről nem szabad beszélni, mert baj lehet belőle. Azon is népviseletben jöttek – de mivel fénykép volt: álltak – az emberek, szájuk akár egy madárodú bejárata: fekete lyuk. Kezüket rézsút felfelé tartották maguk előtt, úgy mentek az öklük után. Nem láttam rajtuk semmi érdekeset, nemhogy ijesztőt. Jenő bácsi meg azt mondta, minden tizediket agyonlőtték közülük, mert valamilyen gárdisták voltak, s most azt a régi képet évfordulókkor úgy közlik az újságban, hogy a szerkesztő festékkel amputálja az öklüket. Attól másként néznek ki, még politikailag is, nem jobb-, hanem baloldalinak. Ezt kellett volna nekem megértenem.

Ezeknek a vonulóknak a lendülete, boldoggá vált, harcias kiáltozása még fel is ébresztett kissé. Talán egyszerűen szép volt az egész, attól dobogott úgy a szívem. Egyedül a traktorok, teherautók vászonruháját nem tudtam hova tenni, de azért tetszett az is. Lehet, hogy tankoknak, harckocsiknak akarták álcázni őket, csak nem maradt hozzá elég és megfelelő színű anyaguk, mind ráment az egyenruhákra.

Jenő bácsi reszkető kézzel nyitotta az üzletet. A redőny lakatja már kis helyet fészkelt magának a meg-megpuhuló aszfaltban, onnan kapartuk ki. A derékmagasságban feltolt roló alatt nekem kellett bebújni a trafikba a kampós húzórúdért. Ekkor jöttem rá a megoldásra, ezen az ünnepen.

Nem kell egyebet tennem, csak belülről lenyomni a redőnyt, és rögzíteni. Soha senki nem tud bejönni többé. Elalhatom a díványon, a kartonfüggöny mögött, amíg felnövök, ha már a padláson nem alhatom eleget. Ha sokat alszom, talán hamarabb megnövök, öntudatlanul és észrevétlenül. Aztán felhúzom a redőnyt, és kimegyek az utcára. Addigra biztosan lehull a hó, nem jár kint senki, csak én egyedül, a villamossíneken.

– Mi van, Tibi? – kérdezte Jenő bácsi odakintről. – Lopod a cigarettát?

– Nézem a sötétet – mondtam.

Tényleg a sötétséget néztem. Nem volt igazi sötétség: látszott. Látszottak benne az oszlopokba rakott cigarettacsomagok, és halványan derengett a pult üveglapja. A sarokból a dobkályha rozsdavörösre égett oldala úgy világított, mintha valóban tűz lobogna benne. Remek rejtekhely lehetett volna, ha van. valami, ami egyedül az enyém. Telerakhattam volna száraz pereccel, hogy legyen tartalék ételem. Enni is kell, nemcsak lélegezni; ez világkérdés.

Apát is elrejthettem volna itt, ha valóban megérkezett a hegyekből, megtalál, és a piacról idejön. Nagyvárosban könnyebb elbújni, egy trafikban egyenesen nagyszerű.

– Alszol, Tibi? – kérdezte Jenő bácsi. Mellettem állt már, befért a félig felhúzott redőny alatt, nem is kellett nagyon meghajolnia. – Alszol vagy csak álmodozol?

– Csak nézem a sötétet.

– Lefekhetsz hátul, ha akarsz.

– Nem – mondtam –, nem akarok aludni.

Azt is tudtam már, mi az a másik dolog, amit tennem kellene. A titokzatos okok maguk előtt terelik a szavakat.

Bizonyára ők is azért beszéltek sokat, mióta felszakadt a csönd, nehogy visszaaludjanak, vagy eldőljenek. Hiszen mintha egy túlméretezett délutánban szundikáltak volna addig, mellükre csuklott, lehajtott fejjel, csukott szájjal, álmodták volna a házukat, és benne egyszer engem. Ki tudja, milyen nevetséges testhelyzetekben láttak maguk előtt. Ki vagyunk szolgáltatva mindenki képzeletének.

Zárt szájjal köszörültem a torkom, ott a trafikban, hogy jól szólaljak majd, ha beszélnem kell.

– Mi van, Tibi? – kérdezte Jenő” bácsi.

– Nem lopok – mondtam, és igazán mély volt a hangom.

– Nem érted a viccet? – kérdezte, és vállamra, inkább csak a lapockámra tette meleg kezét, mert addig ért föl. Megnőttem talán az éjjel, lehet, hogy igen.

Jenő bácsi rendkívül erős ujjakat viselt a kis kezén, és egyenesre metélt, holdas körmöket. Róza néni manikűrözte, amíg anya ide nem érkezett. Azóta, vasárnaponként, ebéd után a díványon a mama vette ölébe ezt a kezet, és mindenféle csillogó szerszámmal dolgozott rajta. A kéz meg-megrándult, kaparászott a mama combján, vagy az öle felé araszolt. Emiatt elelcsúsztak rajta az éles szerszámok, és felsértették a körömágyat. Jenő bácsi ilyenkor szájába kapta az ujját, bohóckodva szívta, és tele szájjal dünnyögte, hogy mindjárt elájul a vértől! Azt szeretné, akkor megölelnék. Azt mondta, anyának kellene szájába vennie az ujját, attól nyomban meggyógyulna. Ő is volt kisgyerek, nemcsak én, aki nézem, és Róza néni akkor tényleg megszopogatta a bibis ujjait. Engem meg rázott a hideg a szoba sarkában.

– Jenő bácsi – mondtam a trafikban –, nem szeretem, ha hozzám nyúlnak. Ne tessék megérinteni, kérem.

Elvette kezét remegő lapockámról, és elrejtette a nadrágzsebébe.

– Meg vagyon értve – mondta. – Fiú vagy. Leköpsz, vagy elküldesz a mamámba?

– Rakjunk rendet – mondtam. – Azt hiszem, ma bejön apa. Ő Plugart szív.

– Van itt neki Virginia.

– Van még Plugarunk? – kérdeztem. – Sok kell. A hegyre is csomagolunk neki.

– A hegyen van most apukád?

Ez a kérdés éppen olyan értelmetlennek hatott, mint az a kettős szó, hogy terchea-berchea. Azt is hallottam egyszer. talán Gogutól. Bár lehet, hogy Elzász-Lotaringia néni mondta, hogy így megy a világ, átabotában.

Elég erősnek éreztem magam a félhomályban, mégsem bírtam nekikezdeni a padláson kigondolt történetnek, amelyikben apa puskásan felmegy a hegyre, inkább a Plugar-csomagokat keresgéltem. Jenő bácsi nézett, amint a pult alatt matatok. Félretoltam a polcokon felsliktolt dobozokat, de csak fél kiló cukrot és két kiló málélisztet találtam mögöttük, aztán egy borotvát. Itt is volt egy, és erről sem tudtam, mire jó.

Vásárló szál se jött, mind felvonult és kiabált a Repülők terén, a felöltöztetett traktorok mögött, ahol a teherautók is kieresztett inggel jártak, lobogott rajtuk a vörös és kék vászon. Ehhez kellettek a fehérek, amik az udvarhölgyeken is lobogtak.  – Apád most mit csinál? – kérdezte Jenő bácsi, miközben végre felhúzta helyettem a redőnyt, és ügyet sem vetett rá, hogy kajtatok a készletében, pedig azt úgy féltette, még a léghuzatra. is rászólt, nehogy leverje az álcázó, könnyű dobozokat a polcról. Vagy csak nem akarta látni, mit csinálok, mert akkor rám kellett volna kiáltania, s én netán visszafeleselek.

– Harcol. Apa küzd.

– És most éppen miért harcol az apuka? – kérdezte az ajtóból, amelyiken bejött az ünnepi fény.

– A demokráciáért, biztosan. Maga nem tudta?

– A mamád másról beszél nekem éjszaka. Más dolga van.

– Tudom én, mit csinálnak ott maguk – mondtam.

Öt Plugar-csomagot találtam a pult alatt, és egy ív barna papírt, abba csomagoltam a Plugarokat, a borotvával együtt, s eközben legalább nem kellett tovább mondanom, amit elkezdtem.

– A borotvát ne tedd be neki – mondta Jenő bácsi. – Csirkevágáshoz használom. Csorba.

Azért becsomagoltam a borotvát is, gondoltam, elég erős hozzá az apa szakálla.

– Tényleg itt sündörög megint, Tibi? – kérdezte a Jenő bácsi. – Mármint az apád.

– Meg tetszik látni. Mária néni látta mar, a piacon.

– Az lehet. Az én anyám még Szűzmáriát is látta. Úgy mutatkozott be neki, hogy a nővére. Egyébként ők ketten, a nővérével, bejáratosak a mennyországba. Úgyhogy még a földgolyót is látta anyám, kívülről, messziről. Azt mondja, le vagyunk födve egy üvegburával. Na, végre! Ne adj isten, hogy levegyék rólunk a fedőt, mert mind elrepülünk innen, elfúj a szél. Egy magyar se marad a világon, mert nem is erre a világra való.

– A piacon találkoztak – mondtam.

– Ott lehet. A piac olyan hely. Mint a padlás, ugye, Tibi? Nahát, ez is mindent tudott rólam – akármilyen kicsi volt,  belefértem –, akárcsak a mama, és ő sem szólt mostanig. Tudják ezek, hogy mikor kell szólni. Röhögni persze könnyebb, amíg az embernek minden foga megvan, nem verik ki belőle egy ünnepélyen. Figyeltem magam, hogy mekkora vagyok, és meg tudnám-e tenni, de nemhogy tükör nem volt a környéken, az álmosság is visszatartott, szinte megcsöktem tőle.

– Hagyjam, hogy elvigyen innen? – kérdezte Jenő bácsi. – Az apádat kérdem, meg tégedet. A törvény a mamának ítélt, azt tudod. Csak az a kérdés, hol akarsz elbújni?

– Perecet akarok enni – feleltem neki. – Tessék pénzt adni, mert perecet akarok enni. Fagylalt is kéne. – Valóban ezt éreztem az ínyemen.

– El van putyukálva – mondta Jenő bácsi, és én csak egy pil–  lanat késéssel jöttem rá, hogy ezzel ő győzött, mert adhatott, és: felszabadult a hirtelen ijedségből. Bár meglehet, hogy szerette volna, ha eltűnök, s itt marad magának a mamával.

Kihúzta a pénzesfiókot, előteregetett három ötlejest, elsimította a pult üveglapján, ami alatt csillogtak a csak cigarettagyújtásra alkalmas revolverek.

– Elég lesz ez? – kérdezte.

Tizenöt lejt rakott ki, de legalább hússzal vert rám. Sok volt ez nekem így, szörpöt is ihattam volna belőle, talán főtt kukoricára is telik.

– Mehet a menet, kis Tiborc – kacagott Jenő bácsi. – No, de csak az ünnepség után, mert addig zárva a bolt. Leltároznak az országban, de lehet, hogy rovancsolnak. Türelem a mi kenyerünk, Tiborc. Jobb lesz, ha alszol egyet, amíg véget ér az össznépi paláver. Lásd be, picinyem, hogy nem hagy máiét enni a történelem. Ne kakálj be nagyon, mert nem moslak ki a nadrágodból, de majd felébresztelek, ha idevetődik az édes jó apád. Ő amúgy is olyan echte történelemcsináló fajta, ahogy mondod.

Túlbeszélte magát, újra, pedig előtte való nap nem ivott pálinkát. Attól szoktak másnap olyan okosnak tűnni a férfiak, úgy dől belőlük a bölcsesség, akár a mérges nikotinszag. A sok szóból azért megértettem, hogy Jenő bácsi elég gyönge még, s a pénzzel is csak kipótolta a szavakat, amik az erőtlenség jelei.

– Mi sem nyitunk? – kérdeztem, s közben húsz lejre összeizzadt markomban a három ötös.

– De nem ám, mert én is egy szar alak vagyok, és nem merek – mondta. – Menj hátra, jobb ezt átaludni.

Mereven nézett maga elé, mintha drótkötélen fekete szénnel megrakott csilleként görögne fel a két szeme egy messzi hegytetőre. Józanul és szeppenten ült a félhomályban. Nem érkezett meg a tüszős-átalvetős-pálinkás parasztja, hogy kölcsönösen megkönnyítsék egymásnak az életet. Az a nagy ember talán felvonult és kiabált a téren. Elakadt a forgalom, nem csöngettek villamosok a trafik előtt, még a levegő sem volt éppen annyira sárga.

Eközben valahol, a Repülők terén és környékén forrt a világ, és lengtek a zászlók. Abban a sokadalomban tűnhetett el mindenki, Róza néni, Mária néni, a Szűzmáriák és a mama. Apám messze járt, ha bírt. Jules bácsi mindhiába fürdött kölniben, nem jöttek többé az udvarhölgyek, éljeneztek a sík aszfalton, és nem volt hova leüljenek, hogyha sajgott a lábuk. A mellékutcákban autóbuszok álltak, és egy rendőr sem jöhetett volna megkérdezni, hogy érzik magukat. Miért nincs kint a padlásablakban Gogu fehér feneke s a zászló, hol bujkálnak mögöttük a tábornokok, miért alszik ilyenkor Ducu elvtárs, ha tényleg kommunista? Azon a környéken csak a macskák kenték oda bundájukat a konyhaasztalon felejtett margarinhoz.

Jenő bácsi meg úgy ült a pult mögött, akár egy száműzött Szibériában, aki a gyér lángokat nézi, és távolra került hazáját látja közöttük. A lángok fel-felcsaptak, és átalakították a határokat. Idővel lekushadtak, és más formát adtak Jenő bácsi földrajzának. Egy-egy orvul kivágott tönk világított még.

Ilyesféle álom visszfénye derengett a szemében azon az ünnepi délelőttön, az augusztusi kánikula kezdetén, a trafikban. Közben hidegen sütött a kályha.

Lefeküdtem mégis, mert nem volt hova mennem. Nem kajtattam tovább a polcokon, aznap zsinórból horgolt kokárdákat amúgy sem lett volna szabad találnom.

A kartonfüggöny mögé állított díványból ugyanaz az átfülledt szag áradt, kissé penészesen és fel egészen a mennyezetig,  mint otthonunk felett, a padlás második piros ajtója mögül: a havasi és tengeri füvek megcsúfolt illata. A matrachuzat mindegyre hurkákba törődött alattam, és eléggé finom bőröm volt még ahhoz, hogy érezzem.

Itt megint csak nézni lehetett, némán, de már nem volt kedvem hozzá. Ráadásul keveset láttam. A polc deszkahátát, azon a szögre tűzött számlakötegeket, az újságpapírokkal teleragasztott falat és a feltáskásodott mennyezetet, a fáradtolajjal felkent fekete padlót, azon a söpréskor ide-oda tologatott fűrészpor szemcséit. Mindennek csak a maradékát vagy a másolatát. A kialvatlanságtól lehetett ez is – és jó volt ezt tudni, mert így nem ijedtem meg túlságosan, hogy mi történik velem.

Ez a kuckó olyan volt, akár egy kajüt, amely kilőtt hajója nélkül, egyedül úszik sötét vizeken, és erről eszembe jutott a Duna-csatorna, pedig azt a vidéket nem láttam soha. Fekete autóban, éjszakához illő színű rabomobilban vitték oda az embereket és a kulákokat, akik hiába ástak és haltak, nem akart hegyre felfelé folyni a folyó. Egyedül anyámnak két régi udvarlója ette ott a kását, a káposztalevest; az egyik régi ludovikás tiszt volt, vagy efféle szerzet. Tény, hogy egyikük se zsírosparaszt, mert azokkal anya nem állt szóba.

– Kis Tiborcom, picinyem – mondta a polc túlfeléről, a valóságos trafikból Jenő bácsi, emelt hangon, merthogy még minden vevője a nagy téren állt vagy menetelt feléje, és egyik sem hallhatta. – Csak hogy tudd! Szép volt az anyád a határsorompónál, szent igaz. Talán amiért kalapot viselt, és mellette volt az apád is. De nem láttad te aztán másodszor! Kalap nélkül, meg apu nélkül, a háború után. Akkor megtudtad volna, mi egy nő tulajdonképpen. Sokadszorra se nem szép, sem semmilyen senki, kis Tiborc. Én ezt az ünnepséget is már negyedszer látom. Nem hat meg, csak megijedek tőle egy kicsit. És persze sajnálom a derék túróevő fickókat, hogy egész éjjel vonatoztak a falujukból, aztán órákon át álltak a mellékutcákon, most meg oda kell csapniuk az elzsibbadt lábukat az aszfalthoz.

– Régen anyád is ünnepi lény volt, egyedül is úgy vonult, akár egy népünnepély vagy a katolikus búcsú. Aztán már nem olyan volt. Mintha az eksztázis után összerogyna hirtelen, kimegy belőle a levegő meg az ünnep, az apád emléke, s még a háború is. Olyan másnapos a kinézete. Ő is népviseletben jött ám. Álruhát vett, mint az ünneplők, nehogy felismerjék; igaz, hogy magyarost. A félelemnek nincs határa, abban egyenlőek vagyunk mind, nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül, ahogyan mostanság mondani szokták. Úgy állt odalent, a tornác alatt, mintha tojást hozott volna a szoknyája zsebében. Mi lesz, ha odaütök? Azt akarta, hogy megmentsem. Most én jól mondom, kis Tiborc?

– Akkortájt én is kicsit rongyoskásan jártam, kis Tiborc, mert az volt a népviselet – folytatta Jenő bácsi, és kuncogott hozzá. – Politikai trükk volt, naná. Nem egészséges feltűnni, soha. Róza naftalinba tette a régi szép ruhámat, és én a kerti nadrágomban parádéztam, mintha belőlem is akkor frissiben lett volna úr. Persze mindenki tudta az igazságot, ők is... Csakhogy én rendes voltam velük. Az ember megtanulja, hogyan kell. Az egész környéken én voltam az egyedüli jegyző, akit meghagytak a hivatalában. Na persze, akkor ott már megint nem volt határ, nem volt ott semmi se, ugyanazt ettük. De én vállaltam mindent. Ki tudja, milyen marha került volna a helyembe. Gondoltam, segíthetek a fajtámon. Persze mehettem volna én is Magyarországra a többivel, koldusnak. Ott azt mondták ránk, cigányok vagyunk. Levélben, messziről szerettek.

– Anyádnak ott is megvolt a helye, ő mindenhova odaülik, csakis azért maradt, mert hazavárta az apádat. Legszívesebben azt mondtam volna neki, szedje a motyóját meg téged, utazzon át egy sószállítmánnyal. Sót vittek meg lisztet az élelmesebb fickók, én adtam ki nekik a fals engedélyeket. Csakhogy én szerettem a mamádat, öcsi, nem mondhattam, hogy menjen. Még az is lehet, hogy feljelentem, ha szökni akar – ki tudja, mi van az emberben? Aztán úgyis kimentettem volna. Kimentettem így is. De nagyon elment volna...

Magában beszélt már, ügyet sem vetett az egyre gyakoribb vásárlókra, kiszolgálta őket, és mondta, mondta a történetét. Egyedül én értettem, pedig én se akartam. Fejemre húztam a pokrócot, de azon át is hallottam, és csupa szürkét láttam.

– Nem hiszed el – mondta Jenő bácsi –, de még az is jó volt, hogy ilyen kicsi maradtam. Nem nagyon vettek komolyan, azaz nem hitték, hogy veszélyes lehetek. Fájt a szívein, de bohóckodtam nekik, hadd röhögjenek. Olyan csökevényféle voltam, tudod. Ezekkel is elmentem a gőzfürdőbe, ha meghívtak, és aztán nyakig a vízben engem vittek a vállukon, mint valami kis fővezért, néha még dobáltak is egymásnak. Hol kifogtak, hol nem, és én visítottam. Róza néni tekenőjében tanultam meg tűrni, hogy fogdossanak, pedig az csak a szerelemkor jó. Na, mindegy.

– Mindenféle igazolásokat adtunk ki, hogy ez a fickó ekkor és ekkor itt volt, vagy éppenséggel, hogy nem volt itt – mert, ugye, a hely számít meg az idő, nem az, amit tettünk és gondoltunk, mert azt mindig meg lehet magyarázni ilyen vagy olyan helyről. Hol ezt kellett bizonyítani, hol azt. Attól függ, ki kérdezte. Nahát, ez az ember nem mondta azt, amivel vádolják, amaz meg kiáltva mondta; tudod, hogy megy ez. Több a szó, mint a cselekedet, a szó adva van bennünk.

– Néha azért mégis fel kellett áldozni közülük egyet-egyet, másként nem lett volna hitele az embernek, és azt mégsem lehetett mondani, hogy éppenséggel mindenki ártatlan volt. Szempont kérdése ez is, persze. Bonyolult dolog ezzel: hogy ki ártatlan, ki bűnös. Valahogy úgy néz ki, mintha meg lenne szabva a bűnösök száma a világon, de hogy kik férnek be ebbe a keretbe, az más kérdés. Azt a keretet mindig fel kellett tölteni, s a mamád éppen belefért volna. Ha másért nem, pusztán a neve miatt.

– A mamád meg nem tett egyebet, csak szenvedett. Bűn lehet az is. Mert hát, aki az ellenség sorsa miatt szenved, az maga is ellenség, nem? Na, ne kacagj rajtam, öcsi, inkább figyelj. A bűn nagysága azonos a földön, csak éppen állandóan újra el kell osztani. Erre valók a háborúk. Azok után a bűnt is fejadagolták. Csak hát kevés emberre több jut belőle, és mi akkor már újra kevesen voltunk ott. Ember még kevesebb, mint asszony, és éppen a háborúk miatt. Érted? Az ember ráadásul úgy érzi néha, hogy ki kell kérnie a maga részét. El kell követnie valamit, amiért aztán kijár neki a bűnből a fejadag. A katolikusok is valami ilyesmire tanítanak – hát nem? A bűn arányos eloszlása a lényeg, ugye?

Kiszolgált valakit a pultnál, és elmondták egymásnak a szokásos szellemességeket, nevettek. Megpróbáltam szundítani közben, ám Jenő bácsi bohóckodó kecskehangja mindegyre bejött a kartonfüggöny mögé.

– Én már akkor is ezt hittem, mert katolikusnak születtem, aztán abbahagytam – mondta. – Lehet, hogy nem hittem még, csak éreztem. Egykutya. Ha Istenhez imádkozol, áhítatot érzel, vagy talán dühöt. Pont mint mikor tőrkéssel elvágod az ujjadat. Érzel valamit, egyáltalán, s az már valami. A mamád iránt én is ilyesfélét éreztem, amikor néztem: mintha a vérem folyna. Annyira nem idevaló volt, Tiborc! Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen volt a két alakjában, egyedül én akartam helyet szorítani neki valahol.

– Apád egyetlen dologban tévedett. Elkényeztette a szépségével, és ugyanakkor megalázta, még azzal is, hogy kényeztette.  Ilyesmi történik a népünnepélyeken meg a búcsújárásokkor is. A népek minden szépet megkapnak, de nehezen viselik. Női világ ez, Tiborc. A papád szintén mindent megadott neki, ami egy nőnek kell, és ettől azt hitte, más nőhöz is eljárhat, ha ennek megvan mindene. Nem nőkhöz járt, én azt hiszem, hanem beszélgetni, például a világról, vagy vadakat lőni, ellenségeket. Vannak dolgok, amiket a férfiak rém férfiasnak hisznek, és már azt is nagyra tartják, hogy el mernek menni valahova, egyedül. Seregesen még jobb, nem igaz? Elfoghatják egymás elől a szelet. Miközben mindenkit anya szült ebben a női világban, nincsenek is benne ellenségek, csak esetleg határok.

– Én nem vadásztam, nem is politizáltam tulajdonképpen, de nem akartam egyedül lenni sem. Én csak hittem ebben–  abban, és féltem egy kicsit.

Újabb vásárló érkezett, és nyilván őrültnek nézte Jenő bácsit, aki tovább beszélt maga elé, egy érthetetlen nyelven, mintha álmodna, miközben a cigarettákat felmutatta, és besöpörte a pénzt. Hidegen csörögtek az érmék, és megtörténhetett, hogy Jenő bácsi egyszerre csak megijedt, hogy tényleg egy magában beszélő őrült képe jelenik meg az idegen retináján vagy a pult tükröző üveglapján; elhallgatott. Pedig akkor én már hallani akartam. Most már könnyebb volt, mert nem a mamáról beszélt; és persze nem tudtam még, hogy mára virradóra eltűnt a mama, ahogyan annyi más ember.

– Tibi! – kiáltotta, de úgy, hogy attól kimentem a kartonfüggöny mögül. Az a sötétkék ruhás férfi a pult előtt nem kért semmit, csak bámult. Aztán mégis kérdezett valamit, amire Jenő bácsi válaszolt, és azt én is megértettem. Azt mondta a kékruhásnak, hogy a fia vagyok, és torokgyulladással fekszem. Meghalt mindenkim, azért lábadozom itt, a trafikban, mert nincs, aki vigyázzon rám. Talán azt is mondta, hogy mi ketten görögök vagyunk, ide menekült szabadságharcosok. Tény,  hogy így a csököttsége holmi harci sérülésnek hatott, és megfordult a fejemben: hátha valóban ez az igazság. Sok csonkabonka görögöt ismertem, aki a hazájában egy aknamezőn át próbált elmenekülni, egy áruló pedig megsúgta az ellenségnek, hol a főkapcsoló. Ők akkor már mind azon a mezőn jártak.

– Tibi – mondta Jenő bácsi, még mindig túlságosan harsányan ahhoz képest, hogy ott álltam mellette –, oszlásnak indult az ünnepség, kinyitottak a kocsmák. Csípd nyakon azt az üveget. Két decentót kérj bele. Rád néznek, máris tudják, mit akarsz. Ha meg nem, akkor mutogass.

A sötétkék vásárló megnyugodott, sőt talán el is érzékenyült az előbbi szövegtől és a családias párbeszédünktől, mert meg akarta simogatni a fejemet. Aztán kiment, de mégsem nyugodhatott meg teljesen, vagy nem szokta meg az ünneplő öltönyét, és attól volt zavarban. Egy fél dinnyét cipelt, s a csepegő belét szorította zakójára, a hóna alá, amikor rágyújtott. A dinnye leve a kabát szövetén mind a zsebébe folyt, biztosan péppé áztatta benne a régebbi dohányport, feltéve, hogy a kék vevő ezelőtt is viselte a gálaruháját, ami nem biztos. Mert azért semmi sem egészen az. Jenő bácsi lapos flaskája is köptető-szörpös üveg volt valamikor.

– Indulj, Tibikém – mondta. – Kezd elhagyni az erőm.

– Előbb mondja el.

– Az anyádat? Már elmeséltem.

– És aztán anya elhozott ide engem, hogy legyen mit egyek. Maga meg olyan jó, hogy enni ad – mondtam.

– Az éhség csak egy nagy alibi, Tibi. A mamád ott nem maradhatott. A törvény előtt vallott, s ezt nem bocsátották meg neki a falusiak. Hiába, hogy igazat mondott. Mind meghaltak, akiknek igazuk volt. Az apád is csak azért maradt meg, mert menet közben megtanult hazudni egy kicsit. Anyád a bíró előtt állt, s ezt bűnnek tartják. Éppen csak ezt sem lehet elmagyarázni senkinek, ahogy azt sem, hogy a háborúban parancsra álltunk erre vagy arra az oldalra, sőt az Isten színe elé is. Hát úgy! Kapd az üveget, és sipirc!

A kocsma tele volt már emberrel, mititej – és dohányfüsttel. A felvonulás alatt lehúzott roló mögött ittak, két rendőr társaságában, akik fogasra akasztották a gumibotjukat. Ha kimennek, máris állhatnak be a sorba, s vonulhatnak a tribün felé egy-egy nyeles fényképpel, úgyhogy inkább slibovicát fizettek a rendőröknek, akiket egymás közt pulykának neveztek. Nem tudom, miért, nem volt éppen annyira vörös a gusájuk, ha feldühödtek.

Ebben a kocsmában is sokat beszéltek, Jenő bácsi itt szok–  hatta meg. A falunkban, ahonnan vonattal, busszal, majd megint vonattal idejöttem, ilyen hangmagasságnál már bicskák bújtak elő a vasárnapi nadrágokból, bár ott is többnyire csak hadonásztak vele, várták, amíg valaki kicsavarja a kezükből. Néha késett az illető, így aztán oda-odaszúrtak, nemegyszer találtak is. Itt veszekedésnek ható társalgásuk végeztével fröcs–  csöt vagy sört fizettek egymásnak. Jenő bácsi is következmények nélkül mondta a magáét, nem voltak titkos fegyverei. Bár lehet, hogy éppen ellenkezőleg: olyannyira titkosak voltak, észre sem vette az ember, amikor megsebezte velük, csak később kezdett el fájni.

A trikóinges csapos most is rám akarta tenni a kezét, akárcsak hétköznaponként. Úgyhogy a kétdecis köptetős-üveget egyensúlyoztam fejemen, amikor a söntéshez léptem, csakis azt foghatta meg, nem engem. Mondta is, hogy milyen mókásak ezek a magyarok, vidám élet lehet ott, ahol élnek.

– Ti mind ismeritek egymást, ugye? – kérdezte, és én vonogattam a vállam. – Egy ezredben szolgáltatok, nem igaz?

– Mi görögök vagyunk – feleltem, persze hiába.

A csapszékből kilépve húztam az időt, előbb fagylaltot vettem magamnak, aztán főtt kukoricát. Jenő bácsi eközben biztosan leizzadt a trafikban a türelmetlenségtől és a szomjúságtól.

A trafikban Gogu állt. Kék rövidnadrág s az apja fehér inge volt rajta, a nyakában vörös kendő, bogra kötve. Tüskehaját is megmosták valami lavórban, de ha nem, akkor is: fényesen tapadt a fejére, akár az igazolványképeken. Az hittem, olyan tükörben nézi magát, amelyikben mást lát önmaga helyett, és talán ettől olyan tétova.

– Azt hittem, picinyem – mondta Jenő bácsi –, hogy meg is ittad a snapszomat. Úgy itt hagytál, mint Szent Pál a nemzeti többséget. ..

Gogu váratlanul elindult, megkerülte a pultot, és bement a kartonfüggöny mögé. Biztosan a még mindig meleg helyemre feküdt, és hozzám hasonlóan megpróbálta elképzelni, milyen lehet mindaz, amiről mesélnek nekünk, éppen ezért hagytam magának. Minden elállítódott ezen a délelőttön, mint mikor a távcsőben megkettőződik a kép, hogy beleszédül az ember.

– Én most elmegyek – mondta Jenő bácsi. – Róza mama zűrözik, pedig nem szokása. Picinyem, tartsd a frontot. Nem zárhatok be, még szabotázsnak hinnék. Ünnepekkor kibújik a szög a zsákból. És csak hogy tudd: Jules bácsi nagy disznó volt mindig, de most már kakál is. Maradj itt, én majd rendet teremtek, amire hazaérsz. Gogule! – kiáltotta.

Gogu szeppenten jött elő, mint ki puhára főtt azon az ágyon. Nem sokat pihent az ünnepség után, nyomban ideszalajtották, és talán ő sem tudta, hol van éppen. Hozzám nem szólt, az biztos, holmi fontos küldetésben járt, egyéb nem érdekelte, vagy nem bírt egyszerre kétfelé figyelni.

– Te csak várd meg itt az apádat, hátha tényleg bejön – mondta nekem Jenő bácsi. – Aztán zárd be a boltot, tudod, hogyan kell. Bármit kérnek, te csak mondd, hogy nincs, azt úgyis megszokták. Nincs: nu ávem.

Aztán elmentek. Ott maradt az üres trafik, benne én. Olyan nagyon messze. Az elképzelt kajüt, hajója nélkül, újra úszott, talán a Duna-csatornán, és én kapitánykodhattam volna, de csak mutogattam a vásárlóknak, hogy nincsen, nincsen, nincsen, azért mégsem szabotáltam. Lengettem láthatatlan zászlóimat, védtem az elhagyott dolgokat, és vártam az apámat. Sejtettem, hogy nem illene ide, tehát nem is érkezhet meg. Nem is vártam nagyon, csak egy kicsit. Mindegy, úgyse tudtam, mit mondjak neki.

Anya viszont eljött. Csöndesen, óvatosan jött, gyűrött ruhában, mint ki nem tudja, merre jár és mire lépik így ünnepség után.

– Mi tetszik? – kérdeztem tőle a pult mögül. Először járt a trafikban, fel sem foghattam, hogyan talált ide. Tulajdonképpen mindenhol, az egész világban először járt: mint aláaknázott gyümölcsöskertben, virágos kalappal a fején. Számára az egész város veszélyes, mégis szép terep volt, nem tudta, kinek szóljon, kibe kapaszkodjon, ha megszédül hirtelen. – Mivel szolgálhatok?

Anyanyelvén kérdeztem az anyámat, mégsem válaszolt. Kipróbálta rajtam a szép szemét, nézett csupán. Csodálatos volt a szeme; kék, és néha éppen úgy elhalványult, akár az ég a távcsőben, a ragyogó pontok is megjelentek benne.

– Jenő ideges? – kérdezte bele a félhomályba, mintha nem látna engem a csudálatos szemével. Talán az elmúlt éjszakát látta a trafikban is, amelyikből hiányzott nekünk.

– Az aput megtaláltad? – kérdeztem én.

– Aput? – Ezt is úgy mondta, mintha soha nem beszélt volna róla, és most egyszerre eszébe jut. – Ő csinált kurvát belőlem.

– Ott hátul van ágy – mondtam. – Lefekhetsz. Bement, és abból a kuckóból mondta tovább.

– Nagyfiú vagy, hallhatod az egészet. Jenő nem ér hozzám,  mert nem hagyom. Térden állva sírt, hogy vele egy szobában háljak, hadd lássa a mamája s a Róza mama, hadd sápadjanak. Hogy ő egy férfi! A földön alszik, az ágyam előtt, mint egy kutya, még nyüszít is álmában. Azt hiszed te, hagyom, hogy megmásszon egy ilyen kis hernyó? Tegnap aztán nem bírtam tovább, és jártam egyet. Megjártam magam.

Szóval ezért jött, ezt akarta elmondani, ki tudja, mióta már. De miért ennyire durván, és miért éppen itt? A közlés maga is eléggé otromba volt, vagy csak túlságosan sokáig készült rá ez az asszony, és így megerjedt benne. Az éjszakája ennél is csúnyább lehetett, ahhoz képest számára talán enyhének hatott ez a régi rútság. Vagy talán mindegy volt neki, semmi nem számított már.

Mint ki egy nagy térre jut ki, ahonnan kis papírzászlóikat, virágaikat, hulladékaikat maguk után hagyva mostanra kivonultak az ünneplők, egyedül volt, és olyannyira szabad, azt se tudta, merre fusson. Az első emberbe belekapaszkodott volna, de úgy, hogy leszakítja róla a ruhát; és talán éppen én voltam az. Azt is elfelejtette most, hogy gyerek vagyok, és éppen az övé. Egyedül saját kétségbeesése érdekelte. Nem látott, azt sem hallotta, hogy megkérdezem tőle:

– Visszamegyünk? Visszamegyünk?

Azt hittem, elaludt, nem kérdeztem rá újra, nem mondtam el, hova szeretnék visszajutni: abba a nagy, félhomályos házba, a macskák közé, vagy a fényes faluba. A falu napfénnyel és hóval világított.

Végül mégiscsak benéztem hozzá, a dívány sarkában, félig ülő helyzetben aludt. Olyan volt, mint az égetőkemencéből kiszedett agyagkancsó: forró bőre feszes, és mégis érdes. Éppen csak az ajkát rontották el: mint mikor a kancsó száján felhólyagzik a máz. Sok ilyen edényt égettek ki ott, ahova el akartam menni.

– Adj egy kis vizet – szólalt meg –, ki kell mosnom a számat. Fürödnöm is kellene. Gyere ide, szagolj meg. Mit érzel?

A melegét éreztem csupán, és enyhe kutyaszagot.

– Kutya? – kérdezte, és nevetett. – Ám legyen. Jobb a macskabűznél, hidd el nekem, Tibi. De neked azért rossz lehet.

Ott ingott fejem a mellénél, megfogta, magához szorította, húsába nyomódott az orrom. Csodálatos volt mégis, egy nő volt, és az enyém. Szívesen megfulladtam volna ott, a két melle között, ha sokáig tartja a fejemet, mert ahhoz is fáradt volt, hogy a kezét elvette volna. De elengedett, még lökött is rajtam egy kicsit.

– Hozz vizet, a fenébe – mondta. – Nehogy meghaljak itt neked. És ma ne érj hozzám.

A kartonfüggöny előtt csörömpöltem a cinvödörrel, a zománcos csanakkal, amikor eszembe jutott, hogy most olyan az anyám, akár egy meleg kályha, amelyre a fejadagonként kapott ételek égtek rá, ha végül mégis kifutottak, s oda veszett a java részük. A vödör a hideg dobkályhán állt ugyanis, amelyikben én száraz pereceket akartam tartalékolni, nőttömre.

Cukrot tettem a vizébe, a Jenő bácsi papírzacskójából. A legalsó polcon, tulajdonképpen az olajos padlón tartotta, lehet, hogy petróleumíze lett, mint mikor torokgyulladáshoz adnak cukrot az embernek, és talán megmászták a bogarak.

Anya visszaköpte a vizet a csuporba.

– Mit adsz te nekem? – kérdezte. – Meg akarsz mérgezni?

– Cukor – mondtam. – Tápláló.

Egyszeriben elsírta magát, és ezt nem kellett volna, mert elcsúnyult tőle. Bőre megereszkedett, kerek álla alatt újra megjelent a Jenő bácsi-féle vonal, a szépség helyén egy éles árok. Bennem meg felforrt a düh, hogy nem bírok segíteni rajta, akkor meg miért kell látnom?

– Menj haza, mama – mondtam.

– Hova?

– Menj haza.

– Hova haza?

Felpattant az ágyról, és kimerevedett, megfeszült szép dereka.

– Az apád – mondta. – Olyan vagy, mint az apád. Menj te is a francba, Tibi. Jó? Ne csináljátok ezt velem. Mi vagyok én?

Az a kegyetlen ránc az álla alól mintha egész kielégült és fáradt testén akadálytalanul végigszaladt volna, akár egy kéjgyilkos késének nyoma, csak éppen nem pirosság, és nem is hússzín bukkant ki, hanem egy pillanatra olyan színtelen űr, mint mikor felhasítanak egy léggömböt.

– Jó, akkor megyek én – mondtam. – Add ide a pénzemet, és visszautazom.

– Nincs pénzem. Nincs otthonom. Mi vagyok én nektek? Ezt már visította. Egy vásárló visszafordult az ajtóból, és lábát kapkodva eltűnt a forró aszfalton. Hogy eddig egy se jött! Megúszhattuk volna ezt az egészet, a hamis sikítozást, de még az őszinte sírást is.

– Bassza meg – mondtam. – Menj haza, ne kelts itt feltűnést. A végén mindannyiunkat bezárnak. Nemzeti ünnep van! Menj, és kérj tőlük bocsánatot.

Én mindenesetre kimentem a kuckóból, és beálltam a pult mögé.

A „berakatot” néztem, azon át a forgalomba került villamosokat, s a rudat fogó mozdulatlan embereket bennük, mint a fényképeken. Mélyre beszívtam a trafik szagát, jólesett a hűvöse.

– Adj egy villamosjegyet – mondta anyám a hátam mögül, csöndesen. – Elvégre ti azt is árultok a mostohaapáddal.

Kapott tőlem két jegyet, és elment. Vitte magát, a testét és a félelmeit. És én úgy szerettem akkor délben, ha kettő vagyok, atánaküldöm a másomat, hogy hazáig elkísérje. Láttam a házat,  kívülről, és láttam benne magamat. Nagy, szürke ház állt a futballpálya zöldje mellett, és anya mellékutcákon át tévelyegve haladt feléje. Ott vártam rá, az ebédlőben az egyik szívemmel. Jenő bácsi mellettem állt, és sós kenyeret evett. – Szeretem a mamádat – mondta tele szájjal –, de amikor rászóltam: Kuss! – elhallgatott.

Bezártam a trafikot, jól beletapostam a redőny lakatját az üregbe, amit kitúrt magának az aszfaltban. A villamosból, messziről újra láttam a nagy teret, éppen úgy hevertek rajta a gyűrött papírzászlók, tasakok, virágok és rudas jelszavak, ahogyan elképzeltem. Fölöslegesnek tartottam nézni, ezért hazamentem.

A konyha dugig volt frakkal és szmokinggal. Fekete nadrágok hevertek a kályhán, ezüsttel kivarrott és lüszterselyem fazonú kabátok az asztalon, mosatlan csészék között. A kredencen egy pár sárga cipő állt, a padlón összepöndörödött ingmellek hen–  geregtek, alig lehetett lépni tőlük. Mintha itt öltözött volna át minden hajdani férfi, aki negyedszázada ünnepelni járt, de most már nem mehet.

– A proletariátus nem veszíthet mást, csak az utolsó gatyáját – mondta Jenő bácsi. A kis szónoki emelvényszerű cipős polcon ült, az én ebédhelyemen. – Ez a nők napja, Tiborc, nem lehet beszélni velük.

Arról volt szó, hogy Róza néni felköltözött. Fogta magát s a holmiját, leverte a lakatot a padlás második piros ajtajáról, és leszórta ide a frakkokat, szmokingokat, azóta szellőztette ott fent a szagukat. Nem akart többé az ebédlői díványon aludni. Szomszédok lettek Ducu bácsival, aki eddig egyedül csattogtatta egy szál fogát, és borzolta a szőrt a hasán, ha unatkozott. Most majd ketten csinálják Róza nénivel.

Jenő bácsi egy frakkon ült, és röhögött.

A hallgatás és a beszéd után a történések fonákjukat mutatták nekem. Logikus volt ez így, de értelmetlen.

– Möszjő Jules – mondta Jenő bácsi, és borzolta a haját –, Jules tata, az atyamester. Az atyaisten. Itt őrzi a frakkját, amiben a fél országot árulta, és éppen a mi felünket, Tibi. De a frakkot, azt nem. Ebből a gardróbból megéltünk volna, ha kiporoljuk, és kihordjuk az ószerre, vagy be egy színházba, hadd játsz–  szanak grófot benne. Ott legalább a végén eléri a bosszú az osztályellenségeket.

Néztem a történelmi divatból kiment ünneplőket, végül meg is tapintottam. Az ezüstszálak a kabátfazonon hidegek voltak a kánikulában is. A sötét bélések egyszerűen hideglelős érzést keltettek. A macskák meg jártak-keltek az összecsavarodott ingmellek között, és Jenő bácsi megpróbált beléjük rúgni.

– A politikai kuplerájos! Ő közvetítette az úri ringyókat a francia diplomatáknak, potentátoknak, éveken át. Így nyerték meg maguknak a jóindulatukat, még az első háború előtt. Ágyban lőtték szét a mi hazánkat, picinyem. Fölöslegesen halt hősi halált az apád – mondta, összetévesztve a két háborút, és elfeledkezve az igazságról, apámat illetően. – Miért? Möszjő Jules-ért, picinyem? Hát nem látod, hogy Petain marsallhoz hasonlít? A rózsás pofikája, a szelíd, elhülyült nézése, a finom fehér haja... Csakhogy a marsall biztosan nem kap ekkora nyugdíjat mostanában, neki el kellett ám adnia a díszegyenruháját, hogy eltarthassa a bitangjait. Ez meg itt házi múzeumot rendez be a diplomata-álruháiból. Egy egész emeletet, pici! Egy palotát. Hogy legyen hol megkávéztatnia a kiérdemesült lotyóit... Az udvarhölgyeket! Az elit szex-alakulatot. Az ágycsaták obsitosait. Na, hoci a macskákat, picinyem, Tiborc. Ütött a bosszú órája.

Róza néniről nem esett több szó; mintha nem a manzárdszobába, hanem a mennybe ment volna fel, és az emlékét is magával viszi. Anyát nem láttam, Mária néni léggé vált, és nem volt ebéd. Mi ketten fogtuk és vittük a macskákat.

Jules bácsi ebéd után mindig felvette vörhenyes házikabátját, és kirakta szobájából a macskákat. Félt, hogy az arcára ülnek, miközben szundikál, és megfullad tőlük. Csöndesen hessegette ki a szürke dögöket, suttogott nekik valamit, talán franciául, úgy biztosan megértették, mert nem zavarták többé. Jules bácsi tehát elnyúlt az ágyon, a beszőnyegezett fal mellett, elrendezte magán a házikabátot, álla alatt a fehér sálat, és aludt egyet. Az erkélyre nyíló ablakot azonban nyitva hagyta, és mi négykézláb kimásztunk a cementre a macskákkal, az ablakon át beengedtünk neki egyet-egyet. Nagyokat röhögtünk, de közben befogtuk a szánkat, s olyankor éreztük tenyerünkön a macska–  szagot. Az öregúrnak lehetett valami huszonhatodik érzéke, amivel álmában is felfedezte az állatokat, talán éppen a félelem volt az az érzék, szervként beleépülve. Felkelt, kinyitotta az ajtót, és udvariasan kitessékelte a macskát. Már nem nyúlt hozzá a megmosott kezével.

– Egyszer hátha visszaüt neki a drága jó Guttman úr – mondta Jenő bácsi. – Mindig felszökik a vérnyomása, ha felkel az ágyból.

Nem éreztem kedvet a macskaeresztéshez, a padlásra mentem volna inkább. Ott történtek az igazi dolgok, és a kuckómért is aggódtam. A történések mindent szétdúlnak, a papírzászlókat, a pokrócokat, a frakkokat. A kuckómban lett volna jó, Árpáddal, Istvánnal és körben az erdővel. Talán a gombákat is látni tudtam volna, egyenként.

Odanyújtottam az első macskát, tenyeremről kétfelől lefolyt lágy hasa, és Jenő bácsi beengedte az ablakon.

– Itt ne hagyj – suttogta –, mert megbolondulok.

Olyan kicsi volt az erkélyre nyíló ablak alá kuporodva, mintha ő maga is egy megvert macska volna, vagy egy láda cukor. Arca elkeskenyedett, orra védtelenül meredt a vakvilágba. Szemét lehunyta, úgy hallgatózott befelé.

Ezt az embert mindenki becsapta, és most legszívesebben én is fellököm. A francia mostohaapja gyerekként tartotta, aztán mire ezt megszokta volna, elvonta tőle a pénzt; az anyja még az igazi apja nevét sem mondta meg neki, és Róza néni már nem mosdatta, nem nyomta vissza helyére a szomorúan lógó orrát; még anyám is a földön altatta. Jókat hazudtak neki, sőt helyette: hogy nem egészen kicsi, hogy övé a trafik, miközben Mária néni-nevére írták, s azt is csak Jules bácsi elévült és elismert érdemeiért; hogy szeretik. Pedig talán irtóztak tőle, amiért olyan kicsi, s haragudtak rá emiatt. Mintha tőle függött volna. A termetét is úgy kapta, mint a jegyzői hivatalát: véletlenül, szinte valaki más helyett. Sajnáltam volna, ha tudom.

A második macskáért már a levegőbe nyúlt: mégiscsak felmentem a padlásra, ott több volt számomra a hely. A régi meleg és szag fogadott, még nem hiányoztak belőle a frakkok, szmokingok, lakkcipők. A padlás önmagában is konzervatív tájék, faluhelyen a szalonnát azért tartják ott, ha van.

Feszítette a hőség a tetőt. A két piros ajtó zárva: mintha kiszippantották volna mögülük a levegőt, sőt Róza nénit és Ducu bácsit is, akik most talán a szabad égen szárnyalva kergették egymást, lobogott ruhájuk, a hajuk, s olyan messzire jártak már, a hegyek fölött, hogy távcsőmmel sem láthattam volna őket. De a távcső, a csillagágyú is abban a szobában volt, amelyikből ők kirepültek.

A kuckómban nem István vagy Árpád, nem is apám feküdt, ahogy az az imént elképzelt látványhoz illett volna, hanem maga Radu II., fekete dresszben, vattázott kapusnadrágban. Futballcipős lábait egymásba kulcsolva hevert, biciklisapkás feje alá dugta a labdákon és ökölvívómellkasokon edzett két kezét. Máris megszállta a por, látszott a szőrszálain. Izmai úgy sodródtak egymáson, amikor jöttömre megmozdult, akár a csatornacsövek, ha lecsúsztatják őket egy teherautóról az üzemudvar fövenyére.

– Sszt! – fújt egy forrót a forróságba, és ujját keresztben az ajkára tette, hogy jobban értsem. Majd hüvelyk– és mutató–  ujjaiból két kört formált a szeme előtt, jelezte, hogy figyel. Az első piros ajtót gukkerezte azon a barnás távcsövön, a saját húsán át.

– Rebel – mondta, és a piros ajtónak szegezte egyik vastag ujját. – Revizioniszt.

Hirtelen felállt, akár egy keljfeljancsi, ráadásul ingott egy kicsit, de ezt talán a délelőtti ital miatt. Nem volt éppen olyan magas, mint a pályán, viszont szélesebbnek látszott. A sapkája meg, akár egy fedő a forró fazékon, mozgott a fején.

– Tü gyetyi harasó – suttogta, mert mégiscsak valami közös nyelvet akart találni. – Pszt! – Ujját ismét szája elé emelte, s azt vártam, hogy beveszi a fogai közé, hiszen olyan lilák a bütykei, mintha egyfolytában rágta volna őket. De aztán eszembe jutott, hogy a kerítéssasok és a bokszolófejek törték ilyenre. Inkább a futballcipőjét néztem: egy sereg lyukat taposott már a porba a stoplikkal.

– Pszt! – lehelte ismét, mert nem tudott sokkal többet ennél. –  Sszt! Ducu kaputt. Kaputt. Hrss! – kiáltotta tompán, és torka előtt vízszintesen elrántotta a tenyerét. – Revizioniszt, kápitá–  liszt, kaputt. – Végül magasba dobált kezekkel elkezdett integetni, mint mikor véget ér a meccs, és nekem talán azt kellett volna kiáltanom: bravó! bravó!

De nem erről volt szó. Egymást keresztező karokkal csápolt, meszelte arca előtt a levegőt, mintha el akarná tüntetni belőle a nyomát, és egyre pisszegett. Háttal indult a lépcső felé, derékból elfacsarodva, csak úgy préselte ki magából a verítéket.  aztán kopogtak a stoplik a betonon. Egyetlen ajtó nem nyílt ki, hogy megnézte volna valaki, miféle kecskék járnak a folyosón. Mert olyan hangot adott a cipője.

Nekem meg ott maradt a kuckó, benne Radu II. testének nyoma a porban. Óvatosan a helyére feküdtem, de nagyobb volt nálam, szinte azt mutatta, mekkorára kell nőnöm, hogy mindenkit megverhessek, akit akarok. Addig méretkeztem, fészkelődtem, amíg összezavartam, elkentem a nyomokat, úgyhogy azután a piros ajtókat néztem csak Radu II. helyett, magamat nem.

Kitört köztünk a szeretet, gondoltam, és a szeretet mindig veszélyes, szétoldja, elgyöngíti s ezzel védtelenné teszi az embereket. Én is didergősen féltettem anyámat, és nem tudtam, hol van, mert előtte érkeztem haza a trafikból. Apámat képtelen voltam látni, a nagy hegyeket alig-alig; nem működött a képzeletem. Minden feloldódott a sárga, zsíros levegőben.

– Tibi!

Suttogó hang volt, lassan érkezett, és nyomában Mária néni jött.

– Bebújok melléd – lihegte, s már nyomakodott a sátor alá. –  Én is látni akarom, Tibi.

Leült a porba, a plédek homályába. A meleg vagy egyéb őt is fellazította, nem lett jobb tőle, csupán színesebb kicsit, a vonásai kevésbé élesek; szinte elkenődtek rajta. Arca megduzzadt, akár egy iszákosé, kitömte valami élvezet utóérzete.

– Hagyjál, na – mondta. – Meglátom én az ajtón át is. Ismerem én a nővéremet.

És tényleg, mereven nézte a piros ajtókat, mert azért még ő sem tudhatta, a frakkok helyén él-e most Róza néni, vagy az óraszíjak között, Ducu úrnál. Mindenesetre, most már Róza néninek is volt egy megfigyelője, nemcsak Ducu úrnak.

– Neki van igaza – mondta –, nem nekem, nem az anyádnak.  

Mert az anyád is csak a gyerekéért csinálja, ahogyan én, nem magáért. Így nincs benne sok öröm. Mondd meg neki, Tibi, te mondd meg neki, hogy nem éri meg az áldozatot. Én is idehoztam Jenőt, és most nézz meg minket! Nézz meg, ne félj.

Megmarkolta a karomat, és maga felé fordított, de nem én néztem őt, hanem ő engem. Hegyes állát felhúzott térdére támasztotta, úgy bámult, mint egy bokor alá húzódott parasztasszony a hangyákat, amint elvonszolnak egy kis gyíktetemet. Láttam rajta a szemem sarkából is, hogy valóban falusi asszony lehetett régebb, de aztán talán megfagyott ültében valahol, esetleg éppen egy bokor alatt, és már semmire sem volt jó ott, úgyhogy eljött úriasszonynak egy idegen városba.

– Látod? – kérdezte, pedig észrevehette volna, hogy nem nézek rá. – A te anyád szép legalább. Csakhogy az lesz belőle, ami én. Megmondjam, mi vagyok én most, Tibi?

– Ne tessék – mondtam.

– Könyörögjön az apádnak, ha kell. Mit számít az? Utóbb nem számít semmi se. Igyon marólúgot, és feküdjön le a küszöbére. Fogadjunk, hogy beengedik? Élje a maga életét, ne a tiédet, Tibi. Mondd meg ezt neki, jó?

Mindig másról beszéltek, mint amiről kellett volna, vagy amiről valójában akartak. Szörnyű szövedék lehetett bennük, bármelyik szálat húzta meg az ember, az egész kibomlott, és mindegyre elszakadt az a szál is. Ragacsos kis bánatok lógtak a végén. Mária néni is... Itt ült velem a padlás porában, az államelnökök és forradalmárok helyén, még a pongyoláját sem kímélte, amiben eddig a kávét szervírozta az udvarhölgyeknek, és beszélt, beszélt. Én meg tudtam már, az iskolából, hogy a „revizioniszt” halálos bűnt jelent, és ő mégsem Ducu bácsiról beszélt, pedig most ez minden bánatnál fontosabb. Felfogtam, hogy nekem nincs kinek beszélni, és nem mondom el neki: szóljon Róza néninek, az meg Ducu bácsinak, hogy meneküljön fel a hegyekbe, apámhoz. Cigarettát, gyufát vigyen csak, esetleg puliszkalisztet, sajtot, túrót kapnak a favágóktól is. Bármelyik esztenán teleehetik magukat ordával, bálmossal, csak tűrjék a birkaszagot.

Hiába mondtam volna bármit, Mária néni már nem hallgatott oda. Lejárt a délutáni műsora, indult aludni, előtte talán imádkozni egyet.

Késő délután volt, vagy már kora este. A hárslevelek még csillogtak, csak alattuk ült meg a homály. Nem ebédeltem aznap, igaz, hogy más sem. A hideg kályhán sötét ruhák hevertek, és Róza nénit még Mária néni sem látta a mindentudó szemével, a piros ajtó mögött, nemhogy én. Ducu bácsi nem jött elő, gyanútlanul ragasztotta az óraszíjakat, és arca bizonyosan szép sima volt az almától, amit a fejében tartott.

Mikor végre lementem a padlásról, kiderült, hogy Jenő bácsi sem mászkál négykézláb a teraszon. A házban csupán a macskák osontak, azok sem lelték a helyüket. Fáradtnak látszottak, talán mert túlságosan sokat jártak ki-be Jules bácsinál, mindegyre lekuporodtak, egymást nézték, beszélni viszont nem tudtak, még ha akartak volna is.

Az emeleti ablakból megpillantottam Gogut, az ő padlásuk ablakában. Almát eresztett le a járdára, a régi terve szerint: végre dróthuzalon. Megkívántam az almát, és lementem. A kidőlt kerítés fölött Radu II.-re lehetett látni: újra edzette magát, öklözte a kapufát, szaladt, mintha soha nem találkozott volna velem.

Gogu úgy rángatta dróton az almát, akár egy bábut, csakhogy az utcán csend volt, a meleggel együtt az emberek is elhúzódtak, rajtam kívül senkit nem csábított az alma. Gogu ügyet sem vetett rám, talán utólag megalázónak tartotta futárszerepét a trafikban, az én trafikosmunkámat vagy egyebet. Vagy mintha valami gonosz dolgot tudott volna rólam, akár azt, hogy betegség támadott meg belülről, titkos fegyverekkel. Felhúzta az almát, mire odaértem. Mire pedig feljutottam a padlásra, már tele volt vele a szája. Ez amolyan padlásra járó nap volt, azért mentem fel hozzá.

– Tudod, hol az én apám? – kérdeztem tőle, de persze nemhogy nem tudta, nem is értette, ezért aztán úgy tett, mintha nem hallaná. – Az én apám egy malomban van, messze, Erdélyben, Albert bácsiéknál. A malom persze csak álcázás. Oda te soha nem fogsz feljutni, Gogule. Te hinni sem tudod, hogy létezik olyan hely. Be is tojnál a klottgatyádba, ha meglátnád, olyan szép. Az elején még én is féltem tőle egy kicsit. Oda egyedül kell menni, és útközben úgy érzi az ember, nem jut el sehová. De aztán, ha már aludtál egyet kint a fák alatt, már nem félsz tőle többé. Ott mindenki bátor, aki egyszer mert kint aludni az erdőben. Éppen csak odamenni nem lehet mindenkinek. Nőket például egyáltalán nem engednek be. Merthogy azok a holdtól függnek, tudod. A férfiak meg semmitől. A férfiak magukban járnak, és mindenki köszön mindenkinek. Egyebet nemigen beszélnek. Úgyis tudnak mindent.

Biztos voltam benne, hogy így van. Ez volt az én szövedékem, a mesebeli gomolyag, amely letekeredett utánam, bármerre mentem, és mindig visszataláltam, bárhová. Ha a titkos okok eltérítenek, ez akkor is hazavezet.

– Apa ott van, ő kibírta egyedül. Nem félt a fáktól, sem a madárkiáltásoktól éjszaka. Ott most már este van – mondtam, és láttam is magam előtt, ahogy a hegyek árnyéka rávetül a völgyre. Olyan a homály, akár a fenyőerdők közepén vagy a patak zúgója mélyén, hűvösen dereng. Csak éppen elmondani nem tudtam. És minek is? Itt még elfeküdve ragyogott a síksági napfény, mindent felnagyított, aminek a háta mögé került. – Én is megyek, amint összegyűlik a pénzem – mondtam. – Ne félj, téged nem foglak bántani, ha egyszer lejövök a hegyről. Szervusz, Gogule. Lehet, hogy többé nem látjuk egymást.

Nézte feléje nyújtott kezemet, aztán mondott valamit. Intett közben, hogy várjak. Jobb kezére csévélte a drótot, azt figyelte egy darabig, én meg nem tudtam hova tenni a kezemet. Aztán Gogu mégis a fél almát nyújtotta felém, benne a foga nyomaival, nem egyebet.

Végül kezét is megfogtam, és éreztem rajta a drótot. Furcsa volt, de jólesett. Jó lett volna érteni az ő történetét is, hiszen neki is volt egy biztosan, különféle titkos okokkal és bonyolult következményekkel.

– Szervusz – mondta, és meglepetésemre ajkára tette egy ujját, akár nálunk Radu II., rázta a sörtés fejét. – Radu mondta. – Radu nu! Nyet! Radu szoldát. Radu nyet hárásó.

Tehát ő is tudta azt, amit én kiderítettem, és most nemcsak az almát adta ide, hanem egy titkát is.

– Hárásó – mondtam –, pányimáju. Szervusz. Szpászivá. Azt már semmilyen nyelven nem tudtam elmondani neki,  hogy majd átadom apámnak az információt, ha eljutok hozzá. Jó tudni, ki kicsoda, sőt hasznos lehet. Egyedül annak örvendtem, hogy még a közlése előtt megígértem neki, nem fogom bántani, ha arra kerülne a sor. Akkor más volt; most úgy nézett volna ki, mintha hálából tenném, vagy őt is beszerveztem volna. Fogtam a fél almát, s a lépcsőn lefelé menet megettem. Viszolyogtam Gogu fogainak helyétől, de gondoltam, kötelességem megenni az almát.

Az este úgy érkezett, mintha éppen történne valami, egy csöndes esemény. Éhes voltam, álmos – ez történt velem. A várakozás is történésként zajlik. De senki nem jött, anya sem. Ha legalább nagyon messze lett volna! Csakhogy itt volt a házban, éreztem, és nem mertem elaludni, nehogy álmomban nyisson rám, ő nézzen, és én ne tudjam, milyennek lát.

Legrosszabb mégis az volt, hogy nem tudtam elképzelni a völgyet, a malmot és benne apámat. Külön-külön úsztak, lebegtek a tárgyak, alakok, azokkal is történt valami, és biztos voltam benne: baj éri őket. Az ágyban ülve hallgatóztam, reccsent valami, koppant. Nem lehetett a halott ember a hintaszéken, sem a hatlábú kutya, a padláson most valóságos emberek éltek, az államfők biztosan elmenekültek a tengerentúlra.

Az események, bármilyen titkosak, vagy ellenkezőleg, bármennyire nyilvánvalóak legyenek, szétzilálják a valóságot, miközben egybe kellene tartaniuk egy cél érdekében, még ha ismeretlen is az. Úgy, ahogyan a vonat visz majd engem valami felé, mindenféle emberek ülnek a fülkében, és a tájat sem lehet látni, mindegyre darabokra szakadozik. Lehet, hogy ugyanazon az állomáson szállunk le mindannyian, és nehéz bakancsban, degeszre tömött hátizsákkal gyalogolunk fel, a völgy felé, esőben vagy ködben. Majd megkérdezem tőlük, mit akarnak, merre mennek, de csak miután felértünk az erdőbe. Akkor már nem leszünk háromnál többen, annyi szent.

Ezzel aludtam el, ezt azért mégis láttam, többet aztán semmit, álmot sem.

– Egyél. Jules bácsi meghalt – mondta a mama.

Ezzel ébredtem. Inkább a tea csillogására. Fahéjas tejbegríz párolgott ezüstkanálon a szájam előtt. Az ezüstkanálról végre elhittem, hogy Jules bácsi meghalt, mert eddig csak pléhkanállal ettem. A titkos fegyverek elsültek tehát, olyan hangtalanul, fel sem ébredtem közben, és Jules bácsi nem létezett többé. De akkor hol volt?

Ha túlságosan sok dolog történik egyszerre, az olyan, mintha egyetlenegy történne. „Hosszú betegségnek halál a vége” – valahogy így. Ezt mondhatta volna anyám, vagy inkább Róza néni. Jenő csak annyit mondott, de azt a szobában, ahol reggeliztek:

– Tiborcom, először is eltakarítjuk innen a cicamicákat, még mielőtt velünk is végeznek, mint a gazdijukkal. Mert ezek olyan állatok ám. Már a középkorban féltek tőlük. S hát most nem agyvérzést okoztak szegény Jules möszjőnek?

– Ne légy ízléstelen – mondta Mária néni, ismét olyan előkelően, hogy attól a fia lecsapta az evőeszközt, és kirohant. Hallatszott a fürdőszoba ajtajának csapódása, aztán Jenő bácsi hüppögése. Most ő állt a fürdővíz felett, ahogyan régebben én. Nem mertem volna megérinteni, mint régen, hogy vigasztaljam, talán nem is engedte volna.

A többiek tovább ették a reggelit. Az ebédlőben, és csupa ezüsttel! Margarint, „sztálinvajat” kentek fekete kenyérre Solingen acéllal.

– Bizony, a történelem is csupa ízléstelenség – mondta Mária néni, és erre mindenki felkapta a fejét. Ezt nem nézték ki belőle, talán még Ducu bácsi sem. Róza néni csak bámult, mint ki nem tudja, hol okosodott meg így egyszerre a nővére. Ők is lejöttek a padlásról, ettek, de nem beszéltek, nem néztek se egymásra, se senkire, csak annyi látszott rajtuk, hogy másra gondolnak, s néhány új ruhadarab. – Vlad Ţepes is karóba húzást nézett ebéd közben – mondta Mária néni. – Az egyik felszabadító katona meg a bakancszsírt kente a kenyérre, láttam.

Róza néni, úgy látszik, mégsem bírta tovább.

– Mária! – szólalt meg olyan szelíden, ahogyan az egy halottas házba illik. – Ne hagyd, hogy megzavarjon a bánat, Mari.

Ezután már csak ettek, és rém elegánsak voltak mindahányan, főként Ducu bácsi Jules möszjő szaténlampaszos fekete nadrágjában, sárga cipővel. Azzal rugdalta az asztal lábát, de azért nem nagyon. Cuppogva rágott, és minden harapásnál kint rekedt szájából az egy szál foga; de aztán rácsúsztatta az ajakát.

Anya behozta a teáskannát egy fogantyús fatálcán. Az asztalon nem volt hely a kannának, a mama tétován tartotta a tálcát, éppen a fejem felett, és nem mertem megszólítani, nehogy felsikítson vagy valami más kétségbeesett dolgot tegyen, és a nyakamba döntse a forró teát. A többiek ettek vagy csak nézegették az evőeszközöket, egyedül Róza néni alatt nyikordult meg a szék. Csöndesen kibújtam a tálca alól, megkerültem az asztalt, félrehúztam közepéről az üvegfedelű ezüst vajtartót, odább toltam a kenyereskosarat.

– Ide tedd, mama – mondtam. – És vedd le a kötényedet, gyere, egyél.

Anya leállította a kannát, és szótlanul elindult kifelé.

– Máskor hozz alátétet – szólt utána Mária néni. – Ez damasztabrosz, nem? Most aztán moshatjuk. A furnér is feljön a melegtől.

A mama kiment, Jenő bácsi viszont bejött. Hatalmas frakkban érkezett, vállán lekerekedve, lazán lógott a szárnyas kabát, szinte a földet söpörte, a nadrágszára felgyűrődött klaffogó lakkcipőjén. Előrelendítette a tenyerét, és sokáig ott tartotta maga előtt a sűrű levegőben.

– Picinyem, népek, konferenciák – szónokolta. – A térképen a nagy piros folt mi vagyunk. A kék, a sárga s a többi szín csupán kis sziget. Azok nem mi vagyunk, de ők a mieink. Ők mi leszünk. Madames et messieures, a kékek a magyarok. De látják, piros szinte az egész. A hegytetők is pirosra vannak festve, az összes zergék meg güzük, s az egyéb ilyen népség, katonaság. Mintha a király is kétezernégyszáz méter magasságban trónolna. Ebből is látható, hölgyeim és uraim, hogy a kékek...

– Jenő! – szólt rá az anyja, és Ducu bácsi felé bökött a kiskanállal. Ducu bácsi azonban nevetett, foga hősi emlékműként állt a szájában.

– Jó, jó – mondta Ducu bácsi. – Ravasz.

Jenő bácsiból ettől egyszerre kiment a tartás, mintha a frakk kanavászna hirtelen elázott volna. Megfordult és kiügetett a konyhába, anyámhoz. Biztosan nyomban ledobta rémítő gönceit.

– Jó, jó – ismételgette Ducu bácsi az ócska diplomatanadrágban. – Tudja, tudja. Polityiká jeszt polityiká. Ő csinálta volna így a térképet, ha lehet, a primár. A jegyzőké.

Mondta tovább is, felszabadulva, boldogan, vajas szájjal, pedig Róza néni már teljes súlyával az ajtófélfának dőlve állt, indulásra készen. Bizonyára a fogorvoshoz akarta vinni Ducu bácsit, aki végre elhallgatott, lesöpörte Jules möszjő nadrágjáról a kenyérmorzsákat, és vele ment, kézenfogva.

Én Jules möszjőhöz mentem, megálltam felette, és nem hallottam semmit. Ugyanabban a vörhenyes házikabátban feküdt az ágyban. Az erkélyablakon át eddig is ilyennek látszott, éppen csak az álla nem volt felkötve a lioni kendőnek nevezett fehér–  sállal. Megérintettem: puha volt, mint egy telesírt párna, amit kiraktak szellőzni. Rózsaszín arcán sokáig látszott az ujjam nyoma, én meg nem tudtam, mit kezdjek az ujjammal, úgyhogy jó ideig a zsebemben tartottam. Ennyi volt az egész.

És a macskák, persze. Mind ott ültek, a perzsaszőnyegen, a csempekályha előtt, fent a széles képkereteken, az éjjeliszekrényen a lámpa mellett, mely még mindig égett. Az ágyba egyik sem merészkedett, Jules bácsi egyedül feküdt.

Aztán egyik macska mégiscsak elindult, és sejtettem, merre tart: Jules bácsi arca felé. Megfogtam és elsasszéztam vele az ablak felé. Ez is fordítva volt: eddig mi raktuk be a macskákat az ablakon, melyen túl most kéklett az ég, ameddig ellátszott a házak között; a szélei felé sárgult. A macska furcsán hideg volt, csupa szőr, és fáradtan nyulánkozott, hogy megkarmoljon. Nagyot lendítettem rajta, túlrepült az erkély mellvédjén, de nem hallottam a puffanását odalent. Lehet, hogy a bokrokra esett, a tölcséres virágok közé.

A fürdőszobában megmostam a kezemet, és megnéztem magam a tükörben. Nem változtam.

Időközben megjöttek újra, odamerészkedtek az udvarhölgyek. Csoportosan topogtak az ajtó előtt, amikor a csengetésre kinyitottunk nekik; csak Elzász-Lotaringia néni hiányzott közülük. Merevek voltak, udvariasak, csöndesek és nagyon magabiztosak. Jöttek, egyszerűen. Retiküllel mindahányan. Jules möszjőt akarták látni a halottas ágyán, és nem is mondták, hogy ezt akarják, csupán úgy várakoztak a még mindig macskaszagú folyosón, hogy be kellett engedni őket. Átvonultak a működésképtelen konyhán, a kurta folyosón a fürdőszoba előtt, ahol még ki se hűlt egészen a kölnis víz a kádban, be a leszőnyegezett falú szobába. Ott aztán megálltak, nem is lett volna hova menniük tovább, hacsak ki nem szállnak az ablakon. Suhogott sötét ruhájuk, ők maguk is suttogtak ezt-azt, de nem nekünk, egymásnak.

– Kettő-null – mondtam magamnak, meg a távoli Radu II.-nek. – Meg vagyunk verve, picinyem.

Az udvarhölgyek Jules bácsi ágya körül álltak és remegtek. Mintha saját merev vázukhoz verődtek volna a lágyabb részeik. Ilyen bonyolult a mozdulatlanság is – ahogyan az udvarhölgyek állták körül és szinte ünnepelték Jules urat, aki ott feküdt nekik, védtelenül. Nem őrizték már a macskái sem.

Az udvarhölgyek vékony sárga gyertyákat szedtek elő jobb napokat látott retikülükből, és ingó lángokat gyújtottak. Feküdt Jules möszjő, a vörhenyes házikabátjában, csupa égő faggyú vagy sztearin között, abban a bonyolult mozdulatlanságban, látszott tetőtől talpig.

A sárga gyertyák fényesen lobogtak, pedig napos nappal volt még.

Olyan nagyon készen volt minden, és semmi sem hatott igazinak.

VI.

A láthatatlanul messzi hegyek felől halkan szivárgott be az ősz a városba, onnan a házunkba. Minden mozdulat úgy csengett benne, mint a szőnyegre ejtett kristálypohár. A poharak egyébként kezdtek eltünedezni a házból. Az ezüstök is fogyatkoztak. A frakkoknak egyszerűen nyoma veszett, éppen olyan észrevétlenül, akár a macskáknak.

A levegő nagyokat ingott, mint egy kiállítás vászonpannója, melyre életnagyságú színes festményeket akasztottak, lehullt róla egy-egy kép, tárgy, végül Elzász-Lotaringia udvarhölgy is a szomszédban. Egy kedd reggel nem kelt fel az ágyból, hogy tejeskávét kotyvasszon magának a folyosói gyorsfőzőn. Goguék elfoglalták az egész emeletet. Az udvarhölgyeknek – jutott eszembe egy délután – sem férjük, sem gyerekük nem volt, vagy másutt éltek, nem láttam őket, csak helyettük egy-egy furcsa bélyegű levélborítékot. Tengerek is érkeztek így felragasztva, meg királyok.

Az esőfelhők még a hegyek fölött kószáltak; később érkeznek le ide. Én már ott éltem a felhők alatt, éreztem, hogy megtelik cipőm nedves fenyőtűkkel, átázik az ingem, hideg gallérja megmegérinti a tarkómat. Naponta kétszer váltottam ruhát. Anyám meg is kérdezte:

– Szerelmes vagy, hogy ennyit öltözöl? – Nem sokkal többet kérdezett és beszélt velem egész ősszel; nekem sem volt kettőnél több ruhám, elfértek egy szék támláján. Anya naphosszat a konyhában tett-vett, főzött, és sikálta a repedt cementpadlót, aztán feladta a reggelit, ebédet, vacsorát, Jenő bácsi időnként cukrot, tejet hozott a trafikból jövet, olyankor uzsonnáztak az ebédlőben. De az udvarhölgyek nem jöttek vissza. Róza néni és Ducu úr volt Mária nagysád közönsége. Csudálatos dolgokat mesélt nekik.

A padláson hűvösre fordult az idő, a parkettázott mosókonyhában hevertem. Láttam, amint a hegyek között, ahova vágytam, egy agyagos ösvényen megállt az esővíz, és a gumicsizmatalpak elcsúszott recéinek nyomát. A tisztásokon elfeküdt a durva szálú havasi fű, messzire világítottak belőle az őzlábgombák elpuhult kalapjai. A fák törzsén lecsurgott az eső, az alsó ágak tövétől induló sötét csíkokat hagyott. A gombák és az avar illata beszorult a fák közé.

Két tisztáson át lehetett eljutni a malomig. Az elsőn elfeketedett zsindelyű szénacsináló boronaház állt. Ajtaját ravasz szerkentyűkkel, furcsa kallantyúkkal zárták be, de a hiúban meg lehetett aludni. A széna átnedvesedett, hűvösen csúszott tenyerünk alatt, de aztán melegen ránk fülledt, amikor belefeküdtünk.

Sanyi doktor arrább húzta a zsákját.

– Ülj le – mondta, és billegett szájában a cigaretta. – Szusszanunk egyet.

Hallatszott, ahogy a zsindelytetőt karistolják a fenyőágak. A deszkafal hézagain zöldesszürke fénycsíkok érkeztek, a padláson egymásba olvadtak, színük elváltozott. Sárgás derengésben ültünk Sanyi doktorral, lábunk lüktetett a gyaloglástól. Elkezdte kifűzni a bilgericsizmáját, nehezen csúszott a ringlikben az átázott szíj, Sanyi doktor nyögött az erőlködéstől.

– Segíts már – mondta –, meg kell igazítanom a kapcámat. Kölyökkoromban elhasítottam a bütykömet egy baltával. Most nyomja.

Hátamat a deszkapalánknak vetettem, megmarkoltam a csizma orrát, sarkát, elkezdtem húzni. Sanyi doktor felém csúszott a szénán, orrán-száján dőlt a cigarettafüst, ahogy lihegett.

– Markos gyerek vagy, hallod-e – mondta, amikor végül kezébe adtam a csizmát.

– Akkor ad nekem is egy szivart?

– Találsz a zsákban. A bal zsebben keresd.

Kicsatoltam a bal zsebet, Sanyi doktor közben a kapcáját lengette, aztán visszacsavarta a lábára. Nem mondtam neki, hogy eldobtam a Nitroglicerin nevű üvegét, amit a zsákban találtam, mert estig kerestette volna velem a szénában. Ültünk és cigarettáztunk a sárgás derengésben.

– Jó, mi? – kérdezte. – Szívd mélyen tüdőre. Engedd el magad.

Egyedül voltunk a világon. Éppen csak hagyni kellett, hogy egyedül legyünk, és kiélesedett érzékeinkkel sem figyelni semmire. Dobhártyámon éreztem a szél hűvösét.

– Ide figyelj, fiam – szólalt meg Sanyi doktor –, mondani akarok neked valamit. Ne említsd apádnak a pisztolyát. Van neki elég baja anélkül is. Elmúlt negyvenéves. Egyébként, szerintem megfeledkezett róla. Jó, hogy elvitted, netán még eszébe jutna valami régi marhaság. Fiatalon az ember fegyverre vágyik. Meg amikor már nagyon öreg lesz. A kettő között megvédi magát másképpen is. Kitaláltunk már erre százféle hazugságot. De hát, ki ellen védené magát, fiam? Nincs nekünk ellenségünk más az öregségen kívül. Vágd fel egy ember hasát, egyforma gyomrot, májat találsz románban, magyarban, franciában, még egy négerben is. Régi érv ez, tudom, nem is merném elmondani egy szószékről. Kiröhögnének, mert ők is annyit mondták már, és annyiszor megcáfolták ugyanők. Gondolj az örökbe fogadott gyerekekre, a bitangokra bizony. Olyan nyelvre taníthatod őket, amilyenre akarod, függetlenül attól, miféle volt az anyjuk, apjuk. Nem is nagyon fontosak. Mi meg itt mindenféle határokon vitatkozunk, apai, anyai jogon. Nincs más határ, csak a testünk és az idő – mondta Sanyi doktor. – Hidd el, hogy egyszer még én is meghalok.

Fújt a szél, gyertyalángokként inogtatta a fenyőgallyak bolyhos végeit. A másik tisztáson, fennebb, egy ugyanilyen borona–  házban, mint amelyikben Sanyi doktorral feküdtem és ahonnan oda gondoltam, talán ott hevertek már a többiek. Férfiak mind, talán sebesültek. Cigarettázni sem mertek, mert az kilométerekre ellátszik, és elfogyott már a lőszerük. Magára ették a juhsajtot, kiszáradt tőle a szájuk. Bekecsük csípősen büdös, pont mint a juhtúró. Ilyenkor ők már bundakabátban jártak. A posztózekéknek még ennél is rosszabb szaga volt eső után. A fenyőké jobb, de alig érződik. A patakmosta agyag tiszta illata sem jut el hozzájuk.

Ilyen levegőben nyugodtan aludhatna az ember, úgy, hogy reggel föl se kel. A reggel pedig az esténél is szebb az erdőben. Igaz, reggel érkeznek fel a fenyvesbe a katonaszínű terepjárók, és akkor már nincs mit tenni. Az autókban sokan ülnek, csupa puskás alak. Aludja ki magát az ember legalább, amíg a vízi erőműhöz vezető úton odaérkeznek, mert aztán úgyse hagyják, hangszórókban kiabálnak, hogy adja meg magát.

– Harcolni meg minek? – kérdezte mellettem Sanyi doktor. – Élni kellene inkább. Mindegy az, hogy hívják a szülőföldedet, ugyanazok a fák állnak rajta, ugyanazok az emberek járkálnak, bújnak a fák alatt. Messziről nézve úgyse tudod megállapítani, miféle nemzetek. Már amíg fel nem hergelik őket, mert akkor aztán zászlókat lengetve jelzik, hogy mifélék, hogy ők mások. A mieink a kokárdát úgy viselték, mint célkört, a mellükön. Persze hogy odadurrant valaki. Naná! Nem a gazdáinkra kellene figyelnünk, fiam, hanem egymásra. Nem vagyunk mi kutyák, még ha elugatjuk is magunkat néha. Megesik, hogy jólesik. De mindegy az, úgyse érti senki. Akinek egy csepp esze van, nem is akarja megérteni, mert akkor ütnie kéne. Mi is úgy tettünk, mintha nem hallanánk őket, amikor előbb nyüszítettek, aztán ugattak. Uraknak hittük magunkat. Csakhogy nekünk egy csepp eszünk sem volt. Puskánk annál több, meg a dühünk is sok. Gőgös és kevély dolog mindkettő. A félelmünket kiabáltuk túl, azt hiszem: De csak álmomban hiszem. Lehet, hogy ébren nincs igazam. Ebben a dologban senkinek nincs igaza, mert mindenki győzni akar vele.

– Apa győzni fog – mondtam csendesen.

– Hát önmaga felett, az lehet – kacagott Sanyi doktor. – Tudod te, miért nem megyünk mi tovább innen, a felső házig? Megmondom neked, elég nagy vagy hozzá, szivarozol is. Hogy ne lásd az apád román asszonyát. Az asszonyát, egyszerűen. Annak is ott van az izéje, mint egy pápuának. Szavak nélkül megértik egymást. Estére az asszony hazamegy az urához, akkor aztán majd úgy ül apád az Albi úr malmában, mint egy szerzetes, a kezét megcsókolhatnád, hogyha engedi. Csak meg ne szagold.

Orromat kibélelte a szénaillat, nem volt alkalmas egyébre. A fenyő sem söpörte már tűleveleit a zsindelytetőről, elcsendesedett. Hevertünk békességben, és kellemesen sajgott minden porcikánk.

– Egyetlen dologra figyelj, amíg élsz, fiam – mondta Sanyi doktor. – Soha ne kérj jogokat senkitől. Ne harcolj, hanem élj. Úgyis elmúlik minden, kérvényeden lejár a határidő. A harcosok csak félemberek: egyedül az ellenségre figyelnek, nincs se erejük, se idejük mást látni. A maradék felük ugyan hősies, de nagyjából halott. Én kötözöm be őket, tudom. Te azt tudd és hidd, hogy megvannak a jogaid. Még ha elveszik is tőled: megvannak. Valahol. Benned. Viselheted, tudhatod. Szabadon csinálhatsz gyereket. Ne figyelj oda, magadra figyelj! Meg arra az asszonyra. Hallgasd, hogy jön-megy benned a vér. Az a legszebb, amikor az ember éjszaka hallja, hogy veri a vére a szívbillentyűit. De, hogyha jogokat meg életet kérsz, ki akarod küzdeni meg mifene, amikről a képviselőid szónokolnak: azzal elismered, hogy nincsenek jogaid, de szeretnéd, hogy legyenek, és másoktól várod, hogy megadják azt, ami úgyis a tiéd. Mintha visszakérnéd a kifolyt véred felét. Ne fogadd el, hogy kisebb vagy másoknál,  csak mert kevesebb a rokonod. Ne mondj le semmiről, se a nőkről, se a beszédről, se a jogaidról. Az életedről semmi áron. Egy életed van, és annak mindegy, milyen nyelven szólítja magához az Úristen, aki nincs. De mások kezére ne add. Ember vagy, Tibi.

Sanyi doktor fektében hátat fordított nekem, arcát szürkére festette a fény. A szénapadlás lassan elsötétedett. Fennebb, a völgyben már este volt.

– Ezek a jogok is – dünnyögte Sanyi doktor. – Ki határozza meg, mik azok és meddig érnek? Te csak élj, Tibi. Inkább úgy, mint a növény, ne úgy, mint a katona. A növénynek nincsenek jogai, mégis mindenütt ott van. És néha arra gondolj éjszakánként, hogy az állatoktól származunk. A szabad állatoktól. Én  alszom egyet, nem megyek tovább.

Ez csütörtök hajnalban történt. A mosókonyhában akkora csönd volt, hallhattam volna a szomszédos őrült üvöltését, de mostanra ő is belefáradt, és nyilván letépte már magáról az ünnepi fehér inget.

– Veled akarok aludni – mondta a mama. – Hagyod? Vékony hálóingben állt az ágyamnál, láttam két merev, barna mellbimbóját, és sima hasa alján a háromszögletű foltot.

– Húzódj bennebb, Tibi.

Bennebb hengeredtem az ágyban, aztán éreztem a fal szagát. Hátamon az ő melegét éreztem. Átvetette rajtam a lábát, úgy aludt el, mint ki így szokta meg másvalakivel. Engem messziről kerülgetett az álom, és féltem, hogy elvisz, akár egy nagy madár, aztán elejt, éppen a hegyek felett. Egyszer csak ott leszek, de nem bírok lábra állni, nézhetem fekve a körülöttem sündörgő vadakat, amíg szememre nem hull egy fenyőtű.

– Te vagy a legjobb férfi az életemben – mondta reggel a mama. – Nyugodtan aludtam végre.

Mosolygott, aztán újra ellett valahova. Gyönyörű, meleg képét ott hagyta a szememben, a vadak között. Szokása ellenére, déltájban ismét megjelent egy alumíniumlábassal, etetni akart. Lehet, kellett volna neki egy valódi ember, azt hiszem, azért akart felnevelni hirtelen. Bár talán csak szabadabban mozgott a lakásban, mióta nem fordult fel gyomra a macskaszagtól, és Róza nénibe sem botlott bele. Két folyosó volt a lakásban, de nagyon keskenyek.

Tankönyveket lapozgattam tizenegyig. Az egyik fedőlapjára barna medvét nyomtattak, és hős pionírokról, mozdonyokról lehetett volna olvasni benne, a mieinkhez hasonló betűket. Az első verset, amelyik felett a címer volt, nem értettem meg, de a másodikat igen: ősszel kezdődik az iskola, és az úttörők örvendenek neki. Az orosz tankönyvben Katyusa kiment a partra, pedig köd volt, igaz, hogy virágoztak az almafák. Egyszóval, ott tavasz van vagy egyéb, talán egy dal csupán, de az örökké.

– Vidd fel a lábast – mondta anyám, merthogy nem nekem hozta a rántott, hagymás csirkevért, hanem Ducu úrnak küldte volna fel a padlásra. – Hadd egyen szegény. Róza nem gilt, de erre az egyre rákapatta. Egyébként is, hazautazott. Két nap múlva majd idehozza a túrót, a paplanát és a hivatalos iratokat, hogy összeházasodhassanak. Tibi, kérdezd meg tőle, ha visszajut ide egyáltalán, hogy mi újság otthon. Csak úgy: hogy ityeg a figyeg, lezseren vagy udvariasan. Téged szeret, neked talán elmondja.

Nem mesélhettem el neki semmit Róza néniről, a vele töltött rémes éjszakámról, mert neki is lehetett olyan épp elég, úgyhogy felvittem a langyos lábast Ducunak.

A csóré matracon feküdt, cigarettázott. A padlón egymás hegyén-hátán hevertek a sárga, barna, fekete óraszíjak, nem látszott köztük a régi ösvény, ami éppen a barnáktól a sárgákig vezetett, aztán sehova, avagy a falig. Azon túl az okos őrült üvöltözött éjjel, ha felébredt, netán el se aludt.

A széttaposott szíjak körül elkenődött a ragasztó: mintha Ducu bácsi azokon táncolt volna egymagában, és most azért hever fáradtan a kórházinak látszó matracon. Itt is történt valami, aminek nem ismertem az okát, miközben nem is volt az olyan nagyon titokzatos.

– Leülj? – kérdezte halkan Ducu bácsi.

Letettem a lábast a padlóra, leültem a matrac szélére, és máris orrom alá került a térdem, megéreztem rajta a szagomat. Ducu bácsi meg azt mondta:

– Eddig Ducu úr volt egyedül, most el van hagyva, érted? Most rossz neki. Butaság, ugye? Ducu öreg. Jules möszjő is öreg. Feküszik a szobában, és kész. Egyszerre nincsen. – Elmosolyodott, ettől álla felcsúszott az orra alá. – Nincs nyugdíj többet, se Máriának, Jenőnek se. Neked se nincs nyugdíj. Ducu  úrnak van, sok van, pénzt kap Ducu, mert hős volt Ducu. Rózsikának is van tőle, vonatjegyet vegyen. Ne féljél, Ducu úr vesz neked margarint, halvát. A mamának is, hidd el, Jenőcskének is vesz, meglátod. Mert hanem a mama elmegyen, és te is elmegyei, és Jenő meghal, mint Jules möszjő, egyedül. Ezt megmondjad ott, a mamának. Ducu úr fizet reggelit, és az ebédért is ad pénzet. A Rózsika eszik nálatok, jó? Nem főz, csak ebédel. Megmondod?

– Meg – mondtam.

Hát ilyesmire gondolt itt magában, s talán Róza nénit öltöztette selyemruhába, képzeletben, azért táncolt az óraszíjakon, ha igen. Egyre vidámabb lett ott nekem, üres szájjal kacagott.

– Jól van, macska nincsen, nem eszik – mondta. Kacagott, de nem igazán, csak úgy, mint mikor a lefejezést játszottuk. Azt mondtam egyszer, király vagyok, felismertek rövidnadrágban is, s akár visszaállíthatnám egy órával az ebédlői nagyórát, ha úgy tetszik. Ducu bácsi erre elhúzta a tonettszéket az ablak elől, alája terítette a piros ingét, eléje térdeltetett, úgy, hogy az ülőkére szorult a mellkasom, a fejem pedig a támla alatt kibújt hátul.

– Gilotin – mondta. – Királynak volt, nincs feje.

Kacagott akkor is, de nem voltam megelégedve a kacagásával.

Kimentem a padlástérre, a porba, aznap készítettem el rozsdaszínű kuckómat. Most oda se mehettem volna: guggolt már benne Mária néni, feküdt Radu II., sírt az anyám, onnan cipelt le ölben Jenő bácsi, és a sátor alakban kifeszített pléd egyik oldalát is elsodorta. Fele maradt a kuckónak, ettől elcsúnyult. Visszamentem anyához, a konyhába, ahol ebédet főzött. Lógott a haja, így nem szerettem, mert azt akartam, hogy szép legyen.

Róza néni kedd reggel érkezett meg a hét éve csak álmában látott szülőfalujából, nagy ebédre való ételt hozott, mert nemcsak ilyen-olyan retyerutyájuk, hanem tyúkjuk is maradt még az egyik szomszédnál; bár inkább annak a régi tyúknak a felnőtt csibéje lehetett az. Elhozta, amit tudott. Volt egy kis hercehurca, hogy ki vágja le a tyúkot, anyám irtózott tőle, Róza néninek derogált, végül Jenő bácsi, trafikba menetel előtt, hajnalban rátaposott a két szárnyára, elnyisszantotta nyakát a minszki bicskámmal, és ott hagyta nekik a konyhacementen. Róza néni leforrázta, anyám feltrancsírozta, megfőzte-sütötte. A büdös forrázóvizet én öntöttem be a vécékagylóba, a tollak nem akartak lemenni a vízzel, egy emelettel lejjebb legalább, az államosított lakást kapott munkásokhoz. Aztán ebédeltünk az esti homályú szobában, annyi ezüsttel, amennyi soha nem volt nekünk, a damasztabrosz is csak Róza néni fogadására került elő. Úgy is ült az asztalnál, mint ki megérdemli.

– Zsigának hívják, Tibi, az apádat, vagy Imrének? – kérdezte Rózáné.

– Nem hívják – feleltem –, magától megy, ha akar.

– Ne szemtelenkedj, jó? Szépet akarok beszélni róla.

– Azt lehet – mondtam tele szájjal.

– Járt egy nagy fekete ember, valami Zsiga vagy Imre a szomszéd faluban, kollektivizálni. Vagy nem is. Azt mondta csak a népeknek, jobb, ha megcsinálják ők maguknak a kollektívet, önként, mert ha nem, mások csinálják meg nekik. És az micsoda különbség! Okos egy fekete ember volt, na. Felemás dolog ez, node ilyen az intelligencia. A népek erre fel belementek a dologba, a kollektívbe, java részük aláírta a belépési nyilatkozatot vagy micsodát, s felküldtek a tartományhoz. A párthoz, na. Azok meg majdnem megbolondultak az örömtől. Mert hát addig hiába szedték össze az embereket éjszakánként a fekete autóba, Luka László is hiába rakta ki a pisztolyát a szónoki emelvényre a maga szülőfalujában, hogy azzal ő majd megmutatja a reakciósoknak, nem lehetett bevinni ezeket sehogy se. Most meg itt volt nekik egy egész falu, mégpedig a püspök faluja. Díjat kaphattak volna érte valakitől, hogy milyen jól agitáltak, pedig ott nem csináltak semmit, másutt attól még éppen eleget. Ne mondjam el, jó? A végén még meghallja ez a focikapus.

– Jó – mondta Ducu úr. – Ne.

– Na, szóval kivonultak mind, s a községháza nagytermében elkezdték felavatni a kollektívet. Ott ült a veres asztalnál mindenki, éppen csak a fekete ember nem, s mondták, mondták, hogy milyen jó lesz a jövő. S hogy most már látszik, hogy a magyarok is demokratikusok, segíteni akarják ezt a hazát. Miközben itt nem is volt betervezve a kollektív gazdaság, mert ez hegyvidék, olyan meredek a szántó, támasztani kell a tehenet az eke előtt, hogy el ne dőljön, a traktort meg nem lehet kitámasztani. Azt még a szovjetek sem találták ki. De azért jó lesz a jövő. Van itt öntudat, hűség és minden. Csak ne lennének katolikusok. Ezek meg a teremben félrenyelték a nyálukat, ahogy ezt hallották. Hogy nekik nem is kellett volna beállani a közösbe, de most már benne vannak végleg, visszacsinálni nuku. Kilépési, nyilatkozat nem létezik, csak belépni lehet, ez egy olyan párt vagy micsoda. Kollektív, na. A fekete ember akkor már húzódott kifelé a teremből, pedig még az ünnepség elején tartottak, a plecsniket később osztogatták. Kapott is mindenki, aki elöl állt vagy a veres asztalnál ült. Szerintem a Zsiga vagy Imre ment és elásta magát.

– Haggyad már – mondta Ducu bácsi.

– A népek szemükbe húzták a kalapjukat, s mentek ők is kifelé, fogcsikorítva. Egy szavuk sem volt, vagyis éppen annyi volt nekik, mint a földjük. Közös, na. Szóval nem szóltak.

– De te mondod – mondta Mária néni.

– Én igen. Nekem annyi földem sincs, amit rám kaparjanak. Mondom tovább is.

– Jó – mondta Ducu bácsi.

– Ez a fekete ember, ez a Zsiga vagy Imre vadászni járt, azt beszélik.

– Imre – szóltam közbe. – Imrének hívják.

– Fegyveres volt, az a lényeg. Lehet, hogy vadakra váltotta ki az engedélyt, de igazándiból emberekre akart lőni. Te mit szólsz hozzá, Tibi?

Nem volt kedvem szólni, úgyhogy tartottam a számat és benne a lestyános csorbát, anya pedig, aki éppen behozta a makarónis tálat és a túrót, billent egyet a talpán, pont úgy, mint  egy elsőáldozó kislány, mielőtt letérdel az ostyaosztó pap elé, a tálcához, amit az álla alá tolnak a ministránsok, és közben rákacsintanak, merthogy osztálytársaik. Anyánál tényleg volt egy tálca, és éppen az álláig emelve tartotta. Mária néni keresztbe rakta az ezüstnyelű evőeszközöket a tányéron, mint aki nem kér többet enni. Ducu úr hallgatott, nem is volt hely összehuty–  tyant fejében a hangnak, Róza néni meg élvezte. Ő úgy tisztelte – a férfiakat, mintha mind hivatali fennebbvalói, a gazdái lennének, aztán befelé kacagott, hogyha lebuktak, mert azt élvezte leginkább. Hogyha kínozzák őket és hallgatnak.

– No – mondta a csöndben –, elkapták ezt a fekete Imrét egy nap a legények a falu felett, amikor erdőlni mentek. Többen jártak együtt, hogy megverhessék az erdészt, ha tilosba tévedtek volna, ahova akartak is, és rajta lesznek kapva. Ült a fekete Imre egy fa töviben, nézte a semmit. Úgy elvették a puskáját mellőle, mint lapáton a bakaszart a bokor mögül. Abban a mesében az illető félcsórén visszafordult, hogy lássa, mi jött ki belőle, elvégre az övé; és hát semmi se. Pedig ő elvégezte a dolgát. Az aztán az ijedelem! Az sincs, akinek szóljon, hogy ellopták a szart alóla, ami egyedül az ő tulajdona. A többiek meg röhögnek persze a bokorban.

– Rózsi! – szólt rá Mária néni. – Vigyázz, mit beszélsz, eszünk.

– Tudom – mondta Rózáné. – Nem felejtem el én, Mariskám. Mindig eszembejuttatod. Nohát...

– Beszéljed – csattant fel Ducu bácsi parancsoló hangja. – Él az ember?

Anya közben letette a makarónit az asztalra, és a dívány sarkába rogyva figyelt a két nagy szemével. Inkább engem nézett, mint Róza nénit, aki hátravetette magát a székben, fejea támlához koccant, és egyszeriben elindultak a könnyei, mintha nagyon megütötte volna magát. Bőségesen sírt, mintha életében először tenné, és talán éppen ez történt vele ott a szemünk láttára.

– Megfogták az Imrét – szipogta.

– És felhasították – sipította Mária néni magas hangon, csak néztem, honnan jön ki belőle. – Kimetszették a szép szívét! Férfihalál. Úgy a jó. Lefogadom, hogy boldog volt ez a Zsiga, mert beteljesedett a végzete, és éppen úgy, ahogyan elképzelte. Körben a rengeteg kemény legény, és ő egyedül... Mondd már!  

– Megkötözték – mondta Róza néni –, volt náluk kötél bőven, lánc is, mert hiszen fáért mentek. Aztán összehordtak az ágakat, hogy most megégetik. Máglyán. Legyen vértanú, ha úgy esik jól neki! Elvégre ő is új istent szolgált, akiről senki se tudja, hol lakik. A fekete ember meg egy szót se szólt, azt mondják. A legények fél napon át cipelték a rőzsét, hogy kilegyen a rakás, gyantás ágakat raktak közibe, de ez az Imre szót se szólt egész idő alatt. Pedig még viccelődtek is vele: berakták a vadásztöltényeit a máglyába, hogy majd szép tűzijátékot rendezzenek alatta, és mondták neki, hogy örvendjen, elvégre katolikus felesége volt, s az biztosan élvezné a megégetést, a mártíriumot, mert úgyis azon nőtt fel, biztosan szűz maradt mellette, hiszen utána se engedett magához senkit, nem volt rákapatva az örömre. Meg ilyesmi. Ez az Imre meg meredten ült a rücskös fa töviben, gúzsban. Állítólag a legényeknek egyre nagyobb kedve kerekedett, és már mindenfélét kitaláltak, amit a hittanórán tanultak a vértanúkról, és borzasztóan ordítoztak egymásnak. Szerintem az erdőpásztor is messze elfutott, pedig tilosban voltak. De aztán kezdtek elfáradni. Mire kész lett a rakás, máielment az a nagy kedvük. Délre járhatott az idő, biztosan megemlítek addigra a legények. Felállították mindenesetre a farakásra a fekete embert, s elkezdték a gyufát keresni, mert addigra az is elfogyott, annyit szivaroztak idegességükben. Az meg csak állt a rozsén, még szerencse, hogy odakötözték egy rúdhoz, mert ha nem, eldől. Nagyon kivette már erejét a napsütés. Szó meg egy se. Délire a legények is elcsendesedtek, csak nézték, hogy áll ez ott fenn, ferdén, megkötözve. Tényleg úgy, mint egy vértanú a szentképeken. Mire fel, egyszerre megszólalt. – Hülyék – azt mondta. Ahhoz képest, hogy az ő életéről volt szó éppen... Vagy már nem akarta...

– Hülyék, azt mondta? – kérdezett bele Mária néni. – Istenem! Miért nem mondta azt, hogy szereti őket? Értük hal meg.  És a saját legszebb vétkéért, ami egy tévedés volt! Hát nem egy Jézus Krisztust akartak azok?

– Nem – szólalt meg a mama, a hangjára találva. – Nem egy Jézus Krisztus volt, nekem elhiheted.

Olyan büszkén ült a dívány sarkában, mint egy isten özvegye. Kifeszítette szép derekát, gerince árkába simult a ruhája, és úgy elrendeződött az arca: egy idegen szépség, egy nedvekkel teli lüktető asszony viselhette volna, akin még a címlapfotókon is érződik a meleg, ami télen is megvédi egyedül az ágyban, és aki mindent képes túlélni, mindaddig, amíg évek múlva vissza nem talál régi alakjához, akkor újra kivirul. Ilyen lehetett anyám lánykorában, és most újra olyan lett.

– Végül – mondta Róza néni – nem a máglyára tették, hanem alája.

– U! – nyögött fel Ducu bácsi. – Ohé!

– Befektették egy vízmosásba, csak úgy né, összekötözve. Igaz, hogy gallyakat terítettek alája, nehogy felhűljön, aztán elkezdték ráhordani a fát, amit délelőtt összeszedtek. Ráment a délutánjuk. Nem hagyhatták abba, ha egyszer elkezdték s egy napjukba tellett a dolog. Sötétedés előtt úgyse mehettek le a hegyről. Odaraktak hat szekér fát, amit ellophattak volna, aztán üres szekerekkel hazamentek. Azt se vették észre a faluban és főleg a milícián, hogy semmijük sincsen, mert azt sem akarták észrevenni addig, ha lopták a fát. Nohát, ezt a fekete Imrét két nap múlva találta meg az erdőkerülő, addig úgy kiáltozott, mint a bagoly éjszaka. De addigra már szétment a veséje a hidegtől meg a víztől, ami aláfolyt, mert közben esett az eső, azt mondják. Az avarban felül sok a hideg, alul meg a meleg. Az idegesség sem nagyon használt neki. Most a kórházban pumpálják belé a vért, hogy egyebet ne mondjak.

– Ezek már meghalni sem tudnak tisztességesen – mondta Mária néni. – Nem férfiak ezek.

– Nem hagyják – mondta Ducu úr. – Csak megverik, nem hagyják – és kitátotta a száját, amennyire bírta, mutatta a sötétséget benne, és abban egyetlen fogát.

Mária néni utálkozva elfordult, nagyjából az ablak irányába, Róza néni meg hirtelen felütötte élettársa állát, csak úgy koppant.

– Ezek nem szigurancások voltak, ezek a mi legényeink mondta. – Maga tartsa a száját, jó?

Anya akkor borzasztóan felkacagott. Egyre kacagott, s a többiek döbbenten, némán várták, hogy elmagyarázza, miért. Egyetlen szót sem vetett nekik. „Nem szabad mindent megmagyarázni – jutott eszembe Jenő bácsi ostoba oktatása a trafikban. – Hagyd csak, hogy titokzatos okok, fegyverek suvaszszanak be a gödörbe. Ha elmondod, csúf lesz. És mit is lehetne mondani?”

– Szájharmonikázzon egyet ezeknek, Ducu úr – mondta a mama, amikor végre abbahagyta a kacagást. – Hadd élvezzék ki végedesdevégig.

Az egészben volt valami színpadias, Ducu bácsi éppen ezért meghatódott tőle.

– Szegény szép asszony – mondta –, szegény – és telerakta száját makarónival, talán azért, hogy ne kelljen többet mondania.

– Tibi – fordult felém a mama, és én nem tudtam hova lenni –, ne egyél többet. Csomagolj! Beteglátogatóba megyünk. Hazamegyünk, kisfiam. Felápoljuk azt a Zsigát vagy Imrét, bárki legyen. Messziről is tetszik nekem.

Egy szívem volt, az is megállt. Értettem nyomban: apa a betegágyban nem tud majd visszaszólni, sem a kedveskedésre, sem a vádaskodásra, hagynia kell, hogy fogdossák, lemossák a testét és megborotválják. Összecsippentik orra alatt az ajka cakkjait, hogy kifeszüljön betegség alatt megereszkedett bőre, s majd húzogatják rajta a kést. Ilyesmire vágyott talán anya, biztosan ettől kacagott, amikor Ducu úr makarónival teli lágy arca eléje idézte a látványt. Hát, nyert a mama végül, azt mondhatta volna, hogy „kiböjtölte”.

Fonák tanulság, de igaz lehet, hogy nem kell tenni semmit az életünkért, minden elrendeződik magától, egyszer csak felénk fordítja a vágyott oldalát. Közben azt beszélünk, ami tetszik.

– Van ez tovább is – szólalt meg Róza néni. – Nemhogy kitüntetést nem kapott ez a hittérítő Imre, hanem most kivizsgálják. Nem tud elszámolni a puskájával. Mert igaz, hogy be volt jelentve egy, csakhogy annak nem stimmel a száma. Másféle fegyvert találtak mellette a máglyán. Sőt van egy vallomás a bíróságon arról, hogy pisztolya is volt neki. Azt egyáltalán nem lelik. És azt a vallomást – na, ki? – a volt felesége írta. Róza néni nem anyára nézett, ahogyan kellett volna, a cukortartóra bámult ki a kövér vörös fejhúsából. – Ugyebár, a nőcinek gyakorlata van már a bíróságon, tudja, mit kell nekik vallani.

– Nem igaz – mondta a mama. – Nem írtam le semmit. Neki írtam két levelet, azokra se válaszolt.

– Hát akkor – mondta Mária néni, rekedten a hosszú hallgatástól, és befelé szívta a levegőt –, hát menj, és vond vissza.

– Nincs, amit visszavonjak.

– Jó, azt mondasz, amit akarsz.

– Megyek is – mondta a mama. – Örülhetsz. Visszaviszem nekik azt az idióta pisztolyt, legyenek boldogok vele. Hol van Jenő?

Jenő bácsi ekkor előlépett. Talán a homályos alkóvban hallgatózott megint, hátha mondanak róla valami rosszat.

Lehetett ezeknek holmi éjjeliszekrényben, ruháskosárban dugdosott színdarabjuk, a megfelelő számú másolattal, amiből éjszakánként betanultak egy-egy részletet, hogy másnap eljátsszák nekem. Mindig végszóra jöttek és mentek, mozdulataikban gyakran több volt az értelem, mint a szövegükben. Ahogy anya a lesodort kalapját fogja egy határ menti faluban, Jenő bácsi meg a borotvát a trafikban, ahogy Róza néni a kibontott keblét a szobámban, és Ducu úr az óraszíjakat, Jules möszjő a macskák hasát... Ahogy a mama integet, régen, valahol, ahogy Jenő bácsi négykézláb áll a körhinta padlatán, és Ökörfejű Ion nyelve kilóg, ahogy Róza néni bakancsot takarít a konyhaasztalon, Ducu úr pedig beszívja az arcát, Gogu kezére csévéli a drótot, ElzászLotaringia madám feláll a székből, hogy megölelje a törpét azon az első fontos napon... Valami másra gondoltak közben.

Számomra a látvány volt igazi ebben a történetben.

Az egész rejtelem nyilván csak egy ismeretlen rendszert követő rendezésből eredt, aminek logikája, célja egyaránt különbözött a miénktől, bár saját játékunk törvényeit sem tudtuk. Eszerint a titkos okokat kulisszákra festették, semmi több, és nem voltak ijesztőek, csupán idegenek és mesterségesek.

Lehetséges, hogy abban a „nagy házban” a felvonulási tér mögött tervezték el az egészet nekünk: hogy miképpen kell viselkednünk ebédnél és halálesetkor, a trafikban és álmunkban. A szomszédos őrült éppen arról üvöltözött éjszaka, hogy valamilyen központból sugározzák a fejét, azért zavarodnak össze benne a gondolatok. Ez történhetett a mi műkedvelő tragédiánkkal is. A délutáni hosszú csendben azt vártuk talán mindvégig, hogy végül beavat egy kiküldött vendég rendező – esetleg Radu II. –, s akkor jobban tesszük a dolgunkat, őszintébben játsszuk a szerepünket mi is, az összes olyan elemi megnyilvánulásokkal, mint a sírás és a kacagás.

Úgyhogy, anyának arra a kérdésére: – Hol van Jenő? – a felsőbb rendezés szerint most Jenő bácsi lépett a színre, ama elnagyoltan felfestett okokkal a háta mögött. Délcegre kihúzta magát tőlük, mintha felsértenék a lapockáját, arca kifeszült,  mintha hátulról fújnák fejébe a forró levegőt, ami egyszerre kiszakadt belőle elöl, a száján.

– Maga nem megy innen sehova – mondta. – Nem lehetséges, hogy ne szeressen engem, elvégre én szeretem magát. Olyan sok idő eltelt! Megszokhatott volna legalább.

„Ezt tedd össze”, mondtam magamnak.

– Esküszöm, nem nyúlok magához – mondta Jenő bácsi –, meg sem érintem, de maradjon itt. Külön szobában alhat, elpusztult végre a vénember.

– Milyen házasság lesz az? – kérdezte a mama. Ezt tényleg meg kellett kérdeznie, szerintem is.

Eddig minden érthető volt, vagy majdnem. De nem hiszem, hogy bárhol előírták Jenő bácsinak, hogy arcára csapja két tenyerét, és könnyeket szivárogtasson ki az ujjai között, az orra melletti két árokban. Miközben éppen ezt tette. Állt az ebédlő közepén, egy szakadt pléden, mert a perzsaszőnyeget már eladták alóla, és sírt. Csendesen, szinte meggyőződésből csinálta.

Szinte elkeseredtem, amiért nem tudom igazán szánni ezt a Jenő bácsit. Csakhogy én boldog voltam, hogy hazamegyünk, kitisztult fejem a sóvárgástól, s mintha megfordított távcsövön át láttam volna a jelenetet.

Igen ám, de a mama sem előírásszerűen viselkedett. Odament Jenőhöz a recsegő tölgyparketten, és megcsókolta. Nem az arcát, hanem az arcára tapasztott keze fejét.

– Megköszönöm magának – mondta. – E kisgyerek nevében is hálás vagyok, mert megmentett bennünket. De most vissza kell mennünk.

Nem ezt kellett volna mondania, mert erre Jenő bácsinak megvolt a válasza.

– Enni adtam maguknak – suttogta. – Maguknak itt az otthonuk.

– Jenő kérem – mondta a mama –, mi nem tehetünk róla.

Mi többiek csak álltunk, Mária néni is kiemelkedett a székéből. Kívülről nézve, ha teszem azt Gogu leskelődik a padlásablakból, nyilván ostobán tettük-vettük üres kezünket, és próbáltunk megfogni valamit, tereltük tekintetünket az evőeszközök, bőrszékek vagy éppen a kezünk felé, mindenképpen el a szoba közepén egybeolvadt párról.

Jenő bácsi talán soha nem érezte ilyen közelről anyám melegét. Hagyta hát, hogy fogja a fejét, simogatásától egyenesen erőre kapott.

– Hol a pisztolyom? – kérdezte.

Róza nénitől kérdezte ezt, az ujjai és anyám egész szép teste mögül, úgyhogy kissé elhalt a hangja. Amúgy is fulladtan beszélt.

– Eldugtam vagy leadtam a milícián – mondta Rózáné. Nem gyerekek kezébe való. Ne keresd, Jenci.

Most Ducu bácsi mozdult egyet, váratlanul, pedig neki nem sok köze volt az egészhez, statisztált csupán.

– Nekem, Ducu úrnak... – kezdte, és önmagára mutatott a cigarettájával, de Rózáné megmarkolta a karját és megrázta. – Jó – mondta Ducu úr. – Lehet, nem.

Ezzel vége is lehetett volna az érzelmes nagyjelenetnek, de nem ért véget. Más volt a rendezés.

– Ne vigye el a gyereket – mondta Jenő bácsi a mamának. Ő szeret engem legalább. Nekem mindent elmondott a trafikban.

Én kellett volna, hogy megmozduljak vagy megszólaljak most, de egyiket se bírtam, úgyhogy Mária néni mondta neki:

– Feküdj le, ha rosszul érzed magad.

– A díványra vagy a szőnyegre? – kérdezte Jenő bácsi, és félrelökte a mamát, aki olyan természetes mozdulattal lépett el, mintha a ruhafogas felé indulna az úti kabátjáért. – Feküdjem, mint Jules möszjő, amíg meghalok? Én se merjek kijönni a szobámból, nehogy engem is felfaljanak? Tartsak házőrző macskákat? Játsszam a beteget?

– Oda fekszel, ahova tetszik – mondta Mária néni. – Úgyis rád hagyom az egészet.

– Mikor? Na, mikor?

– Bírd ki. Nem kell sokáig várnod.

Azt mondta neki, amit az anyák szoktak általában, ha elveszítik a reményüket, azzal együtt a hangjukat is, és ettől úgy megdöbbentem, utólag sem hittem el semmit abból, amivel anyám engem biztatott százszor: bírd ki, Tibi! Mert akkor, az elején, ő sem tudta, mit tegyen, tehát mondott valamit, amit nem érthetek. Ez is olyan másoktól eltervezett, éppen ezért valószerűtlen mondatnak hatott most: „Nem kell sokáig vár–  nod.” Persze, gondoltam, úgyis megjönnek az idegen rendezők, Radu II. és társai a Dinamótól, aztán minden a helyére kerül.

Ott álltam én, Tibi, az asztal mellett, az ünnepi ebéd makarónis romjai fölött, és legszívesebben kilépek a képből, messziről integetek.

– Tudod te, hogyan kell megszabadulni tőlünk – mondta Mária néni. – Én türelemmel kivárom. Velem az én Istenem. A férjemet is addig gyűlölted, amíg...

– Ne kend rám ezt is – mondta Jenő bácsi. – Nekem ő apám volt. Jobb híján, persze. Mindig a maradékot kapom. De ennem adott legalább. Az elején franciául is meg akart tanítani. Mert nekünk még a politikusaink sem tudtak franciául a béketárgyalásokon. Én elleshettem volna tőle a csíziót.

– Éppen te?

– Azt mondta: mindegy, hova tartozol, ülj a fenekeden, lehetsz spanyol vagy francia, úgyis minden másképpen lesz, mint ahogy elképzeled. Úgyhogy elmentem trafikosnak. Helyetted, mama. De ő legalább nagyember volt, még ha átaludta is a fél történelmet. Mit csinált volna itt egyebet? Felhordja a szenet a pincéből, ahogyan én? A nagy szélhámosokat is tisztelni kell ám, nemcsak a nemzeti hősöket. Legyünk már egyszer nagyok valamiben, az Istenért, ne pusztuljunk el egy trafikban. S akkor jön az a mese, hogy én kicsi voltam, még főjegyzőnek is.

– Sok emberen segítettél, Jenő – szólt közbe Róza néni, mert most nyilván neki kellett megszólalnia. – Hidd el nekem. Rengeteg ember hálás neked odahaza.

– Persze, merthogy kerülhetett volna helyettem valaki roszszabb. Ezt mondják, ugye? Jules möszjő határokat tudott csinálni legalább, én csak szolgáltam az egyik északi vagy a déli oldalán. Egy biztos: magyar akartam lenni mindenütt.

– Nem biztos, hogy az ember az, aminek hiszi magát mondta akkor Mária néni. – Mindegy, milyen szerepet játszik, akár fajmagyar jegyző is lehet. Attól még...

– Mit mondtál?

Most következett az a jelenet, amelyikben Jenő bácsi kapott végre egy apát, de cserébe elvették tőle a múltját, amibe úgy kapaszkodott eddig, mintha az egész élete lenne, nemcsak a fele. A vérét is kicserélték. Szerencsére tudtam már, hogy ezután csak éjszakánként látom magam előtt ezt a jelenetet, egy faházban vagy majd egy kaszárnyában. Talán át is alakítom, ahogy távolodom tőle, éppen úgy, ahogyan a vonatablakban változik a táj, és a látvány végül semmit sem jelent, fontosabb az, amit hiszünk és beszélünk róla. Ebben a házban valójában mindvégig szavakban történtek a dolgok – egyéb felett nem volt hatalmunk.

– Emlékszel te a megyei prefektusra, Jenő? – kérdezte vagy jelentette ki akkor Mária nagysád. – Az első román világból, hát nem? Persze hogy emlékszel, elvégre még gukkerezted is. Ő volt az a szép idős ember, aki mindig bottal járt a városi parkban. Az első háború után rózsafa sétapálcával, a második után meg szöges rúddal. Az elhajigált zsíros papírokat szedte össze majálisok másnapján meg hétfőnként. Te irkalapokat is szórtál neki az ösvényre, mert olyan gyerek voltál. Sose jelentett fel azért, amiket a papírokra írtál. De anno dacumál, illetve Decebal, egy darabig ő csukatta be a magyar jegyzőket s egyéb irredentákat, akik nem pucoltak meg a honvédekkel. Nem gonoszságból tette, ne hidd. Akkor az volt a módi, később fordítva. Nálad viszont ember nem volt szabadabb. Védtek, fütyülhettél a politikára, miközben politizáltál. Könnyen fütyültél rá, mert úgysem értettél hozzá. Magyarnak lenni nem politika, mondta a prefektus barátom. Megszüntetni őket, az már igen. Azért lehettél jegyző te negyvenben, mert addig nem politizáltál, csak a szíved fájt meg a szájad járt. Azért hagytak meg a helyeden a háború után is, mert azok ott fenn tudták, ki fiaborja vagy. Számon tartották egymást, még a fattyaikat is, nem számított, ki milyen pártban szavalta a magáét. Ezt kéne tőlük megtanulni, ha mindenáron politizálni akarsz.

A jelenet először életemben a vonatban rémlik fel előttem, így egyben, egészben, lekerekítve: mintha egyenesen nekem magyaráznák el utólag. Harmadik órája ülünk a fülkében, vasárnap van, de nem érezzük. Anya a fejtámlának dőlve alszik, duzzadt ajkai szétnyílnak, rosszul festett hajtincse az őszes felére kunkorodva leoldódik, és én azt szeretném, ha csak otthon ébredne fel, a szép szeméhez illő látványokra. Harmadik órája kifelé nézek, az ablakon elkenődik az eső, elváltoztatja az egymást váltó ismerős tájakat. A régen látott tájak, dolgok maguktól is képesek elváltozni. Valóságossá válnak néha, egy pillanatra, de egyre távolibbá is, messzebb sodródnak, mint akár az emlékezetben, mégis körülöttünk sodródnak, torlódnak, az ember szinte lebeg közöttük. De az emlékezetemben akkor még Jenő bácsi suttog.

– Ő volt az? – suttogta Jenő bácsi az ebédlőben, és félredöntötte a fejét, hihetetlenül pislogott az anyjára, miközben örvendenie kellett volna, hogy kipótolják az emlékeit. – Egy rendőrfőnök?

Sőt egy prefektus! Nem is egy magyar alispán. Trianon után azok már szedték a hóbelevancukat, s úgy elmentek haza, a jó dzsentri mamájukhoz, az út sem sírt utánuk. Nem maradt más, csak egy prefektus. Ő volt ott a vadászó királyfi akkor, fehér lovon. Ne keseregj, rendes ember volt, ha ez vigasztal. Csak éppen nem magunkfajta.

Mária néni mondta volna tovább, ha egyszer belekezdett – legalábbis a képzeletemben – de Jenő kilódult a szobából, egyenesen a mosófülkém felé, még a parkettre terített plédet is kirúgta maga alól siettében. Délcegen, hátrafeszített vállakkal ment, megsimogatni sem lehetett volna a homorú hátát, erősen a sarkára lépett, mint mikor részegségét akarta eltitkolni. Szinte hanyatt esett.

– Menj utána, Tibi, rád hallgat – mondta a mama csendesen.

Olyan csendes volt minden, mint egy álomban, az ajtó sem nyikorgott. Arra gondoltam, amikor egy percre megálltam a hideg konyhában, hogy most már Jenő bácsinak is valóságos apja van, mint nekem, éppen csak a nemzetisége más, mint hittük – vagyis hát ki ellen fog harcolni ezután a trafikban, és kivel, miután mi is eltűnünk innen, akár titkosírás a levelezőlapon? –, és hogy minden fanyalgó szövege ellenére biztosan azért bírta ki itt, sőt szerette is a helyet, ilyen messzire a szülőföldjétől, mert az apjától örökölte hozzá a hajlamot, s az összes emlékképeket. Valami hasonlóról beszélt aztán ő is, halványan mosolyogva, amitől szinte megkettőződtek keskeny ajkai, amikor bementem hozzá: hogy itt folyik a vére, itt torlódik a gát mögött, s ezért kedveli a meleget, a dinnyét, a villamosokat és Ökörfejű Iont, az ő nagyobbik, eltúlzott hasonmását.

A mosófülkében helyükön álltak a dolgaim, alattuk az árnyékok is, csak a matrac feküdt megfordítva a sodronyon, mintha keresett volna alatta valamit, amitől én elviseltem, hogy éjszakánként törje az oldalamat, az ágynemű pedig a tiszteletemre újrameszelt falnak torlódott. Jenő bácsi a matrac rozsdafoltjain ült, két karját lefeszítve a törzse mellett, maga alá csúsztatott tenyerein hintázott előre-hátra, de tekintete moccanatlanul meredt rám, mintha világító madzaggal éppen hozzám kötné magát. Kitisztult a szeme, kivilágosodott, ki is hűlt talán az írisze.

– Hogy ityeg a figyeg, kis Tiborc? – kérdezte. – Nem láttad a pisztolyomat?

– Nekem semmi bajom – feleltem az első kérdésére. – Mi most hazamegyünk, tetszik tudni.

– Hát persze – bólogatott, libegtek fején a bongyor tincsek. – Akarsz beszélni róla? Ülj le egy szusszanásnyit, indulás előtt illik leülni három percre. Orosz szokás, én is szovjet katonáktól tanultam, mert ezt még ők is megtartották. Ha nem találtak széket, leguggoltak a szobában, úgy vártak egy kis időt. Te is ülj és hallgass most.

– Ne tessék olyan nagyon búsulni – mondtam neki. – Ha akarja, írok majd levelet.

– Mondom, hogy hallgasd a légyzümmögést – mondta, pedig egyetlen halk őszi légy nem kerengett a környéken.

Ültünk egymás mellett az ágyon, Jenő bácsi asszonyosan ölébe ejtette a kezeit, én meg hátraraktam, mint az iskolában. Egyikünk lába sem ért le a földre. Csöndesen lélegeztünk, talán hogy ne verjük fel a port, mert minden szeme megcsendült volna. Egy idő múlva talpra szökkentem.

– Maradj még – mondta –, maradj itt, felnőhetsz mellettem, ha akarsz. De tényleg. Ezután tegezhetsz, Tibi, bizony isten. Na, kezet rá. – Megfogta, kemény és száraz kezébe rakta és elrendezte az ujjaimat, aztán úgy megszorította, hogy megijedtem tőle. – Szervusz – mondta. – Nézz a szemembe! Mondd: szervusz, Jenőke.

– Szervusz, Jenő – mondtam.

– Jenőke! Kicsi kis Jenőke – suttogta, és átölelte a vállamat, arcon csókolt. Sokáig tartott magához szorítva, kezdtünk összeizzadni. Később elmentem.

A vonatablakból ázott, szertehagyott szalmabálák látszanak az aratott mezőben, körülöttük újra kizöldült a föld. Elhagytuk, észak felé, a síkságot, kétfelől – messze – hegyek állnak, több vonulatban, egymás mögött. A közelebbiek is távol vannak, barnáskékek, az igazán távoliak száraz sziklaszínűek, és jó lenne tudni mindenik nevét. A mező és a hegyek között rétegesen leng a köd, a szél néha réseket nyit benne, és olyankor elfeketedett zsindelyű boronaházak bukkannak elő. Néhánya jobbágykék, az esőverte részeken sötétebb színű. Ahogy tovább és fennebb haladunk, bokrok foglalják el a köd helyét az ablak előtt, a levelek öblében meggyűlik a víz, s amint megtelnek, billennek egyet, csillogó sugárban lecsurgatják az avarra. A sötétbarna avar világosabb foltjait is látom, mert gyakran lassít a szerelvény, elkülönülnek egymástól a sebességben egybefolyó alakzatok. A részletek nem mindig olyan szépek, mint az egész: soványak a tyúkok, malacok, törődöttek a fekete asszonyok is, akik csuklyásra formált csihánzsákkal a hátukon utánuk szaladnak a kis hátsó udvarokon.

A sziklafalakon aztán templomhajóhoz hasonló tágas odvak látszanak, azokban oszlopszerű kőszálak; közelebbről tört nyelű csákányok, kibicsaklott targoncák, palánkjatört csúszdák. Vizes deszkák mindenütt, és a fák csonkjai, melyekből a deszkákat kifűrészelték. A vasútvonal fölött, keresztben, drótkötélpálya húzódik, a sodronyon mozdulatlanul lógnak a csillék. A sínpár két oldalán szabályos kúp alakú, felismerhetetlen állagú halmokra szitál az eső.

Az indóházak egyformák az egész vonalon, farészeiket zöldre festették valamikor, cementezett előterükben, a felhordott latyakban gumicsizmák recés nyomai és eltaposott papírlapok, többnyire újságoldalak látszanak, ember egy se. A rakodók körül szétszórt kukoricacsövek és kibomolt műtrágyás zsákok áznak.

A hegyek felé közeledve elváltoznak a falvak: egyre hosszabbak a völgy két oldalában; a házak között legelők. Az istállók, csűrök nagyobbak, gondozottabbak a házaknál. Kerítés egyre kevesebb látszik, az is inkább lésza. Néhol tehenek áznak a mezőn, oldalukon sötét csíkokban csurog a lúgos eső.

A községháza homlokzatán mindenütt jelszavak, az út menti bádogtáblákon is nemzetiszínű alapra festett feliratok, szabványbetűkkel. „Éljen a párt!” „Éljen a testvériség!”

Az eső előbb sűrű, ködszerű permetté válik, aztán a vonat kifut a felhők alól, ablakain gyorsan felszárad a pára.

– Tudod te, milyen most az én szívem, kis Tiborc? – kérdezte Jenő bácsi. – Éppen olyan, mint a régi szülőföldem, amit kettőbe vágott a határ. Nyilallik benne egy hasadás, érzem. Egyik felébe beleszúrva s kitépve egy kokárda, a másikban meg... A másikba még nem tudom, mit szúrtak. Nem fogod elhinni, de szinte jólesik, hogy sajog. Én se hiszem. De érzek valamit legalább, az jó. Egybeforrik a két fele, meglátod. Ott fogsz te felnőni, az én kettőbe szakított és mégis egyetlenegy szívemen. Gyönyörű felhőket gondolok a fejed fölé.

Az üres állomásépület emeletén bömböl a rádió: valahol lelkesítő beszédet tart valaki. Anya és én az eresz alatt állunk, mellettünk egy tört sarkú bőrönd és két piaci háló, tele újságpapírba tekert fehérneművel. Faredőnyös fedelű iskolatáskámat nem teszem le a hátamról, benne van a könyv Mátyás királyról, s biztosan egy kis távoli levegő is beleszorult.

Állunk tehát, és nézzük a falut. Olyan, mint a szegény emberek virágos tányérja szélére húzott maradék falat, mely a világgá ment legkisebb fiúra vár. Hosszú, egyenes út vezet a faluig, a kátyúk körül tisztára mosta az eső a fehér köveket. Azokon lépdelünk aztán anyával. A bányahegy felett a sötétkék felhőkről visszaverődik az eső utáni fény, megvilágítja a házakat: szebben ragyognak, mint az emlékezetemben, s még annál is szebben, mint a képzeletemben szoktak.

Feleúton járhatunk, amikor húsz férfi jön szembe velünk, vasvillával, gereblyével a vállán. Kettős sorban közelednek; egyikük nadrágos asszony, vesszőkosarat hoz a fején. A csoport mögött pár lépésre egy egyenruhás és egy viharkabátos alak jön, cigarettázva, látszik rajtuk az eső nyoma. Az emberek az állomáson túlra tartanak, a külső tagba, később az indóháztól távol vágnak át a síneken, és nem néznek feléje, talán a rádió hangját sem hallják.

Az egyik férfit a csoportban Béninek hívják, cséplőgépe és több hordó bora volt. Loncos kucsmát visel a fején, mint ki jó előre felkészül a télre, szakadt kabátzsebe ferdén lifeg, mutatja, hogy mégsem készült fel eléggé. Ránk néz, nem köszön.

Anya és én az útszélre húzódunk, leeresztjük a sárba előbb az egyik, aztán a másik piaci hálót, végül a tört sarkú bőröndöt, üres kézzel állunk, úgyis hiába. A faluban vasárnap delet harangoznak, a megtisztult levegőben lökésszerűen ér hozzánk a kongatás.

Felszedjük a csomagokat, és elindulunk a fehér köveken, szinte látom. Karom hajlatába akasztva a távcsövet viszem, akár egy fegyvert.